Sok minden

Lassan a hetedik hónapnál járunk Samuval. A nagyobb viharok elcsendesedni látszanak köztünk. Úgy látom egyre jobban kiismerjük egymást, így könnyebben megy az idegen dolgok, helyzetek megértése / elfogadása is. A részemmé vált, nem csak a mindennapokban, hanem belül is. Vannak még távlatok, de sok gátlás feloldásán már túl vagyunk. Örülök a nyárnak, mert többet lehetünk együtt. Az egyik baráti társaságommal már voltunk egy balatoni hosszúhétvégén, két hét múlva kettesben megyünk, augusztusban meg lesz két hét szabim, amikor hosszabb időt is tudunk együtt tölteni távol a munkától & a hétköznapi feladatoktól, stressztől. Furcsa, hogy a közös életből már egyre több tapasztalatunk van, de a közös lazulásból még nem sok. Ezen szeretnék most változtatni.

A tulaj a fejünk fölött újítgattatja a lakást, ami egyenlőre kellemetlen, de inkább igyekszem arra koncentrálni, hogy hosszabb távon jobb lesz. Előre nem bejelentett időpontokban vadidegen munkások jelennek meg, túrják fel a konyhát & az előszobát. Kulcsuk is van... Nem tudja senki meddig tart, pontosan mi fog történni. A tulaj nem felügyeli a munkálatokat, folyton rábeszélik újabb & újabb változtatásokra, néha meg nem elégedett az eredménnyel & plusz köröket futtat. Senki nem fektetett energiát a tervezésbe. Most ugyan újabb - hogy szebb -e az szubjektív, szerintem nem - de használhatatlabb konyhát készítettek. Kicsi a hely, de semmilyen praktikát nem alkalmaztak, hogy kényelmesebb legyen a használat. Nem ez a szakmám, de kapásból vagy tíz dolgot tudnék mondani, amit alkalmazva több lehetne a tárolóhely, nagyobb lehetne a munkafelület, lenne hely olyan dolgoknak, mint a kuka, csöpögtető stb. és lenne elég fény a főzéshez... Drága anyagokból csinálnak ízléstelen, rosszul kivitelezett és kényelmetlen konyhát.

A munkások látványosan megvetnek minket, mert melegek vagyunk. Tiszteletlenül beszélnek, csak akkor szólnak hozzánk, ha nincs más megoldás. Hétvégén reggel dörömbölnek az ajtón, hogy engedjem be őket, aztán még ők vannak kiakadva, amiért időbe telik míg felöltözök és ajtót nyitok. Összekoszolnak mindent, nem csak azt, amivel dolgoznak.Tudom milyen egy felújítás, volt már részem néhányban, de normális esetben az ember tiszteletben tartja, hogy más hogyan él, nem igyekszik mindenhol felfordulást hagyni maga után. Persze szemtől szemben nem mondanak semmit, csak éreztetik, hogy megvetnek minket. Nem kérdeznek, hanem utasítanak, kiosztanak, beszólogatnak. Ha én lennék a megbízójuk, már sokkal kevesebbért is elküldtem volna őket. Mondanom sem kell, a munkájuk eredményén is látszik, hogy rosszat kívánnak nekünk... Lassan már nincs olyan felület, amihez ne nyúltak volna hozzá, így bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a zűrzavarnak.

Mostanában elég passzív vagyok az életem szervezését illetően. Nem hívok meg embereket, nem szervezek filmnézős estéket, nem megyek haza anyuékhoz, ritkán keresem a barátaimat. Ez hónapokig zajlott tudattalanul, mostanában kezdtem el ezen kattogni. Nincs bajom, csak azt hiszem elfáradtam kicsit. Az utóbbi pár évben - kezdve a főiskolán - nagyon aktívan éltem, sok új barátot szereztem, lakás, bulik, cégalapítás, komoly kapcsolat, tanulás, munka, pénzszerzés, a határaim feszegetése, gyász tették ki a mindennapjaimat. Két végén égettem a gyertyát.  A novemberi szakítás visszakergetett a csigaházamba. Átestem a másik végletbe. Akkor megyek, ha hívnak, sodródom. Rábízom magam másokra, ha valami nem tetszik menekülök. Tudom, hogy ez most nincs jól, szeretnék egy egyensúlyt kialakítani. Azt hiszem a feltöltődő fázisom végén tartok. Már zavar a saját tehetetlenségem, háttérbe csúszásom, de még nem érzem magam teljesen megerősödve, hogy újra teljes mellszélességgel menjek előre. Hiányoznak sokan a környezetemből, akikkel ritkán találkozom, de fontosak nekem. Talán attól félek, hogy csalódnak bennem, mert nem vagyok 100%-on & félek, hogy lerombolom a rólam kialakult képet. Segíteni sem kell nekem, mert nincs problémám, amit meg lehetne oldani, magamnak kell előkészítenem a jövőmet. Sok szempontból sínen vagyok, csak fel kell nőnöm hozzá, hogy tényleg ott is legyek. Ígérem, hamarosan visszatérek!

Randi <3

Pár napja úgy keltem, hogy szeretnék magam mellé valakit. Rájöttem, hogy a körökben ahol mozgok, a büdös életben nem találok senkit, viszonylag ritka madár az új ismerős és akkor az igényeimről még nem is beszéltem. Felregisztráltam egy meleg társkeresőre. Kiemeltem hogy barátokat és komoly kapcsolatot kedesek, más nem érdekel. Fél nap alatt 28-an írtak rám. A nagy részüktől kapásból elköszöntem, mert megkeseredett társfüggők voltak vagy túl nagynak éreztem a korkülönbséget. Szerelmes levelet is kaptam, de lehűtöttem a srácot, hogy két kép és három sor alapján nem ismer és nem tudom komolyan venni. Két srác volt, akikkel viszonylag sokat beszélgettünk. Az egyikük képről nem tetszett annyira de szimpi volt a beszélgetésünk alapján. A másik nagyon tetszett pár óra chat után randit is megbeszéltünk aznap estére...

Végül a randiból nem lett semmi. Lebetegedett de aztán meg inkább a barátaival bulizott. Még ő volt rám ideges, aztán könyörgött hogy találkozzam vele, aztán megint szidott. Elküldtem végül, mert nekem ez nem hiányzik.

A másik srácnak írtam, hogy randim lesz és ne haragudjon, de most mást választottam és azt tartanám korrektnek ha nem tartanék több vasat a tűzbe, csak egy helyre koncentrálnék. Megértette, aranyos volt.

Mikor az őrültről már tudtam, hogy nem akarok vele semmit, akkor újra ráírtam a másik srácra. Tökjó beszélgetés alakult ki köztünk. Bocsánatot kértem, hogy nem láttam meg benne elsőre a lehetőséget. 8 órát chateltünk, egy kis alvást leszámítva folytattuk egész nap. Tegnap fel is hívtam, egy órát beszéltünk. Nagyon durván megfelel az elvárásaimnak és ettől függetlenül elvarázsol. Nagyon lelkiismeretes, kedves, szerény, talpraesett, őszinte, komoly és vicces, figyelmes. Hihetetlen, mintha a kívánságaim alapján gyúrták volna össze. Nagyon érdekes dolgokat mond és őt is nagyon érdekli, amit én mondok. Eddig semmi negatívat nem találtam benne, de nem is keresek. Nagyon húz, én is őt, de az egész nem tudatos. Neki is a szex az nem egy bemutatkozó esemény, majd egyszer alakul, ha alakul. Nem is beszéltünk a szexről. Nem hittem, hogy létezik ilyen ember. Most vidéken van a szüleinél, hétfő este randizunk ;) Percenként ráírunk egymásra, nagyon egy hullámhosszon vagyunk.

Egyébként úgy néz ki Gergővel működik az őszinteség köztünk. Mikor utoljára találkoztunk megmutatta, hogy kivel jár, én hogy kivel fogok randizni. Jót beszélgettünk. Nem éreztem féltékenységet, rajta sem éreztem. A meghiúsult randim előtt még smst is írt, hogy érezzem jól magam. Persze ez jelentheti az ellenkezőjét is, de úgy érzem felesleges lenne túlkomplikálnom. Egyébként ami óta van az új srác, nem beszéltünk, nem is érzem, hogy lenne rá igényem.

Ezennel hivatalosan is adok blognevet az új fiúnak, legyen mostantól Samu ;)

Barátok

Sok minden változott a legutóbbi bejegyzésem óta. Egy eseménysorozatot szervezünk a munkatársammal, napok óta a lebonyolításán dolgozunk. A 8 órás munkanap után nég órákat töltünk bent, prezentációkat vezénylünk le. 9-10-ig bent vagyunk. Társasági életre sincs emellett időm, nem hogy leírni, hogy mi történik velem. Most kis darabokból rakom össze a sztorit, ha van szabad öt percem, akkor írok hozzá pár mondatot... Előre is elnézést, ha emiatt nem lesz néhol kerek a mondanivalóm.

A kimondott szakítás után megvolt az egy napos tombolás, részegedés a barátokkal, amit egy napos alvás követett. Este találkoztam egyik lány ismerösömmel, elmentünk vacsorázni. Találtunk egy jó helyet, nagyot beszélgettünk. Onnan mentem tovább egy újdonsült barátom lakására teázni. Egy meleg srác, chateltünk párszor. Vele is nagyon sokat beszélgettünk. Elgondolkoztató dolgokat mondott. Ott és akkor sokkolt, amit hallottam, de sokat segített, hogy helyre kattanjanak bennem dolgok. Azt mondta, hogy nagyon furcsa, hogy így kezelem a helyzetet. Gergő egy lépést akart hátralépni, de az nekem nem kényelmes ezért inkább százat hátráltam. Úgy kezelem ezt a kapcsolatot, mint egy hetero házasságot, pedig árnyaltabb a dolog. Valójában én szakítottam, mert Gergő nem akart elveszteni, de én képtelen vagyok szoros barátságban maradni vele. Ezeket be tudtam látni otthon egyedül. De úgy voltam vele, hogy a bennem zajló érzések nem engedik, hogy másképp viselkedjek...

Másnap nagyon furcsán keltem. Erotikus álmom volt, de a vágy tárgya nem Gergő, hanem egy idegen fiú volt. Ilyen már nagyon régen történt, teljesen Gergőre voltam beállva az elmúlt pár évben, más eszembe sem jutott. A kezdeti zavar után megörültem. Sütött a nap, sétáltam, jól éreztem magam. Reggel összefutottunk a lakásban, mikor mentem a kutyáért. Gergő és a lakás is idegennek tűnt, távolinak, mintha évekkel ezelőtt történt volna minden. A jó kedvem töretlen maradt, talán túlságosan is önfeledt voltam. Gergő nagyon leharcolt állapotban volt, nem értette, hogy mi van velem, de nem mondott rá semmit.

Napok múlv sem hiányzott, rendbe kerültem. Hétvégén ráírtam Gergőre, hogy ha már úgyis öszefutunk a lakás kipakolása miatt, akkor leülhetnénk kicsit beszélgetni. Így is lett. Órákon át dumáltunk, rég volt ennyire őszinte és nyugodt a kommunikáció köztünk. Elmondtam neki, hogy lezártam, továbbléptem, úgy érzem, hogy messze vagyok már tőle. Mint ember hiányzik, de kapcsolatba képtelen lennék vele kezdeni. Nagyon mások az igényeink, per pillanat nagyon máshogy működünk. Sokat tanultam az egészből. Nem akarok keseregni és a sebeimet nyalogatni, ami jó volt megmarad örökre, a többi meg tapasztalatnak oké. Elmondta, hogy előszőr nem akart szakítani, de ott hagytam. Belátta, hogy értelmetlen próbálkozni, elsüllyedt a depressziójában. Nem gondlta, hogy ennyire kikészül majd. Nem könnyebbült meg, csalódott a szerelemben, visszacsinálna mindent, ha tudna. Elmondtam, hogy én nem a múltban keresem a hibát, hanem  jelenre koncentrálok. Átrendezek mindent, jobbra törekszem. Sokat haladtam, boldogabb is vagyok. Visszajött a régi optimizmusom és a kifogyhatatlan energiám. Futok, edzek, egészségesen eszem. Abbahagytam a vegetáriánusságot, levágattam a hosszú hajam, kidobok mindent, amihez ragaszkodtam de visszahúz. Előre megyek, kűzdök a céljaimért. Láttam rajta, hogy örül, hogy jól vagyok. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk  barátságot kettőnk között. Azóta sokkal jobb minden. Nincsenek kínos kerülgetések, kombinálások, csak őszinte szavak. Egy-két naponta beszélünk, néha összefutunk, abszolút barátként tudok rá tekinteni, úgy érzem hogy ő is.

A környezetünk nem érti. Azt hiszik, hogy belül tombolok, hogy elnyomom a fájdalmat. Nem tudják elképzelni, hogy ennyi idő után továbbléptem volna. Telebeszélték a fejem, hogy lesz ez még rosszabb is, de én nem így érzem. Persze lehet, nem látom előre, hogy mi lesz, de majd én tudom, hogy mit érzek. Változó, hogy ki mennyire fogadja el ezt, vannak akiknek kifeezetten heves dühkitörései vannak és más barátaimtól akarnak bizonyosságot szerezni, hogy biztosan szarul vagyok igazából.

Annyi bajom van csak, hogy magányos vagyok, olyan mint gimis koromban. Hiába van most nagyon sok jó barátom, valami hiányzik. Valami és nem valaki, Gergő nincs a képben. Az életstílus, egy társ hiányzik, de közben kihasználom a szabadságomat is. Megyek mindenfele, sokkal többet találkozom barátokkal, aktívan szervezek mindenfélét. Nem lustálkodok. Csak kéne valaki, akinek odaadhatom a szeretetem, akinél leparkolhatok néha, akiért érdemes erősnek lennen. Nem keresek aktívan barátot. Nem az a cél, hogy mindenáron legyen valakim. Így hogy fogytam 15 kilót és rövid a hajam, sok az egy éjszakás jelentkező, de ez nem az én világom. Tettem egy próbát, de az is csak engem igazolt. Ha találkozok valakivel, aki nagyon megmozgat, készen állok egy kapcsolatra már ma is, de nekem csak komolyan megy :)

Szingli élet

Szakítottunk.

Gergő egyre pozitívabb volt a héten. Minden nap letettem az asztalra egy szál rózsát, estére mindig a vázában landolt. Mikor összefutottunk egyre oldottabb, vidámabb volt velem. Aztán szombat este írt, hogy tegyük át a nagy beszélgetést vasárnapról szerdára. Akkor eléggé kikészültem, de belementem. Hétfő délelőtt írt, hogy legyen aznap este. Nem tudtam dolgozni, teljesen készen voltam aznap.

Este elvitt randizni. Olyan volt két óra hosszat, mint a hőskorunkban. Teljesen elhitette velem, hogy folytatást szeretne. Aztán közölte, hogy fázik, hazamegy. Kicsit kiakadtam, mert nem beszéltünk meg semmit. Beültünk egy helyre. Mivel magától már megint nem mondott semmit, ezért kérdezgetni kezdtem. Megint a könnyebb végén fogta meg a beszélgetést, de ezúttal nem hagytam magam. Eleget vártam, nem csinálhatja ezt velem végtelenségig. Előtte el is döntöttem, hogy ha továbbra is ilyen, akkor én nem tudom ezt folytatni.

Felváltva voltak oldottabb témák és a lényegi beszélgetés köztünk. Aztán az egyik oldottabb szövegében kimondta a szakítás szót. Lecsaptam, megkérdeztem, hogy akkor ez egy szakítás?!? Csak mert egész addig nem mutatta jelét. Az. Onnantól kezdve nem törődtem tovább vele, hogy finomkodjak. Nagyrészt arról beszélt, hogy nem akar elveszíteni, de nem tud szerelmet érezni. Eszébe sem jutott, hogy ezután kevesebbet találkozunk, lazul a kapcsolatunk. Hét éve nagyon fontos vagyok neki, nélkülem nem is tudja elképzelni az életet... Mondtam neki, hogy ezt én is így érzem, de nem értem, hogy hogyan képzeli. Össze akart költözni, ugyanúgy folytatni a kettőnk kapcsolatát, csak szerelem nélkül. Mondtam, hogy ettől én nagyon szenvednék, mert szerelmes vagyok. Nem tudnám végignézni, ahogy ismerkedik. Nem tudom elképzelni, hogy ez teljesen őszinte tudna lenni köztünk. Nem bírja a felelősséget, a kimondott dolgokat, ezért inkább éljünk egymás mellett káoszban. Most egyikünknek sem erre van szüksége. Újra össze kell tennünk magunkat, mert az utóbbi években elhagytuk magunk. Nem tudok már asszisztálni az életéhez, szerelmes vagyok, de nem hülye. Nem fizetek egy albérletet neki, nem viszem nyaralni, nem főzök neki finomakat, nem bújok vele ágyba, ha nem akar engem ugyanúgy, ahogy én is őt. Aztán egy szép napon lelép valakivel, akivel beizzik a láng, ő meg szólt ugye, hogy nem szerelmes...

Megbeszéltük, hogy per pillanat, ahol tartunk az életben, az nem összeegyeztethető tovább. Mindketten el tudjuk képzelni, hogy évek múlva megint fellobban köztünk a láng és újra egymásra találunk. Azért mondtam neki, hogy ezzel ne hitegesse magát, ne várjunk egymásra, mert elmegy mellettünk az élet. Lehet, hogy így lesz, lehet hogy valami jobb vár ránk. Viccből megfogadtuk, ha 40 évesen is szinglik maradunk, akkor folytatjuk mindenképp.

Nem akarta átbeszélni a kettőnk között történt dolgokat, ki nem mondott problémákat. Elfáradt, sokkolta hogy nem akarom többé látni. Nem hagytam neki, hogy megint elmeneküljön. Előszedtünk apróságokat. A lényeg az, hogy én mindent megmondtam neki, ami engem zavart, de ő nem akart megbántani. Mondtam neki, hogy hosszú távon ez lett belőle. Ha ott és akkor kimondja, tudtam volna változtatni, esetleg megmagyarázni. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt, hogy egy ideje nem állt mellettem. Ha szarul voltam este, nem ölelt át, nem mondta hogy semmi baj. Régen igen, mostanában magamra voltam utalva ilyen szempontból. Láttam rajta, hogy sajnálja. Mondtam neki, amit anyumtól hallottam. Egy ember akkor tud őszintén adni, ha már neki megvan a 100%. Egyébként valaki sérül. Velünk ez történt. A másiknak adtunk sok mindent, de magunkat nem tudtuk adni, mert az elveszett. Egyikünk sem azt az embert látja az asztal túloldalán, akit rég, hanem egy árnyékot. Ezt nem csinálhatjuk egymással. Ha mindketten most összekapjuk magunkat, akkor mint két felnőtt, független férfi, semmi akadálya, hogy adjunk egymásnak.

Végül elindultunk, mert Gergőnek már nagyon menekülhetnékje volt. A Balhán egyszercsak nem szállt fel velem a villamosra, eltűnt. El sem búcsúztunk. Nem akarta hallani. Ismerem, felkészültem erre is. Viszont engem bántott volna, ha nem mondok ki utoljára, hogy mit jelent nekem. Előre írtam egy búcsúlevelet, ami otthon fogadta a rózsák mellett. Sajnálom, hogy így alakult köztünk. Nagyon szerettem, szeretem, de be kell látnunk, hogy ebben a formában sokat szenvedünk. Tiszta szívemből azt kívánom, hogy legyen boldog, még ha most nehéz is elfogadnom, hogy nem mellettem lesz az. Ha a későbbiekben összefutunk, bárhogy is viselkedek tudnia kell, hogy nem haragszom és mindig lesz egy kis zug számára a szívemben. Köszönök mindent, amit értem tett. Nem bánok semmit, de fáj hogy ez lett a vége!

Évforduló 3.0

Igen, megint eltelt egy év :) Egy hete ünnepeltük Gergővel a harmadik évfordulónkat. Nem mondom, hogy kevesebb dolog történt, mint tavaly. Nemrég kifejtettem, hogy mik történtek velünk, egy hét csúszással egybeesik a naptári év és a mi időszámításunk...

Idén minden megváltozott. Idén minden összeomlott. Idén minden újraépült. Idén kiderült, hogy még mindig a legfontosabbak vagyunk egymásnak. Idén is megmaradtunk mi! Idén sem vagyok egyedül, idén is van kihez bújnom, van kivel elmenekülnünk, idén is van aki mindig segít ha nekem már nem megy valami, idén is van, akit mindig jó látni, idén is van aki nem nevet ki, van aki csüng a szavaimon, van kivel osztozni, idén is van akinek leshetem a kedvét, van akit megnevettethetek.

Spórolunk mostanság, de úgy döntöttem, hogy mi együtt most megérdemlünk egy kis lazítást az idei év fáradalmai után. Elmentünk a Wasabiba all you can eat japán dőzsölésre. Nagyon vicces volt. Előszőr jártunk ilyen helyen. Az elején próbáltuk visszafogni magunkat. Egy-két falatos „fogásokat” lehet leemelni egy futószalagról, bármennyit. Az üres tányérokat néha elviszi a pincér. Cikinek éreztük, hogy mindig hatalmas halmokban gyűltek a tányérjaink. Folyton ugrattuk egymást, felröhögtünk... Mellettünk párok andalogtak a félhomályban, komolyan vették a helyet, mi meg hülyéskedtünk az ételeken. Attól csak még viccesebb lett, hogy vissza kellett fogni magunkat. Nem mertünk semmit sem a tányérokon hagyni, mert az furán vette volna ki magát, ha a tányérkupacainkon kajakupacok is maranak és a picér 5 percenként félig megevett menüket hord el az asztalunkról... Ha valami egyikőnknek sem ízlett, akkor győzködtük egymást, hogy milyen jó, vagy egész más ételekhez hasonlítgattuk :)

Volt valami ízetlen darabos pépes desszert, amit egyikőnk sem bírt megenni, már egyébként is megteltünk, válogatósabbra ettük magunkat. Kijelentettem, hogy ezt biztosan az egyik kedves vendég pakolta vissza a tányérjára és újra a futószalagra, mert úgy néz ki. Közben nem értettem, hogy Gergő mért vág kétségbeesett fejet és próbál elfojtva röhögni. Kiderült, hogy egy méterre mögöttem állt a pincér... Mikor elment, nagyon röhögtünk :D

Egy idő után kerültem a zsírosabb fogásokat, aztán már úgy voltam vele, hogy már mindegy és összevissza ettem mindent, végül már csak a gyümölcsök csúsztak. Előtte egy héttel volt több napos gyomorrontásom, nemrég álltam le a diétával. A gyomrom még össze volt szűkülve, úgyhogy hamarabb elfáradtam, mint Gergő. Az utolsó egy órában, már én válogattam neki, hogy miket kell még helyettem is megóstolnia. Megbeszéltük, hogy addig nem indulunk, amíg már egy falattal se megy le több a torkunkon. Végül majdem három óra folytonos zabálás után Gergő is kidőlt...

Kihagytuk a sétát a helyeken, ahol annó az éjszakát töltöttük, mikor összejöttünk. Alig bírtunk mozogni, de nagyon vicces volt. Itthon is csak fetrengtünk egymás mellett és a kajákról beszéltünk összebújva :)

Hát ilyen volt az idei ünneplés :D

2012

Így 2013-at megkezdve elgondolkoztam az elmúlt egy évemen...

Nyers év volt számomra. Több minden történt velem, mint korábban. Nagy változásokon mentem keresztül, leginkább belső változásokon. Idén sokat értem, sokmindent kinőttem.

Tavaly ilyenkor bizakodva tekintettem magam elé. Semmi mást nem akartam, csak kijönni a gödörből. Fél évvel a diploma után még mindig nem bírtam összekapni magam lelkileg, hogy munkát keressek, de két volt csoporttársammal, barátommal cégalapítást fontolgattunk. Végre hajtott valami, nem csak magamért csináltam. Be akartuk bizonyítani, hogy nem kell beállni a sorba, hogy nem kell multinál güriznünk, reklámmal foglalkoznunk. Gergővel szemben türelmes voltam. Sok volt bennem a feszültség a nyári, őszi zűrök óta, de úgy éreztem, hogy az együttélés következménye, hogy nem maradnak majd titkok. Nem voltam jól, de jobban mint előtte. A változásnak örültem, ez hajtott.

Az év első pár hónapjában sok volt a szervezés. Munkakeresés. Kudarc. Ketten maradtunk a munkatársammal, immár támogatás nélkül. Ha összenéztünk, tudtuk, hogy ezt akarjuk csinálni, de nem tudtuk, hogyan. Én jobban féltem, mint ő, pedig ő szokott. Aztán varázsütésre megoldódtak a dolgok - átmenetileg - beszállt a bátyám. A sokéves munkatapasztalata, kapcsolatai, ötletei révén el tudtunk indulni, nem kellett úgy félnünk, hogy elrontjuk. Újra bizakodtam. Közelebb kerültem a családomhoz is. Anyukám végig bízott bennem, nem korholt, nem sürgetett.

Gergővel őrjítően nem volt semmi. Hagytam, mert a diplomájára készült. A feszültség csak nőtt, kezdtem bepánikolni, hogy túlnő rajtunk. Nem ismertem rá a kapcsolatunkra, nem ismertem rá Gergőre. Elmúlt az időszak, mikor egyenlőek voltunk a kapcsolatban. Fájt. Nem értettem a külső dolgok, hogyan férkőznek kettőnk közé, ha korábban mindent ki tudtunk zárni. Vissza akartam csinálni a költözést. Egyre csalódottabb voltam.

A nyárra megváltást vártam. Nem jött... A cégben mindenki hisztizett, nehezen találtuk a közös hangot, de folytattuk. Átvertek, kihasználtak, mi kűzdöttünk, dolgoztunk. Felépítettük az irodánkat, beköltöztünk. Végre új ingerek értek. A közösségben, ahol a stúdiónk van, sok új emberrel találkoztunk. Felvettem a kapcsolatot gimis barátaimmal. Commingoutoltam nekik is. Újra olyan lett velük a viszonyom, mint régen. Visszamentünk az egyikükkel a gimibe tábort tartani gyerekeknek. Jó volt újra ott lenni. Éreztük, hogy mi már felnőttünk, szembesültünk vele mennyi minden változott. Lehívtak egy nyaralásra. Megint régi-új ismerősök. Van életem újra életérzés. Emberek, emberek, emberek...

Közben Gergő sehol. Kiakadtam. Felborította a terveinket, felborított mindent. Hidegen hagyta, hogy ez fáj. A kérdésekre nem válaszolt. Fájt. Üvöltöttem. Fájt. Cserbenhagyott. Fájt. Tomboltam. Fájt. Elmeséltem barátoknak. Mindenki védett, segített. Csak Gergő nem értett. Egyedül éreztem magam, kicsinek, tehetetlennek. Fájt.

Ősszel beindult a cég, félállást is vállaltam mellé. Közben beköltözött hozzánk egy jó barátom, egy lány. Sokat melóztam, megint új emberek, új kihívások jöttek. Úgy éreztem végre fontos vagyok, végre keres a sors. Mégsem epizódszerepre szántak csak, amibe már elkezdtem beletörődni.

Ami munkafronton pozitívba fordult, Gergővel szemben mégjobban nyomasztott. Sarkamra álltam. Nem bírtam tovább várni, úgy éreztem elárul minket. Szakítottam. Megnyugodtam, aztán minden mégjobban összekuszálódott. Dolgoztam, nem kerülhettem padlóra, de csúsztam másztam. Fájt. Máris hiányzott. Vártam, hogy újra belépjen,de úgy mint rég. Elrontotta. Soha már. Aztán kiüresedtem. Nem hajtott semmi, nem voltam senki egyedül. A többiek tanácsaitól már hányingerem volt. Nem értette senki. Csak mi. Találkoztunk. Mint rég. Két srác, akik egész este kötetlenül beszélgetnek nem akármilyen lelki mélységekben. Igen ez Ő. Semmi más nem érdekelt. Mint rég.

Télen a főiskolai barátok eltávolodtak. Mindenkinek valamiből elege lett. Elkezdtek irigykedni, szivatni, eltűnni... Nagyon jó csapat voltunk együtt, de most mindenki máshova tart. Mindenki csak mondja a magáét, de nem tesz semmit. A munkatársammal is feszültségek alakultak ki köztünk, mert a másik munkahely miatt keveset vagyok bent. Megbeszéltük, de ott lebegett felettünk. A lakótárs zavarni kezdett, Gergővel nem tudtunk magunk lenni. Én komolyodni szerettem volna, ők mindig lazulni. Nem tudtuk rendesen összeegyeztetni az életritmusunkat. A lakás kosztenger lett, a kutya is nehezen viselte az összevisszaságot. Senki se akarta, hogy rámenjen erre a barátságunk. Kiköltözött végül, de nem haraggal. Meló, meló, meló. Vártam az ünnepeket, a pihenést.

Gergővel kimentünk pár napra Hollandiába. Mézeshetek hangulat. Azóta is minden oké. Újra egyensúly van köztünk.

A másodállásnak vége, év végéig szólt a megállapodás. Végre csak a céggel foglakozhatok. Munkaidőben. Zűrösnek induló nyugodt karácsony. Coughsurferek, vicces év vége. Beteg év eleje...

Sok újat tanultam. Főleg türelmesnek maradni, a felesleges kattogást kiiktatni. Belátom, hogy felnőttként kell viselkedjek, mert olyan életszakaszban vagyok, ami fokozott komolyságot követel. Sok dologba vágtam bele az utóbbi időszakban, amihez nincs tapasztalatom. Kimerítő rálelni a megfelelő módszerekre, kialakítani egy rendszert. Kicsit átestem a ló túloldalára. Munka és alvás tette ki a napjaimat, szórakozásra, barátokra nem sok időt szántam. Meg kellett tanulnom az egyensúlyt, mikor engedhetem el magam és mikor nem. Eddig ez ösztönös volt, de idén az ösztöneim kudarcot vallottak. Persze eddig adott volt egy keret, hogy mit hogyan csináljak. Főiskola, otthoni rendszer, amibe beleszülettem stb. Most, hogy a saját kezembe vettem az életemet, mindent fel kell építenem. Terveznem kell. Néha tervezetlenséget tervezek be, ezzel fenttartva az egyensúlyt. Inkább cselekszem, mint kattogok. Ez régen is mindig bejött, nemtudom miért felejtettem el. Haladok, biztosan előre. Ezt mindig észre kell vegyem, ha épp úgy érzem, hogy minden szar. Pedig nem. Megtanultam újra komplexebben hozzáállni a dolgokhoz. A következő lecke a felszabadultság ki és bekapcsolása lesz. Az egyensúly fenttartásának legjobb eszköze. A kapcsolatokról is sok minden tanultam. A kapcsolat nem csak egy pillanatnyi állapot számomra már. Felelősség. Magadért és a másikért is. Főleg érte, neki pedig főleg értem. Nagyon nehéz szembesülni az ideálok összeomlásával, de remek dolog új arcáról megismerni a másikat. Gyengének lenni a másik mellett, megosztani a hibákat is. Vinni egymás terhét. Kevésbé fáj mindenkinek. Változunk, új lehetőségek jönnek. Valami elmúlik, de jön helyette más. Nyitottnak kell maradni a másikra. Meg kell keresni a kaput, ahol bejuthatunk és megérthetjük mi zajlik a másikban. Van kulcs mindig. És ez csak kettőnkről szól, nem valamelyikünkről. Ez a mi kettőnk örök játéka, felfedezni egymást. Újra és újra. Erről szól. Még ezek is mi vagyunk.

Remélem nem voltam túl ködös. Ennyit az évemről. Tervek pedig vannak, idő is. Már csak össze kell egyeztetni őket!

Pertu

Végre egy rendes pihenést is kiérdemeltem. Az előző hosszú hétvégén nem volt igazán időm pihenni. Egy sima hétvégére zsugorodott a munka miatt, ahogy rendszerint a sima hétvégéim egynapos lassításra zsugorodnak. Most viszont úgy jött ki a lépés, hogy még a négynapos szünet előtt leadtam a munkám, hétfőig nincs mit csinálnom vele. Gergő tervezte, hogy hazamegy a szüleihez vidékre, pár napra. Elkísértem.

Szeretek itt lenni. Budapestet is szeretem, sosem elégedetlenkedtem. A kertvárosban nőttem fel. Mindig sok volt a zöld, nem volt nagy a forgalom, csönd és nyugi volt. Egy idő után túl nagy csönd és nyugi... Lakásra vágytam a belvárosban. Nyüzsgésre. Egyfolytában szerveztem valamit, baráti találkozókat, sétákat Gergővel, mozit, sütizést, bolyongást ismeretlen városrészeken... Apám halála után elviselhetetlen volt a házban a csönd. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és betelepültem a nyüzsgő városközpontba. Azóta beindult a nyüzsgés a munkámban. Napi 10-12 órát nyüzsizek. Hazaérve nyugalomra, állandóságra, csöndre vágyom. Ez nemnagyon van a belváros "vendéglátóipari egységekkel"egyik legjobban felszerelt utcájában. Mikor meglátogatom a családomat a kertvárosban, az mindig feltölt. Most sem tudnék ilyen környezetben élni, de érzem, hogy erre is szükségem van.

/ Ez megint egy olyan dolog, hogy két véglet is igaz rám. Illetve két véglet között vagyok, olyan metszetben, ahol nincsenek sorstársaim a környezetemben. Sok példát tudnék erre hozni. Néha úgy érzem, hogy mindig én vagyok a kakukktojás. Lányok között én vagyok a férfi, férfiak között én vagyok a lányos. Húsevők között én vagyok a vegetáriánus, vegetáriánusok között húsevő vagyok ( halat eszem... ), iparművészek között túl képző-, képzőművészek között iparművész vagyok. Komoly emberek között bohém vagyok, őrült fiatalok között én vagyok a komoly. Szépek között csúnya vagyok, csúnyák között szép. Heterók között meleg vagyok, melegek között heteró. Lassúak között én vagyok a gyors, gyorsak között a lassú. És így tovább, sorolhatnám még... A lényeg, hogy mindenhol kilógok. Van, hogy ez pozitív, van hogy negatív. Mások szempontából is és bennem is. Néha örülök ennek, mert ez sosem unalmas, szürke sosem vagyok. Viszont őrjítő is tud lenni, mert Gergőn kívül nem vagyok senkivel sem összhangban, mindenkivel egy szeletem kerül összhangba csak, vagy egy szeletem nem, a többi igen... /

Szóval itt vagyunk egy vidéki városban, Gergő szüleinél. Bírom őket. Mindig vidámak, sürögnek-forognak. Tele vannak élettel. Pedig ez nem egy nyüzsgő nagyváros, ahol percenként történik valami. Mégis mindig van miről mesélni, mindig van mire készülni. Kedvesek, nyitottak, önzetlenek, diszkréten viselkednek. Egyfolytában megy a viccelődés :) Mind nálunk otthon, anyuval és a hugommal. Más fajta viccelődés, de ugyanaz az életfelfogás a gyökere. Sokszor van szó negatív dolgokról, de nem kesergés van ezzel kapcsolatban, hanem mindenki kifigurázza a helyzetet, akár saját magát is. Tele vannak iróniával és öniróniával. Nincs ebben semmiféle negatív, egyszerűen csak jó élni, bármi történjen is. Az ilyen emberek boldogok. Nem vágynak máshová, ott érzik jól magukat, ahova kerülnek. Szeretnék ilyen lenni. Voltam ilyen és bennem van a vágy most is, hogy ilyen legyek. Valami mégis hajszol, hogy törekedjek máshova, mint ahol vagyok. Nem is ezzel lehet a probléma, hanem a türelmetlenséggel. Magamat hibáztatom, ha valami nem elég jó, pedig ha visszanézek nincs miért panaszkodnom. Meg kell tanulnom megelégednem annnyival, ami éppen van. Igyekszem. Gergőben is ezt érzem. Sokmindennel elégedett, de benne is motoszkál a türelmetlenség. Idegesíti, hogy sok minden messze van, amit szeretne elérni. Nem érzi, hogy közelítene feléjük. Pedig közelít, csak esetleg máshogy, mint ahogy elképzeli.

Szükségünk van az ilyen pillanatokra. Mióta itt vagyunk, nem gondoltam a munkámra; a karrieremre; az egzisztenciára, amit szeretnék elérni kettőnknek; a családra, amire vágyom Gergővel. Vagyunk csak, pihenünk, szeretjük egymást. És elégedett vagyok :)

Tegnap pertut ittunk Gergő anyukájával. Eddig is jó volt köztünk a kapcsolat. Nemtudom, hogy miért pont most ajánlotta fel. Eddig valamiért fontosnak találta, hogy egy kis távolságot tartson, azzal, hogy én magázom őt. Mindenesetre nagyon jól esett a gesztus. Ismerjük egymás családját, a családunk is elkezdte megismerni egymást. Egyáltalán nem rémít ez meg engem. Nincs pánikérzetem. Nem félek az elköteleződéstől. Mindenki tegez mindenkit. Mindenki kedves, örömmel fogad minket. Nincs benne semmi megjátszott érzelem. Nemrég mutattam be Gergő anyukájának az anyukámat. Látta a lakásunkat, kicsit belepillantott a közös életünkbe. Találkozott a kutyánkkal. Nemrég jöttünk össze egy szakítás után, de nem is érződik rajtunk. Erősebbek lettünk együtt. Szerintem ezek olyan dolgok, amiket Gergő anyukája értékel. Nem tudom mi játszódott le benne eddig kettőnkkel kapcsolatban. Látta hogy Gergő boldog, nem tiltakozott, szeretettel fogadott korábban is. Szerintem olyami lehet, mint anyumnál annó. Féltette Gergőt, lehet hogy csak tudat alatt. Most látta, hogy rendezett körülmények között élünk, hogy a barátaink, családunk támogatnak minket, hogy a nyugdíjas anyukám is teljesen laza ebben a kérdésben, hogy megoldjuk a problémáinkat. Talán most fogadta ezt el igazán.

Szeretjük egymást és nagyon jó érzés, amikor ezt a környezetünk is értékeli. Tudom, hogy Gergőnek mennyire fontos anyukája. Nekem is fontos. Nem tudom, hogy ebből ő mennyit vett észre, de én úgy érzem, hogy amellett, hogy ez egy megnyugtató dolog, hogy elfogadnak minket a szüleink, egyben egy igenlés is az élettől. Az anyák ösztönei ritkán tévednek. Két anyuka - két ilyen anyatigris - ösztönei pedig biztosan nem tévedhetnek :)

Évfordulók

Nem pont a mai napra esnek, de mostanában aktuális több fontos évforduló is.

Egy éve költöztünk össze Gergővel. Kevésnek tűnik, olyan mintha mindig is így lett volna. Távoli emlékeknek tűnnek az összeköltözésünk előtti események. Pedig volt több, mint másfél évünk együtt azelőtt is. Nagyon sok hullámvölgyön mentünk keresztül együtt ebben az időszakban. Most már mindkettőnkben letisztázódott, hogy külső problémák gyűrtek maguk alá, amiket sajnos bevonszoltunk a kapcsolatba is. Szintet léptünk azzal, hogy közös otthont alakítottunk ki magunknak - még ha átmeneti is, mivel "csak" egy albérlet. Volt, hogy elveszett a közös otthon jelleg. Volt, hogy mást is beengedtünk és egy káosz lett a nyugalom szigetéből. A lakótársunk pár napja kiköltözött, újra a mi otthonunk a lakásunk. Sok szép emlék köt azokhoz a falakhoz, és sok keserű pillanat. Ez is, az is mi voltunk, a mi közös emlékeink. Folyamatosan tanulunk, érünk egymás mellett. Ahogy visszagondolok a mostanihoz képest vad, felhőtlen, felelőtlen, magával ragadó, kiszámíthatatlan, izzó hónapokra, kapcsolatunk hajnalára, mindig megmosolygom magunkat. Egyfolytában csak adni akartunk a másiknak másfél évig, koncentráltuk magunkat, hogy a legjobb oldalunkat mutassuk a másiknak, mikor találkozunk. Szép dolog ez, de nem valóságos hosszútávon. Arra remek volt, hogy egy gyönyörű képet tudjunk őrizni egymásról, ha a másikra gondolunk. Emellett a mindennaokban ott vannak a kellemetlenségek is. Már elmúlt a rácsodálkozás időszaka. Nem esünk kétségbe, ha a másik épp nem a gyönyörű és megfoghatatlanul vonzó arcát mutatja. Merünk gyengék lenni a másik előtt, merünk őrülten viselkedni, merünk beszólni, merünk, beleszólni a másik dolgaiba, ha nem is durván. Elfogadtuk, hogy a másik nem az, akinek akarjuk, hanem egy másik ember. Olykor gyarló, olykor kiborítóan figyelmetlen, olykor egy barom, máskor pedig nélkülözhetetlen társ, zseniális pszichológus, megértő barát vagy lelki támasz. Ez mind nem jött volna ki ilyen keményen, ha nem költözünk össze. Évekig megtehettünk volna, hogy a legszebb valónk találkozzon egymással. Könnyű türelmesnek, megértőnek, viccesnek, szexinek lenni, ha az ember tudja hogy 6-11-ig kell annak lennie, előtte és utána azt csinál, amit akar. Most látjuk, mit csinál a másik 6 előtt és hova fárad 11 után.

A reggelek a kedvenceim együtt. A fél óra a napi hajtás előtt, mikor csak magunk vagyunk. A kutyus fel szokott jönni az ágy alól, odabújik hozzánk. Gergővel csak mosolygunk. Belülről csiklandoz valami megnyugtató, biztonságos érzés. Tiszták a gondolataink, nem gondolunk még a napi problémákra. Minden olyan változatlannak és öröknek tűnik. Akárhogy is alakul az életem, ezt az érzést örökre megőrzöm és mindig fel fog tölteni, ha erre gondolok. 

A másik évforduló, hogy egy éve vezetem a blogomat. Sok kedves üzenetet kaptam, bíztatást, dícséretet. Folytatom ezután is :)

Találkoztak a szüleink

Na, ezt is megéltük, anyukáink együtt ebédeltek :)

Azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy a szüleink jól érezték magunkat nálunk. Nem volt feszengés, egyáltalán nem volt kínos a helyzet. Jót beszélgettünk, volt nagy röhögés, komoly témák és hülyülés is. Szimpatikus volt mindkét nő a másiknak, jól kijöttek egymással. Az ebéd is finom lett állítólag ;) Kókuszos rizst találtam ki, gyömbéres csirkével, illetve vegyes zöldség salátával. Mivel én nem eszem húst, a csirkét nem kóstoltam, de azt mondták jó lett az is.

Voltak bonyodalmak is... Napközben az egyik ismerősöm felhívott, és azt mondta, hogy ne várjak sokat, az ilyenek mindig felemásra sikerülnek. Igazából nem azért lett felemás, mint amilyen okra ő gondolt. Az anyukáinkkal nem volt semmi probléma. Gergővel volt feszkó köztünk...

Az egész ott kezdődött, hogy én még szombaton este be akartam fejezni a pakolást, takarítást, hogy másnap délelőtt már csak vásárolni, főzni kelljen. A lakótársam barátja szakított vele, Gergő rávette, hogy borozzanak este és ettől kifáradt. Nem fejeztünk be mindent, másnapra maradt egy csomó dolog. Ahogy az lenni szokott, ilyenkor jelenti be Gergő anyja, - negyed órával azután, hogy reggel felébredtünk - hogy korábban jön. Ebből lett a nagy kapkodás. Gergő rögtön elindult az anyja elé, én meg maradtam takarítani. Rábíztam a bevásárlást, ha már így alakult, intézzék el anyukájával együtt. Mondtam neki, hogy még legalább egy órát ne hozza fel, mert még szétszedem és újra összerakom az egész konyhát. Mindent lesikáltam, felmostam, elmosogattam az esti borozás maradványait. Még az előszoba és a fürdőszoba összepakolása előtt elmentem fürödni. Jöttem ki a zuhany alól, mikor Gergő betoppant anyástól. Nagyon ideges lettem, de mivel nem vittem be a ruháimat a fürdőbe, ki se tudtam jönni. Gergő egyedül végigmutogatta a lakást, mintha csak ő lakna itt egyedül. Közben nekiálltak rétesezni, borkóstolót tartani a lakótársunkkal hármasban. Közben én kitakarítottam a fürdőszobát, majd a vécén ülve vártam, hogy induljanak már el vásárolni. Végre leléptek, felöltöztem, gyorsan rendbetettem az előszobát. Közben elment az idő, már lassan anyumnak is be kellett volna futnia, ebéd meg sehol hozzávalók hiányában... Közben felhívott egy barátom, segítséget kért mindenféle programtelepítési ügyben, neki fakadtam ki. Megnyugtatott, ő mondta, hogy ne várjak túl sokat ettől, csak legyek túl rajta. Megjöttek Gergőék. Nagyon nehezen, de félretettem a dühömet, elkezdtünk kapkodni a főzéssel. Anyukája is besegített. Anyum is befutott közben. Na ezt nem akartam, hogy már megint azt mutassuk meg, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Még két vendégnek sem tudunk előre összerakni egy ebédet, kapkodunk, emiatt dolgok kimaradnak...

Anyukáink a "megszoktuk, semmi baj" állapotba kerültek. Anyum tudta, hogy majd lesz valami, de Gergő anyjának muszáj volt segítenie, ő ilyen típus. Hatalmas szerencsém, hogy nem rontottam el egyik fogást sem, pedig az idegességtől azt se tudtam, milyen fűszerhez nyúlok. Mikor végre leültünk enni, akkor már jó volt. Velünk szemben ült Gergő és az anyukája. Így vicces volt felváltva mesélni a családi sztorikat. Főleg anyukám mesélt, mindenkit megnevettetett pár vicces élethelyzettel és az ő vicces hozzáállásával :) Látszott, hogy hasonlítunk anyukáinkra. Az is kiderült, hogy elég hasonló szellemben neveltek minket, ez nyílván abban is megmutatkozik, ahogy a kapcsolatunkhoz állnak. Azt sajnáltam csak, hogy a két nőnek nem volt ideje kettesben beszélgetni. Úgy terveztem, hogy amíg a második fogást befejezzük Gergővel, addig tudnak bent beszélgetni a szobában, de a nagy kapkodás miatt, ez borult. Annyit mondott anyum, hogy kb. egy percük volt nélkülünk, akkor Gergő anyukája megkérdezte, hogy ő hogyan fogadta a hírt, hogy nekem van Gergő. Elmondta, hogy előszőr nehezen fogadta, mert féltett. Aztán hamar belátta, hogy így vagyok boldog, és nem ér bántás emiatt, úgyhogy azóta teljesen természetes ez neki. Különben is felnevelt, már a magam ura vagyok szerinte.

Gergő kikísérte az anyját a buszhoz, közben anyum még mararadt beszélgetni. Rég volt már ilyen őszinte és tartalmas beszélgetésem anyukámmal. Részletessen elmeséltem, hogyan éltem meg a kapcsolatunk kezdetét, hogyan vették át az irányítást az érzelmeim a félelmeim felett. Elmondtam, hogyan mutattam be Gergőt a barátaimnak. Beszéltünk az elmúlt év nehézségeiről, a munkaügyekről és a kapcsolatomról is Gergővel. A szakításról. Anyukám azt mondta, hogy bármikor odaköltözhetünk a házba, ha nem tudjuk valamiért fizetni az albérletet. Kedvelik Gergőt, a hugommal már rég természetesnek veszik, hogy együtt vagyunk. Jól esett, amiket mondott. Annak is örültem, hogy sokmindent el tudtam neki mondani, amiről nem tudott, de nekem fontos volt. Ő olyan, hogy nem kérdez, mert nem akar belekontárkodni a dolgaimba. Inkább diszkrét, és megvárja, hogy mit mondunk el magunktól, nem támaszt velünk szembe ilyesztő elvárásokat. Éreztem, hogy neki is jól esett, hogy megint bizalmasan tudtunk beszélgetni. Apa halála óta, illetve mióta elköltöztem, most a leginkább.

Beszéltünk még a családról is, a testvéreimről. Szerinte nem csak nekem tesz jót, hogy a bátyámmal gyakran találkozunk a céges ügyek miatt. A bátyám mindig is a mintafiú volt otthon. Jól tanult, mindig lehetett rá számítani, mindig otthon volt fiatalon, nem voltak balhéi, hazaadott pénzt anyumnak, mikor meg volt szorulva, unokák vannak tőle, nyugodt, rendezettek a családi körülményei, vezető beosztásban dolgozott egy multinál, most csinálta meg a harmadik diplomáját. Viszont kezd visszaütni a nagy nyugalom, mert stresszeli magát, görcsössen áll hozzá dolgokhoz, semmiben sem kockáztat, nagyon visszafogják a gyerekeket is. Anyum szerint, mióta több időt töltönk együtt, és kicsit belelátása van általunk a művészvilágba ( ezt nem szeretem így mondani, mert mi csak tesszük a dolgunkat... ), sokat lazult. Érezhető rajta, hogy ingerhiánya van, szeretne nyitottabb lenni, hátha most sikerül.

Mikor elment, gondolkoztam, hogy miért beszélünk mostanában ilyen keveset anyummal. Nincs semmilyen konfliktus köztünk, ha lelkileg nem is, fizikailag nagyon eltávolodtunk egymástól. Két-három havonta látjuk egymást, közte nem is nagyon beszélünk, pedig még a cégünkben is benne van. Arra jutottam, hogy - azon kívül, hogy annyi a munkám, hogy aludni sincs nagyon időm - ez egy védekező mechanizmus nálam. Mióta apámat elvesztettem, inkább távol maradok a családomtól, mert ha majd egyszer őket is elveszítem, akkor az nagyon nehéz lesz. Nem akartam belemenni abba a folamatba, hogy ha kevesebben vagyunk, akkor jobban összetartsunk, mert akkor nehezebb lesz egymást elengedni. Inkább önálló életet kezdtem. Persze ez nem egy tudatos dolog volt nálam. Csak éreztem, hogy el kell jönnöm otthonról, illetve Gergővel már ott tartott a kapcsolatunk, hogy ne csak lopott időnkben találkozzunk titokban. Rájöttem, hogy mindig jönnek új emberek a családba, ott van a hugom barátja, illetve Gergő. Meg kell szoknom, hogy mostmár minden gyorsabban fog változni, mint régen. Amígy az ember együtt él a szüleivel, addig a változások nagyon lassan zajlanak, olyan, mintha minden változatlan lenne. Most viszont felpörögtek a dolgok, ahogy a kezembe vettem az életem irányítását. Ez így természetes, igyekszem belenőni. Gyakrabban szervezek majd közös programokat anyummal, illetve Gergőt is gyakrabban viszem majd haza.

A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

Szakítás

Szakítottunk.

Nem bírtam tovább és kimondtam, hogy vége.

Gergő nem volt itt már rég óta, úgy értem lélekben.

Úgy érzem nagyon sokszor próbálkoztam felhívni a figyelmét, hogy ez így nem oké, de nem történt semmi.

Idegenként éltünk egymás mellett.

Úgy éreztem, hogy ezeket csak én látom, ő pedig leszarja az egészet.

Azt éreztem, hogy nem ismerem ezt az embert, aki naponta elalszik mellettem, akinek a jelenéről nem tudok szinte semmit.

Ő sem igazán érdeklődött, hogy velem mi van.

Egy rémálommá vált az egész.

Kifogytam a türelemből.

Fáj.

Beismertem, hogy ennek nincs semmi értelme tovább.

Nincsenek eszközeim, hogy figyelmet csikarjak ki belőle.

Már nem is érdekelt, hogy felfogja -e egyáltalán, hogy mi játszódik le közöttünk, vagy csak leszarja.

Eljutottam a közönyig, amit már jól ismerek korábbi kapcsolataimból.

Nem akartam, hogy elmérgesedjenek a dolgok köztünk, egy nyugodt ( már amennyire nyugodt vagyok mostanában... ) pillanatban akartam kimondani, hogy ennyi és nem több.

Gyerek.

Egyedül vittem a hátamon a közös dolgainkat, már rég óta.

Nem segített, pedig nagyon nehéz időszakom van nekem is.

Nem vett részt a közös döntéseinkben.

Enyém volt minden felelősség.

Nem ilyen kapcsolatra vágytam.

Nem tudok tovább alkalmazkodni.

Nem bírom tovább a szürkeséget, megfojt.

Az egész kapcsolat megfojt.

Ragaszkodik, nem enged, rabul ejt, de leszar, nincs véleményem, ami eljut hozzá.

Fáj.

Nem akarom elhinni, ami itt van a szemem előtt.

Nem akarom, hogy minen valósággá váljon.

Reménykedek.

Fáj.

Újra és újra csalódok.

Rosszabb, mint valaha.

Egyedül vagyok.

Senki sem ért enegem.

Ő nincs.

Semmi nincs.

Szar.

Fáj.

Elég.

Tenni akarok valamit.

Kihajítom a picsába.

Leszarom.

Ki a szar ez?!?

Nem kell.

Mehet, amerre akar, kit érdekel.

Csessze el tovább az életét, már nem az én bajom.

Nem horgonyzok itt tovább.

Nem ezt akarom.

El innen.

Látni sem akarom többet.

Ez az utolsó pillanat, mikor lát, de ezt ő még nem tudja.

Leszarom.

Biztos szar lesz neki.

Hátha egyszer megtudja mit élek át hónapok óta.

Az kéne hozzá, hogy ne tagadjon magának ennyit.

Nem néz szembe semmivel, csak menekül.

Elegem van ebből a menekülésből.

Én nem ilyen vagyok.

Egyszer élünk, nem cseszem el erre az időmet.

Egyszer biztos észbe kap, majd sajnálhatja utólag.

Már messze leszek.

Most van az  pont, hogy eljöttem otthonról és nem akarok többé oda visszamenni.

Megírom neki.

" Még annyi időt sem tudunk mostanában együtt tölteni, hogy szakítsak veled "

Nem érti.

Nyílván.

Semmit sem ért.

Nem tudná elviselni, ha végleg elvesztene...

Pedig végleg elvesztettél!

Egy heted van kiköltözni.

Nem akarlak látni többé!

Pá!

Nem válaszolok neki azóta.

Tiszta lappal

Nem akarok hiteltelennek tűnni, de egyfolytában változik az álláspontom a kapcsolatomról. Tegnap reggel kimondtam magamnak, hogy szakítok. Egész nap ez járt. a fejemben. Tomboltam, sírtam, szomorkodtam, gyászoltam.

Úgy volt, hogy este találkozom egy lánnyal, akivel régóta tervezzük, hogy kölcsönös lelkisegélyt nyújtunk egymásnak. Végül hozta egy munkatársát is, így nem nagyon tudtunk beszélgetni. Odahívta Gergőt, direkt kettesben hagytak többször. Ilyenkor csak ültünk némán, mint a hülyék. Mikor épp ketten voltunk a lánnyal, rámbízott egy nagy titkot. Rájöttem, hogy neki sokkal szarabb, mint nekünk. Olyan helyzetben van, amin nem lehet változtatni, csak az idő segíthet. Ma leülünk vmikor napközben és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki elfáradt, közben Gergő - végre!!! - megkérdezte, hogy kiülünk -e ketten vhova beszélgetni. Mentünk. Nem terelte a témát, belevágott. Azt mondta, higy sokat gondolkozott. Bocsánatot kért a tehetetlenségéért. Elfogadta a segítségemet és hajlandó volt nyitni. Hosszan beszélgettünk. Őszintén. Megigérte, hogy őszinte lesz hozzám. Sokmindent megbeszéltünk az elmúlt egy évről és korábbról. Nem csak én beszéltem. Azt mondta, hogy olyan dolgokat mondok neki, amiben nagyon igazam van, de eddig soha senki nem mondta meg neki ezeket. Azt mondta, hogy szeretné levetkőzni ezeket a gyengeségeket, de nem tudja hol kezdje. Adtam neki tippeket. Kijelőltük a keddet, mint közös napot. Akármi is történik, minden kedden elmegyünk sétálni, megbeszéljük az elmúlt egy hetet. A kérdésekwt, a felfedezéseket, a terveket, ötleteket, vágyakat... Megigértük, hogy többet nem megyünk el egymás mellett. Azt kérte, hogy segítsek neki, hogy több legyen az önbizalma, hogy érettebben tudjon helyzetekhez hozzáállni. Azt kértem, hogy mondja el a benne kavargó dolgokat, nevezze meg a félelmeit. Jelöljön ki elsőnek apró, aztán egyre nagyobb célokat, amiket ha sikerül elérnie, akkor bátrabb lesz, és mer majd dönteni a saját dolgairól. Azt is kértem, hogy amit kimond, azt vegye komolyan. Bizonyosodjon meg róla, hogy a másik fél is azt fogja fel, amit ő közölni akar. Ne hagyjon embereket, helyzeteket. magát bizonytalanságban. Úgy érzem, hogy ez most őszinte volt. Kiderül. Mindketten azt gondoljuk, hogy még semmi sem késő. Kiderül.

Most hiszek bennünk. Mi írjuk a szabályokat. Ez a beszélgetés olyan volt, amiből sok erőt nyertem, nem csak a kapcsolatra nézve. Énis el tudtam neki mondani olyan dolgokat este, amiket eddig magamnak sem mondtam ki. Összetörve, szárnya szegetten, de úgy ültünk ott, mint régen. Azt hiszem, hogy sokminden változott, de az a bizonyos szál még mindig összeköt minket. Vigyázunk rá, főleg most hogy megéreztük, hogy milyen könnyen megremeg, ha valami külső tényezőt hagyunk közel kerülni hozzá. Vigyázunk egymásra, sokkal jobban,mint eddig!

Olvasva, ebben a pillanatban...

Megadtam Gergőnek a blog linkjét. Eddig nem tudott róla.

Nekem ez egy menekülés volt valahol, ide írni. Őszintén, tabuk nélkül. Valahogy úgy, ahogy csak Gergővel tudok beszélgetni. Mostanában hiányzott ez. Nem akartam őt kiadni senkinek. Remélem, hogy nincs olyan a környezetében, aki olvasná ezeket, beazonosítaná őt és visszaélne az információkkal.

Pont ma olvastam vissza én is a bejegyzéseket az elejétől. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott a hozzáállásom, véleményem stb. Hát nagyon... Legalábbis így belső szemszögből ilyesztően. Az első bejegyzésekkor igyekeztem általános témákba belekezdeni, szerettem volna távoltartani a blogot a saját életemtől. Na ez a próbálkozás totális kudarcba fulladt. A másik nagy változás, hogy szépen lassan egyre negatívabbak a bejegyzéseim. Nyílván ez párhuzamban van a lelkiállapotommal, de azért durva szembesülnöm ezzel. Ne haragudjatok, hogy ilyen sötétbe fordult itt minden. Igyekszem kilábalni ebből, mind a magánéletemben, mind hozzáállásomban és persze itt is a blogon! Tanulságos is volt átolvasnom az őszi gondolataimat. Vannak dolgok, amiket kicsit sötétebben látok visszagondolva és helyretett kicsit, hogy most az emlékezet torzitó erejét figyelmen kívül hagyva újraéltem dolgokat.

Érdekes dolog ez. Az ember sokszor értelmezi újra korábbi cselekedeteit. Az időben tovább haladva már-már külső szemlélőként tudjuk figyelni a korábbi hozzánk kapcsolódó eseményeket. Sokszor az aktuális lelkiállapot - főleg, ha érzelmileg telített - befolyásolja az emlékeket. Főleg az érzelmi oldalát. Általában szeretem ezt, mert nyitottabbá tesz, arra ösztönöz, hogy egyébként is próbáljam több szempontból megvizsgálni a komplikált helyzeteket. Illetve azt a gondolatot is erősíti bennem, hogy az érzelmekkel óvatosan kell bánni, mert túl nagy hatással lehetnek helyzetekre. Vicces ugyanazt a sztorit különböző kontextusokban meghallgatni. Mások szájából furának hathat, ha máshogy emlékeznek valamire. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit is jelent a valóság. Ha nincs róla videófelvétel és két ember máshogy emlékszik valamire, akkor mi van? És ha van róla felvétel, azon nem látszik az a többlet, ami a szereplők a fejükben hordoztak abban a pillanatban. Ha valamelyikük csak eljátszott egy szerepet a sztoriban, a másik később megtudja a valódi gondolatait, akkor az egész emlékkép megváltozik. Akkor mi a valóság? Ami megtörtént, vagy ami a fejekben volt és ugyan nem történt meg, de ott volt abban a helyzetben?

Sok helyzetben el tudom fogadni, hogy amire én emlékszem, vagy amit én átélek, az egy szubjektív valóság. Kíváncsi vagyok más, hozzám közel álló emberek, szubjektív valóságára is. Ritkán szállok harcba emberekkel, ha másképp látnak valamit, inkább kíváncsi vagyok az ő verziójukra is. Sokszor rosszul esik, ha másoknál ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Rosszul esik, ha azt érzem, hogy nem lehet véleményem, nem lehetek része egy sztorinak a gondolataimmal, mert más másképp emlékszik és foggal körömmel védi az igazát. Számomra nincs igazság ilyen helyzetben. Fáj, ha valakit, akinek én tiszteletben tartom a véleményét, nem érdekelnek az én gondolataim és nem nyitott rám. Ritkán tapasztalok ilyet, de mostanában álltalában meg is tartom magamnak a gondolataimat. Vannak viszont olyan emberek, akik nagyon tudják értékelni, ha ilyesmikről beszélgetek velük.

Inkább most befejezem, mert fáradok és aludnom kéne. Gondolkozom még ilyen témákon, hogy ne csak a párapcsolatom boncolgatásáról és a lelki válságaimról lehessen itt érfelvágós sztorikat olvasgatni...

Állapot...

Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.

Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.

Franciaország

Eddig kétszer voltam Franciaországban. Egyszer gimi másodikban, egyszer pedig a harmadik fősulis évemben. Mindjárt kifejtem bővebben is az élményeimet, gondolataimat. Azért kezdtem bele most ebbe a témába, mert kicsi több, mint két hét múlva Gergővel együtt kimegyünk egy hétre ;)

A nővérem kint él. Korábban Bordeaux-ban laktak a férjével, de egy-két éve kiköltöztek az óceán partra. Még nem voltam a házukban, nagyon kíváncsi vagyok. Gimiben már 2 éve tanultam a franciát, mikor a 18. szülinapomra meghívtak a nővéremék 2 hétre. Amíg nem volt közöm a nyelvhez szimpatikus volt nekem a francia kultúra. Sajnos az első francia tanárom nem volt jó pedagógus, nem sikerült érthető rendszerben szemléltetni a nyelvet, nem voltak izgalmasak az órák, sok szöveget kellett szórul szóra megtanulni, és ez mind elvette a kedvemet. Sajnos nincs jó nyelvérzékem - négyünkből egyedül a nővéremnek jutott - és a francia nem is túl könnyű, úgyhogy mindent összevetve nem voltam jó ebből a tárgyból. Egy idő után a francia nyelv az országgal együtt bekerült a szar skatulyába a fejemben...

A két hetet imádtam Bordeaux-ban ;) a város, a programok, a színes emberek, az élni tudás, az ízek, a pörgés, mind felcsigáztak. Nem sokat szólaltam meg kint, de valami mégis ragadt rám, új tanárt is kaptunk, végülis megtáltosodtam. Érettségiztem is franciából, francia gyökerű fősulira jelentkeztem, franciául vizsgáztam...

A fősuli alatt évente kétszer szólaltam meg franciául, úgyhogy így lassan négy éve, hogy kopik a nyelvtudásom. Megintcsak nem tudok megszólalni. Sokmindent értek, de egy szó sem jönne most ki helyesen.

Harmadévben kimentünk az anyaiskolába egy hónapra Párizsba. Maga az egy hónap fantasztikus volt a barátaimmal, de mindegy lett volna, hogy hol töltjük, milyen városban. Párizs nekem nagy csalódás volt. Borzasztóan felszínesnek tűnt. Ott a sok giccs az ember képébe tolva, mellette meg az erőszak, mocsok, rohanás, képmutatás, gőg, kirekesztés, szervezetlenség, tökölődés. Az tény, hogy a szórakozáshoz, az élet apró örömeihez, a részletekhez mesterien értenek, de sok minden csak álarc ott. A mertó ugyan mindenhova elvisz, de nagyon zsúfolt, mocskos, szűk, lehangoló, fusztráló, büdös. Egy-két állomás átláthatatlan labirintus. A felújításoknál elfelejtenek tájékoztatni, a beléptető rendszer meghibásodásánál tehetetlenek, a bőröndöd nem fér át a kapukon adott állomásokon, de erre semmi sem figyelmeztet, csak ha már a labirintus közepén jársz, az utolsó mertó után rádzárják az aluljárókat, ha nem hallod az elromlott hangosbemondó figyelmeztetését, a felszálló utasok nem engedik előre a leszállókat, bizonyos mozgójárdás aluljárókban a fal méterenként le van szarva... Nem ezt várná az ember egy túlhájpolt világváros híresen kiterjedt metróhálózatától. A boltokban gyakran alacsony problémamegoldó képességgel rendelkeznek az eladók, - ez a lakásunk melletti bio boltra nem volt igaz :) - a francia fiatalok elutasítóak voltak velünk szemben (szintén külföldről érkezett diákokkal találtuk meg csak a közös hangot...), az utcán gyakran belénk kötöttek. Az emberek ugyan nagyon elfogadóak, de ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy le sem szarják egymást. Mindegy, hogy két férfit látnak csókolózni az utcán, szaró csövest, vagy verekedő fiatalokat, hidegen hagyja őket, mennek tovább. Nem voltam korábban világvárosban, ez a része nem nekem való.

Na mindegy, sokat tudnék még mesélni, sok kis sztorit, pozitívakat is persze. Most megint Bordeaux környékére megyünk, kíváncsi leszek huszonéves fejjel, egy meleg pár egyik feleként milyen lesz Dél Franciaország!

Egyébként a családomból a nővérem reagált a legpozitívabban, mikor előbújtam. Nem találkoztunk még, mióta tudja, de folyton hívogatnak a férjével, hogy menjünk ki, mutassam be Gergőt stb. Gyerekkoromban nagyon közel voltunk egymáshoz, sok időt töltöttünk együtt. 16 év köztünk a korkülönbség, a második anyukám volt gyakorlatilag. Mindigis nagyon hasonlítottunk egymásra, érdeklődésben, habitusban, humorban egyaránt. Tini éveim elején kiköltözött és pár év alatt teljesen leredukálódott a kapcsolatunk 1-2 évente találkozásra, rövid felszínes beszélgetésekre. Régóta várom, hogy egyszer újra egymásra találjunk, hogy megismerje azt az öccsét is, aki a fősulin lettem. Talán most jött el a pillanat...

Szép és nehéz

Több félig megírt bejegyzésem vár befejezésre, de most mégis egy újabba kezdek.

Lecsendesedtem mostanában. Elmúltak a belső viharok. Vannak munkáim, ezerrel készítjük elő a munkahelyünket a legjobb barátommal. Az időm, energiám nagy részét most ez teszi ki. Nem erről szeretnék írni, pusztán bevezetőnek szántam. Ilyen körülmények között születtek a gondolataim, amik következnek...

Nem látom már annyira szélsőségesnek a helyzetünket Gergővel. Elgondolkoztam, hogy mindent összevetve haladnak a dolgaink. Nem tűnik olyan intenzívnek a kettőnk közössége, mint korábban, de valójában ez csak a felszín. Nagyon fontos dolog zajlik most a háttérben, fontosabb, mint a kezdeti izgalmas lendületben együtt vígadozni. Az nem nehéz, az a Világ legegyszerűbb dolga. Másfél évig minden ment magától, az egy ajándék volt. Megéreztem általa, hogy mivel állok szemben. Komoly döntésekre ösztönzött, cselekedetekre, hogy felvállaljam önmagam. Most ott tartok, hogy felvállalom Őt. Az a lendület mindig emlékeztetni fog rá, hogy van értelme miért csinálni. Sokszor voltam türelmetlen az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy a szeretet mindent azonnal megold és mindenből tündérmesét varázsol. Sajnos ez nincs így. Szégyenlem, hogy azt gondoltam, ez az ő hibája. Azt gondoltam, hogy bennem nem változott semmi, a lelkesedésem, tetteim is ezt támasztják alá, mégis minden romlik, akkor benne változott valami. Már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mindketten ugyanolyan komolyan gondoljuk az első perctől kezdve ezt a kapcsolatot.

Nem könnyű ma Magyarországon melegnek lenni. Nagyon sok dolog bizonyította nekem az ellenkezőjét az utobbi időben. Mégis félek, mégsincs vége ennek az útnak. Megtaláltuk egymást a párommal. Szétválaszthatatlannak érzem magunkat. A barátaim, családom támogatnak. Összeköltöztünk, nem kell sokat nélkülöznöm Őt. Egyre jobban félek, mert életemben előszőr érzem, hogy igazán van veszíteni valóm. Félek, hogy kiderül, hogy valaki becsapott. Félek, hogy talán én rontom el, és nem tudok megfelelni annak a képnek, ami miatt kitartanak mellettem az emberek. Félek, hogy valaki ki akar majd kezdeni minket. Nincsenek meleg barátaim, valami gát még nem szakadt át ezzel kapcsolatban. A páromnak van egy-két meleg haverja, de nics szoros kapcsolata melegekkel. Valamiért bizalmatlan vagyok. Nyáron voltak kísérletek, hogy meleg helyekre menjünk Gergővel, de hamar megfutamodtam. Gyanakvó vagyok, féltékeny, nem tudom elengedni magam, rossz érzésem van ilyen helyeken. Nem tudom megmagyarázni, de bánt. Bízom Gergőben, bízom a kapcsolatunkban, nem hiszem, hogy bárki közénk állhatna, de mégsem vagyok nyugodt. Ezért írom ezt a blogot, mert mégiscsak keresem a kapcsolatot melegekkel. Nem zárhatom magamat, magunkat burokba, mert az egyrészt ellenkezik a nyitottságra törekvéssel, ami alapvetően meghatároz, másrészt úgyis visszaüt. A helyen, ahol a stúdiónk lesz, tuti lesznek melegek. Félek is és kíváncsi is vagyok. Szeretnék érdemben beszélgetni sorstársakkal, talán barátságok is kialakulnak, de tartok tőle, hogy talán nekik máshol van a határ. Nem akarok senkit sem megbántani a túlzott bizalmatlankodásommal.

Az egyik munkaadóm egy fiatal srác. Első találkozásra szimpi volt, jót dumáltunk egy sör mellett. Egy kicsit zavart a szerénytelensége, de alapvetően nyitott, kreatív embernek tűnt. Második alkalommal már én sem szerénykedtem, mert nem akartam gyengébbnek tűnni, visszaüthetett volna a melóban, ha nem tekint egyenrangúnak. Örültem, mert ritkán tudom elengedni magam idegenek társoságában, és fiúkkal is ritkán beszélgetek jókat. ( Zavar is ez engem, mert lány társaságban akaratlanul is feminimebb vagyok, mint lennék amúgy. Fiú barátom nem sok van, mert a fősulin nagyon el van tolódva a nemek aránya a lányok javára, korábbról meg nincsenek kapcsolataim ) Jó érzés volt, hogy szimpi vagyok egy idegennek és hasonló a világnézetünk, még akkoris, ha máshonnan jöttünk. A meló kapcsán nézegettünk képeket a telefonomról és sajna nemcsak az odaillő képek kerültek elő. Semmi intim nincs a telefonomon, meg sehol sem "megörökítve", ennek nem vagyok a híve. Gergővel és az egyik közös barátunkkal, egy lánnyal voltunk egy vicces turkálóban, és hülye jelmezeket próbáltunk, lefotóztuk egymást, közben rengeteget röhögtünk. Volt egy kép, amiben olyan magassarkúban állok, aminek nincs talp része, csak konkrétan a lábujj..., na ezt mutattam meg véletlen a megrendelő srácnak a munkaképekkel együtt... Nem voltunk teljesen józanok, valahogy kidumáltam magam, de utána minden megváltozott. Érezni kezdtem, hogy a közeledése egyre kevésbé baráti, már-már nyomulás. Zavarba hozott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak én képzelem. Meghivatta magát hozzám, a lakásra a következő megbeszélésre. Ciki lett volna lemondani, de elég kényelmetlen volt nekem ez az egész. Épp telefonáltam a boltban, mikor vett 4 üveg bort, mikor jöttünk a lakásba. Kitalálta, hogy vetítsem ki neki a terveimet a projektorral. Egy idő után egy ágyon ültünk mind a ketten a sötétben, közben próbált leitatni... Egyébként nem csinált semmit, valószínű nem mert áthatolni a páncélomon. Azon kívül, hogy kedves voltam vele és meséltem énis mindenféle vicces fősulis sztorit, a jelét sem mutattam, hogy érdekelne. Az átható nézését se reagáltam le sehogy, úgy tettem, mintha észre se venném. Ezen a ponton már eléggé idegesített, mert nem nagyon tehettem semmit a kedvesség határain belül. Komolyan már azt vártam, hogy lépjen valami egyértelműt, amit egyértelműen el tudok utasítani, hátha akkor tisztázni tudjuk a helyzetet és barátilag folytatni. Felhívott a legjobb barátom, a lány, akivel együtt dolgozunk. Innentől kezdve Ildi. (Asszem már adtam neki itt fedőnevet, de nem emlékszem rá, majd visszakeresem) Hívott egy helyre pár közös barátunkkal borozni, mondta hogy vigyem nyugodtan ezt a srácot is. Megkönnyebültem, hogy nem ülünk tovább a sötétben. Közben megfogadtam magamban, hogy többet nem hozom magam ilyen helyzetbe, és a srácnak is mihamarabb a tudtára juttatom, hogy állítsa le magát, mert nem akarok tőle semmit. A többieknek egyáltalán nem volt szimpi, a már említett szerénytelensége miatt. Ilditől arrébb megkérdeztem, hogy szerinte is nyomul-e rám, mondta hogy nem lehet nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy ez egyoldalú. Mikor wc-n voltam később, állítólag már annyira nem bírták elviselni a srácot, hogy Ildi kerek perec közölte vele, hogy van barátom hosszú ideje és ne is reménykedjen... Nem sokkal később le is lépett, pont mielőtt Gergő megérkezett volna. Nem igazán örültem a közbeavatkozásnak, mert az egy pillanatig sem volt kimondva, hogy meleg vagyok, és még valahol belül hittem abban, hogy csak én dimenzionáltam túl ezt az egészet és valójában a srác csak barátilag közelít. Meg volt a lehetősége, hogy ezek után hülyekavarósbuziként viselkedjen velem, akár meleg, akár nem. Végülis nem jött ez elő többet. Azóta már közös stúdióként működünk Ildivel, a további munkákat együtt csináltuk, a megbeszélésekre is együtt megyünk el. Az első ilyen alkalommal a srác vérig volt sértődve, hogy nem egydül mentem. Látszott rajta, hogy belül fortyog, de próbált kedves lenni. Mekiben találkoztunk, de át akart menni egy nyugisabb helyre, úgyhogy beltünk egy romkocsma kihalt szobájába. Mi csak teáztunk Ildivel, ő sörözött. Csak a munkára akartuk szánni az időt, eltekintve a bájcsevejtől. A srác győzködött minket, hogy igyunk vele, de nem kértünk aloholt. Mikor elment magának még egy körért, két sörrel jött vissza, az egyiket nekem hozta. Kérdeztem, hogy és Ildinek miért nem hozott, az volt a válasz, hogy nem kért. Mondtam, hogy én se kértem. Ketten ittuk meg a sört Ildivel, de a srác ölni tudott a szemével, minden alkalommal, mikor Ildi emelte a korsót. Ezek után már én se voltam a sráccal túl kedves, ezzel már túlment egy határon. Máskor felhívott részegen és összevissza beszélt, mailekkel bombázott, én meg nem győztem közönnyel és hidegen reagálni. Egy idő után úgy tűnt, hogy nagy nehezen csak felfogta, hogy le kéne hűtenie magát, már nem ellenségeskedett Ildivel, nem küldött nekem videókat, haladt rendben a munka. Pár napja fizetett ki minket, Ildi elsietett, és kezdődött minden előről. Óvatosabb volt ugyan, de teljesen mindegy, ha nem fogta fel, hogy erre nem vagyok vevő. Mindegy, már csak röhögök rajta.

Gergő nem nagyon reagált ezekre semmit, mikor meséltem neki a srác nyomulásának fejezeteit. Ez nagyon idegesített egy darabig. Nem értettem, hogy miért nem lesz ideges. Az egy dolog, hogy nem féltékeny, mert bízik bennem és tudja, hogy milyen vagyok, meg hogy küldeném el a francba a gyereket, ha megpróbálna hozzámnyúlni. Azt nem értettem, hogy hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben én tombolok mellette a dühtől. Miért nem lesz ideges, vagy miért nem nyugtat meg. Olyan volt, mintha hidegen hagyná, hogy mi van velem...

Megértettem ezt az egészet. Énis így vagyok egyébként a dolgaival. Rájöttem, hogy azzal, hogy nem idegesíti fel magát, és hogy nem is kezel engem úgy, mintha valami nagy gondom lenne, azzal a végeredményben azt mutatja ki, hogy összességében nincs itt semmi baj. Ugrálhatnak körülöttünk mindenféle emberek, nem fogunk miattuk változtatni a kettőnk kapcsolatán, de még boncolgatni sem érdemes a témát, mert érdektelen az egész. Inkább ugyanúgy viselkedünk együtt, mintha meg sem történt volna. Kár ilyenekre pazarolni a közös időt. Ugyanígy reagáltam, mikor kétségbe esett, hogy nem sikerült a nyelvvizsgája. Azzal, hogy nem kezdtem el ezerrel megnyugtatni, nem támasztottam alá, hogy itt most ok lenne hisztire, mert nincs itt semmi nagy gond. Hamar továbblépett, készül a következő időpotra, nem kesereg. Sajnos az ember nehezen látja objektíven a helyzetét, ilyenkor mások reakcióit is hajlamos félreérteni. Tudom, hogy nem távolodtunk egymástól Gergővel, hanem olyan dolgok kerülnek most elő szépen lassan, amik számunkra is rejtélyesek magunkkal kapcsolatan. Nyiottnak kell maradnunk, türelmesnek és hallgatni kell arra, ami sosem változott, az összetartozás érzésére, az egymárhoz húzó ösztönökre, a hitre, hogy együtt bármire képesek vagyunk, a közös világunkra. Nem értem minden tettét, nem ismerem minden gondolatát, de nem is ezért szeretem :)

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a lényeget megfogalmaznom... Sok szempontból kegyetlen világban élünk, egymásra számíthatunk csak mindenben. Könnyű elveszni fiatalként, könnyű elveszni magyar fiatalként, könnyű elveszni meleg magyar fiatalként, de mi már itt vagyunk egymásnak, hogy ne hagyjuk elveszni a máikat. Egyikünk sem enged be ide mást, néha úgy tűnhetett, de valójában ez mindig így volt. Sokszor az ember elhiszi a legnagyobb félelmeit, és hajlamos bizonyítékként kezelni, félreértelmezni apróságokat, ott kezdődnek a bajok, ha ebből ügyet csinálunk.