Barátok?

Tegnap este egyedül ültem a gangon. Kezemben fehérborral és cigivel azon tűnődtem, hogy miért nincs senki, akit felhívhatnék szombat este. Senkit sem tudtam, aki eljönne velem kiereszteni a gőzt.

Nagyon fárasztó hetem volt, amit a péntek esti ügyfélkommentek csak mégjobban megkoronáztak. Ordítani tudtam volna hazafele. Semmi komoly bajom, csak feltornyosult bennem a sok stressz. Úgy volt, hogy megyünk valahova Gergővel. Átjött egy meleg haverja, borozgattunk hárman, beszélgettünk. Nem volt rossz, de mindenki finomkodott. Igazából csak tovább fársztott mentálisan, hogy figyelnem kellett magamra, meg a házigazdáskodás is kimerített. Amíg ők 1-1 pohárral ittak, én megittam négyet... Benne volt a levegőben a feszültség, nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam. Aztán a srác hazament, nem mentünk tovább sehova. Még egy darabig győzködtem Gergőt, hogy menjünk még valahova, de már félig aludt...

Azt éreztem, hogy tele vagyok, a fejemben a heti munkabeszélgetések, viták, teendők visszhangzottak. Valami egész mást szerettem volna csinálni. Megpróbáltam elhívni pár barátomat, hátha van kedve valakinek felkerekedni velem és reggelig menni menni menni. Vagy elutaztak, vagy fel se vették a telefont...

Egyedül a gangig jutottam, kijött utánam a kutya is. /Legalább nem mondhatom, hogy a kutya se törődik velem :P / Azon golndolkoztam, bárcsak bátrabb lennék és elindulnék egyedül valamilyen ismeretlen társasághoz csatlakozva. Itt lakunk a party központban, tele az utca, az egész környék laza fiatalokkal. Nem tudok idegenekkel szóba elegyedni. Ha megszólítanak, úgy más, szívesen beszélgetek, de én utálok nyomulni. Barátokkal sokszor ismerünk meg egy-egy új embert, akkor mindig lelkes vagyok és nem okoz gondot a kommunikáció. Sajnos egyedül mégis képtelen vagyok rá.

Arra jutottam, hogy sok embert kell megismernem, hogy legyenek még, akiket felhívhatok, hogy merre járnak este, csatlakozhatok -e egy-két órára. Amíg Gergő a hétvégén is dolgozik, nincs örök társam a hajnalig csavargásra, bennem pedig sok a mehetnék. Hiányzik a társasági életem, hiányoznak a spontán őrültségek. Hiányzik, hogy mások hívogassanak, hogy menjek-menjek. Tudom, tehetek róla, hogy ez így alakult. Sokszor rossz oldalra áltam, vagy nem védtem meg azokat, akiknek szükségük lett volna rá. Én is hagytam, hogy széthulljon a fősulis baráti társaság. Csak a panaszkodásra tellett részemről is. Sajnos már túl nagy sebek keletkeztek, mindenkit más fele húz a büszkesége. Új utakon kell járnom. Szeretnék egy vegyes, laza, boldog baráti kört, de néhány négyszemközti barátság is nagyon boldoggá tenne.

Imádok például főzni; itt a projektor, lehet mozizni; mindig vannak kreatív ötleteim programokra, problámák megoldására; szeretek jókat beszélgetni, hülyéskedni, vagy komoly dolgokról filozofálni; szívesen eljárnék sok-sok kiállításra, megnyitókra, eseményekre, beszélgetnék róluk; szeretek kirándulni, csavarogni, piknikezni, új helyeket, új ízeket felfedezni; sokan mondják rám, hogy egyedi látásmódom van; szívesen segítek másoknak, meghallgatom őket, ha tudok tanácsokat adok; cuki a kutyám; szeretek nagylelkű lenni; nincsenek zűrös dolgaim; nem vagyok nyomulós; alkoholmentes és alkoholos programokban is benne vagyok; nem irigykedek; nem szoktam szívességeket kérni;  empatikus vagyok, igyekszem mindekit megérteni és elfogadni... Miért tűnnek el a barátaim? Miért kerülnek az emberek? Egy okot tudok csak, hűséges vagyok olyan barátokhoz, akik megosztják az embereket, akik mellől sokan eltűnnek. Ez ekkora hiba lenne? Szeretem és nem hagyom ott őket. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy elég színes vagyok ahoz, hogy ne azonosítsanak másokkal csak azért, mert jóban vagyunk. Furcsák az emberek!

2012

Így 2013-at megkezdve elgondolkoztam az elmúlt egy évemen...

Nyers év volt számomra. Több minden történt velem, mint korábban. Nagy változásokon mentem keresztül, leginkább belső változásokon. Idén sokat értem, sokmindent kinőttem.

Tavaly ilyenkor bizakodva tekintettem magam elé. Semmi mást nem akartam, csak kijönni a gödörből. Fél évvel a diploma után még mindig nem bírtam összekapni magam lelkileg, hogy munkát keressek, de két volt csoporttársammal, barátommal cégalapítást fontolgattunk. Végre hajtott valami, nem csak magamért csináltam. Be akartuk bizonyítani, hogy nem kell beállni a sorba, hogy nem kell multinál güriznünk, reklámmal foglalkoznunk. Gergővel szemben türelmes voltam. Sok volt bennem a feszültség a nyári, őszi zűrök óta, de úgy éreztem, hogy az együttélés következménye, hogy nem maradnak majd titkok. Nem voltam jól, de jobban mint előtte. A változásnak örültem, ez hajtott.

Az év első pár hónapjában sok volt a szervezés. Munkakeresés. Kudarc. Ketten maradtunk a munkatársammal, immár támogatás nélkül. Ha összenéztünk, tudtuk, hogy ezt akarjuk csinálni, de nem tudtuk, hogyan. Én jobban féltem, mint ő, pedig ő szokott. Aztán varázsütésre megoldódtak a dolgok - átmenetileg - beszállt a bátyám. A sokéves munkatapasztalata, kapcsolatai, ötletei révén el tudtunk indulni, nem kellett úgy félnünk, hogy elrontjuk. Újra bizakodtam. Közelebb kerültem a családomhoz is. Anyukám végig bízott bennem, nem korholt, nem sürgetett.

Gergővel őrjítően nem volt semmi. Hagytam, mert a diplomájára készült. A feszültség csak nőtt, kezdtem bepánikolni, hogy túlnő rajtunk. Nem ismertem rá a kapcsolatunkra, nem ismertem rá Gergőre. Elmúlt az időszak, mikor egyenlőek voltunk a kapcsolatban. Fájt. Nem értettem a külső dolgok, hogyan férkőznek kettőnk közé, ha korábban mindent ki tudtunk zárni. Vissza akartam csinálni a költözést. Egyre csalódottabb voltam.

A nyárra megváltást vártam. Nem jött... A cégben mindenki hisztizett, nehezen találtuk a közös hangot, de folytattuk. Átvertek, kihasználtak, mi kűzdöttünk, dolgoztunk. Felépítettük az irodánkat, beköltöztünk. Végre új ingerek értek. A közösségben, ahol a stúdiónk van, sok új emberrel találkoztunk. Felvettem a kapcsolatot gimis barátaimmal. Commingoutoltam nekik is. Újra olyan lett velük a viszonyom, mint régen. Visszamentünk az egyikükkel a gimibe tábort tartani gyerekeknek. Jó volt újra ott lenni. Éreztük, hogy mi már felnőttünk, szembesültünk vele mennyi minden változott. Lehívtak egy nyaralásra. Megint régi-új ismerősök. Van életem újra életérzés. Emberek, emberek, emberek...

Közben Gergő sehol. Kiakadtam. Felborította a terveinket, felborított mindent. Hidegen hagyta, hogy ez fáj. A kérdésekre nem válaszolt. Fájt. Üvöltöttem. Fájt. Cserbenhagyott. Fájt. Tomboltam. Fájt. Elmeséltem barátoknak. Mindenki védett, segített. Csak Gergő nem értett. Egyedül éreztem magam, kicsinek, tehetetlennek. Fájt.

Ősszel beindult a cég, félállást is vállaltam mellé. Közben beköltözött hozzánk egy jó barátom, egy lány. Sokat melóztam, megint új emberek, új kihívások jöttek. Úgy éreztem végre fontos vagyok, végre keres a sors. Mégsem epizódszerepre szántak csak, amibe már elkezdtem beletörődni.

Ami munkafronton pozitívba fordult, Gergővel szemben mégjobban nyomasztott. Sarkamra álltam. Nem bírtam tovább várni, úgy éreztem elárul minket. Szakítottam. Megnyugodtam, aztán minden mégjobban összekuszálódott. Dolgoztam, nem kerülhettem padlóra, de csúsztam másztam. Fájt. Máris hiányzott. Vártam, hogy újra belépjen,de úgy mint rég. Elrontotta. Soha már. Aztán kiüresedtem. Nem hajtott semmi, nem voltam senki egyedül. A többiek tanácsaitól már hányingerem volt. Nem értette senki. Csak mi. Találkoztunk. Mint rég. Két srác, akik egész este kötetlenül beszélgetnek nem akármilyen lelki mélységekben. Igen ez Ő. Semmi más nem érdekelt. Mint rég.

Télen a főiskolai barátok eltávolodtak. Mindenkinek valamiből elege lett. Elkezdtek irigykedni, szivatni, eltűnni... Nagyon jó csapat voltunk együtt, de most mindenki máshova tart. Mindenki csak mondja a magáét, de nem tesz semmit. A munkatársammal is feszültségek alakultak ki köztünk, mert a másik munkahely miatt keveset vagyok bent. Megbeszéltük, de ott lebegett felettünk. A lakótárs zavarni kezdett, Gergővel nem tudtunk magunk lenni. Én komolyodni szerettem volna, ők mindig lazulni. Nem tudtuk rendesen összeegyeztetni az életritmusunkat. A lakás kosztenger lett, a kutya is nehezen viselte az összevisszaságot. Senki se akarta, hogy rámenjen erre a barátságunk. Kiköltözött végül, de nem haraggal. Meló, meló, meló. Vártam az ünnepeket, a pihenést.

Gergővel kimentünk pár napra Hollandiába. Mézeshetek hangulat. Azóta is minden oké. Újra egyensúly van köztünk.

A másodállásnak vége, év végéig szólt a megállapodás. Végre csak a céggel foglakozhatok. Munkaidőben. Zűrösnek induló nyugodt karácsony. Coughsurferek, vicces év vége. Beteg év eleje...

Sok újat tanultam. Főleg türelmesnek maradni, a felesleges kattogást kiiktatni. Belátom, hogy felnőttként kell viselkedjek, mert olyan életszakaszban vagyok, ami fokozott komolyságot követel. Sok dologba vágtam bele az utóbbi időszakban, amihez nincs tapasztalatom. Kimerítő rálelni a megfelelő módszerekre, kialakítani egy rendszert. Kicsit átestem a ló túloldalára. Munka és alvás tette ki a napjaimat, szórakozásra, barátokra nem sok időt szántam. Meg kellett tanulnom az egyensúlyt, mikor engedhetem el magam és mikor nem. Eddig ez ösztönös volt, de idén az ösztöneim kudarcot vallottak. Persze eddig adott volt egy keret, hogy mit hogyan csináljak. Főiskola, otthoni rendszer, amibe beleszülettem stb. Most, hogy a saját kezembe vettem az életemet, mindent fel kell építenem. Terveznem kell. Néha tervezetlenséget tervezek be, ezzel fenttartva az egyensúlyt. Inkább cselekszem, mint kattogok. Ez régen is mindig bejött, nemtudom miért felejtettem el. Haladok, biztosan előre. Ezt mindig észre kell vegyem, ha épp úgy érzem, hogy minden szar. Pedig nem. Megtanultam újra komplexebben hozzáállni a dolgokhoz. A következő lecke a felszabadultság ki és bekapcsolása lesz. Az egyensúly fenttartásának legjobb eszköze. A kapcsolatokról is sok minden tanultam. A kapcsolat nem csak egy pillanatnyi állapot számomra már. Felelősség. Magadért és a másikért is. Főleg érte, neki pedig főleg értem. Nagyon nehéz szembesülni az ideálok összeomlásával, de remek dolog új arcáról megismerni a másikat. Gyengének lenni a másik mellett, megosztani a hibákat is. Vinni egymás terhét. Kevésbé fáj mindenkinek. Változunk, új lehetőségek jönnek. Valami elmúlik, de jön helyette más. Nyitottnak kell maradni a másikra. Meg kell keresni a kaput, ahol bejuthatunk és megérthetjük mi zajlik a másikban. Van kulcs mindig. És ez csak kettőnkről szól, nem valamelyikünkről. Ez a mi kettőnk örök játéka, felfedezni egymást. Újra és újra. Erről szól. Még ezek is mi vagyunk.

Remélem nem voltam túl ködös. Ennyit az évemről. Tervek pedig vannak, idő is. Már csak össze kell egyeztetni őket!

Meló meló meló

Most van egy kis időm írni, mert egyedül vagyok bent az irodában. A munkatársam beteg napok óta, ma sem jön be dolgozni, így ma teljesen a magam ura vagyok. Végre :)

Nem tudom eddig mennyit írtam róla, de céget alapítottunk a legjobb barátommal. Kivettünk egy irodahelyiséget, amit magunknak kellett megcsinálni. Sok munka volt vele. Még télen kezdtük el csinálni, nyár közepén lett beköltözhető. Még koránt sincs kész, sok a tervünk, de kevés az idő erre. Jellemzően hétvégéken érek rá, fél napokat ezzel foglalkozni. A munkatárs nagyon szerelmes, a hétvégéit romantikus kikapcsolódásra tartogatja, így a bátyámmal szoktunk bejárni dolgozni az irodán. Mindenféle bonyodalom után eljutottunk oda, hogy bevettük a bátyámat is üzlettársnak, illetve anyukám is kapott szerepet. A grafikával mi foglalkozunk ketten, nyílván ez a fő profil, de a bátyám hozott be új ötleteket is. A nyáron főleg pályázatokon indultunk, nem volt olyan sok a megrendelés. Most ősszel viszont minden beindult. Két nagy projektünk van, az egyiket egyedül én viszem. Nagyon király a meló, de a megrendelővel nehéz a közös munka. Hosszú lesz, de bízok a jó végeredményben. Hosszútávú együttműködés is kilátásban van, ha sikeres lesz a dolog :) Keményen kell fellépni, ez egyre jobban megy. Sok mindent nem tanultunk meg a főiskolán, de igyekszünk... Tudtommal még senki sem alapíott saját stúdiót a korábban végzettek közül, jó lenne pozítív példát mutatni. Még egy dolog, amivel a sulit is segítjük...

Nyár közepén az egyik gimis barátom - egy lány - megkeresett egy állásajánlattal. Közös társaságunkkal nyaraltunk együtt. Mostanában felvettem a kapcsolatot régi baráti körökkel, amiknek valaha a tagja voltam. Mindenki tud már Gergőről, gyakorlatilag már mindenki akivel beszélő viszonyban vagyok. Visszakanyarodva, ez a lány pr-osként dolgozik egy kis cégnél, ahol épp nagy szükség van grafikusra. Mondtam neki, hogy külsősként bármikor vállalok munkákat, de a friss cégemet nem tudom itthagyni. A főnöke nem akar külsőssel dolgozni, valakit állandóra keres, úgyhogy ennyiben maradtunk. Nyár végén megint megkeresett, hogy heti 2-3 napot be tudnék -e vállalni jövő év elejéig, amíg találnak valakit teljes munkaidőre. Végiggondoltam, elvállaltam. Úgy voltam vele, hogy kérek egy magasabb összeget, amiért megérné bevállalnom, hogy hónapokig két állásban éjjel nappal robotoljak. Lement az interjú, a főnök elfogadta a kéréseimet. Azóta heti három napot ott vagyok 8 órában. Azokon a napokon még 3 órát dolgozok a saját stúdióba is, plussz még három napot 10 órázok, szintén a stúdióban. Ebből az következik, hogy egy szabadnapom van a héten és folyamatosan fáradt vagyok. Alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom, dolgozok, alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom.... A kikapcsolódok fázis minimálisra korlátozódik. Amúgy nem akarok panaszkodni, mert tulajdonképpen élvezem. Jól esik, hogy van kereslet a munkámra. Azt hiszem, egy telített szakmában, a pályakezdő fiatalnak örülnie kell, ha több helyen várják a munkáját :) Különben is imádom a munkámat, megharcoltam érte, hogy ezt csinálhassam. Kikapcsol, izgalmas, változatos. Most, hogy erről szól az életem - főleg - jól érzem magam. Egyensúlyba kerültem.

Sok mindent elértem, így 24 évesen, amiről azt gondoltam, hogy csak 30 éves korom fölött lehet esélyem rá. Az apámmal történt időszak után akarva akaratlan, felnőttem. A kortársaim, illetve a környezetem még mindig ott tart mint évekkel ezelőtt. Hülyén érzem magam köztük. Sokszor elvesznek kis hülyeségekben és nem haladnak előre az életben. Furcsának tartanak, ha nem veszek részt minden eseményben, nem bulizok velük heti háromszor. Azt éreztetik, hogy velem van a baj, én lettem sótlan... Mikor hulla fáradtan hazamegy az ember és csak nyugodtan olvasgatna, beszélgetne a párjával, vagy megnézne egy filmet összebújva, akkor valahogy nincs kedve a részeg lakótársaival táncolni és hülyülni menni az éjszakába... És még bennem keltik a lelkiismeretfurdalást, hogy nem érzem magam jól. Nem vagyunk már 16 évesek, basszus. Kiakaszt, hogy mindenhez ennyire komolytalanul állnak hozzá. Nem fogják fel, hogy nekem ebből elegem van.

Tegnap a lakáson akadtam ki. Egy dzsumbuj az egész. Régebben még viszonylag rendezett volt, de mostmár annyi ott a felesleges cucc, hogy nem lehet hova elpakolni. Úszunk a lomtengerben... Megőrülök attól, hogy nincs olyan helyiség, ahol nyugi van. Sehol sem lehetek egyedül, nincs egy saját sarkom, ahol azt rakok oda, amit és ahova akarok. Rendet rakni is felesleges, mert minden ott van elől, nem lesz rendezett a szoba sehogy sem, amíg ki nem üritjük. Elegem van az átmeneti megoldásokból, a rumliból, a káoszból. Építeni akrok végre, nem elevickélni valahogy!

Gergő ezeket sose fogta fel. Illetve egyetértett velem, de ennek ellenére ő is kérlelt részegen, hogy menjek velük ökörködni éjszaka, gyakorlatilag a hét minden napján. Mondtam neki, hogy én már nem menekülni akarok a problémáim elől, és könnyű szórakozással jobb kedvre deríteni magamat, hanem megoldani a problémákat és jutni egyről a kettőre. Nem bírt ebből ő sem kiszakadni. Nem talált munkát, nem foglalta el magát hasznos dolgokkal, csak lógatta a lábát és várta, hogy bulizzon vele valaki. Hiába próbáltam neki segíteni, nem tudott kilépni ebből.

Szóval ez van most velem főleg. Hajtás. Most a karrierem és az egzisztenciám van előtérben. Nem is baj, már itt volt az ideje!

Szép és nehéz

Több félig megírt bejegyzésem vár befejezésre, de most mégis egy újabba kezdek.

Lecsendesedtem mostanában. Elmúltak a belső viharok. Vannak munkáim, ezerrel készítjük elő a munkahelyünket a legjobb barátommal. Az időm, energiám nagy részét most ez teszi ki. Nem erről szeretnék írni, pusztán bevezetőnek szántam. Ilyen körülmények között születtek a gondolataim, amik következnek...

Nem látom már annyira szélsőségesnek a helyzetünket Gergővel. Elgondolkoztam, hogy mindent összevetve haladnak a dolgaink. Nem tűnik olyan intenzívnek a kettőnk közössége, mint korábban, de valójában ez csak a felszín. Nagyon fontos dolog zajlik most a háttérben, fontosabb, mint a kezdeti izgalmas lendületben együtt vígadozni. Az nem nehéz, az a Világ legegyszerűbb dolga. Másfél évig minden ment magától, az egy ajándék volt. Megéreztem általa, hogy mivel állok szemben. Komoly döntésekre ösztönzött, cselekedetekre, hogy felvállaljam önmagam. Most ott tartok, hogy felvállalom Őt. Az a lendület mindig emlékeztetni fog rá, hogy van értelme miért csinálni. Sokszor voltam türelmetlen az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy a szeretet mindent azonnal megold és mindenből tündérmesét varázsol. Sajnos ez nincs így. Szégyenlem, hogy azt gondoltam, ez az ő hibája. Azt gondoltam, hogy bennem nem változott semmi, a lelkesedésem, tetteim is ezt támasztják alá, mégis minden romlik, akkor benne változott valami. Már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mindketten ugyanolyan komolyan gondoljuk az első perctől kezdve ezt a kapcsolatot.

Nem könnyű ma Magyarországon melegnek lenni. Nagyon sok dolog bizonyította nekem az ellenkezőjét az utobbi időben. Mégis félek, mégsincs vége ennek az útnak. Megtaláltuk egymást a párommal. Szétválaszthatatlannak érzem magunkat. A barátaim, családom támogatnak. Összeköltöztünk, nem kell sokat nélkülöznöm Őt. Egyre jobban félek, mert életemben előszőr érzem, hogy igazán van veszíteni valóm. Félek, hogy kiderül, hogy valaki becsapott. Félek, hogy talán én rontom el, és nem tudok megfelelni annak a képnek, ami miatt kitartanak mellettem az emberek. Félek, hogy valaki ki akar majd kezdeni minket. Nincsenek meleg barátaim, valami gát még nem szakadt át ezzel kapcsolatban. A páromnak van egy-két meleg haverja, de nics szoros kapcsolata melegekkel. Valamiért bizalmatlan vagyok. Nyáron voltak kísérletek, hogy meleg helyekre menjünk Gergővel, de hamar megfutamodtam. Gyanakvó vagyok, féltékeny, nem tudom elengedni magam, rossz érzésem van ilyen helyeken. Nem tudom megmagyarázni, de bánt. Bízom Gergőben, bízom a kapcsolatunkban, nem hiszem, hogy bárki közénk állhatna, de mégsem vagyok nyugodt. Ezért írom ezt a blogot, mert mégiscsak keresem a kapcsolatot melegekkel. Nem zárhatom magamat, magunkat burokba, mert az egyrészt ellenkezik a nyitottságra törekvéssel, ami alapvetően meghatároz, másrészt úgyis visszaüt. A helyen, ahol a stúdiónk lesz, tuti lesznek melegek. Félek is és kíváncsi is vagyok. Szeretnék érdemben beszélgetni sorstársakkal, talán barátságok is kialakulnak, de tartok tőle, hogy talán nekik máshol van a határ. Nem akarok senkit sem megbántani a túlzott bizalmatlankodásommal.

Az egyik munkaadóm egy fiatal srác. Első találkozásra szimpi volt, jót dumáltunk egy sör mellett. Egy kicsit zavart a szerénytelensége, de alapvetően nyitott, kreatív embernek tűnt. Második alkalommal már én sem szerénykedtem, mert nem akartam gyengébbnek tűnni, visszaüthetett volna a melóban, ha nem tekint egyenrangúnak. Örültem, mert ritkán tudom elengedni magam idegenek társoságában, és fiúkkal is ritkán beszélgetek jókat. ( Zavar is ez engem, mert lány társaságban akaratlanul is feminimebb vagyok, mint lennék amúgy. Fiú barátom nem sok van, mert a fősulin nagyon el van tolódva a nemek aránya a lányok javára, korábbról meg nincsenek kapcsolataim ) Jó érzés volt, hogy szimpi vagyok egy idegennek és hasonló a világnézetünk, még akkoris, ha máshonnan jöttünk. A meló kapcsán nézegettünk képeket a telefonomról és sajna nemcsak az odaillő képek kerültek elő. Semmi intim nincs a telefonomon, meg sehol sem "megörökítve", ennek nem vagyok a híve. Gergővel és az egyik közös barátunkkal, egy lánnyal voltunk egy vicces turkálóban, és hülye jelmezeket próbáltunk, lefotóztuk egymást, közben rengeteget röhögtünk. Volt egy kép, amiben olyan magassarkúban állok, aminek nincs talp része, csak konkrétan a lábujj..., na ezt mutattam meg véletlen a megrendelő srácnak a munkaképekkel együtt... Nem voltunk teljesen józanok, valahogy kidumáltam magam, de utána minden megváltozott. Érezni kezdtem, hogy a közeledése egyre kevésbé baráti, már-már nyomulás. Zavarba hozott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak én képzelem. Meghivatta magát hozzám, a lakásra a következő megbeszélésre. Ciki lett volna lemondani, de elég kényelmetlen volt nekem ez az egész. Épp telefonáltam a boltban, mikor vett 4 üveg bort, mikor jöttünk a lakásba. Kitalálta, hogy vetítsem ki neki a terveimet a projektorral. Egy idő után egy ágyon ültünk mind a ketten a sötétben, közben próbált leitatni... Egyébként nem csinált semmit, valószínű nem mert áthatolni a páncélomon. Azon kívül, hogy kedves voltam vele és meséltem énis mindenféle vicces fősulis sztorit, a jelét sem mutattam, hogy érdekelne. Az átható nézését se reagáltam le sehogy, úgy tettem, mintha észre se venném. Ezen a ponton már eléggé idegesített, mert nem nagyon tehettem semmit a kedvesség határain belül. Komolyan már azt vártam, hogy lépjen valami egyértelműt, amit egyértelműen el tudok utasítani, hátha akkor tisztázni tudjuk a helyzetet és barátilag folytatni. Felhívott a legjobb barátom, a lány, akivel együtt dolgozunk. Innentől kezdve Ildi. (Asszem már adtam neki itt fedőnevet, de nem emlékszem rá, majd visszakeresem) Hívott egy helyre pár közös barátunkkal borozni, mondta hogy vigyem nyugodtan ezt a srácot is. Megkönnyebültem, hogy nem ülünk tovább a sötétben. Közben megfogadtam magamban, hogy többet nem hozom magam ilyen helyzetbe, és a srácnak is mihamarabb a tudtára juttatom, hogy állítsa le magát, mert nem akarok tőle semmit. A többieknek egyáltalán nem volt szimpi, a már említett szerénytelensége miatt. Ilditől arrébb megkérdeztem, hogy szerinte is nyomul-e rám, mondta hogy nem lehet nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy ez egyoldalú. Mikor wc-n voltam később, állítólag már annyira nem bírták elviselni a srácot, hogy Ildi kerek perec közölte vele, hogy van barátom hosszú ideje és ne is reménykedjen... Nem sokkal később le is lépett, pont mielőtt Gergő megérkezett volna. Nem igazán örültem a közbeavatkozásnak, mert az egy pillanatig sem volt kimondva, hogy meleg vagyok, és még valahol belül hittem abban, hogy csak én dimenzionáltam túl ezt az egészet és valójában a srác csak barátilag közelít. Meg volt a lehetősége, hogy ezek után hülyekavarósbuziként viselkedjen velem, akár meleg, akár nem. Végülis nem jött ez elő többet. Azóta már közös stúdióként működünk Ildivel, a további munkákat együtt csináltuk, a megbeszélésekre is együtt megyünk el. Az első ilyen alkalommal a srác vérig volt sértődve, hogy nem egydül mentem. Látszott rajta, hogy belül fortyog, de próbált kedves lenni. Mekiben találkoztunk, de át akart menni egy nyugisabb helyre, úgyhogy beltünk egy romkocsma kihalt szobájába. Mi csak teáztunk Ildivel, ő sörözött. Csak a munkára akartuk szánni az időt, eltekintve a bájcsevejtől. A srác győzködött minket, hogy igyunk vele, de nem kértünk aloholt. Mikor elment magának még egy körért, két sörrel jött vissza, az egyiket nekem hozta. Kérdeztem, hogy és Ildinek miért nem hozott, az volt a válasz, hogy nem kért. Mondtam, hogy én se kértem. Ketten ittuk meg a sört Ildivel, de a srác ölni tudott a szemével, minden alkalommal, mikor Ildi emelte a korsót. Ezek után már én se voltam a sráccal túl kedves, ezzel már túlment egy határon. Máskor felhívott részegen és összevissza beszélt, mailekkel bombázott, én meg nem győztem közönnyel és hidegen reagálni. Egy idő után úgy tűnt, hogy nagy nehezen csak felfogta, hogy le kéne hűtenie magát, már nem ellenségeskedett Ildivel, nem küldött nekem videókat, haladt rendben a munka. Pár napja fizetett ki minket, Ildi elsietett, és kezdődött minden előről. Óvatosabb volt ugyan, de teljesen mindegy, ha nem fogta fel, hogy erre nem vagyok vevő. Mindegy, már csak röhögök rajta.

Gergő nem nagyon reagált ezekre semmit, mikor meséltem neki a srác nyomulásának fejezeteit. Ez nagyon idegesített egy darabig. Nem értettem, hogy miért nem lesz ideges. Az egy dolog, hogy nem féltékeny, mert bízik bennem és tudja, hogy milyen vagyok, meg hogy küldeném el a francba a gyereket, ha megpróbálna hozzámnyúlni. Azt nem értettem, hogy hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben én tombolok mellette a dühtől. Miért nem lesz ideges, vagy miért nem nyugtat meg. Olyan volt, mintha hidegen hagyná, hogy mi van velem...

Megértettem ezt az egészet. Énis így vagyok egyébként a dolgaival. Rájöttem, hogy azzal, hogy nem idegesíti fel magát, és hogy nem is kezel engem úgy, mintha valami nagy gondom lenne, azzal a végeredményben azt mutatja ki, hogy összességében nincs itt semmi baj. Ugrálhatnak körülöttünk mindenféle emberek, nem fogunk miattuk változtatni a kettőnk kapcsolatán, de még boncolgatni sem érdemes a témát, mert érdektelen az egész. Inkább ugyanúgy viselkedünk együtt, mintha meg sem történt volna. Kár ilyenekre pazarolni a közös időt. Ugyanígy reagáltam, mikor kétségbe esett, hogy nem sikerült a nyelvvizsgája. Azzal, hogy nem kezdtem el ezerrel megnyugtatni, nem támasztottam alá, hogy itt most ok lenne hisztire, mert nincs itt semmi nagy gond. Hamar továbblépett, készül a következő időpotra, nem kesereg. Sajnos az ember nehezen látja objektíven a helyzetét, ilyenkor mások reakcióit is hajlamos félreérteni. Tudom, hogy nem távolodtunk egymástól Gergővel, hanem olyan dolgok kerülnek most elő szépen lassan, amik számunkra is rejtélyesek magunkkal kapcsolatan. Nyiottnak kell maradnunk, türelmesnek és hallgatni kell arra, ami sosem változott, az összetartozás érzésére, az egymárhoz húzó ösztönökre, a hitre, hogy együtt bármire képesek vagyunk, a közös világunkra. Nem értem minden tettét, nem ismerem minden gondolatát, de nem is ezért szeretem :)

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a lényeget megfogalmaznom... Sok szempontból kegyetlen világban élünk, egymásra számíthatunk csak mindenben. Könnyű elveszni fiatalként, könnyű elveszni magyar fiatalként, könnyű elveszni meleg magyar fiatalként, de mi már itt vagyunk egymásnak, hogy ne hagyjuk elveszni a máikat. Egyikünk sem enged be ide mást, néha úgy tűnhetett, de valójában ez mindig így volt. Sokszor az ember elhiszi a legnagyobb félelmeit, és hajlamos bizonyítékként kezelni, félreértelmezni apróságokat, ott kezdődnek a bajok, ha ebből ügyet csinálunk.

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.

Váltás

Az előző bejegyzésem elkezdésekor eszembe jutott, hogy nem csak Gergő parkol, én is. Máshogy, más miatt, de nagyon nehezen jutok egyről a kettőre. Majd eljutok idáig is, de most leírom az előzményket, hogy hogyan történt a váltás a gimi és a főiskola között. Minden megváltozott körülöttem és bennem is, fél év alatt kirobbant belőlem minden, amit évek alatt felhalmoztam.

Kezdem az elején. Mint azt már írtam, a főiskola alatt felpörgött körülöttem minden. Kinyíltam, megváltoztam, önmagam lettem. A gimiben szürke egérként viselkedtem, legalábbis az osztályban. Egy-egy barátom volt. Egy lánnyal voltunk összenőve 6 éven keresztül. Volt egy fiú is, akivel 2 évig rengeteget lógtunk, aztán megváltozott, próbáltam vele beszélni, megharagudott, behisztizett, megsértődött és többet nem beszéltünk. Egyébként haragosaim sosem voltak, nem volt konfliktusom senkivel, csak épp kapcsolatom sem. Mindenkit elkerültem, mikor bejött a bulizós korszak, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki egyik napról a másikra kifordul magából. Durva bulik, alkalomszerűen össszeálló párok... gondolom mindenkinek ismerős... Szóval ezen a ponton kiestem a kőrforgásból, mert soha nem voltam ott. Egyedül azzal a lánnyal voltam jóban, mert őt sem érdekelték ezek a bulik.

Ezzel párhuzamosan volt egy évfolyamokat átívelő tábor, ahol kiöregedve a táborozó korosztályból, mint ifi részt vettem a programok szervezésében. Én voltam a legfiatalabb, sokan már végzett diákokként jöttek vissza. Nagyon vegyes volt, hogy kit mi érdekel, ki mit szeretne, vagy már mit tanul. Ez volt az első közösség, ahol elismertek, érdeklődtek, meghallgattak, tiszteltek, ahol egyenértékűnek éreztem magam a többiekkel. Nagyon jól ment a munka, rengeteg mindent csináltunk együtt. Rengeteget tanultam ott. Megtanultam, hogy hogyan működik a csapatmunka, a feladatok felosztása. Sokkal fontosabb, hogy megtanultam a csapat érdekeit és a produktumot a saját egyéni érdekeim, illetve a szereplési vágyam elé helyezni. Példaértékű volt a tisztelet, a munkamegosztás, a figyelem egymásra, a sok segítség, bátorítás. Elhittem nekik, hogy fontos vagyok, de megtanultam, hogy nem fontosabb a csapatból bárkinél. Szóval az iskolán belül köztük éreztem magam otthon.

Az érettségihez közeledve - nem mellesleg Gergővel folytatott beszélgetéseinktől katalizálva - megfogalmazódott bennem, hogy nem az az ember vagyok, akinek a környezetem ismer. Láttam, éreztem a kontrasztot, hogy milyen, mikor egy kis közösségben kinyílok, önmagam vagyok, megnő az energiám, a bátorságom, az önbizalmam. Korábban azt gondoltam, hogy nekem nem való a nagy társaság, csak kettesben tudok kommunikálni másokkal. Hogyha ott is voltam sok ember között, soha nem szólaltam meg. Mégha csupa olyan emberrel voltam, akiket kedveltem, akkor is hagytam, hogy beszélgessenek, én csak megfigyeltem. Elhittem az embereknek, hogy szürke vagyok és unalmas, csak a gimi végén folytogatott az érzés, hogy nem ismernek. Vágytam arra, hogy meghallgassák a véleményemet, hogy az ötleteimmel hozzátegyek a közösséghez, hogy figyeljenek, szeressenek, tiszteljenek.

Az érettségi utáni nyáron végig gondoltam, hogy mire számíthatok. Megvizsgáltam magam kívülről. Rájöttem, hogy miért látnak az emberek szürkének és unalmasnak, míg mások viccesnek tartanak és energiabombának. Tudtam, hogy a fősuli első pár hetében eldől minden. Aszerint fognak évekig megítélni, ahogy ez elején megismernek. Rengeteget számít az első benyomás. Nagyon vártam a környezetváltozást, egyáltalán nem féltem. Felvettek, éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem. Mindenkivel nagyon nyitott voltam. Próbáltam mindekivel beszélgetni, érdeklődtem, meséltem, le se lehetett lőni. Vicces, eszembe jutott, amit a legjobb barátom mondott erről az időszakról. Azt mondta, hogy számára nagyon idegesítő volt, hogy mindenhol ott vagyok, be nem áll a szám, azt gondolta, hogy na velem tutira nem lesz jóban :D Mindenben benne voltam, mindenről elmondtam a véleményem, mindenkinek próbáltam segíteni. Elvállaltam mindenfélét. Meg is lett az eredménye, megkérdezték mit gondolok, elhívtak kajálni, odaültettek maguk mellé, meséltek, hívtak mindenhova. Nagyon durva, volt, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott.

Az is benne volt a dologban, hogy nagyon rég óta imádok rajzolni. Gyerekkoromban rajzversenyeken indultam, voltak is eredményeim. Kicsi korom óta más sem érdekelt csak a rajz, rajz, rajz, rajzfilmek, képek, fotózás, rajzeszközök, papírok, dobozok, kézműves technikák, kézimunka, barkácsolás, lakberendezés, formatervezés, technika, film, művtöri... Apám missziójának tekintette, hogy lebeszéljen a művészi pályáról. Minden áron informatikust akart belőlem csinálni, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. ( ebben az e vicces, hogy most, a munkámból kifolyólag egész nap a gép előtt ülök... ) Mire beadta a derekát, addigra hatalmas akarás, lendület, kitörésre váró energia halmozódott fel bennem. Rengeteget melóztam a fősuli első napjától kezdve. Képes voltam 14 órán keresztül, pihenő nélkül festeni, evés, ivás, wczés nélkül. Mindenki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy ennyire megszállottan dolgozok. Dupla rajzórákra ültem be, csoport bontáskor a másik csoporthoz is beültem, imádtam, hogy végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam... Nagyon akartam bizonyítani magamnak és az apámnak. Ja és az igazgatónőnek, aki szivatott a felvételin és azt ecsetelte, hogy szerinte én 2 napja találtam ki, hogy erre a pályára lépek és nem vagyok az ő iskolájába való... A célom az volt, hogy bekerüljek az 5 legjobb közé, mert őket akkor külön kiemelték a faliújságon és a honlapon. Végülis félévkor évfolyamelső lettem, ez 2 évig tartott is.

Jött Gergő és minden megváltozott. A suliban már nem volt szükség bizonyításra, kivívtam magamnak az elismerést. Innentől kezdve nem azt csináltam, amit elvártak tőlem, hanem amiről úgy éreztem, hogy az én utam. Vegyes volt a fogadtatás, általában a tanárok, osztálytársak továbbra is bíztattak, de a vizsgákon a külföldi vizsgáztatók szar jegyeket adtak. A mi kis csapatunk a sulin, és az évfolyamon belül is kicsit mást képviselt, mint amit elvártak tőlünk. Csapatosan melóztunk, a suliban vagy valakinél összeültünk. Egymást treníroztuk, tanultunk egymástól, kritikát mondtunk egymás melóiról, segítettünk egymásnak. Rengeteget kísérleteztünk, új eszközöket próbáltunk ki, megőriztük a manualitást, próbáltuk vegyíteni a képzőművészetet a tervezéssel. Sokszor extrém, erős vizuális eszközökkel operáltunk, ami néhány embert meglepett, vagy felháborított, de természetesen tudtuk, hogy ez is egy módszer a figyelemfelkeltésre, és mint olyan van helye a szakmában. Ugyanannyit robotoltam, de már nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi az amire magas pontot adnának a vizsgán, hanem, hogy hogyan lehetne kiszakadni a megszokottból, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az adott dolgot vizuális eszközökkel stb. Nem arról van szó, hogy lázadtunk az ellen, amit belénk tömtek, hanem a kötelezőt letudva próbáltuk feszegetni a tervezés határait. Na mindegy, ez már egy más történet, elszaladt velem a ló...

A kezdet

Nem tudtam dönteni két nehéz téma között, de azt hiszem, hogy a másik leírásához még nem vagyok elég erős...

Ugyan elhintettem pár morzsát arról, hogy kezdődött köztünk a kapcsolat Gergővel, de sok mindent nem tudtok még és hiányoznak a dermedt gondolataim is a történetből. Igen, egy tiszta kék bejegyzés következik

Kezdem az elején, 17 éves vagyok, benne egy haldokló kapcsolatban. / Időnként elgondolkozok azon, hogy két ember segítette akaratlanul, hogy Gergővel szorosabb viszony alakulhasson ki, a két exbarátnőm... / Életem első szerelme, ami viszonzott. A legdurvább rózsaszín köd, amit el tudtok képzelni, de már az a fullasztó fajta. Az a fajta köd, ami akkor is tart, mikor a kapcsolat már gyakorlatilag halott. Nagyon, de nagyon másképp viselkedtem akkor. Eszméletlenül naív voltam és kicsit sem gyakorlatias. Szerettem és azt hittem, hogy ez elég egy kapcsolatban. Gyakorlatilag gyerekszerelem volt. Mikor először fogtam fel, hogy itt bajok vannak - akkor a lány már gyakorlatilag menekült a kapcsolatból - akkor futottam össze Gergővel. Egy meleg chat-en, máig nem emlékszem, hogy hogya kezdődött, de a lényeg, hogy msn-en kötöttünk ki. Hamar odajutottunk, hogy közösen fantáziáltunk és mindenki tette a maga dolgát az asztal alatt... Ezt követte volna a szokásos lerázó szövegem, aztán huss. Valamiért viszont elkezdtünk beszélgetni. Nagyon hamar kiderült, hogy itt mindketten be lettünk csapva, mert mindketten azt a szerepet játszottunk, amiről azt gondoltuk, hogy a másiknak imponál. Lényeg a lényeg, hogy egy nagyot beszélgettünk. Aztán megint és megint. Köze sem volt többet a beszélgetéseinknek a chat-sexhez, sőt. Soha életemben még ilyen mélyen nem beszélgettem senkivel. Soha senki nem tudott így megnyitni. Mindig, ha beszélgettünk, akkor azon kaptam magam, hogy olyan gondolatok állnak össze bennem szavakká, amiknek a létezéséről sem tudtam, legfeljebb sejtettem, de sokszor még azt sem. Persze ez kölcsönös volt, ahogy a rácsodálkozás is. Kiderült, hogy iszonyatosan hasonlítunk egymásra, már-már olyan volt számomra, mintha saját magammal beszélgetnék, egy alternatívámmal, aki egy párhuzamos világban él. Nagyon furcsa és addiktív volt ez az egész. Leültünk délután és reggelig beszélgettünk. Nem voltak tabuk, mindketten kihasználtuk az őszinte és elfogadó légkört. Nem ítélkeztünk, nem szóltunk bele semmibe, csak valahogyan táptalajt biztosítottunk egymás gondoloatainak. Az ember azt sem mondhatja, hogy kémia, hiszen nagyon messze voltunk egymástól, az ország másik felében.

Évekig tartott ez, pár hetente leültünk beszélgetni, és nem bírtuk abbahagyni. A meleg témát kerültük, valószínű mindketten kicsit pironkodtunk, amiatt hogy ilyen bután hozott minket össze a sors. Mikor mégis előjött a homoszexualitás, mint téma kettőnk között, akkor elmeséltem, hogy számomra ez mit jelent és nem több testi vágynál, aminél többre tartom a szerelmet és a lányokat. Elmeséltem, hogy soha sem leszek szerelmes fiúba. Elmeséltem, hogy soha sem vállalnám fel, hogy felizgat a férfitest, inkább megtanulom kikapcsolni ezt belül. Ő pedig elmondta, hogy nem tudja mi lesz, de nem tartja azt sem kizártnak, hogy fiúval kösse össze az életét. Nekem ez elképzelhetetlennek tűnk, meg is kérdeztem, hogy honnan van ehhez bárorsága, nem fél-e. A családja hogyan reagálna, a barátai stb., meg egyáltalán ez helyes-e és lehet-e ezt Magyarországon nyíltan vállalni. Aztán az lett a vége, hogy jól megijesztettem... Ezután még jobban kerültük a meleg témákat.

Volt olyan is, hogy szerelmet vallott. Egyrészt jól esett, másrészt nagyon megijesztett. Bennem egyáltalán nem játszódott le ilyesmi és féltem, hogy ez majd kettőnk közé áll. Nagyon sokat jelentett nekem, mint barát, mint mentor, nem akartam, hogy az érzelmek kettőnk közé álljanak. Tisztáztam vele a helyzetet. Ugyanakkor azt sem értettem, hogy hogyan lehet szerelmes az interneten keresztül, ha még soha nem is találkoztunk. Ezzel aztán őt is meggyőztem, belátta, hogy nem szerelmes, csak nagyon szeretne az lenni. Miután ezen is túl voltunk, még erősebb lett köztünk a barátság.

Voltak olyan időszakaim, amikor úgy döntöttem, hogy minden szálat elvágok, ami a melegekhez köt. Egyszer Gergőnek is megírtam mailben, hogy bármennyire is szeretem, muszáj megszakítanom vele a kapcsolatot, mert ki akarok lépni a melegek közül. Szerelmes vagyok, újra tudok szereteni, azóta, hogy összetörtek és nem szeretném, hogy bármi is belerondítson a kapcsolatomba. Akármennyire sincs már köze a barátságunknak ahhoz, hogy mindketten vonzódunk a férfiakhoz, akkor is tartok tőle, hogy befolyásol ez a barátság. Megértette. Nagyon fájt neki, de tudta, hogy miért írom és tiszteletben tartotta. Valószínű, ha nem így viselkedett volna, akkor soha sem veszem fel vele a kapcsolatot újra.

Találkoztunk is 19 évesen, mielőtt még elkezdtem volna a fősulit, ő pedig az egyetemet. Annyira vicces különben, hogy a környezetemben szinte ő az egyetlen, aki a fősuli elöttről ismer. Ő tudta egyedül a bizonytalanságaimat a szakmai rátermettségemmel, a tehetségemmel kapcsolatban. Ez is igaz visszafele :) Emlékszem, még, hogy mennyire nem volt benne biztos, hogy hova menjen, mit tanuljon. Azért különösen vicces, mert mindketten nagyon oda valók vagyunk, ahova végül mentünk és nagyon megtaláltuk a helyünket és a barátainkat. Gyakorlatilag új életünk lett, rengeteg ismerőssel, korábban sohasem tapasztalt népszerűséggel és elismeréssel. Vicces, hogy egy ember van, aki ismerte a bizonytalan, esetlen, depressziós, bizalmatlan, gyenge, félénk, gyerek Alejandrót, miközben a barátaim nagyon nem ilyennek látnak. Na és énis ismertem, ismerem ugyanezt Gergőben. Biztos, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy felnőttként is szót értünk egymással, látjuk, ha a másik nem őszinte, tudjuk érezzük, hogy mi van a másikban. Hogyha akarnánk, sem tudnánk egymást becsapni. Egymás mellett nőttünk fel, mégha nem is együtt. Mindkettőnknek volt mással kapcsolata, mindketten szereztünk egyéni tapasztalatokat, de senkiben sem találtuk meg egymást...

Találkoztunk később is, kétszer. Elmesélte személyesen, hogy véget ért egy kapcsolata egy fiúval, ami nagyon megviselte, de már kezd jól lenni. Na itt nagyon megijedtem. Kerültük a melegséggel kapcsolatos témákat, én az életemben is, azt gondoltam, hogy ő is. Soha nem beszéltem személyesen senkivel ilyesmiről. Ráadásul olyan helyen voltunk, ahol sok ember mászkált. Egyáltalán nem működött az a megértés és elfogadás, ami máskor. Haragudtam rá, hogy ilyen helyzetbe hoz. Egyrészt jól esett a bizalma, másrészt annyira zavarba hozott, hogy elsüllyedtem volna szégyenemben. Nem értettem, hogy miért ilyen körülmények között mondja el és miért nekem, hiszen én nem is vagyok meleg, annak már vége, mikor szemeztem ezzel a világgal. Biztos ismer még melegeket, ha volt barátja, miért akarja ezt rám eröltetni, ha ismer és tudja, hogy ezt én szeretném letenni. Közben meg nagyon sajnáltam, mert láttam, hogy szarul van. A legjobb barátom majdnem elbőgi elöttem magamat én pedig menekülök előlem, mert nem akarom, hogy félreértse a kettőnk közti viszonyt. Nagyon szar volt ez a kettősség érzés. Nem is beszéltem vele hónapokig utána.

Tisztáztuk később, de nem volt túl sok időnk egymásra a tanulás miatt. Elérkeztem oda a második barátnőmmel, hogy körvonalazódott, hogy nem működik tovább. Részemről nem. Nagyon szar érzés volt. Egyszer összetörték a szívemet, tudom, hogy mennyire szar. Nem akartam énis így elbánni valakivel. Szerettem, tiszteltem azt a lányt, de a szerelem már elmúlt és világos lett előttem, hogy nem illünk össze. Nagyon szeretném, de nem. Nem tudtam, hogy mi legyen. Az egész egy szenvedés volt, mire ezeket ki tudtam mondani magamnak. Ő nagyon szeretett engem, nagyon odavolt értem, nem tudtam, hogy zárjam ezt le szépen, minnél kevesebb bántással. Borzasztó volt. Őrjítő. Közben a suliban is őrület volt, minden addiginál nagyobb hajtás. Imádtam a feladataimat, az egész mindent, amit tanultam, de olyan szarul voltam, hogy nem ment azzal a lendülettel, amivel máskor, ezért még több energiámat elvette, még szarabbul lettem....

Ki mást kerestem volna fel, ha nem Gergőt. Ugyanazzal a lendülettel vetettük bele magunkat a lelkizésbe, mint régen. Egy idő után rájöttem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha vele beszélek. Rengeteget chat-eltünk. A suliban a filmlistánkon fel volt adva a Brokeback Mountain. Miután megnéztem, rájöttem, hogy én is ezt élem át. Van egy életem, de akkor élek igazán, ha Gergővel ketten vagyunk. Meg is mondtam neki. Elbeszélgettünk, hogy mit jelentünk egymásnak. Első találkozásunkkor elmentünk kirándulni annó. Nagyon féltem, hogy bármi történik köztünk. Ugyan volt nálam pokróc, volt nálam bor a feszültséget oldandó, de nem jutottunk el odáig. Ennek nagyon örültem, mert nekem ez nem erről szólt. Miért vittem akkor magammal ezeket a dolgokat? Talán éreztem, hogy húz engem, hogy ő mást is szeretne és mivel szerettem, jobban, mint bárkit, bíztam benne. Bíztam abban, hogyha ő szeretne valamit, akkor az nem lehet rossz. Tiszteletben tartottuk a barátságot annó és ezért nagyon hálás voltam, vagyok neki. Tündérmese az egész, tudom, hogy ilyen nem létezhet, kettőnk között mégis igaz!

Nem véletlen tehát, hogy végül megadtam magam. Nem rögtön, miután ezeket megbeszéltük. Elmondtam, hogy hogyan készültem a kirándulásra, hogy volt egy pont, mikor elbizonytalanított. Ő elmondta, hogy nagyon szeret engem és sokat gondol rám. Régóta azt kívánta, hogy találjon valaki olyat, mint én, mert tudta, hogy engem nem kaphat meg. Hogyha ezt nem tartja tiszteletben mindvégig, akkor soha nem is kapott volna meg. Annyira hihetetlen, hogy ilyen ember létezik :) Sohasem élt vissza a közelséggel. Talán akkor, mikor a volt barátjáról beszélt, akkor éreztem egyedül. Azt is tisztáztam magamban, tudom, hogy nagyon szarul volt, tudom, hogy milyen, mikor kihúzzák az ember alól a légvárat és tudom, hogy én álltam hozzá a legközelebb, eztért egyértelmű volt, hogy nekem mondta mindezt el. Nagyon féltettem a barátságunkat, azt a kapcsolatot, amit sosem tudtunk megmagyarázni, de ami nélkül nem váltunk volna azzá akivé. Sosem tudtam volna nyitott srácként érkezni a fősulira, ha Gergővel nem beszélgetünk erről ennyit. Sosem lett volna bennem annyi lendület, hit, kitartás, ha nem önti belém. Nem lettem volna magabiztos, nem tudtam volna kitörni és sikert sikerre halmozni. Féletem volna az új emberektől és nehezen találtuk volna meg egymást a barátaimmal. Nem az lennék aki és ugyanezek igazak rá is. Nem akartam kockára tenni egy szerelemért ezt az egészet. Ő pedig nem értette, hogy mitől félek. Ennyire összeillünk és megtartjuk az egy lépés távolságot továbbra is. Akkor is, miután ezeket bevallottuk egymásnak? Végül ő nyert. Megmondtam neki, hogy nélküle én egy senki vagyok. Hogyha belemegyünk ebbe a szerelembe, akkor már sohasem léphetünk vissza barátokká. Vagy kitart örökre, vagy egyszer végleg vége. Tudtam már akkor is, hogy a végleg vége nekem mindennek a végét jelentené és ez igaz most is. Soha sem szakítanék, de ha egyszer megteszi mindenemet elvesztem és ugyanaz a szürke, gyenge törpe leszek, aki régen voltam és azt én már nem bírnám elviselni. Tudom, elragadtatom magam meg minden, de tudom. Ez az ember nem létezne soha többet. Valaki más lennék, valaki sokkal rosszabb...

Sajnos a szíkítás nem ment egyik napról a másikra, Gergővel hamarabb találtuk magunkat szerelemben, minthogy szakítottam volna a lánnyal. Ez azóta is bánt, mert én nem vagyok ilyen. Nem volt korrekt. Egyébként sikerült a lehető legszebben elválni. Azóta felvettük a kapcsolatot. Sokat változott ő is, előnyére. Gergőt is elmeséltem, teljesen pozitívan fogadta, örült, hogy boldog vagyok.

Az a nehéz - sajnos Gergő ezt nem látja, vagy nem akarja látni - hogy ne vesszünk el az érzelmekben, hanem mindig az az őszinte, nyitott végletekig elfogadó és támogató barátság maradjon a kapcsolatunk alapja. Én nem felejtem el. Volt hogy kiborultam valamiért, volt, hogy dobáltak az érzelmeim, de egy idő után mindig bekapcsol a riasztó, hogy de hiszen ez Gergő, az a 17 éves Gergő. Megvolt a közös világunk, összekapcsoltuk, ezt sohasem veszítjük el. Nem csak két fiú vagyunk, aki szeret szerelmes lenni, akik izgulnak egymásra, ez 20 percig volt köztünk annó a chat-en, és már akkor továbbléptünk...

Ugyanaz az ember mennyire más, ha van párja

Leültem bejegyzést írni, de minden kiment a fejemből, minden téma, amit kitaláltam korábban. Eszembe jutott, hogy valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy az ember személyisége egész más, hogyha „párnál van”, mintha egyedül. Összeszedem az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is itt egy lista, hogy szerintem mitől indulhat be változás a páros embereben:

- A párja személyisége hatással van rá. Átvesz tőle szokásokat, beszédstílust, kifejezéseket, gesztusokat, normákat, gondolatokat, sztorikat, ruhákat, ajándékokat...

- Nem tesz meg olyan dolgokat, amiket a párja nem szeret. Nem megy bele olyasmibe, amivel a párja nem ért egyet, mert nem akar konfliktusokat, esetleg a párja meg tudja győzni, hogy hülyeség az a dolog.

- Megtesz dolgokat, amiket a párja szeret. Bízik benne és az ő nézőpontjából másképp látja ugyanazt a helyzetet, esetleg átértékelődik benne a hozzáállása az adott dolog iránt.

- Biztonságban érzi magát és ezért felszabadultabb, nyitottabb tud lenni.

- Folyamatosan aggódik a kapcsolat miatt. Sok mindent megtesz, amivel erősíti a kapcsolatot, esetleg olyan dolgokat is, amik egyébként nem jellemzőek rá, de a párja miatt megteszi. Idegeskedik, esetleg féltékenykedik, érzelmi hullámvasúton érzi magát. Lehet akkor is, ha a kapcsolattal van probléma, vagy lehet a párjának olyan problémája, ami rá is hatással van, ami őt is nyomasztja.

- A párjával bele mer vágni új élményekbe, amik aztán hatással vannak rá. Lehetnek olyan dolgok, amiket mindig is ki akart próbálni, csak nem volt kivel. Lehet ez bármi, nem feltétlen szexuális jellegű. Lehet egy utazás egy messzi országba, munkahelyváltás, egy hobbi, kutyatartás...

- Van egy kitüntetett szerepben levő ember, vele beszéli meg a gondjait, vele osztja meg az élményeit, ezért talán már kevesebb jut a barátoknak, ismerősöknek. Lekerül a teher a válláról, nincs igénye arra, hogy mindenkivel megbeszélje ugyanazt. 

- Szeret kettesben lenni a párjával, ezért kevesebb időt tölt a barátaival, ismerőseivel, ezért aztán lemarad esemélyekről, kimarad témákból, ami egyre csak hatványozódik. Mivel kiesik a körforgásból ezért nem ugyanabban a mederben halad, mint a többiek, megváltozik hozzájuk képest. 

- A párján keresztül sok új embert ismer meg, ők is hatással vannak rá. Az újdonság pedig mindig izgalmas, lehet az új emberek miatt hanyagolja a régebbi kapcsolatait.

- Olyan dolgok is kijönnek a személyiségéből, amit nem is tudott korábban magáról, vagy nem foglalkozott velük, vagy esetleg nem mert változtatni, de az érzelmi biztonságban, mer változni. Meri felemelni a hangját, meri levágatni a haját, türelmesebb bizonyos helyzetekben...

- Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mert nincs egyedül, mert foglalkoznak vele, szeretik és ő is szeret. Van egy belső kör, ők ketten, ezen keresztül szemléli a világot, ez az otthona, mindenki már csak maximum másodrendű lehet. Az életét a közös kis világuk köré szervezi, ide vonul vissza, innen indul el, ide gyűjti az információit, innen informálódik a legtöbbet...

- Összességében elmondhatjuk, hogy dupla annyi élmény éri, mert nemcsak a sajátjait, hanem e párjáéit is „megtapasztalja”, de dupla annyi a korlátozás is, mert a párja korlátjai az ő korlátjai is. Hogyha a párja nem tud a munkája miatt kimenni külföldre, akkor lehet ő sem fog...

Sokszor viszont probléma, ha valaki feladja a személyiségét, az elveit, a terveit, a lehetőségeit és simul a párjához. A másik azért szeretett bele, mert volt valamilyen, hogyha ahhoz képest máshogy viselkedik, akkor az probléma lehet. Sosem lehet jó egy kapcsolat, amiben bármelyik félnek le kell mondania a személyiségéről a másik miatt. Fontos, hogy mindkét fél egy teljes egész, független személyiség legyen, akik szeretik egymást. Akkor tudok támogatást adni, ha egész vagyok, akkor tudok új élményket behozni a kapcsolatba, ha olyan helyzetek érnek, amiket a párom nem ismer. Akkor tudok mesélni a páromnak, ha mindig érnek olyan élmények, amiknek ő esetleg nem volt a részese, de jó dolog továbbadni neki. Remek, hogy egyszerre két helyen is lehetünk, egyszerre két dolgot  láthatunk, tapasztalhatunk, érezhetünk... Ezeket utána olyan jó megbeszélni. Volt, hogy telefonon beszéltünk órákat Gergővel. Egyfolytában beszámoltunk egymásnak arról, hogy mit látunk, mit eszünk, mire gondolunk, mit érzünk. Olyan volt, mintha két helyen sétálnánk egyszerre. Akkor jöttem rá, hogy milyen csodálatos dolog, hogy két ember össze tud kapcsolódni és át tudják érezni egymás helyzetét. Persze ez akkor a legizgalmasabb, ha egész más a két helyszín, ha egész mást eszünk, ha másra gondolunk, akkor van miről beszélni.

Úgy képzelem ezt el, mintha egy embert két részre szedtek volna, valami belül nagyon közös, de mindenből más jutott egyiknek, más a másiknak, mert nem középen és nem szimmetrikusan vágtak ketté. Mást csinál az, akinek jó a kommunikációs képessége és mást, akinek ügyes a keze. Más mennyiség jutott az érzelmekből is, vagy azok kezelésének a módjából. Más jutott külsőleg, más áll jól a két félnek. Máshol nevelkedtek, lehet bizonyos dolgokban eltér az értékrendszerük, mások a prioritások. Ezeken szetintem nem kell  változtatni, ha nem tényleg fontos dolgokban térnek el, és ha nem ütközik a véleményük. Ha a páromnak a piros a kedvenc színe, nekem meg a kék, akkor nem kötelező megszeretnem a pirost. Elgondolkozhatok, hogy miért is szép a piros, mit jelent neki, vagy milyen jelentést hordoz ez a szín és ez mennyire összeggyeztethető velem. Lehet, hogy közelebb kerülök, ehhez a színhez, de lehet, hogy továbbra sem fogom szeretni valamiért. Viszont, ha a közös hálószoba színét kell eldöbteni, akkor az nem lesz sem piros, sem kék, mert olyan helyen érezzük jól magunkat együtt, ahol mindketten ugyanazt érezzük, ami mindekettőnknek ugyanazt jelenti és ami ugyanúgy tetszik mindkettőnknek. Tehát a háló homokszínű lesz!

Melegség és az EGO

Ez egy érdekes kérdés. Azt tapasztalom, hogy végletekben mozog a melegek magabiztossága. Van ugye a visszahúzodó, félénk, törékeny kisfiú kategória. A környezetemben is volt ilyen ember. Aki sosem meri elmondani a véleményét, aki meghúzódik a háttérben, folyton csak figyel, néz, de róla nem derül ki senki. Rengeteg elfojtás és szorongás érezhető ezeken az embereken. Általában feminim típus, törékeny alkat, még akkor is, ha nem vékony. Óvatos, óvatos mindenben, minden körülmények között. Nem tudja elengedni magát, retteg. Azt tapasztaltam, hogy ők általában olyan melegek, akik ezt nyíltan nem vállalják fel. Az egész életük a köré épül, hogy eltereljék gyanút magukról, miközben mindenki sejti róluk, hogy melegek.

A másik kategória, akinek hatalmas a magabiztossága, ebből látok többet. Aki rendkívül büszke arra, hogy kiharcolta magának az elismerést, aki falkavezér akar lenni a falkavezérek között is. Sokszor párosul ehhez a típushoz az általánosnál nagyobb intelligencia, műveltség, de a szerénység valahol elfogyott... Nagyon tudja hogy mit akar, nagyon határozott, vitába száll mindenkivel, akivel eltérő a véleménye valami aktuális nemisbiztoshogyolyanfontos témában...

Valószínű ez onnan eredeztethető, hogy sok kűzdelemmel jár felvállalni azt, ha valaki meleg. A kűzdelem megerősít. Szerintem sokan azzal próbálják kompenzálni a társadalom által leértékelt szerepüket, hogy művelődnek, univerzális értékeket keresnek, ami elvehetetlen tőlük, amit a társadalom is elismer. Fontos a karrier, mert az egyszemélyes, azt élete végéig építheti az ember, aminek a dicsőségéből senki más nem részesül, mert ugye általában nagy a bizalmatlanság, a melegek sorsa ígyisúgyis az egyedüllét. Fontos tehát, az olyan érdemek halmozása, amitől függetlennek, értékesnek és erősnek érezheti magát egy meleg férfi. Mindig van egy apró félelem, szorongás, ami megnehezítheti a dolgokat, de ha valami sikerül, akkor ugye ennek ellenére sikerül, tehát az érdem is nagyobb... Megcsináltam! Igen én! ÉN a meleg! Hahaha! ...

A bizalmatlanságból adódik az arrogancia. Az ember szeretni érezni, hogy valamit elért, szeret versenyezni, de miért kell a másik képébe vágni, ha nekem valamim van? Vagy miért nem lehet örülni, ha valaki megszerzett valamit, mért jön be a képbe rögtön, hogy, de miért nem én?

Sok melegre jellemző az exhibicionizmus. Ezis a versengés velejárója, mert mindig ott kell lenni a toppon, mindig szebbnek, erősebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek, értékesebbnek kell tűnni a másiknál és ezt nagyon meg is kell mutatni természetesen. Mi ennek a vége? A bizalmatlanság. Mindenki vágyik a szeretetre, a megértésre, a törődésre, de ezt nem lehet megkapni, ha nem adsz fel magadból. Hogyha jobban szereted magadat, annál akivel épp összehoz a sors, akkor mindig is kevés lesz, amit kapsz. Hogyha folyton magadból indulsz ki, hasonlítgatod magadhoz az embereket, akkor mindig az lesz a vége, hogy senki sem olyan, mint te. Nem is lesz. Soha. És ez így van jól. Meg kell tanulni minden helyzetben tiszteletben tartani a másikat és meg kell tanulni őt jobban szetetni önmagadnál. És ez nem feltétlen csak az ember párjára igaz. Az alázat nagyon fontos, attól még senki sem lett kevesebb.

Végre egy bejegyzés, amiben nincs kék rész...