Happy End

Előszőr is boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Év végére minden kisimult körülöttem. Helyére kerültek a dolgok. Sok minden történt, ezért nem volt időm írni, pedig lett volna téma több bejegyzésre is elég.

Samuval tökéletes volt az első randink, ahogy a második is és az összes többi azt követő is. Nagyon hamar beindult a szerelem ;) Sokat beszélünk, chaten és személyesen is. Amiktől az elején féltem kicsit, hogy fiatalabb nálam pár évvel és grafikusnak tanul, alaptalanul zavartak. Valószínüleg Gergő miatt ijedtem meg, nem akartam újból valakinek az apja vagy a mentora lenni, elegem lett, hogy erről szól a párkapcsolatom. El is felejtem, hogy fiatalabb Samu, mert gondolkodásában meghaladja a korát, egyáltalán nincs köztünk szakadék. Vannak céljai, halad előre az életben, tudatos, komolyan hoz meg döntéseket, önálló. Büszke vagyok rá, hogy ilyen tud lenni 21 évesen.

Gyorsan történik köztünk minden. Alig 2,5 hete vagyunk együtt, mégis olyan mintha évek óta ismernénk egymást. Valami olyat találtunk meg mindketten a másikban, amit nagyon rég keresünk. Hihetetlen, olyan mintha az összes igényemet, vágyamat a másik felemről összegyúrták volna egy hús vér emberbe, még hihetetlenebb, hogy összetalálkoztunk és most Ő a másik felem. Figyelmes, megértő, érdeklődő, mesél magáról, megnyílik nekem, nem titkolózik, nehéz témákról is könnyű vele beszélgetni, nem játsza meg magát, kimondja amit gondol, erős az akarata, érzékeny, nyitott, laza. Már el is felejtettem, hogy milyen az, mikor fáradt vagyok, vagy valami bajom van és a másik teljesen leveszi a vállamról a terhet. Meg tud nyugtatni, elvonja a figyelmem a gondokról, megmagyarázza, hogy nincs semmi baj. Megölel, személyesen vagy virtuálisan és minden kisimul :)

Minden nap, mikor fent van Pesten, találkozunk. Többször is egy nap akár. Együtt ebédelünk, vagy elkísér napközben, ha elintéznivalóm van. Este megyek hozzá, eszünk, filmezünk, beszélgetünk, találkozunk a barátaival, összebújunk. Nyugodtan alszom mellette, jó ott ébredni, onnan indítani a napomat. Közben egész nap chatelünk, telefonálunk, képeket, zenéket küldözgetünk egymásnak. Olyan, mintha mindig itt lenne mellettem, fognánk egymás kezét, nem hagy egyedül, figyelünk egymásra egész nap. Furcsának hathat ez a ragaszkodás, főleg az én szabadságvágyammal összevetve, de mégis nagyon tetszik. Nem korlátoz, nem szól bele abba, hogy mit teszek, csak ott van mindig, figyel és támogat. Ugyanez fordítva is természetesen :) Segítünk egymásnak, ha valami nem megy, de nem irányítgatjuk egymást. Nincsenek játszmák köztünk, nem kavarunk, nem ugráltatjuk a másikat. Nagyon hasonlítunk belül, ez sokszor gyakorlati dolgokban is meglátszik. Hasonló vagy ugyanazok a dolgok, tárgyak, márkák, színek tetszenek, ugyanattól félünk, vagy ugyanazokat a dolgokat nem szeretjük. Persze ez nem mindenre igaz, de sokszor vicces a ráismerés. Hasonló szerepet töltünk be a baráti társoságunkban, ugyanúgy kezel minket a környezetünk :) Ez nem hogy unalmas, hanem kifejezetten szórakoztató nekem.

Voltam a szülinapi buliján. Bemutattam én is a barátaimnak egy buli keretein belül. Mindenkinek szimpi, jókat beszélgettünk, hülyültünk együtt. Többen mondták, hogy meglepően nyitott, több mindenben közelebb engedi magához az embert, mint annó Gergő. Hát igen, ezt nekem nem kell magyarázni... Örülök, hogy ezek a dolgok is zökkenőmentesen zajlanak.

Látom Samun, hogy egyre szabadabb belül, nyitottabb, vidámabb, felszabadultabb. A környezete is mondta már nekem, de magamtól is látom. Nagyon boldoggá tesz az öröme :) Örülök, hogy ez kölcsönös, mindkettőnk béket tud adni a másiknak a sok vihar után. Úgy hangozhat, mintha túldimenzionálnám ezt a kapcsolatot, hiszen alig pár hete tart, de valóban ennyire intenzív. Pár nap alatt kinőtte magát a számomra legfontosabb embernek. Nem tudom, hogy történt, de mindent felülírt bennem. Nagyon szeretem!

Karácsony előtt egy nappal chateltünk Samu anyukájával. Beszélgetni akart velem, nem zárkóztam el előle. Kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak, összetegeződtünk. Bocsánatot kért, amiért nem figyelt előszőr Samura, mikor rólam mesélt neki. Elmondta, hogy régóta igyekszik elfogadni a fia másságát, de még vannak félelmei. Igyekeztem megnyugtatni. Mondta, hogy látja Samun, hogy nagyon boldog. Megköszönte nekem :) Aranyos volt. Akármilyen bizar is ez a szitu, örültem neki. Szeretem az egyenes embereket. Jól esett a bizalom és az őszinteség.

Hallva az elmúlt karácsonyaimon érzett magányosságot, Samu felajánlotta, hogy feljön hozzám karácsony másnapján :) Nagyon meghatott. Még soha senki nem tett engem első helyre karácsonykor. Mindig vágytam arra, hogy a párommal meghitten, kettesben karácsonyozzunk, de mindig ott volt a két család miatti szakadék, amibe végül mindig én estem bele. Nagyszüleim, apám halála, nővérem külföldre költözése, anyum és hugom párra lelése óta a karácsony nálunk elvesztette az igazi velejét. Sokan nincsnek már ott, a maradék rohan, szervezi a saját programját. Kiveszett a nyugalom, béke, a környezet kizárása, egymásra figyelés. Egy sima vasárnapi ebéd hangulata lett, ami nem rossz, de a korábbiakhoz képest kevés. Gergő mindig hazautazott, tavaly meghivattam magam, de az is kicsit erőltetett lett így, Szenteste így is egyedül voltam. Idén meghittebb volt az otthoni ebéd is, mint lenni szokott. Este átjöttem a barátnőmhöz, akinél lakom, összedobtuk a családi sütikészleteket, pezsgőztünk, mandulalikőröztünk, idióta karácsonyi filmet néztünk, videótelefonáltunk Samuval. Jó volt :) Ma délután jön föl Samu. Kettesben leszünk másfél napot az albérletükben. Várom nagyon.

A szilvesztert idén is én szervezem, csak most az otthoni házba. Jön Samu is :) Nagyon szépre sikerül az év vége. Soha nem gondoltam volna, hogy így, de happy end van :)

Nektek is hasonlóan boldog és vidám év végi ünneplést, családozást, barátozást, bulizást, pihenést kívánok!

Randi <3

Pár napja úgy keltem, hogy szeretnék magam mellé valakit. Rájöttem, hogy a körökben ahol mozgok, a büdös életben nem találok senkit, viszonylag ritka madár az új ismerős és akkor az igényeimről még nem is beszéltem. Felregisztráltam egy meleg társkeresőre. Kiemeltem hogy barátokat és komoly kapcsolatot kedesek, más nem érdekel. Fél nap alatt 28-an írtak rám. A nagy részüktől kapásból elköszöntem, mert megkeseredett társfüggők voltak vagy túl nagynak éreztem a korkülönbséget. Szerelmes levelet is kaptam, de lehűtöttem a srácot, hogy két kép és három sor alapján nem ismer és nem tudom komolyan venni. Két srác volt, akikkel viszonylag sokat beszélgettünk. Az egyikük képről nem tetszett annyira de szimpi volt a beszélgetésünk alapján. A másik nagyon tetszett pár óra chat után randit is megbeszéltünk aznap estére...

Végül a randiból nem lett semmi. Lebetegedett de aztán meg inkább a barátaival bulizott. Még ő volt rám ideges, aztán könyörgött hogy találkozzam vele, aztán megint szidott. Elküldtem végül, mert nekem ez nem hiányzik.

A másik srácnak írtam, hogy randim lesz és ne haragudjon, de most mást választottam és azt tartanám korrektnek ha nem tartanék több vasat a tűzbe, csak egy helyre koncentrálnék. Megértette, aranyos volt.

Mikor az őrültről már tudtam, hogy nem akarok vele semmit, akkor újra ráírtam a másik srácra. Tökjó beszélgetés alakult ki köztünk. Bocsánatot kértem, hogy nem láttam meg benne elsőre a lehetőséget. 8 órát chateltünk, egy kis alvást leszámítva folytattuk egész nap. Tegnap fel is hívtam, egy órát beszéltünk. Nagyon durván megfelel az elvárásaimnak és ettől függetlenül elvarázsol. Nagyon lelkiismeretes, kedves, szerény, talpraesett, őszinte, komoly és vicces, figyelmes. Hihetetlen, mintha a kívánságaim alapján gyúrták volna össze. Nagyon érdekes dolgokat mond és őt is nagyon érdekli, amit én mondok. Eddig semmi negatívat nem találtam benne, de nem is keresek. Nagyon húz, én is őt, de az egész nem tudatos. Neki is a szex az nem egy bemutatkozó esemény, majd egyszer alakul, ha alakul. Nem is beszéltünk a szexről. Nem hittem, hogy létezik ilyen ember. Most vidéken van a szüleinél, hétfő este randizunk ;) Percenként ráírunk egymásra, nagyon egy hullámhosszon vagyunk.

Egyébként úgy néz ki Gergővel működik az őszinteség köztünk. Mikor utoljára találkoztunk megmutatta, hogy kivel jár, én hogy kivel fogok randizni. Jót beszélgettünk. Nem éreztem féltékenységet, rajta sem éreztem. A meghiúsult randim előtt még smst is írt, hogy érezzem jól magam. Persze ez jelentheti az ellenkezőjét is, de úgy érzem felesleges lenne túlkomplikálnom. Egyébként ami óta van az új srác, nem beszéltünk, nem is érzem, hogy lenne rá igényem.

Ezennel hivatalosan is adok blognevet az új fiúnak, legyen mostantól Samu ;)

Barátok

Sok minden változott a legutóbbi bejegyzésem óta. Egy eseménysorozatot szervezünk a munkatársammal, napok óta a lebonyolításán dolgozunk. A 8 órás munkanap után nég órákat töltünk bent, prezentációkat vezénylünk le. 9-10-ig bent vagyunk. Társasági életre sincs emellett időm, nem hogy leírni, hogy mi történik velem. Most kis darabokból rakom össze a sztorit, ha van szabad öt percem, akkor írok hozzá pár mondatot... Előre is elnézést, ha emiatt nem lesz néhol kerek a mondanivalóm.

A kimondott szakítás után megvolt az egy napos tombolás, részegedés a barátokkal, amit egy napos alvás követett. Este találkoztam egyik lány ismerösömmel, elmentünk vacsorázni. Találtunk egy jó helyet, nagyot beszélgettünk. Onnan mentem tovább egy újdonsült barátom lakására teázni. Egy meleg srác, chateltünk párszor. Vele is nagyon sokat beszélgettünk. Elgondolkoztató dolgokat mondott. Ott és akkor sokkolt, amit hallottam, de sokat segített, hogy helyre kattanjanak bennem dolgok. Azt mondta, hogy nagyon furcsa, hogy így kezelem a helyzetet. Gergő egy lépést akart hátralépni, de az nekem nem kényelmes ezért inkább százat hátráltam. Úgy kezelem ezt a kapcsolatot, mint egy hetero házasságot, pedig árnyaltabb a dolog. Valójában én szakítottam, mert Gergő nem akart elveszteni, de én képtelen vagyok szoros barátságban maradni vele. Ezeket be tudtam látni otthon egyedül. De úgy voltam vele, hogy a bennem zajló érzések nem engedik, hogy másképp viselkedjek...

Másnap nagyon furcsán keltem. Erotikus álmom volt, de a vágy tárgya nem Gergő, hanem egy idegen fiú volt. Ilyen már nagyon régen történt, teljesen Gergőre voltam beállva az elmúlt pár évben, más eszembe sem jutott. A kezdeti zavar után megörültem. Sütött a nap, sétáltam, jól éreztem magam. Reggel összefutottunk a lakásban, mikor mentem a kutyáért. Gergő és a lakás is idegennek tűnt, távolinak, mintha évekkel ezelőtt történt volna minden. A jó kedvem töretlen maradt, talán túlságosan is önfeledt voltam. Gergő nagyon leharcolt állapotban volt, nem értette, hogy mi van velem, de nem mondott rá semmit.

Napok múlv sem hiányzott, rendbe kerültem. Hétvégén ráírtam Gergőre, hogy ha már úgyis öszefutunk a lakás kipakolása miatt, akkor leülhetnénk kicsit beszélgetni. Így is lett. Órákon át dumáltunk, rég volt ennyire őszinte és nyugodt a kommunikáció köztünk. Elmondtam neki, hogy lezártam, továbbléptem, úgy érzem, hogy messze vagyok már tőle. Mint ember hiányzik, de kapcsolatba képtelen lennék vele kezdeni. Nagyon mások az igényeink, per pillanat nagyon máshogy működünk. Sokat tanultam az egészből. Nem akarok keseregni és a sebeimet nyalogatni, ami jó volt megmarad örökre, a többi meg tapasztalatnak oké. Elmondta, hogy előszőr nem akart szakítani, de ott hagytam. Belátta, hogy értelmetlen próbálkozni, elsüllyedt a depressziójában. Nem gondlta, hogy ennyire kikészül majd. Nem könnyebbült meg, csalódott a szerelemben, visszacsinálna mindent, ha tudna. Elmondtam, hogy én nem a múltban keresem a hibát, hanem  jelenre koncentrálok. Átrendezek mindent, jobbra törekszem. Sokat haladtam, boldogabb is vagyok. Visszajött a régi optimizmusom és a kifogyhatatlan energiám. Futok, edzek, egészségesen eszem. Abbahagytam a vegetáriánusságot, levágattam a hosszú hajam, kidobok mindent, amihez ragaszkodtam de visszahúz. Előre megyek, kűzdök a céljaimért. Láttam rajta, hogy örül, hogy jól vagyok. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk  barátságot kettőnk között. Azóta sokkal jobb minden. Nincsenek kínos kerülgetések, kombinálások, csak őszinte szavak. Egy-két naponta beszélünk, néha összefutunk, abszolút barátként tudok rá tekinteni, úgy érzem hogy ő is.

A környezetünk nem érti. Azt hiszik, hogy belül tombolok, hogy elnyomom a fájdalmat. Nem tudják elképzelni, hogy ennyi idő után továbbléptem volna. Telebeszélték a fejem, hogy lesz ez még rosszabb is, de én nem így érzem. Persze lehet, nem látom előre, hogy mi lesz, de majd én tudom, hogy mit érzek. Változó, hogy ki mennyire fogadja el ezt, vannak akiknek kifeezetten heves dühkitörései vannak és más barátaimtól akarnak bizonyosságot szerezni, hogy biztosan szarul vagyok igazából.

Annyi bajom van csak, hogy magányos vagyok, olyan mint gimis koromban. Hiába van most nagyon sok jó barátom, valami hiányzik. Valami és nem valaki, Gergő nincs a képben. Az életstílus, egy társ hiányzik, de közben kihasználom a szabadságomat is. Megyek mindenfele, sokkal többet találkozom barátokkal, aktívan szervezek mindenfélét. Nem lustálkodok. Csak kéne valaki, akinek odaadhatom a szeretetem, akinél leparkolhatok néha, akiért érdemes erősnek lennen. Nem keresek aktívan barátot. Nem az a cél, hogy mindenáron legyen valakim. Így hogy fogytam 15 kilót és rövid a hajam, sok az egy éjszakás jelentkező, de ez nem az én világom. Tettem egy próbát, de az is csak engem igazolt. Ha találkozok valakivel, aki nagyon megmozgat, készen állok egy kapcsolatra már ma is, de nekem csak komolyan megy :)

Szingli élet

Szakítottunk.

Gergő egyre pozitívabb volt a héten. Minden nap letettem az asztalra egy szál rózsát, estére mindig a vázában landolt. Mikor összefutottunk egyre oldottabb, vidámabb volt velem. Aztán szombat este írt, hogy tegyük át a nagy beszélgetést vasárnapról szerdára. Akkor eléggé kikészültem, de belementem. Hétfő délelőtt írt, hogy legyen aznap este. Nem tudtam dolgozni, teljesen készen voltam aznap.

Este elvitt randizni. Olyan volt két óra hosszat, mint a hőskorunkban. Teljesen elhitette velem, hogy folytatást szeretne. Aztán közölte, hogy fázik, hazamegy. Kicsit kiakadtam, mert nem beszéltünk meg semmit. Beültünk egy helyre. Mivel magától már megint nem mondott semmit, ezért kérdezgetni kezdtem. Megint a könnyebb végén fogta meg a beszélgetést, de ezúttal nem hagytam magam. Eleget vártam, nem csinálhatja ezt velem végtelenségig. Előtte el is döntöttem, hogy ha továbbra is ilyen, akkor én nem tudom ezt folytatni.

Felváltva voltak oldottabb témák és a lényegi beszélgetés köztünk. Aztán az egyik oldottabb szövegében kimondta a szakítás szót. Lecsaptam, megkérdeztem, hogy akkor ez egy szakítás?!? Csak mert egész addig nem mutatta jelét. Az. Onnantól kezdve nem törődtem tovább vele, hogy finomkodjak. Nagyrészt arról beszélt, hogy nem akar elveszíteni, de nem tud szerelmet érezni. Eszébe sem jutott, hogy ezután kevesebbet találkozunk, lazul a kapcsolatunk. Hét éve nagyon fontos vagyok neki, nélkülem nem is tudja elképzelni az életet... Mondtam neki, hogy ezt én is így érzem, de nem értem, hogy hogyan képzeli. Össze akart költözni, ugyanúgy folytatni a kettőnk kapcsolatát, csak szerelem nélkül. Mondtam, hogy ettől én nagyon szenvednék, mert szerelmes vagyok. Nem tudnám végignézni, ahogy ismerkedik. Nem tudom elképzelni, hogy ez teljesen őszinte tudna lenni köztünk. Nem bírja a felelősséget, a kimondott dolgokat, ezért inkább éljünk egymás mellett káoszban. Most egyikünknek sem erre van szüksége. Újra össze kell tennünk magunkat, mert az utóbbi években elhagytuk magunk. Nem tudok már asszisztálni az életéhez, szerelmes vagyok, de nem hülye. Nem fizetek egy albérletet neki, nem viszem nyaralni, nem főzök neki finomakat, nem bújok vele ágyba, ha nem akar engem ugyanúgy, ahogy én is őt. Aztán egy szép napon lelép valakivel, akivel beizzik a láng, ő meg szólt ugye, hogy nem szerelmes...

Megbeszéltük, hogy per pillanat, ahol tartunk az életben, az nem összeegyeztethető tovább. Mindketten el tudjuk képzelni, hogy évek múlva megint fellobban köztünk a láng és újra egymásra találunk. Azért mondtam neki, hogy ezzel ne hitegesse magát, ne várjunk egymásra, mert elmegy mellettünk az élet. Lehet, hogy így lesz, lehet hogy valami jobb vár ránk. Viccből megfogadtuk, ha 40 évesen is szinglik maradunk, akkor folytatjuk mindenképp.

Nem akarta átbeszélni a kettőnk között történt dolgokat, ki nem mondott problémákat. Elfáradt, sokkolta hogy nem akarom többé látni. Nem hagytam neki, hogy megint elmeneküljön. Előszedtünk apróságokat. A lényeg az, hogy én mindent megmondtam neki, ami engem zavart, de ő nem akart megbántani. Mondtam neki, hogy hosszú távon ez lett belőle. Ha ott és akkor kimondja, tudtam volna változtatni, esetleg megmagyarázni. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt, hogy egy ideje nem állt mellettem. Ha szarul voltam este, nem ölelt át, nem mondta hogy semmi baj. Régen igen, mostanában magamra voltam utalva ilyen szempontból. Láttam rajta, hogy sajnálja. Mondtam neki, amit anyumtól hallottam. Egy ember akkor tud őszintén adni, ha már neki megvan a 100%. Egyébként valaki sérül. Velünk ez történt. A másiknak adtunk sok mindent, de magunkat nem tudtuk adni, mert az elveszett. Egyikünk sem azt az embert látja az asztal túloldalán, akit rég, hanem egy árnyékot. Ezt nem csinálhatjuk egymással. Ha mindketten most összekapjuk magunkat, akkor mint két felnőtt, független férfi, semmi akadálya, hogy adjunk egymásnak.

Végül elindultunk, mert Gergőnek már nagyon menekülhetnékje volt. A Balhán egyszercsak nem szállt fel velem a villamosra, eltűnt. El sem búcsúztunk. Nem akarta hallani. Ismerem, felkészültem erre is. Viszont engem bántott volna, ha nem mondok ki utoljára, hogy mit jelent nekem. Előre írtam egy búcsúlevelet, ami otthon fogadta a rózsák mellett. Sajnálom, hogy így alakult köztünk. Nagyon szerettem, szeretem, de be kell látnunk, hogy ebben a formában sokat szenvedünk. Tiszta szívemből azt kívánom, hogy legyen boldog, még ha most nehéz is elfogadnom, hogy nem mellettem lesz az. Ha a későbbiekben összefutunk, bárhogy is viselkedek tudnia kell, hogy nem haragszom és mindig lesz egy kis zug számára a szívemben. Köszönök mindent, amit értem tett. Nem bánok semmit, de fáj hogy ez lett a vége!

Még 2 nap

Még két nap maradt az eddigi életemből. Vasárnap délután ülünk le beszélni Gergővel újra, végleges döntést hozni. Pár napja jobban lettem, a saját hibáim kijavításán dolgozom és reménykedek. Egyre erősebb bennem a remény a folytatásra. Sok apró részletet tudnék mondani, de főleg megérzés...

Most megint nem tudok aludni. Tele lesz programokkal a hétvégém, csupa nagyszerű emberekkel találkozom. Görcsben van a gyomrom, tovább fogyok.

Vasárnapra idegbeteg leszek, ha ilyen szinten folytatódik ez az érzés. Gergő kevesebb mint egy hete azt mondta, hogy nem vagyok türelmes ember. Rosszul esett, hogy ezt mondja, de jobban ismer, mint én magamat.. Azóta nem nyaggatom, be szeretném bizonyítani, hogy bármeddig van türelmem vele kapcsolatban. Úgy örülnék, ha most itt lenne és megnyugtatna. Nem szabad beleélnem magam. Nehéz! Hiányzik! Féltem!

Reménysugár

Vasárnap útban a lakás fele egyre erősebb reményt éreztem. Elkezdett bennem valami nyüzsögni, mosolyogtam, vártam a percet, mikor újra látom majd Gergőt. Úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell. Bocsánatot kérni mentem haza, bebizonyítani, hogy fontos nekem, oda akartam rá figyelni. Vettem egy szál vörös rózsát.

Gergő még aludt, mikor odaértem. Kitakarítottam a konyhát, rendet raktam. Az asztalt is letakarítottam, a közepére tettem a rózsát. Lementem valami kajáért, végül elmentem boltba bevásárolni. Eszembe jutott, hogy sok szép pillanatunk kötődik a közös evéshez. Csupa olyan dolgot vettem, amit tudom, hogy szeret. Visszamentem, még mindig az ágyban volt. A rózsa vázában a konyhapulton. Örültem, hogy vízbe tette, számít. Visszatettem vázástól az asztal közepére. Gyorsan megfőztem, terítettem. Közben kijött, mondta hogy jó illat van. Kérdeztem, hogy éhes -e. Igen. Tálaltam, leültünk. Beszélgettünk, hülyültünk, mintha mi se történt volna.

Kaja után megkérdeztem, hogy tud -e enni. Igen. Én nem. Bocsánatot kértem. Nem értette, hogy miért. Mondtam, hogy azért mert felkaptam a vizet pénteken. Nem hagytam, hogy elmondjon mindent, az indulataim felül kerekedtek rajtam. A régi figyelmetlenségeimért, szúrkálódásaimért, bántásaimért is bocsánatot kértem. Nem vezetett sehova, nem szeretnék neki ártani. Nem jó módszert választottam, hogy megnyissam jobban. Megkérdeztem, hogy lehetségesnek tartja -e az újrakezdést. Nem mondta, hogy nem, de fájdalmasan tiltakozott. Elkezdtem meggyőzni. Szerintem nincs vesztenivalónk. Mióta a szakadék elkezdődött köztünk, még nem próbáltunk meg érdemben tenni ellene. Már régen érzem, hiába mondtam. A felismerés még nem megoldás. Szerintem ki kellene próbálnunk, milyen ha visszalépünk sok sok lépcsőt és máshogy tesszük meg együtt. Utánaolvastam meleg párterápiáknak, engem meggyőztek, hogy kérjünk külső segítséget. Elakadtunk mindketten, külön külön is. Nem csoda hogy együtt nem megy mostanában. Anyukám egyik bölcs mondása, hogy az ember akkor tud adni, ha már magának megadott mindent. A maradékból, pluszból lehet őszintén adni, abból később sem lesz baj. Előszőr bizonytalan volt, tiltakozott. Meggyőztem, hogy ez nem a folytatás megvásárlása. Egymás motivációjának, döntéseinek a megismerése. Magunktól elakadtunk, nem tudunk közös nevezőre jutni, mindegy hogy mi az a nevező. Ha még lehet ebből a kapcsolatból valami, miért ne adjuk meg az esélyét? Lezárni is segít a terápia, ha úgy döntünk alatta. Kérte, hogy küldjem át a linket. Mondta, ha folytatjuk is esetleg, akkor is lakjunk most külön. Mondtam, hogy rendben, kezdjük ezeket előről. Mondta, szeretne egyedül lenni, mert fel akarja építeni magát. Tudom, erről már tavaly is volt szó. Jót fog velünk tenni a távolság, növeli a bizsergést. Végül annyit igért meg, hogy gondolkozik azokon, amiket mondtam, de idő kell neki. Mindketten indultunk egy egy baráthoz beszélgetni. Mondtam, hogy este visszajövök, mondta rendben. Nem emlékszem, de valamire azt mondta, hogy türelmetlen ember vagyok.

Sokat beszélgettünk a legjobb barátommal aznap este. Szerinte mindkettőnknek jót tesz, ha most mindent nagyon megváltoztatunk, legyen az akár szakítás, akár tiszta lap.

Visszamentem, nem volt otthon még. Közben rámírt egy közös ismerős, hogy ebédelnünk együtt hétfőn. Kérdeztem tőle, hogy azért kérdezi -e, mert hallotta, mi történt. Nem, új volt neki. Fel akartam hívni, mert nem válaszolt egy ideje. Kinyomoztam a számát. Gergővel közös ismerősük adta meg a számot, a hangomból arra is rájött, hogy baj van. Nem akartam elmondani, de kicsúszott. Gergő és ez a srác jó barátok, neki kellett volna mondania. Inni akart velem, mondtam, hogy jól esik, de Gergőnek nagyobb szüksége van a barátságára most. Megigérte, hogy felhívja. Közben beszéltem a lánnyal is. Megbeszéltük a hétfői ebédet. Beszéltünk még egy lánnyal, akinél most lakom. Aztán nagyon lefáradtam, befeküdtem az ágyba és már aludtam is.

Gergő éjszaka jött haza. Nem ment fel a galériára aludni, befeküdt mellém, de az ágy másik végébe. Nagy nehezen elaludtam. Hajnalban sírógörccsel ébredtem. Próbáltam elfolytani, de nem ment. Majdnem egy órán át tartott, közben Gergő úgy tett, mintha aludna. A kutya próbált megvígasztalni. Kimentem a konyhába, órákig vegetáltam. Betettem egy szirmot a rózsából Gergő szemüvegtokjába. Kitettem az asztalra néhány közös emléket a pénztárcámból. Bútor számlát, holland repjegyet. Fontosak neki a tárgyi emlékek.

Korán mentem be dolgozni, egész nap a meló éltetett. Közben a fél világgal chateltem. Sok barát, ismerős van mellettem. Minden napra van valaki, aki segít. Visszavittem a kutyát a lakásba. A szirom az asztalon volt. Jelentheti azt is, hogy nem kell neki, meg azt is, hogy tudatni akarja velem, hogy észrevette. A papírokon ott volt egy papír tőle. Jegyzetei egy munkáról, időpontjai a hétre. Nem tudom, hogy érti, lehet hogy csak meg akarta mutatni, hogy látta, amit odatettem.

Elmentünk sportolni a munkatársammal. Közben írtam Gergőnek, hogy az a tervem, hogy este megyek fel cuccokért, a barátomnál alszom, reggel jövök a kutyáért. Ez a napi forgatókönyv. Írta, hogy neki is oké így. Írtam, hogy szóljon, ha beszélni akar. Mondta, hogy elég elfoglalt, de szól majd. Megkérdeztem, hogy a haverja felhívta -e. Mondta, hogy nem. Írtam, hogy véletlen elmondtam, vígasztalni akart, de hozzá irányítottam. Megköszönte.

A mozgás után nagyon fáradtan mentem fel a lakásba. Ott volt Gergő. Nyugodtan beszélgettünk. Figyeltem rá, láttam hogy észrevette. Mondta, hogy öt napja fáj a hasa, próbáltam tanácsokat adni. Olvasott közben, de egyre többet tette le a könyvet. Végre a szemembe nézet, nem volt hideg velem. Jól esett, Nagyon lassan pakoltam, segített. Már már meghitt volt. Megkérdeztem, hogy hogy legyenek a dolgok a lakással. Azt mondta, hogy hétvégére kap választ a koliból, hogy mikor költözhet. Oké. És a telefonnal, mi legyen? Mondta, hogy fizeti a hűségnyilatkozatot helyettem, havonta küldi a pénzt. Mondtam, hogy rendben. Megkérdeztem azt is, hogy mikor tudunk nagyot beszélni. Hétvégén. Persze mondtam, hogy szóljon, ha még kell majd idő, várok rá akármeddig. Elköszöntünk. Vigyázz magadra, ezt mondta mindkettőnk.

Útközben véletlen Gergőnek küldtem egy sms-t amit nem neki szántam. Elnézést kértem. Azt írta semmi baj, vigyázzak magamra. Jól esett az este, megnyugtatott. Kitaláltam, hogy nem adom fel, szórom az apró jeleimet. Most egész bizakodó vagyok az újrakezdést illetően. Nem merem teljesen belélni magam. Később bánnám, ha nem tennék meg most mindent. Ha még nincs veszve minden, akkor hatni fog rá a sok apró kedvesség. Szívből jön.

Várok. Úgy, mint rég, mintha a szomszéd szobában lenne. Itt is van meg nem is, ettől indult be annó a szerelem. Nem a folytonos egymáson lógástól. Várok. Bizakodom.

Boldogság, gyere haza!

Péntek este Gergő azt mondta, hogy már nem szerelmes. Megérdezte, hogy én az vagyok -e. Azt válaszoltam, hogy igen. Ezután három órán keresztül nem szóltunk egymáshoz.

Összeomlottam. Ültünk a konyhában és nem tudtunk megszólalni. Rendeltem alkoholt, hogy megeredjen a nyelvünk. Józanul akartam beszélni, de egyszerűen nem ment.

Elsőként megszólaltam, megkérdeztem, hogy akar -e erről most beszélni. Mondta, hogy nehéz. Mondtam, hogy muszáj. Hamar berugtunk, nem minden tiszta a beszélgetésből. Kemény voltam vele, nem tudtam megnyugodni. Mondta hogy nehéz neki, nem akarja, hogy így legyen. Nem érti az okát, keresi a hibákat. Én meg folyton csak a szakítás praktikus részleteivel traktáltam, pedig egy szóval sem mondta, hogy ezt szeretné.

Hajnalban eljöttem az egyik barátomhoz, estig folytattuk az ivást. Ledőltem egy kicsit aludni, mert vártunk még egy lányt a társoságból és össze akartam szedni magam kicsit. Nagyon rossz volt másnaposan egyedül felébredni. Józan fejjel újra átgondoltam a dolgokat, segítettek a lányok is.

Most úgy érzem, hogy megér egy próbát feleleveníteni a múltat. Vagy máshogy, de együtt újra kezdeni. Rájöttem, hogy nem is biztos, hogy Gergő szakítani akar, csak én kezeltem ezt ennyire fekete fehéren. Időt akartam neki hagyni, hogy tisztázza az érzéseit, de most úgy érzem, hogy cserben hagytam. Ha úgy döntünk, hogy folytatjuk, akkor sok energiát kell beletennem a kapcsolatba. Szégyenlem magam, hogy büszkeségi kérdést csináltam a helyzetből. Ezzel csak az indulatomról győztem meg, a szerelmünket nem mutattam ki. Eltávolodtam tőle, megértem, hogy úgy érzi nem tud szeretni. Nem így viselkedtem vele, mikor megszeretett. Sokkal gondoskodóbb, megértőbb voltam. Ő is velem. Le kell győznünk a büszkeségünket. Kár lenne mindent kidobni az ablakon. El sem tudom képzelni.

Rossz belegondolnom, hogy szenved. Szeretnék neki segíteni, szeretném hogy visszakapja azt az embert, akit elveszített. Megváltoztam apám halála óta. Bizalmatlanabb vagyok, nem lehet rám számítani. Nem támogattam mindenben, önző voltam vele. El akarom ezeket mondani neki. Azt akarom, hogy ne hibáztassa magát, amiatt ahogy érez. Jó oka van rá. Sokat változott ő is, sok mindenben én sem számíthattam rá, de el tudom felejteni. Érte mindenre képes vagyok, szeretnék kűzdeni a szerelméért.

Mindketten szeretnénk visszakapni a társunkat, szerelmünket. Tegnap megmagyarázhatatlan módon újra remény támadt bennem. Szeretném vele megosztani. Félek attól, hogy nem érinti meg, de most csak ez éltet.

Írtam neki hajnalban egy hosszú levelet. Olyat, amit régen szoktam. Megálltam, odafigyelek rá, leromboltam a falaimat. Bocsánatot kértem. Megkérdeztem, hogy mit szeretne. Egyszerű dolgok, de valamiért eddig hülye voltam és nem figyeltem rá eléggé. Reggel írtam neki sms-t, hogy mikor van ma otthon. Megkérdeztem, hogy tudunk -e ma beszélni. Még nem válaszolt. Várok, de belebolondulok. Félek. Féltem. Hiányzik!

Kényszer költözés

Pár napja a tulajdonos felmondta a bérleti szerződést. Annó, másfél éve mikor a fejünk fölött tulajdonosváltás történt, abban állapodtunk meg, hogy nagyjából két évig szeretnénk még itt lakni. Mivel a tulajdonos egy 18 éves, akkor még fiatalabb, lány ezért az ügyvédnő anyja intézte az ügyeket. Az akkor megbeszéltek alapján abban a hiszemben voltunk, hogy tavasszal költözik be a lány. Végülis két hónapunk van az átköltözésre. Az eredeti tervem az volt, hogy szépen megírok ide minden tapasztalatot. Mivel a kinézett lakások nagy része egy szobás, ezért nem kell sok logika, hogy a tulaj rájöjjön, hogy egy meleg pár vagyunk. Gergő eleinte tiltakozott, hogy ezt nyíltan meg is mondjuk, de én nem szeretem az ilyen sumákolást. Ahol nem szívesen látnak, oda nem megyek, ennyi.

Odáig jutottam, hogy kigyűjtöttem 20 lakást a neten. Egyik este átnyálaztuk őket Gergővel, kettőt kihúzott a listámról. Előkerült a szokásos konfliktus. Szeretném, ha nem én dönteném el egyedül, hogy hol lakjunk az elkövetkező pár évünkben. Ezzel a lakással is az a legnagyobb gondom, hogy olyan, mintha Gergő lakna nálam, nem a kettőnk közös otthona lenne. Mindent rám bíz.

Az oké, és jól is esik, hogy a berendezést, színeket rám bízza, lévén hogy vizualitással foglalkozom. Gyerekkorom óta egy-két havonta átrendeztem a szobámat. Mindig kerestem, hogy lehetne még praktikusabban kihasználni a teret. Gyakran selejtezek, azt tartom meg, ami előre visz. Az elromlott dolgokat átalakítom, a tér hibáit eltűntetem, ebben már van tapasztalatom. A színekről, formákról, kompozícióról nem is beszélve, ezekkel napi szinten dolgozom :)

Kértem Gergőt, hogy írja össze, hogy miket szeretne és miket nem egy új lakásban. Ilyenekre gondolok, hogy ebben a lakásban nem lehet rendesen szellőztetni, megtapasztaltuk hogy ez hosszú távon mennyire kellemetlen, mindenképp olyan lakást nézünk, ami jól szellőzik. Vagy legalább abba szóljon bele, hogy hol nézzek lakásokat. Egy dolog, hogy nekem most jobb lenne, ha kiköltöznénk a külvárosba, de helyette nem dönthetem el, hogy a napjaiból 1,5 órát tömegközlekedéssel töltsön... Nem tudom, hogy ez megint a pénzről szól -e nála. Egy hónapja nincs állandó munkája, így megint én vagyok a fő pénzforrás. Lehet, hogy ezért nem szól semmit, mert nem ő fedezi? Ez csak azért baromság, mert most hosszabb távra tervezünk. 5-8 évre keresünk új lakást, az erre az időszakra vonatkozó igényeinket, terveinket kellene most összeszednünk. A munkatársam szerint Gergőnek azért mindegy, mert még nem tart itt fejben. Nincsenek hosszútávú tervei, nem gondolkodik előre. Ezt mondjuk kétlem, de hogy mik a tervei, azt én sem tudom. Már egy ideje feladtam ezt a kűzdelmet és nem próbálok belelátni a fejébe. Ha valami nem tetszik neki, úgyis szól.

Egy-két nap alatt nagyon fellelkesedtem, főleg mert sok jól hangzó lakásra bukkantam. Egy kicsit fázom attól a gondolattól, hogy egy csomó vadidegennel kell megosztanunk, hogy egy pár vagyunk. Tartok a visszautasítástól, megjegyzésektől. Eddig ilyen szempontból elkényeztetett minket az élet. A kutya is problémaforrás és még van egy-két speciális igényünk. A legjobb lenne olyan lakást találni, amit mi újíthatunk fel és a lakbérből levonhatnánk ennek a költségeit. Szóval sok mindennek kellene passzolni és rövid időn belül.

Egyik ismerősünk most kap saját lakást az apjától, ezért költöznek. Egyszer voltunk náluk házibuliban. A beosztás és egy-két benyomás megvan, a többire a pálinka miatt nem emlékszem... A közelben van, két szobás, galériás, felújított, sok minden szól mellette. A tulaj is jó fej állítólag, állat sem gond, ajánlással velünk sem lesz ellenszenv. Egyedül az a probléma, hogy drágább, mint a mostani. Amíg Gergő nem talál munkát, addig húzós egyedül fizetnem. Olyan a beosztás, hogy lakótárs is kényelmesen elférne.  A közeli ismerősők közül most épp senki nem költözne, szét kéne nézni a távolabbi szálakon is.

Egyre inkább lehorgonyzunk az említett lakásnál. Várom már, hogy jobb körülmények közé költözzünk. Abban bízom, hogy kihat majd a mindennapjainkra. Remélem Gergőnek is jó motiváció lesz a munkakereséshez, tanuláshoz. A kutyának lesz a legnehezebb, nem szereti a változást. Ezt a lakást kb. fél évig tartott megszoknia, remélem ez most gyorsabban megy majd...

Jövő vagy azutáni hétvégén festjük ezt a lakást, ahonnan elmegyünk. A barátok igérték, hogy jönnek glettelni, festeni, szemetet cipelni :) A költözésnél a hugomék utánfutójával elég kétszer, háromszor fordulni, egy nap alatt simán át fogunk tudni cuccolni. Az ünnepeket már mindenképp másik lakásban töltjük. A szokásos szilveszteri házibuli is nálunk lesz, az új lakásban :)

Jelentkezem a fejleményekkel!

Hamarabb, mint gondolnám...

A múltkori bejegyzéshez annyit tennék hozzá, hogy beszélgettünk Gergő anyukájával. A szüret után maradtam még egy napot, Gergőnek viszont haza kellett jönnie. Még a szüret alatt mondtam anyósomnak, hogy szívesen segítek az utómunkálatokban is. Volt ebből egy kis kavarás is, Gergő nem nagyon értette, hogy miért nem buszozok fel vele kora reggel. Közben a huga már nézett estére nekünk vonatot, anyukája csinált nekem ebédet... Maradtam végül.

A kajához kellett még néhány hozzávaló, úgyhogy anyós elhívott magával a Tesco-ba. Útközben hamar ráterelődött a szó, hogy mi történik velünk mostanában. Barátokról, elfogadásról, coming out helyzetekről beszélgettünk. Azt is megkérdezte, hogy mennyi bántásban van részünk. Meglepődött, de azt is láttam rajta, hogy kicsit megkönnyebbült, amiért elmeséltem, hogy nyugodtak lehetünk, mert amerre megfordulunk, nem bánt senki. A végén még azt is mondta, hogy tök olyanok vagyunk, mint egy heteró pár, úgy éljük az életünket, láttam rajta a felismerést. Elmeséltem, ahogy egyszer anyu is eljutott idáig.

Nagypapám öccsének a temetésén történt, tavaly nyáron. Éppen a szakítás előtti kétségbeesésemnél tartottam. Anyu látta rajtam, hogy valami nem oké, azt is kiszúrta, hogy ennek semmi köze a temetéshez. Szerettük Dezső bácsit, de sosem volt szoros tagja a családunknak. Tiszteltem őt, mert ő viselte egyedül méltósággal, kellő öniróniával, humorral az öregedést, a család vénjei közül. Mikor anyu elkezdett kérdezgetni, nem éreztem helyénvalónak, hogy a gyászmenet elején (mi sétáltunk ketten a sor elején, közvetlenül a halottaskocsi mögött...) erről beszélgessünk. Aztán meg lettem nyugtatva, hogy Dezső bácsi nagyon szeretett élni és kellően humorosnak tartaná a helyzetet... Elmeséltem a problémáimat, Gergő tagadását, a kétségeket, a lelki vívódást, mindent. Anyu nem próbált okoskodni, csak kuncogott, hogy mennyire olyanok vagyunk, mint egy heteró pár. Ezzel nem segített az aktuális helyzetemen, de összességében jól esett :)

Gergő anyukája ezután nekem is bevalllotta - eddig csak Gergőn keresztül hallottam - hogy példaképként tekint anyukámra. Nem mondta, de szerintem a kettőnk kapcsolatának feldolgozására gondolt főleg. Egyébként is párhuzamosan két síkon futott a beszélgetésünk. A komoly témák mellett folyamatosan szó volt a környékről, a szembe jövő emberekről, Gergőék gyerekkoráról. Ezek csak pillanatnyi terelések voltak, mindig visszakanyarodtunk a fő témánkhoz. Összességében örültem a beszélgetésünknek. Bízom benne, hogy segíteni fog anyósom lelkén könnyíteni, minket jobban megértenie. 

Családban marad

Éppen egy idegen autóban ülünk, telekocsival Gergő szüleihez megyünk  a holnapi szüretre. Gergő diplomaosztója óta most találkozom először a családjával. Nincs köztünk konfliktus, nekem az első pillanattól kezdve szimpatikusak mindketten. Anyukájával mégis van egy kis feszültség köztünk. Nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire, tudom, ha a másiknak ellenérzései vannak velem szemben. Általában ez fordítva is igaz, látszik rajtam, hogy mit gondolok. Ördögi kör ez, mikor muszáj reagálnom valahogy arra, hogy tudom, hogy a másiknak problémája van velem. Nekem nincs, megértem, elfogadom a helyzetet, de akárhogy is próbálom, nem tudom leplezni, hogy észreveszem a feszültséget. Hiába szereti, elfogadja, támogatja Gergőt, nem teljesen oké, hogy nem lesz felesége, gyereke, nem

lehet vele kapcsolatban az ismerősökkel nyíltan beszélni... Az utóbbi időben egyre jobban felfigyelek az apró jelekre. Néha olyan, mintha verseny lenne köztünk. Egyáltalán nem szállok be, a birkatürelmemmel elég jól bírom a helyzetet. Semmi élesre nem kell gondolni. Tudom, hogy egy csupaszív, kedves nő, sosem érzékeltette az ellenkezőjét. Tudatalatt vannak olyan apró megnyílvánulásai, amikből tudom, hogy még mindig nem dolgozta fel teljesen, hogy a fia meleg. Csigatempóban oldódik a helyzet, de engem idegesítenek a ki nem mondott dolgok.

Ki nem mondott dolgok között nőttem fel, a saját magam irányított mindennapi életemben igyekszem egyenes lenni és egyértelműsíteni az emberi kapcsolataimat. Ha egy barátomon látom, hogy baj van, kérdezek. Mindig elmesélem mit gondolok, nem rejtem véka alá a véleményemet. Rólam általában mindent lehet tudni, vállalom a tetteimet, véleményemet. Elismerem, ha hibázok. Igyekszem másik oldalról is megvizsgálni helyzeteket, nem csak a sajátomból. Ez valószínű az apám titkolózási, susmusolási, eltusolási viselkedésenek a kompenzációja. A legjobb barátom nyers, őszinte, nem köntörfalaz. Amúgy is igaz, hogy ilyen emberek vesznek körül, ezt szeretem.

Gergőéknél kicsit más a "divat". Szerintem többet adnak a látszatnak, mint kellene. Persze nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt meg tudjam ítélni. Nem élek vidéki kisvárosban, más a generációm, speciális közegben mozgok...

Remélem, hogy egyszer meg tudjuk ezeket őszintén beszélni Gergő anyukájával. Remélem, hogy egyszer majd ő is úgy fogja gondolni, hogy a fiának én vagyok a tökéletes társa, ahogy azt az én anyum gondolja Gergőről! Többször kéne anyutalálkozókat rendeznünk, hogy Gergő anyukájának legyen kivel megbeszélni a félelmeit. Anyu sokat olvas a neten, beszélget erről a testvéreimmel, meleg témájú előadásokra jár, cikkeket olvas. Egyébként is egy karakán nő, biztos vagyok benne, hogy a barátnői előtt sem csinál ebből problémát. Sajnos Gergő anyukájának nincsenek ilyen lehetőségei. Ott ahol ez az egész városban tabu, nehéz hol tájékozódni. A számítógéphez nem ért, az ismerőseivel sem tud erről beszélni. Gergő apja nem nagyon beszédes típus, szerintem vele sem téma ez a szitu. Szívesen segítenék, de azt hiszem a fekete bárány szerepemből nehéz lenne. Gergővel sem nagyon lehet erről beszélni. Lehet, hogy a hugán keresztül lehetne forrásokat juttatni Gergő anyja kezébe. Megkérdezem legközelebb erről!

hogyan tovább?!?

Mostanában többször elgondolkoztam, hogy mi legyen a bloggal. Nyomaszt ez a lassú haldoklás. Annyi minden történik velem, újra szabadnak érzem magam, megélem a mindennapokat. Valahogy ide nem menekítem át a gondolataimat. Zárjam le? Miért? Meghagyhatom a lehetőséget a folytatásra. Nyomasztanak a lezáratlan ügyek. Nem akarok ígéretet sem tenni, mert nem szeretném, hogy később muszájnak érezzzem az írást. Tehát mégiscsak lezáratlan projektként kezelem továbbra is ezt a csatornát, talán egy kicsit lazulok :)

Egy év telt el azóta, hogy Gergővel szakítottunk, majd újrakezdtük. Sokkal több időnek tűnik. Azóta annyira máshogy érzek. Sok emberrel megbeszéltem ezt a témát. Pont tegnap éjjel is egy lánnyal, Gergő régi haverjával. Spontán este volt, reggel hatig beszélgettünk. Eddig, ha összefutottunk, kerültük egymást, csak ment az udvariaskodás. Most kiderült, hogy sokmindenben hasonlítunk. Több nehéz témát is átrágtunk, elgondolkoztató volt. Ő is így volt vele, mikor meséltem a kapcsolatnkról.

A szerelem, szeretet mellé beért a türelem is ennyi idő után. Egy tomboló szerelmes általában nem türelmes. Problémák felszínre kerülésénél pedig főleg nem türelmes... Mégis, ha lecsupaszítom kettőnket, akkor kristálytisztán látom azt a két élniakaró, tettrekész, szeretni vágyó, naív, ártatlan kölyköt, akik egymás társaságában tudnak igazán önmaguk lenni. Ez semmivel sem bonyolultabb. A többit a külvilág hozza, a boldogulási kényszer, mások viselkedése, nehéz helyzetek, alkalmazkodás, szerepek, kényszerek, szabályok...Ezek folyton változnak, a felszínen változtatnak is. Úgy érzem ki tudok szabadulni ezek alól és egyszerűen csak tudok a párommal együtt lenni. Felszabadító érzés, hogy nem érdekel hova jutunk, mert együtt megyünk az úton. Innentől kezdve minden olyan, mint egy színdarab, nem lehet komolyan venni.

Sok új emberrel beszélgetek mostanában. Ismerősök új oldalát ismerem meg, régi barátságokat elevenítek fel, külföldiekkel chat-elek. Olyan jó újra meg-megállni és mint egy darabot, megbeszélni az élethelyzeteket, amibe kerülünk. Olyan jó csak úgy felhívni valakit munkaidőben, minden ok nélkül csak egy kicsit beszélgetni. Igazi. Gergőnek is van már mobilnet a telefonján. Néha csak random képeket küldünk egymásnak. Néha lefotózza mit csinál, én meg elküldöm neki, hogy a kutya milyen pózban alszik. Nincs sértődés belőle, ha a másik nem válaszol, mert nem ez a lényeg. Olyan, mintha kicsit mindig itt lenne. Egyébként is közel vagyunk egymáshoz, mióta megint egyetemre jár, 10 percre vagyunk egymástól gyalog egész nap. Egyszer-kétszer együtt tudunk majd ebédelni egy héten. Beülünk valahova, vagy csak piknikezünk egy parkban, mint a régi szép időkben :) Régóta várom ezt. Jó lesz néha együtt reggelizni, együtt hárman, a kutyával elindulni itthonról. Megvárni egymást. A munka is könnyebben megy. Lazább vagyok, látszik mert bátrabb vagyok és spontánabb az ötletelésben, lelkesebb a megvalósításban. Végre érzem, hogy mindigis ezt akartam csinálni. Nem tudom mit hoz a jövő, de most jó ez így!

Szabi első nap

Nem tudom olvas -e még valaki. Nem tudom nevezhető -e ez blogírásnak, amit az utóbbi időben produkálok... Gondolkodtam a leálláson, de nem tenném ilyen drámaivá a helyzetet. Lehet lesz itt még gyakori posztolás...

Szabin vagyok :) Nem ennyire egyszerű a helyzet, mert délelőtt ügyeket intézek, melókat adok le, szerződéseket, tárgyalásokat készítek elő... A személyimért is el kell mennem, mert fél éve áll az okmányirodában. Eddig nem hiányzott, de most hogy megyünk ki Horvátországba, vissza kell szereznem az identitásomat. Szombaton ellpoták a telefonomat, úgyhogy a T-hez is be kell mennem intézkedni. Úgy néz ki, hogy céges előfizetésem lesz, és az új telefonra biztosítást is kötünk. Ma még csak a légező előfizetésemet rendezem, a többit később a héten.  Ezek is olyan dolgok, amit pár éve nem gondoltam volna :) Gergő ma szabadnapos, elkísér. Ha ezekkel végeztem, hívjuk (Gergő hívja, mert neki van telefonja...) a többieket és megvesszük a vonatjegyeket. Kirándulást terveztünk utána Hűvösvölgy felé. Szóval ez a szabim első napja...

Hétköznapok mostanában

Nem tudom mi maradt ki innen, igyekszem a lényeget összefoglalni...

A cég szépen bővül, a bevételeink növekednek, egyre minőségibb megrendelőink vannak. A munkatársammal nem mindig értünk egyet, de nincs sok konfliktusunk. Saját projekteken is dolgozunk, hosszútávra vannak ötleteink. Őszre sok programunk lesz, kiállításszervezés, design hetes workshop stb. Augusztusban lesz 2 hét szabink, karácsony óta várom :) Egy-egy szabadnapot leszámítva 2013-at végigrobotoltam eddig. Már el is felejtettem milyen hosszabb távon lazulni.

Barátokkal lesz 5 nap buli Horvátországban. Másik, fősuli előtti társaságommal 4 nap Balatoni semmittevés. A maradek időmben mindent megcsinálok a lakásban, amit az elmúlt egy évben halogattam. Lámpabúrát gyártok, konyhát festek, ajtókat újitok fel, függönyt veszek, szekrényeket javítok... Szóval végre minden lesz csak nem meló :D

Gergővel minden oké köztünk. Most éppen nem tudja hova menjen mesterképzésre, bölcsész maradjon vagy designmenedzser legyen. A véleményemet megtartom magamnak, az ő döntése kell hogy legyen. Nekem az a lényeg, hogy megtalálja önmagát és lelkesen csinálja, amit csinál. Még nincs olyan munkája, amit az egyetem alatt is tudna csinálni. Emiatt kicsit tartok is az ősztől, mert nem tudom hogy fogjuk eltartani magunkat. Igyekszem nem aggódni feleslegesen, de tudatosítani Gergőben, hogy muszáj beleadnia, a háztartásra nincs elég pénzem egyedül. Hosszú távon nem érdekel, bízom a cégben, a lényeg, hogy ezt az időszakot átvészeljük. Úgy érzem ehhez a szintű létbizonytalansághoz már hozzászoktam, nem nyomaszt már napi szinten, ahogy korábban.

Mostanában amúgy is igyekszem lazábban venni a dolgokat. A munkahelyen felnőtt vagyok, amúgy meg nem parázom túl a dolgokat és örülök a jelennek :) Nem függök már a sötét gondolatoktól, melankóliától, kiábrándultságtól. Nekem dolgom van :)

Emberi kapcsolataim javítása 1.

Visszaolvasva elég depressziós a három héttel ezelőtti bejegyzésem, ahol a kapcsolataim halványodásán kesergek. Nem is tudom miért olvasok vissza... Eldöntöttem, mikor belefogtam a blogírásba, hogy igyekszem nem cenzúrázni magam. A hirtelen felindulásból megírt, lázas, indulatos, elkeseredett gondolatok is igaziak, ott és akkor. Nem tagadom le magamat, ez is hozzám tartozik. A fájdalmak, előttem tornyosulni látszó hegyek, mind, mind engem jellemeznek. Nekem is furcsa magamat olvasni, megfogalmazódik bennem az igény, hogy fogjam vissza magam. Viszont elegem van a megfelelési igényből. Sajnos a munkám többek között arról szól, hogy másoknak megfeleljek, mint szolgáltató. Illetve a termék, amit készítek az ügyfeleim ügyfeleinek kell, hogy megfeleljen. Gondolhatjátok, hogy mennyire elegem van ebből és a magánéletemben mennyire próbálok mindenféle megtévesztéstől és alakoskodástól elhatárolódni.

Nem olyan vészes - már - a helyzet, mint ahogy azt hetekkel ezelőtt láttam. A gangon depiző estét egy hosszú, barátokkal dorbézolós másnap követte. Voltuk Gergővel Bin Jip koncerten. A magyarok közül nálam, most ők az abszolút kedvencek. Harcsa Vera hangjától megborzongok, ritka intenzív hatással van rám. Gergővel ez volt a nyolcadik koncertünk tőlük. Eljött még két barátunk. Az egyikük a lány, aki most diplomázik ott, ahol én is két éve. Válik, szresszel, mostanában sok időt töltünk együtt. Segítek neki, szakmában, kikapcsolódni, meghallgatom a problémáit. Gergővel is jóban lettek, sokat beszélgetnek. A másik lány pedig a munkatársam és legjobb barátom jelenlegi ellenpólusa. Az ő évek óta húzódó konfliktusuk feszítette szét a baráti társaságot. A többiekkel viszont úgy vagyunk egy ideje, hogy nem érdekel már minket, elhatárolódunk a kettejük háborújától. Meg is beszéltük a múlt hétvégén, hogy tőlük függetlenül mi 2 hetente találkozunk, ők is meg vannak hívva, aki jön az jön... Külön külön mindkettőjükkel jóban vagyok, nem hagyom már, hogy akár fegyverként, akár pajzsként használjanak egymás ellen. Mint a múltheti lelkizéskor kiderült, a társaság többi tagja is ugyanezt gondolja. Úgy érzem, hogy végre sikerül összetartanunk.

Szóval a koncert után a diplomázó lány hazament a diplomamunkáját csiszolni, mi hárman meg az Akváriumnál boroztunk még egy órát. Gergőt hazakísértük, ketten mentünk tovább a társoság további tagjait felkutatni. Kitérők után végül egy másik lánnyal ketten maradtunk. Ő volt a lakótársunk fél évig Gergővel. A többiek bepunnyadtak és hazamentek. Minketten örörködtünk egy darabig, aztán egy helyen letelepedve elkeztünk lelkizni. Noszogattam, hogy szedje össze magát, bíztattam, végül elsírta magát a vállamon. Én is kiöntöttem neki a lelki szemetesládámat. Eleséltem a gangos depimet, hogy hiányoznak nekem, hogy sokat vagyok magányos. Hajnalig beszélgettünk az utcán sétálva. Jól esett, végre újra érezhettem, hogy vannak emberek, akikkel fontosak vagyunk egymásnak az ökörködésen túl.

Azóta többmindenkivel találkoztunk, voltak közös programjaink. A sors iróniája, hogy véletlenül is összeakadunk, mióta többen kifejeztük, hogy hiányzunk egymásnak. Három emberrel is összetalálkoztunk teljesen véletlenül az elmúlt egy héten :)

Mostmár igyekszem tudatosabban is tervezni a barátokkal. Majdnem elveszítve őket, tudom hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Mostmár látom, hogy nem vesztettem el senkit, csak türelmesebbbnek kell lennem velük és kitartóbbnak kell lennem, ha közös programot szeretnék velük, vagy bízhatok a véletlen találkozókban :)

Barátok?

Tegnap este egyedül ültem a gangon. Kezemben fehérborral és cigivel azon tűnődtem, hogy miért nincs senki, akit felhívhatnék szombat este. Senkit sem tudtam, aki eljönne velem kiereszteni a gőzt.

Nagyon fárasztó hetem volt, amit a péntek esti ügyfélkommentek csak mégjobban megkoronáztak. Ordítani tudtam volna hazafele. Semmi komoly bajom, csak feltornyosult bennem a sok stressz. Úgy volt, hogy megyünk valahova Gergővel. Átjött egy meleg haverja, borozgattunk hárman, beszélgettünk. Nem volt rossz, de mindenki finomkodott. Igazából csak tovább fársztott mentálisan, hogy figyelnem kellett magamra, meg a házigazdáskodás is kimerített. Amíg ők 1-1 pohárral ittak, én megittam négyet... Benne volt a levegőben a feszültség, nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam. Aztán a srác hazament, nem mentünk tovább sehova. Még egy darabig győzködtem Gergőt, hogy menjünk még valahova, de már félig aludt...

Azt éreztem, hogy tele vagyok, a fejemben a heti munkabeszélgetések, viták, teendők visszhangzottak. Valami egész mást szerettem volna csinálni. Megpróbáltam elhívni pár barátomat, hátha van kedve valakinek felkerekedni velem és reggelig menni menni menni. Vagy elutaztak, vagy fel se vették a telefont...

Egyedül a gangig jutottam, kijött utánam a kutya is. /Legalább nem mondhatom, hogy a kutya se törődik velem :P / Azon golndolkoztam, bárcsak bátrabb lennék és elindulnék egyedül valamilyen ismeretlen társasághoz csatlakozva. Itt lakunk a party központban, tele az utca, az egész környék laza fiatalokkal. Nem tudok idegenekkel szóba elegyedni. Ha megszólítanak, úgy más, szívesen beszélgetek, de én utálok nyomulni. Barátokkal sokszor ismerünk meg egy-egy új embert, akkor mindig lelkes vagyok és nem okoz gondot a kommunikáció. Sajnos egyedül mégis képtelen vagyok rá.

Arra jutottam, hogy sok embert kell megismernem, hogy legyenek még, akiket felhívhatok, hogy merre járnak este, csatlakozhatok -e egy-két órára. Amíg Gergő a hétvégén is dolgozik, nincs örök társam a hajnalig csavargásra, bennem pedig sok a mehetnék. Hiányzik a társasági életem, hiányoznak a spontán őrültségek. Hiányzik, hogy mások hívogassanak, hogy menjek-menjek. Tudom, tehetek róla, hogy ez így alakult. Sokszor rossz oldalra áltam, vagy nem védtem meg azokat, akiknek szükségük lett volna rá. Én is hagytam, hogy széthulljon a fősulis baráti társaság. Csak a panaszkodásra tellett részemről is. Sajnos már túl nagy sebek keletkeztek, mindenkit más fele húz a büszkesége. Új utakon kell járnom. Szeretnék egy vegyes, laza, boldog baráti kört, de néhány négyszemközti barátság is nagyon boldoggá tenne.

Imádok például főzni; itt a projektor, lehet mozizni; mindig vannak kreatív ötleteim programokra, problámák megoldására; szeretek jókat beszélgetni, hülyéskedni, vagy komoly dolgokról filozofálni; szívesen eljárnék sok-sok kiállításra, megnyitókra, eseményekre, beszélgetnék róluk; szeretek kirándulni, csavarogni, piknikezni, új helyeket, új ízeket felfedezni; sokan mondják rám, hogy egyedi látásmódom van; szívesen segítek másoknak, meghallgatom őket, ha tudok tanácsokat adok; cuki a kutyám; szeretek nagylelkű lenni; nincsenek zűrös dolgaim; nem vagyok nyomulós; alkoholmentes és alkoholos programokban is benne vagyok; nem irigykedek; nem szoktam szívességeket kérni;  empatikus vagyok, igyekszem mindekit megérteni és elfogadni... Miért tűnnek el a barátaim? Miért kerülnek az emberek? Egy okot tudok csak, hűséges vagyok olyan barátokhoz, akik megosztják az embereket, akik mellől sokan eltűnnek. Ez ekkora hiba lenne? Szeretem és nem hagyom ott őket. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy elég színes vagyok ahoz, hogy ne azonosítsanak másokkal csak azért, mert jóban vagyunk. Furcsák az emberek!

Kapcsolatok

Évekkel ezelőtt befagytak az emberi kapcsolataim. Persze jönnek-mennek körülöttem új emberek, de már régen fogott meg valaki. Utoljára két éve szereztem új barátot, azóta csak egy-két ismerőssel bővült a kör. Barátságokról beszélek. Munkakapcsolatok nyílván születnek rendszeresen, mert muszáj újabb és újabb projekteket szerezni.

A meglévő kapcsolataim változnak, gyengülnek, erősödnek. Főleg a családomban történnek változások, főleg, hogy a  munka is összeköt mostmár minket. Felnőttként kezelnek már minket is a hugommal együtt. Bátyámmal sokat találkozunk, nővéremmel ritkán, de akkor intenzíven. Anyuval kéthavonta leülünk egy üveg bor mellé és átbeszélgetjük az egész napot. Hugommal telefonon beszélünk néha félórákat.

Gergővel és a legjobb barátommal (már többször adtam neki fedőnevet itt a blogon, de egyikre sem emlékszem, legyen mostantól Réka)  naponta találkounk. Az egyikükkel együtt lakok, a másikukkal együtt dolgozok. Réka barátjával négyen szoktunk egy-két hetente duplarandi jelleggel közös programot csinálni. Mozi, vagy csak tévézés, vásárlás stb.

A fősulis baráti kör megvan, bár egyre több a széthúzás. Nekem senkivel sem változott a kapcsolatom, bár ritkábban találkozunk, a közös facebook csoportban naponta többször is kommunikálunk. Két-három hetente együtt bulizunk. Van egy lány, aki most végez a fősulin, vele külön szoktunk találkozni. Hetente átjön a kutyájával, vagy elmegyünk közös kutyasétáltatásra. Néha spontán elhív valahova, moziba, kiállításmegnyitóra, koncertre és akkor megyünk :)

A gimiből egy társoságom maradt meg. A nagy részükkel gyerektáborokat szerveztünk annó közösen. Az ő körük bővült tagokkal egyetemről, innen-onnan. Velük kb. havonta-másfél havonta találkozom. Sokan vannak, mindig pezsegnek, vicces programokat szoktak szervezni. Néhányukkal személyesen is jó a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk, viccelődünk, a többiekkel csak társaság szinten vagyunk barátok.

Van még Gergő egyetemi társasága. Szétszéledtek az alapképzés után, sokan nem is ismerik egymást. Itt vannak kisebb körök. Évente szerveznek össztalálkozót, de kisebb együtt bulizások pár hetente előfordulnak. Köztük van egy lány, akivel gyakran, hetente többször is találkozunk. Feljön egy üveg borral, vagy mi megyünk fel hozzá, elhív valahova, kiülünk egy térre beszélgetni. Ezek is spontánul szoktak történni.

Még van Gergő huga, ők hetente találkoznak, én csak ritkán látom. Régebben voltak közös programjaink, mostanában nagyobb a távolság.

Gergőnek van néhány meleg barátja. Közülük egyet ismerek. Párszor találkoztunk, de nem lettünk nagy barátok. Nincs bajunk egymással, de nagyon különbözünk. Szerintem mindketten kicsit kellemetlenül érezzük magunkat a másik társaságában, mert nem akarunk rosszban lenni, de nehéz miről beszélni, ha ennyire mások vagyunk.

Ennyi, más nincs. A többiek ismerősök a munkahelyről, vagy a gimiből, fősuliból. Ha összefutunk, köszönünk egymásnak, max. pár szót beszélgetünk, de semmi több.

Ez így állandósult. A különböző társaságokat néha vegyítjük, de tartós híd nem épült ki köztük.

Másfél éve írom ezt a blogot - több-kevesebb intenzitással... - és innen sem lettek eddig új barátaim. Néhányotokkal leveleztünk, de mindig megakadt valahol a kommunikáció. Nem vagyok ebben jó, na. Sajnálom, mert vannak itt szimpi emberek.

Nem tudok hogyan közelíteni. Nyomulni nem akarok, mert nem az én stílusom egyrészt, másrészt nem akarom hogy félreérthetőek legyenek a barátkozási szándékaim. Talán pont ez a bajom. Nem tudom kezelni, hogy hol a határ melegeknél a barátság és a több között. Ha megkedvelek valakit, akkor nagyon közvetlen, szókimondó, őszinte vagyok vele, amit már sokszor félreértettek. (Lányok a gimiben, fősulin...) Testileg viszont nagyon zárkózott vagyok, már egy kézfogástól is zavarba jövök. Családommal, barátaimmal sem szoktunk egymáshoz érni, pusziszkodni, ölelkezni, maximunm nagyon kivételes esetben. Ahhoz már nagyon nagy bizalom kell nálam, hogy ne féljek ilyen szinten a másiktól.

Türelmetlen is vagyok. Ha szimpi a másik, akkor rögtön szeretném, ha nagyon jó barátok lennénk. Ilyenkor sok vagyok, átugrok határokat, nagylelkű vagyok ok nélkül, megbolygatok olyan témákat, amihez már nagyobb bizalom kéne, összességében elijesztem az embereket. Ha megérzem, hogy a másik inkább menekülne már előlem, akkor bepánikolok. Megpróbálok kedvesebb, megértőbb lenni. Valószínő ilyenkor már kifejezetten őrültnek tartanak... Elszomorodom, hogy nem vevők rám a többiek. (Túl furcsa vagyok, nem tartom be a társadalmi illemszabályokat. Nem véletlen kattant az összes ismerősöm. Együtt hányunk fittyet egy csomó társadalmi beidegződésre...) Elmegy minden önbizalmam. A háttérbe vonulok és meghúzom magam, hogy ne okozzak több kellemetlenséget a másiknak. Legközelebb már kellemetlenül érzem magam, ha újra beszélünk. Nem szeretnék sok lenni, nem szeretnék kellemetlen lenni, inkább legyek unalmas, semleges, mint zavaró. Így végül érdektelenségbe fullad az egész és egy furcsa, de talán kevésbé idegesítő képet hagyok magam után.

Nem tudom fog -e ez változni. Megjátszani nem fogom magam, ilyen vagyok. Néha sok. Sajnálom.

Családi beszélgetés természetesen

Húsvéti ebéd volt tegnap anyuméknál. Ott volt mindhárom tesóm a párjával, bátyámék a gyerekekkel, és anyu. Sajnos Gergő dolgozott, úgyhogy nem tudott eljönni. Mindenki hiányolta, kérdezgettek róla.

Ebéd után az asztal mellett maradtunk beszélgetni. Anyum vicceskedve mesélte, hogy 8 éve nem született már unokája, de most mégis lett két új, hogy a nővérem új barátjának vannak kicsi gyerekei. Bátyámék mondták, hogy náluk már nem lesz több, hugom nagyon tiltakozik még a gyerek témától.

Jött a kínos csönd, mikor mindenki eljutott odáig gondolatban, hogy négyünk közül csak én nem lettem megemlítve. Aztán a nővérem rákérdezett, hogy itthon fogadhatnak -e örökbe gyereket egynemű párok. Mondtam, hogy nem, de ha aktuális lesz a téma, akkor meg fogjuk oldani valahogy. Anyum is mondta, hogy tudja hogy szeretnék majd gyerekeket, addigra reméli változik annyit a világ, hogy egyszerűbb legyen nekünk. Aztán elmesélte, hogy volt egy Czeizel Endre előadáson, ami Pilinszkyről és a titkolt melegségéről szólt, illetve a kutatásokról, amik kimutatták, hogy közös gén örökítgeti a homoszexualitásra való hajlamot és a művészi tehetséget. Aztán elmesélte, hogy állítólag a nők 99 %-a, akit a terhessége alatt erről megkérdeztek, elvetetné, ha a születendő gyerekéről kiderülne, hogy hajlamos lehet s homoszexualitásra és a művészetre... Mondta, hogy szerinte ez durva és ő biztos nem vetetett volna el adott esetben. Aztán mondta, hogy bocsánatot kér, hogy ezt ő örökítette rám. Erre a nővéremmel felnevettünk, mondtam hogy nincs mit sajnálni, boldog vagyok. Aztán még a nővérem taglalta, hogy szereti Pilinszkyt és nem is tudta róla, hogy meleg, de akkor ennek fényében újraolvassa a verseit. Anyum mondta, hogy sajnálja azokat, akik nem tudják felvállalni a melegségüket és eltorzítják emiatt az önképüket. Ebben mindenki egyetértett, hogy nagyon jól tettem, hogy elmondtam és látszik rajtam, hogy nincsenek félelmeim. Gergőről is kérdeztek, hogy a családja hogy viszonyult, viszonyul ehhez a témához. Mondtam, hogy az apjának egy pillanatig sem volt ezzel problémája, az anyja is támogatja, szeret engem is, de érezhetően neki idő kellett, amíg ezt feldolgozta. Anyummal mikor találkoztak és egy percre kettesben maradtak, akkor rögtön kérdezgette, hogy ő hogy emésztette, meg a fia melegségét. Anyu igyekezett megnyugtatni. Gergő tesója homofób ellenes aktivista táborba akart menni valahova külföldre, pár éve, mikor még csak sejtette, hogy mi együtt vagyunk. Azóta is támogat, szeret minket így együtt. Szóval ők is pozitívan kezelik ezt a helyzetet.

Összességében nagyon boldog voltam, hogy teljesen természetesen, a rossz időjárás, a nővérem megváltozott élethelyzete és a hugom barátjának kaszkadőrös kalandjai között ez a téma is feljött és mindenki hozzá is szólt. Minimális része volt kínos a beszélgetésnek, de minenkin érződött a jó szándék és sajnos a tájékozatlanság is. Utóbbi gyorsan változni fog, ha folytatódik ez a hangulat a többi családi eseményen is. Pár éve nem számítottam volna arra, hogy nyugiban elrétesezgetünk és közben az előbújás a téma :)

Szeretem a családom, másnak is hasonlót kívánok!

Hétvégék

Szombaton általában nem csinálunk semmit. Itthon pihenünk Gergővel. Nem dolgozok, ha péntekről marad munkám, azzal csak vasárnap foglalkozok. Főiskola első évében csináltam azt, hogy szombatonként meg sem mozdultam, most pár hónapja megint beállt ez a ciklus. Kell egy ingerszegény nap, mikor feldolgozom az elmúlt pár nap történéseit, mikor nem kell terveznem, mikor nem felelek semmiért, mikor az mozgathat egyedül, ami jól esik... Így vagyok most egyensúlyban. Ez egy olyan nap, mikor kimondatlanul egymással foglalkozunk. Hétköznap beszélgetni sem nagyon van időnk, közös programokra pedig egyáltalán nem. Szombaton ezért el sem szakadunk egymástól.

Vasárnap az aktív kikapcsolódásé és ez az a nap, mikor felkészülök a következő hétre. Hosszú évek munkája, hogy már nem érzem azt a jajmármingyártvégeahétvégénekdeszörnyű állapotot. Inkább olyanok szoktak lenni a vasárnapjaim, mintha mindig újra és újra élném ugyanazt a napot. Igyekszem mindent belesűríteni, olyan élményeket felhalmozni, amikre hétköznap esélyem sincs. Dolgozom kicsit, rendberakom a gépemet, blogokat olvasok, sétálunk, főzünk, barátokkal beszélgetünk, kutyázunk, átmegyünk segíteni a diplomaőrületben széteső barátunknak, áthívunk másokat vacsorára, múzeumba megyünk...

Ilyenek általában a hétvégéink.

A hét csúcspontja - péntek

Hosszú hetem volt/van. Sok a megrendelés, napi 10-14 órát ülök az irodában. Két pályázatot is nyertünk a múlt héten, mindkettőt az én terveimmel. Most ez azt jelenti, hogy a többi megrendelésen felül most ezekkel is fogalkoznom kellett a héten. A munkatársam már dolgozott az egyik társasággal, velük jó a hangulat, főleg hogy mobil játékon dolgozunk. Napi fél órát egyeztetünk, brainstormingolunk skype-on. Nehéz hozzászoknom. Telefonálni is utálok, még barátokkal is, nem hogy idegenekkel... Általában emailben vagy személyesen tartom a kapcsolatot az ügyfelekkel, de ehhez is hozzá kell szoknom. Mostmár arra is figyelnem kell, hogy a reggeli kávé előtt - 11 körül üzemelik be a kávégépet az irodában, addig no kávé... - is kinézzek valahogy, a webcam miatt... Általában lazára veszem a figurát, ha nincs tárgyalásunk ügyféllel, sokszor direkt komolytalanul öltözünk fel a munkatársammal, hogy ezzel is oldjuk a hétköznapok szürkeségét :) Közben a kutya jön-megy szétdobálja a játékait, néha átjön egy-egy haverja a folyosóról és ott játszanak a lábamnál.

Szóval nagy volt a hajtás egész héten. Pénteken benézett az egyik fejlesztő srác egyeztetni. Közben volt egy meetingünk a bátyámmal, aki marketinges tippeket adott az egyik ügyfélnek a honlapjához, amin épp a munkatársam dolgozik. Korábban jött, a fejlesztő srác meg tovább maradt, mert oktatásra jött fel vidékről és közben nem volt hova mennie. Kicsit burleszk jelenet volt, ahogy több minden egyszerre zajlott. Miután mindenki elment, kicsit leengedtünk. Közben jött két mail. Mindkettő megrendelés. Az egyik a stúdiónak, egy külföldi cégtől hosszútávú partneri szerződést szeretne, a másik nekem, hogy vegyek részt egy start up munkában. Már ezeken poénkodunk a munkatárssal, új megrendeőkkel riogatjuk egymást :)

A bátyám elhozott leveleket otthonról. Az egyikből kiderült, hogy örököltem részvényeket elég magas értéken, de csak most tudtam meg, mert valamiért a hagyatéki ügyintézés során annó elkallódott. Sajnos a bank már zárva volt, előtte még nyomdába is kellett mennem, úgyhogy nem tudtam a végére járni a dolognak. Nagyon úgy néz ki, hogy most egy évre megoldódott az anyagi biztonságunk, addigra már tuti a céges ügyek is oda jutnak, hogy bőven eltartsanak minket. Szóval ez most egy nagy terhet vett le rólam. Érzem a megkönnyebbülést fizikailag is, egészen nyugadt vagyok azóta.

Anyukámmal emaileztem, illetve írtam neki egy hosszú emailt. Karácsony óta nem beszéltünk, mert mindenkinek sok a dolga. Találkozni is csak egyszer, futólag sikerült egy kiállítás megnyitónkon, de onnan is rohant, csak köszönni tudtunk egymásnak. Hugomat is felhívtam, egy órát beszéltünk telefonon. Szegény egy éve keres munkát, mint Gergő, de neki is ugyanaz a baja, hogy a diplomájával meg van lőve. Szakmába vágó munkát nem talál, mert telített a piac, bármi másoz meg vagy alul-, vagy túlképzett... Próbálkoznak mindketten, közben nyelvet tanulnak.

8 körül végeztem az irodában. Két koraesti programot le kellett mondanom emiatt, de a harmadikra odaértünk Gergővel. A volt csoporttársai összeültek mulatni egy helyen, oda mentünk mi is. Az elején túl oldott volt a hangulat a fáradtsági szintünkhöz képest, de egy óra alatt behoztuk a lemaradást :P Sokat beszélgettem külön-külön emberekkel, jól éreztem magam.

Azt gondoltam ennél gondtalanabbul már nem érezhetném magam, az életkörülményeimhez képest, mikor kaptam egy válasz mailt anyukámtól. Nővéremmel kapcsolatban már hónapok óta kommunikációs blokk van. Válnak a férjével, de erről elvileg csak anyu tud, mi meg nem merünk vele beszélni, hogy anyut ne buktassuk le. Meg egyébként is el szokott vonulni, ha problémája van, nem szabad hozzászólni, amíg egyedül meg nem oldotta. Ilyen típus. Rég óta szeretne gyereket, már egy 9 éves kapcsolata ráment erre, most a férjével nem ez volt a központi probléma, de nem lehetett közös gyerekünk. Az örökbe fogadást évekkel ezelőtt elindtották itthon is, Franciaországban is, de nem sok reményük volt benne. Most kiderült, hogy a válás kimondása óta talált egy férfit, aki egyedül neveli a két kis gyerekét, és boldogok együtt :) Szegényt sajnáltam, mert 42 évesen nulláról kezdeni az ismerkedést, mire komoly kapcsolat, gyerek lehetne, addigra már kifuthat az időből... Ez a lehetőség eszembe se jutott, hogy egy gyerekes apát kéne mellérendelni, de úgy tűnik a sors megint megviccelt minket :) A jó kedvem ezzel az infóval már végképp határtalanra duzzadt. Hajnali 4-ig maradtunk is, jókat beszélgettünk. Nem is tudom hány sört gurítottam le, de rég lehultam el ennyire. Nem is csak az alkoholra gondolok, hanem végre biztonságban tudhatom magunkat és a családom nagy részét.

Már csak Gergőnek és a hugomnak kéne valami munka és akkor minden tényleg fenékig tejfel lenne.

Egyedül hétvégézem, mert Gergő hazautazott a szüleihez - najó a kutya most is itt szuszog az ágy alatt. Nem baj, jól esik most egy kis magány a hétkoznapi zsongás után. Pizzát rendeltem, filmeket néztem, olvastam, a lényeg, hogy semmi fontosat és felelősségteljesen nem csináltam ma :D

Fáradt vagyok, még sok minden van a fejemben ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, de majd később. Így is elég kuszára sikerült a bejegyzés...

Ui.: A Shelter című film nagyon jó, érdemes megnézni. Keressetek rá. Gyakorlatilag egy srác előbújásáról, saját magával való megbékéléséről, kapcsolatáról szól. Néhol kicsit felszínesre sikerült, de így is az egyik legjobb meleg film, amit láttam. Pozitív példát állít, komoly kapcsolattal, gyerekkel, elfogadó környezettel, naplementével...

Felrázni a blogot

Igen, ezt kéne.

Nem kezdek el panaszkodni, hogy milyen unalmas vagyok mostanában, még magamnak is... Pedig de. Sajnos elég egysíkú - kettő - az életem mostanában és a többi sík az, ami itt érdekes lehetne. Az energiáimat leköti a cégbe invesztált munka, a múlt héten napi 10-14 órákat dolgoztam. Gyakorlatilag aludni járok haza...

Régi tervem, hogy bevonom Gergőt is a blogírásba. Vannak félelmeim, de azt hiszem megéri bátornak lennem. Az tuti, hogy nem szeretnék egymásnak válaszolgatós, cukormázas, rózsaszírmos, illatgyertyás, érzelgős bejegyzéseket. Nem mintha amúgy ez lenne a jellemző rám, de Gergő néha el tud lágyítani... Nem tudom mitől félek még, de valami nyomaszt, amiért nem vetettem fel neki az ötletet. Talán félek, hogy elkanyarodik a csapástól, amin járok? Egyrészt ezt meg lehet beszélni / le lehet írni, másrészt meg a kapcsolat is úgy működik, ha elfogadod a másikat, akkor elfogadod az ő útitervét is. Pont az a bajom, hogy leült a blog, nemcsak a bejegyzések ritkulása miatt, de nem nagyon tudok újat mondani mostanában. Hagyjuk az okát, talán pont Gergő kell hozzá, hogy kiderüljön.

Mint rég, mikor fél napokat chateltünk egymással. Valahogy segítettük egymást merni gondolkozni, elmélyedni a körülöttünk zajló dolgok hátterében. Talán most ebben a formában is sikerül.

Az is lehet, hogy nemet mond, vagy nem működik a dolog. Lehet, hogy egy idő után kiköltözik és önálló szárnyakat növeszt. Ez mind benne van a pakliban egy párkapcsolatban is :) Nem éri meg élni, ha ilyen félelmek teszik ki az ember életét.

Talán attól is félek, hogy népszerűbb lesz nálam. Közvetlenebb, barátságosabb, ő nem osztja meg az embereket, őt mindenki szereti. Nem baj, szeressék, amíg ide húz a szíve, nem lehet baj.

Biztos, hogy lesznek véleménykülönbségek. Ezt most miért kellett leírnod?!? típusú veszekedések, de sztem vállalható. Izgalmas lesz. Nekem is lesz itt mit olvasni, esetleg lesz mire reflektálni, vagy ugyanazt leírni az én nézőpontomból.

Olyan keveset árul el magából, remélem így bátrabb lesz!

Szóval hamarosan kiderül, hogyan tovább, lesz -e társszerzője a dermedt lelkeknek :)

Pálfordulat

Kihívás

Vissza kell szereznem egykor híres versenyszellememet!

Az utóbbi időben - az utóbbi időben túl sokat utóbbi időzök... - megalkuvóvá váltam. Illetve ez nem igaz, csak a nagy részem vált megalkuvóvá. Olyan, mint egy nagy saláta levelei. Minden ami zöld, ami élénk színű, az már találkozott a külvilággal. Formálta, hol megtépte, hol rásütött a nap és egészségesre érett, hol túlérett, a sár bepiszkolta, a rovarok megrágták. Belül viszont van egy rész, ami még sosem látott napot, sarat, bogarakat, még nincs színe, belőle még bármi lehet. Az egész olyan, mintha a belső rész védelmére épült volna a szerkezet. Belül növekszik, itt születnek a levelek. Valahogy így érzem magam én is. Érzem, hogy ami most történik velem, az a külső, az a mulandó. A belső értékek biztonságban vannak, szunnyadnak. Nagyon szeretném már újra megélni félretett bensőmet, de félek, hogy még túl törékeny.

Egy nagy szem vagyok, látok, figyelek, de tehetetlennek érzem magam. Inkább próbálom a szépet és a jót nézni, amíg újra lendületbe kerülök, hogy ne bosszantsam magam.

Magammal kell versenyeznem, magamat kell legyőznöm. Kihívásokra van szükségem. A főiskola alatt nem ismertem lehetetlent, napról napra legyőztem magam és rohantam felfele a lépcsőfokokon.

Utálom a béklyóimat. Talán minden apám miatt van. Miatta kezdtem el hajtani, neki akartam odacsapni, hogy lássa hogy oda való vagyok, ahova menni akarok. Hogy nem buta rajzolgatás amit csinálok, hanem van jövőm, mint grafikus. Illetve a felvételin elég megalázó helyzetbe hozott az igazgatónő annó. Azt mondta, hogy nem látja rajtam az eltökéltséget és nem tart odavalónak. Emlékszem milyen érzés volt, mikor rávillamtottam a szemem és belül az őrjöngő dühöt eltörölte egy kaján mosoly. Kirázott a hideg, ahogy megnyugodtam egy ismeretlen belső magabiztosságtól. Mikor fél évvel később jött gratulálni az eredményeimhez, akkor csak az a pillanat járt a fejemben. Egy évvel később a szüleim bent jártak a félévi vizsgakiállításon. Apámat elkapta az igazgatónő - ő azt gondolta, hogy valamelyik tanár - összevissza áradozott neki rólam. Apám elkezdte mesélni, hogy bezzeg az igazgatónő annó fel se akart venni, mielőtt a nő mentegetőzni tudott volna, anyám ott termett és villámgyorsan elterelte a témát. Azon kívül, hogy nagyon kínos volt, elgondolkodtam, hogy hogy lehet, hogy a két ember, aki a legkevésbé hitt bennem, most udvariassági versenyt rendez, hogy ki támogatott jobban... Mondjuk bizonyos nézőpontból valóban nekik köszönhetem, hogy akkor odáig jutottam...

Most nincs, akivel dacolhatnék, nincs akinek bizonyíthatnék. Addig kűzdöttem a családommal, barátnak, társnak pedig olyan embereket találtam, akik úgy fogadnak el, ahogy vagyok és nem bántanak, ha aktuálisan nem felelek meg az elvárásaiknak.

Néha egy-egy kekec megrendelőnél érzem csak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is olyat csinálok, amit elfogad végre és ami a saját mércémnek is megfelel. Megtehetném, hogy szarok bele és hagyom magam az ízléstelenség felé terelni, de igyekszem megmutatni, hogy a leghajmeresztőbb instrukciókat is át tudom fordítani minőségbe. Sajnos ezek nem állandó kihívások, ideig óráig tartanak és nem is olyan fényes a győzelem, mert sosem tehetem meg, hogy közöljem, hogy amit kér az nevetséges és a szakma lábbal tiprása, de kihívás elfogadva.

Valakiért is tudok kűzdeni, ha valakim nagy bajban van. Hirtelen felemelem a hangom, mint magamért soha - max. a szemvillogtatás - folyékonyam beszélek idegennyelven, ha kell, fenyegetek, csípős keresztkérdéseket teszek fel, beszólok, lehordok embereket, ha a szeretteimet bántják. Gergőért tudnék kűzdeni, de nincs igazi bajban, csak problémái vannak. Elhatároztam, hogy nem avatkozok bele a problémái megoldásába, mert most pont ez lenne a lényeg, hogy végre maga vegye kezébe az élete irányítását. Nem fogom kioktatni, nem fogok tőle elvenni dolgokat, ha látom, hogy csinálhatná jobban is, mert sosem tanulja meg magának megtalálni a megoldást. Azt szeretném, hogy helyreálljon az önbizalma, ezért inkább igyekszem kihívások elé állítani. Sokmindent megtenne értem, amit magáért nem. Ugyanez fordítva is igaz természetesen. Kicsit bánt, hogy nem nyúz, hogy haladjak, hanem mindent rámhagy. Pedig én is ezt csinálom. Fel akarom benne is éleszteni a versenyszellemet. Magunkat kell legyőznünk.

Ha megvan a recept, jelentkezem!

A változás szele

Érzem, hogy közeleg valami. Valahogy kevésbé nyomasztanak a mindennapi gondok, mint korábban. Régen volt bennem ilyen várakozás a jövőt illetően. Nem tudom hol vesztettem el a fonalat. Illetve az még csak csak megvan, de hogy miért nem sikerült eddig felvenni, azt nem értettem. Sokszor hallottam, hogy a gyász ilyen, hogy egyik nap egyszer csak úgy kelsz, hogy vége, hogy nincs többé és új dolgok kezdődnek. Két sötét év van mögöttem.

Három éve növesztem a hajam. Mindig elvarázsolt a hosszú kibontott haj, mindegy hogy nő vagy férfi volt a viselője. Sosem bontom ki a hajam, mindig össze van fogva, vagy sapka alatt van... Szépen csendben elérte a hátam közepét. Ma valamiért nem fogtam össze. Felszabadító érzés, mintha nem is az enyém lenne. Lehet, hogy ez egy mélyen megbúvó ígéret volt eddig. Nem mertem élni a lehetőségeimmel, árnyként nagyon óvatosan éltem.

Ma a munkatársammal kitöltöttünk egy kérdőívet. Egy designer oldal a szárnyai alá vesz és ehhez egy bemutatkozást vártak tőlünk, kérdések alapján. Voltak mindennapi kérdések, amit vicceskedve próbáltam megválaszolni, de sokszor nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mi lehet bennem az érdekes. Közben döbbentem rá, hogy mennyire hagyom elfolyni a napjaimat. Mindig ugyanaz a biztonságos rutin. RUTIN, te jó ég, mindtha nem is magamat hallanám. A tizenöt éves magam, ha most szembetalálkoznánk durván lehordana. Maga voltam a rutin ellentéte. Mindig a felfedezés, a tréfa, a megszokott eljárások kerülése mozgatta a fantáziám, nem a biztonság.

A munkám ma nagyon jól ment. Van egyfajta biztoshogyjóleszérzemhogyígykellennie érzésem, ha valamit jól csinálok. Ilyenkor úgy érzem falakat át tudnék törni, olyan erő száll meg, olyan tiszta kapcsolat valamivel, amit meg kell csináljak, amit kapok, hogy létrejöjjön általam. Na, ezt sem éreztem évek óta, mindig elbizonytalanodtam. Emiatt belassultam az utóbbi időben. A munkatársam már nem is emlékszik arra, hogy valaha gyorsan dolgoztam volna...

Itt van, érzem, tudom. Érzem a reményt. Azt hittem örökre elveszett, hogy a túlélés a valódi élet, amit így vagy úgy leplezni próbálunk. Hihetetlen, hogy tudtam enélkül élni.

Már csak egy kívánságom van, hogy jusson belőle Gergőnek is. Száműzzük el együtt a sötétség napjait! Nem fogom össze a hajam, kapjon csak bele a szabadság szele!

Évforduló 3.0

Igen, megint eltelt egy év :) Egy hete ünnepeltük Gergővel a harmadik évfordulónkat. Nem mondom, hogy kevesebb dolog történt, mint tavaly. Nemrég kifejtettem, hogy mik történtek velünk, egy hét csúszással egybeesik a naptári év és a mi időszámításunk...

Idén minden megváltozott. Idén minden összeomlott. Idén minden újraépült. Idén kiderült, hogy még mindig a legfontosabbak vagyunk egymásnak. Idén is megmaradtunk mi! Idén sem vagyok egyedül, idén is van kihez bújnom, van kivel elmenekülnünk, idén is van aki mindig segít ha nekem már nem megy valami, idén is van, akit mindig jó látni, idén is van aki nem nevet ki, van aki csüng a szavaimon, van kivel osztozni, idén is van akinek leshetem a kedvét, van akit megnevettethetek.

Spórolunk mostanság, de úgy döntöttem, hogy mi együtt most megérdemlünk egy kis lazítást az idei év fáradalmai után. Elmentünk a Wasabiba all you can eat japán dőzsölésre. Nagyon vicces volt. Előszőr jártunk ilyen helyen. Az elején próbáltuk visszafogni magunkat. Egy-két falatos „fogásokat” lehet leemelni egy futószalagról, bármennyit. Az üres tányérokat néha elviszi a pincér. Cikinek éreztük, hogy mindig hatalmas halmokban gyűltek a tányérjaink. Folyton ugrattuk egymást, felröhögtünk... Mellettünk párok andalogtak a félhomályban, komolyan vették a helyet, mi meg hülyéskedtünk az ételeken. Attól csak még viccesebb lett, hogy vissza kellett fogni magunkat. Nem mertünk semmit sem a tányérokon hagyni, mert az furán vette volna ki magát, ha a tányérkupacainkon kajakupacok is maranak és a picér 5 percenként félig megevett menüket hord el az asztalunkról... Ha valami egyikőnknek sem ízlett, akkor győzködtük egymást, hogy milyen jó, vagy egész más ételekhez hasonlítgattuk :)

Volt valami ízetlen darabos pépes desszert, amit egyikőnk sem bírt megenni, már egyébként is megteltünk, válogatósabbra ettük magunkat. Kijelentettem, hogy ezt biztosan az egyik kedves vendég pakolta vissza a tányérjára és újra a futószalagra, mert úgy néz ki. Közben nem értettem, hogy Gergő mért vág kétségbeesett fejet és próbál elfojtva röhögni. Kiderült, hogy egy méterre mögöttem állt a pincér... Mikor elment, nagyon röhögtünk :D

Egy idő után kerültem a zsírosabb fogásokat, aztán már úgy voltam vele, hogy már mindegy és összevissza ettem mindent, végül már csak a gyümölcsök csúsztak. Előtte egy héttel volt több napos gyomorrontásom, nemrég álltam le a diétával. A gyomrom még össze volt szűkülve, úgyhogy hamarabb elfáradtam, mint Gergő. Az utolsó egy órában, már én válogattam neki, hogy miket kell még helyettem is megóstolnia. Megbeszéltük, hogy addig nem indulunk, amíg már egy falattal se megy le több a torkunkon. Végül majdem három óra folytonos zabálás után Gergő is kidőlt...

Kihagytuk a sétát a helyeken, ahol annó az éjszakát töltöttük, mikor összejöttünk. Alig bírtunk mozogni, de nagyon vicces volt. Itthon is csak fetrengtünk egymás mellett és a kajákról beszéltünk összebújva :)

Hát ilyen volt az idei ünneplés :D