Következmények

Egy hónappal ezelőtt volt egy csúnya veszekedésünk Samuval. Meglepetés szülinapot szerveztek nekem a barátaim. Kirándultunk, piknikeztünk, megáztunk, egyik barátomnál tortáztunk, este buliztunk. Egész nap csúsztak le a sörök, fröccsök, estére már be is rúgtam. Éjfélkor zárt a hely, ahol voltunk, ezért Samuval és az egyik barátnőmmel hárman kiültünk a Dunapartra beszélgetni, mert még erőltettem a folytatást. Az ajándékba kapott szlovák gyomorkeserűtől nagyon csúnyán berúgtam, az lett a vége, hogy veszekedtünk hazafele Samuval. Az események nagy részére nem emlékszem, nem voltam tiszta. Egyedül ébredtem az utcán, a telefonom nélkül. Megijedtem, hogy mi történhetett Samuval, hazarohantam, láttam hogy alszik. Lezuhanyoztam, mentem be a szobába és nekemesett. Én azt sem tudtam, hogy mi történik, veszekedtünk. A sokadik sértődés, kiabálás után végre elmesélte, hogy mi történt. Elvieg az volt a vége, hogy az utcán úgy összevesztünk, hogy ellöktem, közöltem hogy köztünk mindennek vége és eltűntem. Keresett, nem talált, hazament. Nem nagyon tudtam felfogni, mert nem értettem, hogy ennek az egésznek mi lehetett az oka. Kerestem a válaszokat, de egyfolytában bántott én meg visszatámadtam. Aztán nem bírtam tovább, el akartam menni sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, mert nagyon kimerültem érzelmileg. Velem még ilyen nem volt, nem szoktam soha így veszekedni emberekkel. Még senki nem tudott így felhúzni korábban. Végül meggyőzött, hogy maradjak, de nem volt hajlandó megbeszélni értelmesen a dolgokat. Csak azt szajkózta, hogy reggel hazamegy vonattal és többet nem jön vissza. Addigra kitisztult a fejem és csak értelmesen meg akartam beszélni a dolgokat, mert csupa félinformáció hangzott el. Nekem még mindig nem volt világos, hogy miért veszekszünk, védekeztem a leki támadások ellen. Mondta, hogy aludjak, aludjak én meg nem tudtam megnyugodni. Addig kérleltem, míg egy kicsit tudtunk beszélgetni nyugodtabban, de nagyjából semmit nem beszéltünk meg. Aludtunk, aztán ment a barátnője elé, aki meg volt beszélve, hogy két napig nálunk alszik. Mikor felébredtem nagyon rosszul éreztem magam. Már nem is az érdekelt, hogy mi történt valójában és mi lehetett az oka, hanem emiatt az egész hangulat miatt voltam rosszul. Nagyon fájt, ha eszembe jutott, milyen arccal nézett rám. Soha nem szerettem volna neki szomorúságot okozni, abszurdnak éreztem a helyzetet. Nem tudtam hovatenni a viselkedésünket. Mielőbb tisztázni szerettem volna a helyzetet. Barátokkal beszélgettem. Nagyjából minenki úgy volt vele, hogy hülye vagyok, de semmi gáz, mindenkivel előfordul az ilyesmi. Nem tudtam, hogy mi lesz, mit szeretne Samu. Féltem, hogy olyannak lát, amilyen nem vagyok. Mondtam neki többször is tiszta fejjel, hogy nem tudom, hogy miért történt, ez nem én vagyok, ezeket a dolgokat nem így gondolom. Nem tudom, hogy miért mondtam bizonyos dolgokat, de ne vegye komolyan, mert nem igazak. Tudom, hogy ilyenkor milyen, csak azt hallja meg, amit meg akar. Nem tudtam, hogy megközelíteni. Azt értezem, hogy elkönyvelt és kész, bezárultak a falak. Az a baj, hogy nem emlékszem semmire és nem tudok magyarázatot adni. Nem kerek nekem a sztori, csak az ő oldalát ismerem az események nagy részéről. Úgy döntöttem, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom az ő verzióját és ezen nem kattogok tovább. Végül megjöttek este a barátnőjével. Nem volt alkalmunk megbeszélni, a lányt kísérgettük helyekre. Igyekeztem normálisan viselkedni. Kitakarítottam, főztem nekik vacsorát, mentem velük mindenfele. Ez ment napokig, aztán együtt hazamentek vidékre...

Nekem meg jött a bizonytalanság különböző hullámokban. Nem akartam Samut nyúzni, de úgy éreztem, hogy percről percre messzebb van & egy idő után már nem tehetek semmit. Levelet akartam neki írni már az elejétől, de annyira ideges voltam, hogy nem bírtam egy helyben ülni. Miután beláttam, hogy ez az egyetlen irány, amiben elmozdulhatok, rákoncentráltam az energiáimat & mindent leírtam neki, amit gondolok. Nem vártam nagy kibékülést. Egyrészt nem vagyok ennyire szentimentáliskodó, másrészt nem tűnt reálisnak. Azt szerettem volna, hogy mindketten megnyugodjunk & továbblépjünk ezen. Inkább arról beszéljünk, hogy mi lesz, ne arról, hogy mi volt. Elolvasta, leírta, hogy rosszul esett neki, amit csináltam. Elmondta, hogy nehéz neki, egyenlőre nem tud túllendülni, idő kell neki, de amúgy folytassuk, nincs para.
Azóta is igyekszem. Megfogadtam, hogy nem bántom többet. Mikor felhúz, akkor sem hagyom magam felidegsíteni. Ha nagyon élesedik a helyzet, akkor inkább időt adok magamnak lenyugodni.
Ebből eljutottunk odáig, az én szempontomból, hogy nem szólok semmiért. Ha valamiért mégis, akkor is tompítva, csak a sokadik alkalommal, vagy ha nagyon tellik a pohár. Bármit megteszek neki szó nélkül, a saját ingerküszöbömet pedig magasan tartom. Mosok, főzök, takarítok, bármikor megyek vele szórakozni időt & pénzt sem kímélve. Ha pár napig nincs itt nem költök semmit, hogy legyen pénzem, ha itt van & megyünk valahova.
Két hétig szabin voltam a hónap végén. Sokat voltunk együtt. Éreztem, hogy valami nem oké, akárhogy igyekszem szeretni, falat húz közénk. Igyekeztem az optimista oldalamat elővenni & csak csinálni tovább, amit a szívem diktál. Sokszor nehéz volt csendben maradnom, de nem érdekel. Szeretem. Bármit megtennék érte, Néha összezuhanok & hagyom magamnak átérezni, hogy mennyire megbánt apró gesztusokkal. Aztán meggyőzöm magam, hogy nem kell ezeket felvennem, csak magamat, a szeretetemet adnom. Azzal nem lehet semmi baj, ha szeretek valakit.
Fáj sokszor. Néha egy cigi mellett elgondolkozom, hogy hova tartunk. Lehet, hogy nem látja, de sok áldozatot hozok érte & közben ő a sértett fél. Hova vezet ez? Neki sokkal több mindent lehet, mint nekem ebben a kapcsolatban. Moat ez a helyzet csak ráerősít.
Felhoztam neki végül. Megkérdeztem, hogy mi a baja velem. Azt mondta, hogy nehezen tud megbocsátani. Elfogadom, de nem tudom meddig mehet ez így. Zavar hogy folyamatos teljesítési ingerem van felé & úgy érzem hogy kevesebbet kapok vissza. Ez rombolja a kapcsolatunkat. Folyamatosan igyekszem félretenni a sérelmeimet, neki lehet kiakadni, lekezelni, beszólni, érzelmekkel zsarolni, tesztelni, szeretetet rendelni bármikor bármekkora mennyiségben. Megijedek, mert ez nem egy egyenlőségre épülő, egészséges kapcsolat felé visz minket. Szeretem. Azt szeretném, hogy jól menjenek köztünk a dolgok. Félek. Felnőttebb szeretnék lenni, de mindig ellágyulok tőle. Tudom, hogy ez most nem igazán jó nekünk, keresem a megoldást, ami mindkettőnknek emészthető.

Újdonságok

Az utóbbi pár napban megfogalmazódott bennem pár dolog, amit megélek mostanában. Sok minden beérett, ami régebben kezdődött bennem és furcsa érzés volt ezekre ráébrednem. Megpróbálom összeszedni, de még biztos lesznek ilyen nagy bumm érzések bennem mostanában.

Gergő mellett szocializálódtam, mint meleg a környezetemben. Ami rendszer kialakult az első pár hónapban, az változatlan is maradt a kapcsolat végéig. Mások előtt mindig, mint haverok viselkedtünk. A legközelibb barátok, családtagok előtt, akik régóta tudták, elfogadták, hogy együtt voltunk, előttük is. Csak kettesben értünk egymáshoz, fogalmaztunk gyengéden, stb. Nagyon nagyon kevés kivétel volt. Külföld, egy bizonyos buli, véletlen ránknyitás... Ezt én kezdtem, mert nehezen tudtam meghúzni a határt, hogy mi nekem a természetes és mi nem. Nem akartam senkit zavarni, megoldottuk máshogy. Valószínűleg ez az önelfogadásom egy szinten való beragadásával is összefügg, öngerjesztő folyamat. Meleg ismerőseim sem voltak, Gergő haverjai előtt is ugyanaz volt a viselkedésmintánk, mint máskor. Ezek most változtak. Samuhoz bújok mindenhol. Azon veszem észre magam, hogy két centire vagyok tőle mikor az utcán sétálunk, minden lehetőséget kihasználok, hogy hozzáérhessek. Gondolok itt a „legális” helyzetekre elsősorban, villamoson tömegben véletlen hozzányomnak az emberek, megkocogtatom a vállát, ha szólok neki, hozzáérek a kezéhez ha valamit odaadok neki... Akaratlanul ennél több működik köztünk a barátok előtt is. Ölelések, puszik, összenézések, mosolyok, belsős megjegyzések megállíthatatlanul zajlanak köztünk. Vannak még a nyílvános köszönések, amiben nagy ugrás történt. Ha kikísérem a vonathoz, vagy kimegyek elé, akkor ölelést vagy ölelést és puszit is váltunk. Ilyen eddig senkivel nem volt nekem. Annó lányokkal, de családtagokkal, barátokkal is távolságtartó vagyok testileg, a kézfogáson túl nekem már minden kellemetlen szokott lenni. Most mindenki más eltűnik és nem is számít :) Egyébként meg a Keleti pályaudvar bejáratánál a lépcső közepén egy meleg pár érzelmes ölelése úgy tűnik nem megbotránkoztató történés 2014-ben, Budapesten :)

Másik, de hasonló dolog, hogy nem érzek bűntudatot az után, hogy Samuval együtt vagyunk. Ez kísért egész eddig, valahogy mindig túlzottan intimnek és sötétnek éltem meg a szexualitásomat. Minden, ami történt az mindig hatalmas jelentőséggel bírt és utána mindig összezuhantam. Most úgy érzem nincs tét, nem érzem az elvárások nyomását se kívülről, se belülről. Teljesen más élmény így együtt lennem valakivel, mintha valami nagy terhet levettek volna rólam. Merek kísérletezni, elfogadást, vágyat, szeretetet érzek a másik oldalról, nem megfelelési kényszert. Furcsa ezt mondani, de eddig egyáltalán nem jelentett számomra szórakozást a szex, feszült voltam, túlagyaltam. Nem azt mondom, hogy agyatlan kielégülésekre vágyom, egyáltalán nem, viszont könnyebb lett elfogadnom magam ilyen téren is. Egy kicsit ilyesztő, hogy korábban sem én, sem más nem vette észre rajtam, hogy ezzel gondjaim voltak.

Mikor apám meghalt, olyan volt, mintha tíz évet öregedtem volna. Hosszas folyamat volt elfogadni, hogy már semmi nem lesz olyan, bennem is megváltoztak dolgok és ne akarjak az lenni, aki korábban voltam. Most olyan, mintha visszakaptam volna azt a tíz évet :) Lekerült egy teher rólam ebből a szempontból is. El tudom engedni magam és nem kell hozzá semmi extra, nem aggódok egyfolytában, nincsenek váratlanul felbukkanó irreális félelmeim. Amik vannak, azokat Samu segít elkergetni. Neki el tudom hinni, hogy minden renden van. Kezdtem azt hinni,

hogy ilyen csak a filmekben van. Nem tudom biztosan, de azt érzem, hogy ez kölcsönös. Észrevettem párszor, hogy sikerült megnyugtatnom vagy feltöltenem.

Vannak dolgok, amiket megérzünk egymással kapcsolatban. Ebbe a témába jobban nem mennék bele, mert nehéz megfogalmazni. Mindkettőnknek vannak terheink, amiket régóta hurcolunk, egymást kezdjük ezekre a területekre is beengedni. Mikor épp történik, akkor nem furcsa, csak utólag elgondolkodva. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért ő az, aki bejöhet, de egyszerűen csak jön jön jön és ugyanez történik fordítva is. Nem érzek kellemetlenül emiatt, érzem hogy jó az ami velünk történik. Bizalmatlan sem tudok vele szemben lenni.

Az elmúlt egy hétben elkezdett zavarni, hogy nincs állandóra berendezett életem, mint korábban volt. Nem a múltat sírom vissza, másképp szeretném csinálni. Egyenlőre még nem érzem teljesen tisztán, hogy mit szeretnék. Nem a kapcsolatra gondolok, hanem az életkörülményeimre. Itt is ott is lakom, ezt is azt is eszem, változó hogy mennyire lustulok vagy pörgök, kísérletezek vagy a megszokottat keresem stb. Így hogy érzelmileg megtaláltam a stabilitást, szeretném rendezni magam körül a dolgokat. Agyalok azon, hogy mi lenne a megoldás lakásra, kutyára, munkára, életvitelre. Két napja kicsit befordultam emiatt, de Samu segített megnyugodni és lazábban hozzáállni ehhez. Van időm, semmit sem kell elkapkodnom, minden a kezemben van, hogy jól tudjam csinálni :)

Még 2 nap

Még két nap maradt az eddigi életemből. Vasárnap délután ülünk le beszélni Gergővel újra, végleges döntést hozni. Pár napja jobban lettem, a saját hibáim kijavításán dolgozom és reménykedek. Egyre erősebb bennem a remény a folytatásra. Sok apró részletet tudnék mondani, de főleg megérzés...

Most megint nem tudok aludni. Tele lesz programokkal a hétvégém, csupa nagyszerű emberekkel találkozom. Görcsben van a gyomrom, tovább fogyok.

Vasárnapra idegbeteg leszek, ha ilyen szinten folytatódik ez az érzés. Gergő kevesebb mint egy hete azt mondta, hogy nem vagyok türelmes ember. Rosszul esett, hogy ezt mondja, de jobban ismer, mint én magamat.. Azóta nem nyaggatom, be szeretném bizonyítani, hogy bármeddig van türelmem vele kapcsolatban. Úgy örülnék, ha most itt lenne és megnyugtatna. Nem szabad beleélnem magam. Nehéz! Hiányzik! Féltem!

A változás szele

Érzem, hogy közeleg valami. Valahogy kevésbé nyomasztanak a mindennapi gondok, mint korábban. Régen volt bennem ilyen várakozás a jövőt illetően. Nem tudom hol vesztettem el a fonalat. Illetve az még csak csak megvan, de hogy miért nem sikerült eddig felvenni, azt nem értettem. Sokszor hallottam, hogy a gyász ilyen, hogy egyik nap egyszer csak úgy kelsz, hogy vége, hogy nincs többé és új dolgok kezdődnek. Két sötét év van mögöttem.

Három éve növesztem a hajam. Mindig elvarázsolt a hosszú kibontott haj, mindegy hogy nő vagy férfi volt a viselője. Sosem bontom ki a hajam, mindig össze van fogva, vagy sapka alatt van... Szépen csendben elérte a hátam közepét. Ma valamiért nem fogtam össze. Felszabadító érzés, mintha nem is az enyém lenne. Lehet, hogy ez egy mélyen megbúvó ígéret volt eddig. Nem mertem élni a lehetőségeimmel, árnyként nagyon óvatosan éltem.

Ma a munkatársammal kitöltöttünk egy kérdőívet. Egy designer oldal a szárnyai alá vesz és ehhez egy bemutatkozást vártak tőlünk, kérdések alapján. Voltak mindennapi kérdések, amit vicceskedve próbáltam megválaszolni, de sokszor nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mi lehet bennem az érdekes. Közben döbbentem rá, hogy mennyire hagyom elfolyni a napjaimat. Mindig ugyanaz a biztonságos rutin. RUTIN, te jó ég, mindtha nem is magamat hallanám. A tizenöt éves magam, ha most szembetalálkoznánk durván lehordana. Maga voltam a rutin ellentéte. Mindig a felfedezés, a tréfa, a megszokott eljárások kerülése mozgatta a fantáziám, nem a biztonság.

A munkám ma nagyon jól ment. Van egyfajta biztoshogyjóleszérzemhogyígykellennie érzésem, ha valamit jól csinálok. Ilyenkor úgy érzem falakat át tudnék törni, olyan erő száll meg, olyan tiszta kapcsolat valamivel, amit meg kell csináljak, amit kapok, hogy létrejöjjön általam. Na, ezt sem éreztem évek óta, mindig elbizonytalanodtam. Emiatt belassultam az utóbbi időben. A munkatársam már nem is emlékszik arra, hogy valaha gyorsan dolgoztam volna...

Itt van, érzem, tudom. Érzem a reményt. Azt hittem örökre elveszett, hogy a túlélés a valódi élet, amit így vagy úgy leplezni próbálunk. Hihetetlen, hogy tudtam enélkül élni.

Már csak egy kívánságom van, hogy jusson belőle Gergőnek is. Száműzzük el együtt a sötétség napjait! Nem fogom össze a hajam, kapjon csak bele a szabadság szele!

A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

A sztori folytatódik

Miután direkt nagyon bunkó módon kimondtam a kapcsolat végét - smsben, könyörtelenül, aztán meg eltűntem - napokig nem is beszéltünk Gergővel. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom már látni többet. Ő aznap utazott vidékre, a szüleihez. Nekem aznap sokkal könnyebb volt minden. Jól éreztem magam, eszembe se jutott, hogy akár szarul is lehetnék. Dolgoztunk az irodán, festettem, takarítottam, sétáltam, zenét hallgattam. Nyugodt voltam. Másnap, vasárnap éreztem, hogy valami kezd nem oké lenni. Addig senkinek nem mondtam, hogy mi történt. Nem érdekelt senkinek sem a véleménye, nem akartam erről beszélni, vagy egyáltalán rá gondolni. Csak szabadulni akartam.

Ráírtam egy közös barátunkra ( legyen a neve itt Emese ) , hogy ez van, szarul vagyok, szívesen beszélgetnék vele. Felhívott, mondta, hogy estig nem ér rá, mert vidéken van, de keressem valamelyik barátnőjét, ők biztos szívesen leitatnak, beszélgetnek velem. Írtam az egyiknek. Nem válaszolt, úgyhogy írtam a másiknak is. Semmi. Később visszahívott az egyik, találkoztunk. Összefutottunk Gergő egyik csoporttársával is, egy sráccal. Leülünk egy padra, egy üveg bor és egy doboz cigi mellett megbeszéltük a szakítást. Közben befutott a lány, akinek eredetileg írtam, pár barátjával. A végén egy kocsmában találtam magam Gergő néhány bartájával. Nagyon fura szitu volt. Az én barátaim még nem is tudtak semmit ( a munkatársam Rómában romantikázott a párjával... ), és Gergő környezete meg nekem segít ebben a helyzetben... Igazat adtak, egyetértettek, hogy nem volt már más válsztásom. Az egyiküknél aludtam, hogy ne találkozzak a lakásban Gergővel. Még éjjel felhivatták velem Gergőt, hátha akkor, ott beszélünk. Azt mondta a telefonba, hogy fáradt, majd másnap. Hétfő reggel nagyon rossz volt bemenni a másik munkahelyre. Borzasztóan voltam lelkileg, testileg. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől vagyok szarabbul, a piától, vagy a lelki nyomástól. Megbeszéltük, hogy este 10-kor találkozunk és dumálunk. Délutántól kezdve mászkáltunk Emesével a városban. Mondta, hogy beszélt Gergővel is. Tartja magát, de látszik rajta, hogy nagyon készen van. Mondta, hogy Gergő már 7-től otthon van. Mivel nagyon fáradt voltam, írtam neki, hogy akkor találkozzunk előbb.

Egyébként még vasárnap, a szakítás másnapján, írtam egy hosszú levelet Gergőnek. Az már egyáltalán nem volt bunkó. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem egy csomó mindent. Megírtam, hogy mikből lett elegem, és ha nem fogta volna fel, egészen pontosan mi játszódott le bennem az elmúlt egy év alatt. Leírtam, hogy miket tanácsolok neki, a konklúzió az volt, hogy nőjön fel.

Nem jött előbb. Visszaírt, hogy maradjon a 10 óra. Ebből arra következtettem, hogy nagyon készül valamivel. Én egyáltalán nem készültem. Azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még neki. Már mindent hallott, olvasott. Nem voltak más gondolataim vele kapcsolatban. Ő meg a kapcsolatunk alatt nem tudott nekem választ adni rengeteg dologra, akkor már mindegy utólag. Így voltam vele. Ott voltam fél órával korábban. Bíztam benne, hogy hamarabb jön. Nagyon fáradt voltam. Még akkor sem gondoltam arra, hogy mi lesz most. Pár perccel egész előtt elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Minden második emberre azt hittem, hogy ő az. Egyre jobban menekülni akartam. Már percekkel elmúlt 10 óra, mikor besokaltam. Azt éreztem, ha meglátnám, elfutnék. Elindultam. Nem tudtam, hova, csak el. Írt egy sms-t, hogy késik. Visszaírtam, hogy most rontotta el az utolsó lehetőségét. Fogalmam sincs, miért írtam neki ezt. Eszembe se jutott, hogy további esélyt adjak kettőnknek. Azt hiszem, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy azt érezze, most mindent elrontott, hogy érezze a saját bőrén is, milyen az, ha bánt. Lássa végre a következményeket. Nem az volt a bajom, hogy késett - énis késős vagyok - hanem, a mentegetőzéséből azt éreztem, hogy már megint nem jelent neki semmi komolyat ez az egész dolog kettőnk között. Ez az az ember volt, akit látni sem akartam. Abban bíztam, hátha egy másik Gergő jön el, akivel tudunk úgy beszélni kicsit mint régen. Nem reménykedtem semmiben, csak szerettem volna utoljára találkozni és elköszönni az igazi Gergőtől. Mikor írt, már tudtam, hogy ez nem lesz meg aznap este.

Kimentem a Dunapartra. Mindig oda mentünk tovább a hősidőkben, azután a Lánchídon át a várba... Most leültem egy padra, néztem magam elé és bőgtem. A szakítás óta előszőr. Nagyon egyedül éreztem magam. Vártam, hogy történjen valami, de nem volt semmi. Közben rengeteg pár haladt el mellettem... Eszembe jutott, hogy milyen nagyon szerelmesen ültünk ott sok sok éjjelen keresztül. Mennyire hittünk a kapcsolatunkban, mennyire nagy álmaink voltak közösen. Együtt ábrándoztunk egy lakásról, amit úgy rendezünk be, ahogy csak akarunk. Ahol annyit beszélgetünk, főzünk, hülyéskedünk, alkotunk, szeretkezünk, amennyit csak akarunk. Ahol igazán kettesben lehetünk kizárva a külvilágot... Tudtam, hogy ott a lakás, és mégsem így lett. Fájt. Azt éreztem, hogy minden elromlott. Zokogtam, és mint egy kisgyerek, arra vártam, hogy végre felébredjek a rémálomból és újra ott legyünk ketten, éjjel, évekkel korábban, a bajoktól mentesen. Azt gondoltam, ha még mindig szeret és mindent vissza akar csinálni, akkor legyen, oldjon meg mindent, találjon meg ott a padon és vigyen magával. Mondja el, hogy hogy lesz eztután, és legyen is úgy. Öleljen meg és ne engedje, hogy méggyszer elengedjem... Ott ülten órákig és nem jött. Azt éreztem, hogy mindennek vége. Az is eszembe jutott, hogy leugrok a hídról, hátha akkor végre figyelne rám. Elindultam a hídon. Átértem. Felmentem a várba, elgyalgoltam a Margit szigtre. Közben fotókat csináltam a kedvenc helyeinkről és elküldözgettem neki. Tudtam, hogy úgyis csak majd otthon látja. Nem volt semmi célom az egésszel, csak mentem, mentem, amíg a lábam bírta. Mikor rájöttem, hogy éjjel van és már nem jár a metró, felhívtam Emesét, hogy aludtatok -e nála. Azt mondta, hogy épp isznak Gergővel. Hívott, hogy menjek oda és beszéljek vele, majd ő kettesben hagy minket. Nem mentem. Haza akartam menni, anyumékhoz. Az éjszakai buszt átvariálták, hajnalban kerültem volna ágyba. Nem lett volna semmi értelme, mert korán kellett kelnem a meló miatt. Elaludtam egy padon, de egy csöves felébresztett. Nagyon készen voltam, de ezen a ponton röhögőgörcsöt kaptam. Kijött minden feszültségem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel senki és a lakásban alszom a konyhában. Ott volt Emese és Gergő. Odaköszöntem, bementem a szobába és elaludtam a földön. Reggel nem volt már ott Gergő, mikor felkeltem.

Másnap hazajött Rómából a munkatársam. Miután mindent megbeszéltünk beköltöztetett pár napra magához.

Folyt. köv.

Állapot...

Nagy beszélgetés, beszélgetés elmarad

Nem vagyok nyugodt egy éve. Voltak hullámvölgyek, amiken túljutottam, haladok előre az eltervelt utamon. Van viszont egy mélyen ülő bizonytalanságom, félelmem, pesszimizmusom, magányom egy ideje. Rájöttem, hogy a felszín alatt egyfolytában szorongok. Általában sok a dolgom és észre sem veszem, ha bajom van. Mikor egyedül maradok, akkor kezd el kavarogni minden. Hirtelen elkedvetlenedek, van hogy így is kelek...

Gergő korábban az ilyesminek a töredékét is észrevette és addig beszéltetett, míg elmúlt bennem a feszültség. Na ilyenek nincsenek mostanában. Nem tudom az okát, hogy miért távolodtunk el egymástól. Nem hagyja, hogy segítsek neki, bezárkózik, marcangolja magát. Az egész jelleme megváltozott. Olyan mint egy gyerek. Sokszor bosszant, ha dolgokat nem vesz észre, elfelejt, félreért. Mostanában nem tud, vagy nem akar belémlátni. Az én jeleimet is félreérti, pedig korábban nem kicsit volt ebben zseni. Szexuálisan is távolodtunk egymástól. Egyáltalán nem rosszak az együttlétjeink, csak a korábbihoz képest ez is lélektelenebb. Ősszel nagyon ki voltam akadva ezen a helyzeten, temettem a kapcsolatot. Aztán rájöttem, hogy szeretem és megéri megvárni, amíg megnyílik nekem. Elfogadtam, hogy olyan időszakot él meg, mikor szüksége van a falaira, még velem szemben is. Az apró hülyeségeit megtanultam tolerálni. Vártam majdnem egy évet. Közben bennem felgyülemlett mindenféle, amit nem tudtam kiadni magamból. 17 éves korom óta, tehát már 7 éve ( azaz 6 ha az utolsót nem számoljuk... ) mindig ott volt Gergő és segített, mikor egyedül nem tudtam valamit feldolgozni. Persze ez kölcsönös. Nekem ez rengeteget számított mindig is. Mikor összejöttünk beszéltem neki erről, hogy nem akarom elveszteni mint lelki társat sosem. Féltem, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott, tabutémáktól mentes barátságunk egyszer véget érhet, ha szerelmesek leszünk, a kapcsolatunk esetleges problémáit nem tudjuk külső segítségként megbeszélni egymással... Igazam lett ebből a szempontból...

Vannak körülöttem barátok, de mindegyikük olyan, hogy csak az egyik oldalára lát rá az életemnek, illetve nagyon sokat kellene magyarázni és nem is biztos, hogy átéreznék a helyzetet teljes egészében. Egyedül Gergő az akinek normál esetben nem kell nagyon megmagyarázni a dolgokat, mert érti, belém lát, elemi szinten ki tudom neki nyitni magamat...

Ebben a helyzetben nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy beszéljek vele. Furcsán alakult, de majdnem egy hónapra hazament vidékre, megcsinálni egy nyelvtanfolyamot. Sok tervünket keresztülhúzta ezzel, meg sem beszélve velem, telefonon úgy mesélte, mintha egy rég eldöntött dolog lenne. Mikor az augusztusi terveinkről kérdeztem, akkor zavarba jött, úgy tett mintha nem esett volna le neki, hogy ezek egybeesnek. Eléggé felhúztam magam rajta, de azt mondtam neki, hogy nekem mind1, csak szervezze meg az életét úgy, hogy kettesben el tudjunk menni vhova ősz elején. Több közös program ugrott barátokkal, amiket emiatt át kell szervezni stb. Azt nem mondta, h mikortól nem lesz, csak aznap jelentette be, hogy mégsem jön anyumékhoz az előre megbeszélt vacsorára, mert ő hazamegy... Inkább akkor nem mondtam semmit, de ezzel is eléggé megbántott.

Miután elment, összeomlottam. A lakótárs is lelépett, itthon voltam egyedül a depressziómmal. Egyik este ráírtam Gergőre, hogy én ezt nem bírom tovább és iszonyatosan ki tud akasztani az ilyen húzásaival. Megkérdeztem, h milyennek látja az elmúlt egy évünket. Próbált kitérni a válasz elől, akkor elmeséltem h milyen szinten szorongok nap mint nap. Megmondtam neki, hogy eleve úgy tűnik h a családi tragédiákat még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy nehezen találom a helyem, hogy a cégalapítással is rengeteget szívok, hogy iszonyatosan leterhel a létbizonytalanságunk, és a kapcsolatunk sem oldja fel ezeket a feszültségeket bennem, mert gyakorlatilag idegenként viselkedünk egymással. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mi változott? Bocsánatot kért, megígérte, hogy minden olyan lesz mint régen. Azt mondta, hogy semmi olyasmi nincs, amiről én nem tudok. Azt mondta, hogy menjek le hozzá a hétvégére, beszéljük át az egészet. A végére teljesen megnyugodtam, jobban mint az elmúlt hónapokban bármikor. Csütörtökön megbeszéltük, hogy akkor péntek este megyek, minden tök jó lesz. Vártam nagyon, készültem. Már pakoltam, indultam volna, mikor írt, hogy baj lenne -e, ha inkább jövőhéten mennék, mert az jobb lenne a szüleinek... Megírtam neki, hogy akkor nem megyek és sajnos jövőhéten meg nem fér bele, mert kezdődik a tábor, ahova együtt mentünk volna. Kérdezgetett mindenfélét, mintha jókedvemben lennék, de olyan ideges voltam, hogy nem válaszoltam azóta sem. Pont olyan dolgokat akart jóvátenni, most hétvégén, mint ez... Úgy kezeli az ilyen helyzeteket, mintha nekem nem lenne semmi közöm ahhoz, hogy mennyit találkozunk. Élettársak vagyunk, de nem gondolja, hogy engem érdekel, hogy egy óra múlva lelép és egy hónapig nem látom. Annyira nem érzi, mi a bajom, hogy időnként elgondolkozom, hogy biztos ő volt az az érzékeny, hiperempatikus fiú, akibe beleszerettem. Nem szervez össze semmit, sodródik az árral, az sem zavarja, ha másoknak kavar be sokszor, nem csak saját magának. Nem keres másik megoldást, az első bökkenőnél elakad, mintha semminek nem lenne tétje. Próbálom vele éreztetni, ha valami fontos lenne, amit ilyen lazán kezel, de olyan, mintha süket lenne. Mindenkinek lehet rossz időszaka, mikor nehezen koncentrál, nem ez a bajom, hanem hogy az erőfeszítést sem látom rajta, hogy megpróbáljon kilépni belőle. Nekem nem hagyja, hogy segítsek, pedig tényleg igyekszem semmilyen döntést sem helyette meghozni, csak gondolkodásra késztetni. Az egészhez úgy áll hozzá, mintha mi se történt volna. Ha megemlítek valami konkrét esetet, akkor helyesel, de mintha ott sem lenne, gépiesen bólogat, aztán egy perc múlva már tök máson jár az agya. Elég sok súlyos következménye lehet annak az életvitelnek, amit most folytatunk és nagyon zavar, hogy ezekkel egyedül én nézek szembe, Gergő meg olyan, mintha be lenne szívva és mindent leszarna... Közben meg nagyon ragaszkodik hozzám, gügyög, gyerekes hülyeségekkel próbál feldobni, egyre több mindenben utánoz, istenít, rózsaszín ködben lát engem... Teljesen figyelmen kívül hagyja a reakcióimat, olyannak látja a helyzeteket, vagy engem, ahogy azt magának elképzeli. Időnként eszembe jut, hogy lehet szed valamit, amitől egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal, a szeretteivel, önmagával...

Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sajnálom őt, szeretem, szeretnék neki segíteni, de nagyon bosszant is és haragszom rá. Vannak helyzetek, mikor nagyon megbánt és nem tudok vele kedves lenni. Sajnos nem tudok rá hatással lenni, akár kedvesen, akár erőszakosan, direkt vagy indirekt módon próbálom kizökkenteni a tévútjáról, semmi eredménye, csak tovább nő köztünk a távolság. Nekem a kurarcélmény miatt, neki az elzárkózástól...

Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.

Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...

Könnyek

Kicsit eltűntem, mindennek megvan az oka...

Először is, de ezt gondolom kitaláltátok, Gergő hazajött. A második, sokkal idegesítőbb ok, hogy szar a netem és egy nap kb. 5 percig működik. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy az utamba álljon a technika, írok postokat, és ha nethez jutok, feltöltöm egyben őket.

Szóval Gergő. Hazajött, összeborultunk, elsírtam magam.

Nagyon ritkán sírok, utoljára apám halála miatt történt. Rájöttem egyébként, hogy kétféle okból tudok sírni. Az egyik, ha nagy a nyomás, ilyenkor könnyít kicsit rajtam. Na ez nagyon nagyon ritka, mondjuk két évente fordul elő. A másik állapot, mikor épp nagyon gyorsan megszabadulok a feszültségemtől, leesik minden teher és ez a felszabadultság érzet hozza magával a könnyeket. Szóval vagy a könnyek szabdítanak, vagy a szabadulás könnyeztet :) Amúgy a feszültségre, annak erősségétől föggően legtöbbször mosolygással, vigyorgással,vagy nevetéssel reagálok - önkéntelenül - aminek az a következménye, hogy sokszor nem érzem magam olyan szarul ilyen helyzetben, ja és hülyének néznek...

Igen, felszabadultam. Volt hét vége fele egy kis nézeteltérésünk Gergővel. Szarul aludtam (egyedül) és jött egy borzasztó rémálmom. Nem részletezem, de a lényeg h hatalmas veszekedés volt köztünk Gergővel. Szakítás, menkülés tőle, de mindig ott volt. Ki akartam törölni, de nem lehetett és mindig megjelent. Olyanokat mondott nekem, amivel kikészített, de hozzá voltam láncolva, és ezt őis tudta. Na mindegy, szar volt felébredni. Annyira megviselt, hogy félálomban rágódtam ezen az egészen, gondolkodtam, h mi oka lehetett, hogy ilyesmit álmodok. Visszaaludtam, folytatódott. Álmomban ugyanúgy az ágyban voltam, de megjelent Gergő és mondta, hogy nem álmodtam, ez a valóság... Egy idő után nem tudtam, hogy mi az álom, és mi a valóság. Mikor úgy gondoltam, hogy ébren vagyok, megírtam Gergőnek facebookon, h mennyire kiakadtam az álmomon. Siettem egy találkozóra egy barátommal, egy lánnyal. Késésben voltam, de még mindig kiborulva. Nem vagyok én ennyire szentimentális hisztimasina, egyáltalán nem, de ez most egy hét várakozás után nagyon betett nekem. Közben Gergő írt egy sms-t, hogy írjam le, mit álmodtam. Na itt akadtam ki nagyon. Akkor, ha olvasta, amit írtam facebookon, akkor tudja,h mi volt az álom, akkor ijesztő, hogy ezt kérdezi, lehet h ez még mindig az álom, vagy nem is volt álom... Hogyha pedig nem olvasott facebookot, akkor honnan veszi, h rémálmom volt, megint csak para. Tudom, ez így most leírva elég röhejes, de én iszonyatosan össze voltam zavarodva. Gergő a mindenem, ha veszélyben érzem kettőnket, vagy őt valamiért, akkor elvesztem a racionalitásomat, annyira megráz ez a lelkiállapot... Egy óra késésben voltam a találkozóról, írtam sms-t a lánynak még korábban, de nem reagált. Nem volt pénz a kártyámon, nem tudtam felhívni, úgyhogy mentem a megbeszélt helyre. Nem volt ott senki, úgyhogy elmentem feltölteni a telefonom. Mikor tárcsáztam, ránéztem az órára és láttam, hogy még 4 perc van az eredeti időpontig... Itt tértem magamhoz. Megjött a lány, kajáltunk, vonatoztunk, kutyamenhelyen voltuk. Estig együtt lógtunk. Ő egyébként egy energiabomba :)

Pár napja tud csak Gergőről, mert évekig külföldön volt és kimaradtak a bizalmas baráti beszélgetések. Ő is jól fogadta, bár elég hülyén történt a CO. Viccelődött, szivatott, szúrkálódott, akkor éppen azzal h biztos elbuzultam, míg ő nem volt itt, bepasiztam, mert nem vigyázott rám stb., a durvábbakat már nem írom le. Látta rajtam, hogy szokásomtól eltérően nem veszem a poént. Elsőre azt hitte, hogy ez az ellenpoénom, hogy nem röhögök, ezért csak fokozta a dolgokat. Nekem földbe gyökerezett a lábam, mert még egyik barátomtól, ismerősömtől sem kaptam bántást, mindenki diszkréten kezeli ezt a dolgot, most meg itt a lavina, még az előtt, hogy egyáltalán felhoztam volna a témát... Egy idő után leesett neki, hogy kettőnk közül csak ő viccel. Rákérdezett. Elmeséltem. Mindketten nagyon zavarba jöttünk. Ő azért, mert szégyellte magát, én azért mert nem tudtam, ilyen felvezetés után hogyan reagál... Végülis bocsánatot kért, mindent megbeszéltünk. Ez is akkor történt, mikor Gergő nem volt itt, ezt sem tudtuk rendesen megbeszélni...

Kimentünk Esztergomba, jó volt beszélgetni. Nem meséltem neki az álmomról, el akartam felejteni. Azért volt nehéz, mert Gergő óránként hívogatott, én meg mindig kinyomtam. Ki akartam kapcsolódni, feltöltődni, hogy szembe tudjak nézni ezzel a hülye reggeli kiborulással.

Nem érettem, hogy miért hívogat. Máskor veszi az adást, ha kinyomom, tudja h épp nem alkalmas, de vissza fogom hívni. Zavart, hogy egy hétig alig keres, nem igazán reagál a leveleimre, gesztusaimra, nem ad magyarázatot erre a hűvös viselkedésre, most meg egyfolytában hívogat, csak mert kettőnkre nézve parát álmodtam. Egy társ nem csak bajban társ, haragudtam, hogy így viselkedik. Ez annyira nem mi vagyunk. Soha semmi hiszti nem volt köztünk, soha semmi sértődés, vagy hűvös viselkedés. Duplán fáj, ha ilyesmi történik, nem értem, hogy miért nem vagyunk egy hullámhosszon, ha szeretjük egymást, ha ott a hat éves lelki összefonódás. Miért férkőznek be a külvilág bajai a kapcsolatba, miért nincs elég energiánk tisztán tartani a szerelmünket? Miért viselkedik máshogy,mint az elmúlt 6 évben? Ennek nincs köze a szerelemhez, mert a hatból, csak az utóbbi két évben van szerelem. Maga alatt van és rántja le a kapcsolatot is. Nem hagyja, hogy segítsek, kizár. Ezzel nemcsak magától, a kapcsolatunktól is távolítana, ha hagynám magam. Tudom, hogy neki ez nem erről szól, de nem látja, hogy miyen következmények lehetnek.

Hisz a rózsaszín köd mindent elsöprő erejében és ezzel takarózik. Tudom, mert az első szerelem nekem is iyen érzés volt. Naívak voltunk és tehetetlenek. Végignéztem, ahogy eltávolodunk egymástól és nem tettem semmit, mert a rózsaszín köd elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden oké. Na ezt most nem hagyom. Tudom, h apróságokról van szó, és mindig én vagyok, aki szóvá teszi, aki kimondja, aki magára veszi és aki megoldást keres. Gergő pedig nem érti, h ilyenkor mi van velem, lerendezi azzal, hogy érzékeny vagyok. Engem viszont megőrjít, hogy nem érti, hogy mi van a fejemben, mit próbálok kifejezni, pedig egyébként ő az aki mindig ért. Azt mondja, hogy hülyeség, ne gondolkozzak ilyeneken, látszólag fel sem fogja h milyen mértékben vagyok ilyenkor kiborulva. Az elmúlt egy év alatt az a bizonyos pohár hodó méretűvé nőtt, mindenféle esemény kényszerű elviselése miatt nagyon kitolódott a tűrőképességem. Ettől még bánt és tudom, h ez így nincs rendben.

Szóval nem vettem fel a telefont. Estig hülyültünk a lánnyal, utána felhívtam Gergőt, mert már helyre billent a lelki békém, tudtam értelmesen beszélni vele. Tisztáztuk a dolgokat, jót beszélgettünk.

Az egész Gergő szemszögéből úgy nézett ki, hogy hajnalban email áradatban facebookon megkapta, hogy elegem van, egyedül akarok lenni, utálom az egészet, nem értem miért nincs vége, kikészültem, nem csinálom tovább... A facebook úgy döntött, hogy az üeneteim közt szelektál, úgyhogy Gergőnek nem volt világos, hogy csak álmomban volt köztünk zűr, megijedt, hogy mi bajom lehet. Egész nap próbált utolérni, de mindig kinyomtam, úgyhogy egyre jobban kétségbe esett. Mikor este felhívtam, megkönnyebbült, h végre szóba állok vele és rögtön kiderült, h lényegében semmi bajom, csak szar a facebook. Röhögtünk az egészen, tovább léptünk.

Elsírtam magam, mikor újra láttam, mert egy pillanat alatt lepörgött előttem az egész hét. Az őrjítő várakozás, a sok pillanat, amiből kimaradt, a magányos éjjelek, a bizonytalanság csírája, a rémálom, a félreértés, a blogírás, a bulin a tehetetlen magányom, a sok mi lehet vele gondolat, a meglepetésem előkészítése, a tehetetlenség érzése... A szemében láttam, hogy vége ennek a hétnek, hogy őt is megviselte, de nincs már, csak mi vagyunk...

Ui: Jobban utálom a facebookot, mint valaha!

Szex, test, külső...

Nem tudom, hogy a párom távolléte mennyire befolyásolta a témaválasztást, de mindenképpen szar volt egyedül ébredni...

Lehet, hogy furcsa lesz a megközelítésem. Lehet, hogy szentimentális vagyok. Lehet, hogy furcsa dolgokat szeretnék. Minden ember más, különböző dolgokat keresünk. Ki kell ábrándítanom azokat, akik fröcsögős, tocsogós, vad szexuális fantáziától izzó posztra számítanak. Viszont azt megígérhetem, hogy továbbra is őszinte leszek és leírom, hogy mit látok a dolgok mögött. Továbbra is én én vagyok, a saját szemszögemből tudok csak nyilatkozni...

Megmondom őszintén, nem voltam sok emberrel. Testileg sem, lelkileg pedig végképp nem. Volt két hosszú kapcsolatom lányokkal. Szerelem volt mindkettő a maga módján. A testi szerelem nem volt zökkenőmentes. Az első lánnyal való kalandozásból maradt pár komplexusom. Rettegtem attól, hogy a másiknak nem jó. Féltem, hogy úgy beindulok, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Sajnos a második barátnőmmel ez okozott problémákat, mert benne csak egészséges félelem volt, de túlreagáltam. Na mindegy, nem részletezem, de soha sem tudtam igazán elengedni magam velük.

Tizenéves koromban találkoztam pár férfival. Csakis a test érdekelt férfi oldalról, kínosan ügyeltem arra, hogy nehogy bármiféle szimpátia alakuljon ki velük. Általában egyáltalán nem is érdekelt, hogy egyébként kik az életben. Arcokra sem emlékszem. Egyik ilyen alkalom sem volt jó. Annyira felszínes volt, amennyire csak lehetett. Nem is nagyon tudtak kielégíteni, de inkább leléptem, mert éreztem, hogy így nem is fog menni. Mindig hatalmas volt a csalódás. Elég élénk a fantáziám, ha önkielégítésről volt szó, akkor mindig nagyon élveztem a dolgot, de élőben meg sem közelítette az elképzeléseimet az élmény.

Kortársaimmal nem is találkoztam. A gimiben sem érdekelt soha semelyik fiú. Ügyeltem rá, hogy senki se gondolja a környezetemben, hogy izgat a férfitest. A tesiórák utáni öltözéseket, zuhanyzásokat is megúsztam „baleset” nélkül. Megtanultam elég korán kontrollálni a testem, ha nem akarom, nem áll fel. Fiú barátaimra soha sem gondoltam „úgy”, soha sem kevertem a barátságot a szerelemmel. Illetve egyszer igen, Gergővel, de az egy nehéz döntés volt. Erről egyszer úgyis írok külön bejegyzést! Összefoglalva, úgy éreztem, hogy lányokba tudok beleszeretni, a személyiségük, a járás velük érdekelt, viszont testileg a férfiak izgattak jobban. Mikor ezt beláttam, az elég szar pillanat volt. Most akkor mit kezdjek? Kizártnak tartottam, hogy bármi kialakuljon köztem, és egy fiú között. A lányokkal pedig hiányzott valami, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, talán a szenvedély szó írja le legjobban ezt.

Csak olyan emberrel tudok járni, akit szeretek. Sosem mennék bele egy kapcsolatba úgy, hogy nem éreztem a teljes bizsergést.

Az elveim szerint a testnek nincs túl nagy értéke. Kiábrándít ez a testkultusz, amiben élünk. Utálok a tükör előtt állni, utálom, ha hozzá kell nyúlni a fejemhez, utálom, ha amit felveszek borzasztóan mutat rajtam. Sokszor nem is érdekel. Van hogy lázadok és mindenki elmehet a sunyiba, nem vagyok hajlandó többet foglalkozni magammal. A barátaimnak mindegy, maximum kapok pár vicces megjegyzést, az idegenek pedig nem érdekelnek. Persze van egy csomó ruhám, cipőm, táskám, de mindig mikor erre ráébredek, akkor az elég furcsa érzés. Nekem a külső abszolút az önkifejezés eszköze és nem a közkedveltség elérésének az egyik lehetőségét látom benne. Lehetnék trendi boy, de valójában a gondolkodásom eltér a legtöbb kortársamétól. Lehetnék trendi boy, de valójában az életmódom más, mint a kortársaim nagy részének. Lehetnék trendi boy, de ha belül nem azt gondolom, amit trendi gondolni, akkor nem keltem a látszatot, hogy trendi boy vagyok. Furcsán nézek ki, előfordul velem. Nem akarok szép lenni, nem akarok minnél több ember számára vonzó lenni, nem akarok divatos lenni. Nekem nem az tetszik, amit megmondanak, hogy most ez az idevaló és ez a szép kéremszépen. Két év múlva ugyanaz már ciki lesz. Miért is? Állítólag helyes vagyok egyébként, tehát a lehetőségeim meglennének rá, hogy szupervonzó fickót rittyentsek magamból, de minek? Kinek? A párom így szeret. Nincs rá igényem, hogy legyezzék a hiúságomat. Nem érezném magam többenk, ha többen néznének meg, ha azért lennének velem kedvesek, mert szépnek tartanak. Hahó! Itt belül is van valami emberek!

Hogyha 2 évvel ezelőtt megkérdezik mi a külső ideálom, akkor először elmondtam volna, hogy nekem nincs külső ideálom, nem az fog meg egy emberben, hogy éppen hogyan néz ki. Hogyha nagyon erősködtek volna, azt mondtam volna, hogy körte alkat, 150-160 centi, hosszú göndör haj, vékony derék, mellek, vidám mosoly, okos szemek... Ehhez képest itt van Gergő, aki magas, rövidhajú, vékony, nincsenek mellei és nem vékony a dereka... Még, hogyha azt kérdezték volna, hogy milyen fiút tudok elképzelni magam mellé, mármint milyen lenne külsőleg, akkor sem sok minden egyezett volna Gergővel. Biztos, hogy egymagasságút mondtam volna velem, biztos, hogy nem mondtam volna, hogy legyen csontos. Lehet ez azért van, mert én nagyon élvezem, hogy egyenlőek vagyunk, szemben egy heteró kapcsolattal, egy meleg kapcsolatban szerintem könnyebb megteremteni az egyenlőséget. Ezt majd folytatom később! Szóval nem tulajdonítok nagy jelentőséget az ideálnak. Az puszta véletlen volt, hogy a két barátnőm hasonlított egymásra, mégis teljesen máshogy láttam őket. Természetesen.

Azt tapasztalom, hogy sokszor hatalmas a különbség külső és belső között. Főleg meleg körökben. Mindenki megtanul csodaszépnek látszani, de akkor honnan tudja az ember, hogy ki milyen belül? Biztos, hogy nem csodaszép belülről köztük mindenki, sőt. Nagyon fontosnak tartom az őszinteséget. Én őszinte vagyok a külsőmmel. Úgy öltözök fel aznapra, ahogy érzem magam. Sokszor totálisan eltér a megjelenésem egyik napról a másikra, ha nagyon más a lelkiállapotom. A páromat ez szórakoztatja, nekem önkifejezés. Sokszor nézek ki úgy, hogy látom az embereken, hogy nem értik. Hogyha nem olyan cipő van épp rajtam, amit megszokott az emberek szeme a kortársaimon, akkor ott a kérdőjel a tekintetekben. Tudom, hogyha beszélgetnénk őszintén velük, akkor is ott lennének a kérdőjelek, akkor hol itt a probléma? Kicsit elkanyarodtam az alaptémától. Persze ennek is van köze a szexhez. A külső a mai körülmények között egyenlő a szexel...

Szerepek. Köztünk nincsenek szerepek. Nincsenek állandó szerepek. Van, hogy ő van fent és én vagyok mélyponton. Ilyenkor ő az erős, én vagyok, aki hozzá menekül. Az elmúlt egy évben sok volt a problémám, ez sokszor volt így. Sokszor viszont én vagyok az erős és ő a gyenge. Nyugodtabb típus vagyok, kevésbé veszem fel a dolgokat, ebből adódik, hogy sokszor nyugatatom meg őt bizonyos dolgok után. Mindketten szeretjük a változatosságot, mindketten maximálisan bízunk egymásban.

A szexben is ez igaz ránk, nincsenek szerepeink. Mondhatnám, hogy mindketten unik vagyunk. Az is lehet, hogy mindketten passzívak. Vagy mindketten aktívak. Nem tudni, a lényeg, hogy fontosnak tartjuk beteljesíteni a másik vágyait. Legtöbb helyzetben magaméi elé helyezem a párom igényeit a szexben. Az ő orgazmusát jobban élvezem, mint a sajátomat. Nem tudom ez mennyire számít furcsának. Lehet ez még az első barátnőm mellett összeszedett komplexusom lecsapódása. Nem tudom, de nem is érdekel, mert jó így. Gergővel működik. Ő az első ember a Földön, akivel egyszerre tapasztalom a lelki és testi kapcsolatot maximálisan. Számomra a szex olyan dolgok kifejezőeszköze, amit szavakkal nagyon nehéz, talán nem is lehet elmondani. Egy felület arra, hogy kimutassuk a szeretetünket. Egy kétszemélyes utazás, ahol semmi más nincs csak mi. Számomra semmi köze a külsőhöz. Gergő úgy tud hozzám érni, hogy pillanatok alatt elvesztem a fejem. Pedig nem csinál semmi különöset, megérinti a kezem például. Az a nagy helyzet, hogy Ő az, aki megérinti a kezemet. Rá tudunk kapcsolódni egymás csápjaira és mindig érezzük, hogy mire vágyik a másik. Nem mindig ugyanarra. Mindig máshol érzékeny, mindig más izgatja. Nem irányítjuk egymást szex közben sem. Attól izgalmas, hogy a másik egy másik ember, aki nem azt teszi amit mondanak neki, hanem, amit érez. Sokszor tényleg jobban tudja minek örülnék, mint én magam. Fordítva is így van természetesen.

Sokszor voltunk együtt az utcán. Sötét parkokban általában, éjszaka, hajnalban. Biztos van, akinek izgalmasan hangzik. Nekünk nem volt más lehetőségünk. Az elején nem tudta más, csak mi ketten. Nem volt hova menni. Később, nagyon ritkán előfordult, hogy valamelyik barátunknál aludtunk. Na akkor volt ágy is... Az utcán nem lehetett, hogy mindketten elengedjük magunkat. Gergő alapvetően nagyon könnyen oldódik, hamar elfeledkezik mindenről ezért sokszor én vállaltam magamra a figyelő szerepet. Olyan is előfordult, hogy nem tudtam koncentrélni és énis teljesen belemerültem az eseményekbe, na volt hogy így buktunk le. Nem részletezem, elég ciki volt, de nem lett bajunk belőle. Volt olyan is, hogy az egyik barátom elutazott külföldre, addig odamentünk vigyázni a lakásra és egymásra. Az ilyen alkalmakkor tudtuk megtapasztalni, milyen az, ha nem kell semmihez alkalmazkodni, tényleg csak mi vagyunk...

Gyakorlatilag úgy szerettem bele Gergőbe, hogy nem is találkoztunk közben. 4 éve ismertük már egymást, rengeteget mentoráltuk a másikat, rengeteget köszönhettünk lelkileg egymásnak. Összesen 3 × találkoztunk a 4 év alatt. Nem a testére voltam kíváncsi, nem jelentett többet egy személyes találkozó a millió levélnél, üzenetnél, beszélgetésnél. Nem fogott meg külsőre, de eszembe sem jutott ilyesmi, mert barátok voltunk. Soha nem is képzeltem el, hogy hogyan néz ki, nem láttam őt a szemem előtt, amikor beszéltünk, vagy írtam neki. Mikor egyértelműsödött, hogy beleszeretünk egymásba, akkor is a neten kezdődött. Meg is ijedtem élőben, hogy jé tényleg, ő ilyen magas! Megijedtem, amikor közel jött, megcsókolt. Hatalmas volt mindene. Kicsinek, törékenynek éreztem magam mellette. Pedig ő a vékony és mégis mindene szélesebb valójában. Kellett pár óra, mire ezek már nem számítottak. Azóta sem. Nem külsőleg kell egyenlőnek lennünk. Mi tudjuk, hogy mi van belül és más nem számít. Azonnal olyan összhangba kerültünk, mint még soha senkivel. Nem is értettük, hogy lehet, hogy csak most jöttünk össze, mikor mindig is minden jel arra utalt, hogy egymáshoz tartozunk. Ez már nem számít, a lényeg, hogy megtaláltuk egymást.

Mint említettem egyenlőség van köztünk. Dinamikus egyenlőség. Minden megy magától, soha sem volt még olyan, hogy ugyanazt a szerepet szerettük volna mindketten. Mindig kialakul magától. Együtt vagyunk erősek. Együtt vagyunk bátrak. Együtt vagyunk egészek. Van, hogy hevesek vagyunk egymással, van, hogy húzzuk egymást a végsőkig, van hogy száguldunk és nem foglalkozunk a részletekkel, van hogy más sem létezik csak részletek. Van, hogy meg sem szólalunk az ágyban, van hogy bezsélgetünk. Van, hogy nagyon finoman bánunk egymással, van hogy durván. Van hogy csak light-os dolgokat csinálunk, van hogy mindent, ami eszünkbe jut. Helyzetfüggő, hangulatfüggő. Az az érdekes, hogy sohasem volt ebből konfliktus. Soha sem voltunk annyira más lelki állapotban, hogy nagyon másra vágytunk volna az adott helyzetben. Hamar átvesszük egymás hangulatát, legyen az öröm, vagy bánat. Nem tudom mitől, de működik. Nekem ez rég nem a testről szól. Vele soha nem is szólt a testről. Nem is szoktam nézni őt közben. A szemét szoktam egyedül figyelni. Az jobban izgat bárminél a testén, ha érzem Őt, ha minnél több érzékszervemmel tapasztalom a jelenlétét.

Meglepődtem a kezdeti időkben, hogy mennyivel jobban kielégít vele a szex, mint bármi, amit korábban tapasztaltam. Nem csak a testem elégül ki, hanem a lelkem is. Elfáradok, de az az a jól eső fáradtág vesz rajtam erőt. Ilyenkor is ott vagyunk egymásnak. Nem kívánom azonnal újra, nem is akarok felöltözni, menni tovább. Örökre ott akarok lebegni, vele. Ezt szoktam érezni.

Régebben aszexuálinak gondoltam magam. Nem hajtottak a hormonok, mint a kortársaimat. Hamar tudtam kontrollálni a testem, ha az agyam, vagy a szívem mást mondott. Nem ragadtattam el magam, nem beszéltem a szexről, nem élveztem élőben a szexet senkivel. Sem lánnyal, sem férfivel. Nem értettem, hogy mi őrjíti így meg az embereket. Gergő ezen mindig csak mosolyog, mindig megnevetteti, mert eszébe jut, hogy mennyire nem vagyok vele aszexuális. Közeli barátaink egyszer azt mondták nekem, hogy mi valójában leszbikusok vagyunk. Nagyon diszkréten kezeljük az egész kapcsolatunkat. Soha sem beszélünk intim részletekről. A kapcsolatról is virágnyelven fogalmazunk, de azt érezni, hogy nagyon oda vagyunk egymásért. Soha sem szerettem beszélgetni a szexről, főleg a saját szexuális életemről nem szeretek nyilatkozni. Intim dolognak tartom, ami csak rám és a páromra tartozik. Mondták azt is, hogy ez milyen jó így és mennyire igazunk van. Nem tudom, a lényeg, hogy nekünk így jó :)

Amennyit tudtam, megosztottam most. Ezeket sohasem foglaltam még össze. Magamnak sem.