Ki sem látszok a melóból...

Halihó! Ezer évnek tűnik az idő, mióta nem írtam... Végre beindult az életem, kapom a megrendeléseket. Most épp egyszerre három olyan melón dolgozom, ami külön-külön is mélyvíz lenne. Jött egy kiállítás meghívás is külföldre, aminek borzasztóan örülnék, ha lenne rá időm... Hazajött az egyik legjobb barátom külföldről, régi ismerősök is most találnak meg. Kutyára vigyázok, telefonon segítek ismerősöknek, 3 helyszínen élek felváltva... Időnként elgondolkozom, hogy én élem meg ilyen végletesen, vagy tényleg ennyire durván elkülönül az éleremben a vákum és a 100 részre szakadós pörgés?! Valahogy beállhatna az egyensúly a kettő között, mielőtt beleőrülök.

Mikor elkezdtem a blogot - haha, még most is épp elkezdem... - épp a vákum fázisban voltam. Feldolgoztam mindenfélét, ami mostanában ért. Vicces, mert a hétköznapjaimban egyáltalán nem foglalkoztat, hogy meleg vagyok, vagy hogy hogyan haladjak tovább a környezetem és önmagam megismerésében. Alapvetően rengeteg helyen vagyok, rengeteg dolgot csinálok, intézek. Most volt egy örjítően „nyugis” időszak, mikor magamhoz képest nem csináltam semmit és nem is láttam a kiutat.

Jól estek a kétségbeesett üzenetek az eltünésemmel kapcsolatban. Jelentem élek! Túlságosan is...

Muszáj visszamennem dolgozni! Most is csak azért volt időm írni, mert épp fagyott a gépem egy mentés közben... Most egész éjjel megy a meló, Gergő alszik helyettem is. Igérem, ha életben maradok hétfőig, és kialudtam magam, írok komolyabb bejegyzéseket is!

- Alejandro from my iPad -

Váltás

Az előző bejegyzésem elkezdésekor eszembe jutott, hogy nem csak Gergő parkol, én is. Máshogy, más miatt, de nagyon nehezen jutok egyről a kettőre. Majd eljutok idáig is, de most leírom az előzményket, hogy hogyan történt a váltás a gimi és a főiskola között. Minden megváltozott körülöttem és bennem is, fél év alatt kirobbant belőlem minden, amit évek alatt felhalmoztam.

Kezdem az elején. Mint azt már írtam, a főiskola alatt felpörgött körülöttem minden. Kinyíltam, megváltoztam, önmagam lettem. A gimiben szürke egérként viselkedtem, legalábbis az osztályban. Egy-egy barátom volt. Egy lánnyal voltunk összenőve 6 éven keresztül. Volt egy fiú is, akivel 2 évig rengeteget lógtunk, aztán megváltozott, próbáltam vele beszélni, megharagudott, behisztizett, megsértődött és többet nem beszéltünk. Egyébként haragosaim sosem voltak, nem volt konfliktusom senkivel, csak épp kapcsolatom sem. Mindenkit elkerültem, mikor bejött a bulizós korszak, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki egyik napról a másikra kifordul magából. Durva bulik, alkalomszerűen össszeálló párok... gondolom mindenkinek ismerős... Szóval ezen a ponton kiestem a kőrforgásból, mert soha nem voltam ott. Egyedül azzal a lánnyal voltam jóban, mert őt sem érdekelték ezek a bulik.

Ezzel párhuzamosan volt egy évfolyamokat átívelő tábor, ahol kiöregedve a táborozó korosztályból, mint ifi részt vettem a programok szervezésében. Én voltam a legfiatalabb, sokan már végzett diákokként jöttek vissza. Nagyon vegyes volt, hogy kit mi érdekel, ki mit szeretne, vagy már mit tanul. Ez volt az első közösség, ahol elismertek, érdeklődtek, meghallgattak, tiszteltek, ahol egyenértékűnek éreztem magam a többiekkel. Nagyon jól ment a munka, rengeteg mindent csináltunk együtt. Rengeteget tanultam ott. Megtanultam, hogy hogyan működik a csapatmunka, a feladatok felosztása. Sokkal fontosabb, hogy megtanultam a csapat érdekeit és a produktumot a saját egyéni érdekeim, illetve a szereplési vágyam elé helyezni. Példaértékű volt a tisztelet, a munkamegosztás, a figyelem egymásra, a sok segítség, bátorítás. Elhittem nekik, hogy fontos vagyok, de megtanultam, hogy nem fontosabb a csapatból bárkinél. Szóval az iskolán belül köztük éreztem magam otthon.

Az érettségihez közeledve - nem mellesleg Gergővel folytatott beszélgetéseinktől katalizálva - megfogalmazódott bennem, hogy nem az az ember vagyok, akinek a környezetem ismer. Láttam, éreztem a kontrasztot, hogy milyen, mikor egy kis közösségben kinyílok, önmagam vagyok, megnő az energiám, a bátorságom, az önbizalmam. Korábban azt gondoltam, hogy nekem nem való a nagy társaság, csak kettesben tudok kommunikálni másokkal. Hogyha ott is voltam sok ember között, soha nem szólaltam meg. Mégha csupa olyan emberrel voltam, akiket kedveltem, akkor is hagytam, hogy beszélgessenek, én csak megfigyeltem. Elhittem az embereknek, hogy szürke vagyok és unalmas, csak a gimi végén folytogatott az érzés, hogy nem ismernek. Vágytam arra, hogy meghallgassák a véleményemet, hogy az ötleteimmel hozzátegyek a közösséghez, hogy figyeljenek, szeressenek, tiszteljenek.

Az érettségi utáni nyáron végig gondoltam, hogy mire számíthatok. Megvizsgáltam magam kívülről. Rájöttem, hogy miért látnak az emberek szürkének és unalmasnak, míg mások viccesnek tartanak és energiabombának. Tudtam, hogy a fősuli első pár hetében eldől minden. Aszerint fognak évekig megítélni, ahogy ez elején megismernek. Rengeteget számít az első benyomás. Nagyon vártam a környezetváltozást, egyáltalán nem féltem. Felvettek, éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem. Mindenkivel nagyon nyitott voltam. Próbáltam mindekivel beszélgetni, érdeklődtem, meséltem, le se lehetett lőni. Vicces, eszembe jutott, amit a legjobb barátom mondott erről az időszakról. Azt mondta, hogy számára nagyon idegesítő volt, hogy mindenhol ott vagyok, be nem áll a szám, azt gondolta, hogy na velem tutira nem lesz jóban :D Mindenben benne voltam, mindenről elmondtam a véleményem, mindenkinek próbáltam segíteni. Elvállaltam mindenfélét. Meg is lett az eredménye, megkérdezték mit gondolok, elhívtak kajálni, odaültettek maguk mellé, meséltek, hívtak mindenhova. Nagyon durva, volt, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott.

Az is benne volt a dologban, hogy nagyon rég óta imádok rajzolni. Gyerekkoromban rajzversenyeken indultam, voltak is eredményeim. Kicsi korom óta más sem érdekelt csak a rajz, rajz, rajz, rajzfilmek, képek, fotózás, rajzeszközök, papírok, dobozok, kézműves technikák, kézimunka, barkácsolás, lakberendezés, formatervezés, technika, film, művtöri... Apám missziójának tekintette, hogy lebeszéljen a művészi pályáról. Minden áron informatikust akart belőlem csinálni, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. ( ebben az e vicces, hogy most, a munkámból kifolyólag egész nap a gép előtt ülök... ) Mire beadta a derekát, addigra hatalmas akarás, lendület, kitörésre váró energia halmozódott fel bennem. Rengeteget melóztam a fősuli első napjától kezdve. Képes voltam 14 órán keresztül, pihenő nélkül festeni, evés, ivás, wczés nélkül. Mindenki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy ennyire megszállottan dolgozok. Dupla rajzórákra ültem be, csoport bontáskor a másik csoporthoz is beültem, imádtam, hogy végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam... Nagyon akartam bizonyítani magamnak és az apámnak. Ja és az igazgatónőnek, aki szivatott a felvételin és azt ecsetelte, hogy szerinte én 2 napja találtam ki, hogy erre a pályára lépek és nem vagyok az ő iskolájába való... A célom az volt, hogy bekerüljek az 5 legjobb közé, mert őket akkor külön kiemelték a faliújságon és a honlapon. Végülis félévkor évfolyamelső lettem, ez 2 évig tartott is.

Jött Gergő és minden megváltozott. A suliban már nem volt szükség bizonyításra, kivívtam magamnak az elismerést. Innentől kezdve nem azt csináltam, amit elvártak tőlem, hanem amiről úgy éreztem, hogy az én utam. Vegyes volt a fogadtatás, általában a tanárok, osztálytársak továbbra is bíztattak, de a vizsgákon a külföldi vizsgáztatók szar jegyeket adtak. A mi kis csapatunk a sulin, és az évfolyamon belül is kicsit mást képviselt, mint amit elvártak tőlünk. Csapatosan melóztunk, a suliban vagy valakinél összeültünk. Egymást treníroztuk, tanultunk egymástól, kritikát mondtunk egymás melóiról, segítettünk egymásnak. Rengeteget kísérleteztünk, új eszközöket próbáltunk ki, megőriztük a manualitást, próbáltuk vegyíteni a képzőművészetet a tervezéssel. Sokszor extrém, erős vizuális eszközökkel operáltunk, ami néhány embert meglepett, vagy felháborított, de természetesen tudtuk, hogy ez is egy módszer a figyelemfelkeltésre, és mint olyan van helye a szakmában. Ugyanannyit robotoltam, de már nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi az amire magas pontot adnának a vizsgán, hanem, hogy hogyan lehetne kiszakadni a megszokottból, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az adott dolgot vizuális eszközökkel stb. Nem arról van szó, hogy lázadtunk az ellen, amit belénk tömtek, hanem a kötelezőt letudva próbáltuk feszegetni a tervezés határait. Na mindegy, ez már egy más történet, elszaladt velem a ló...

Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...

Könnyek

Kicsit eltűntem, mindennek megvan az oka...

Először is, de ezt gondolom kitaláltátok, Gergő hazajött. A második, sokkal idegesítőbb ok, hogy szar a netem és egy nap kb. 5 percig működik. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy az utamba álljon a technika, írok postokat, és ha nethez jutok, feltöltöm egyben őket.

Szóval Gergő. Hazajött, összeborultunk, elsírtam magam.

Nagyon ritkán sírok, utoljára apám halála miatt történt. Rájöttem egyébként, hogy kétféle okból tudok sírni. Az egyik, ha nagy a nyomás, ilyenkor könnyít kicsit rajtam. Na ez nagyon nagyon ritka, mondjuk két évente fordul elő. A másik állapot, mikor épp nagyon gyorsan megszabadulok a feszültségemtől, leesik minden teher és ez a felszabadultság érzet hozza magával a könnyeket. Szóval vagy a könnyek szabdítanak, vagy a szabadulás könnyeztet :) Amúgy a feszültségre, annak erősségétől föggően legtöbbször mosolygással, vigyorgással,vagy nevetéssel reagálok - önkéntelenül - aminek az a következménye, hogy sokszor nem érzem magam olyan szarul ilyen helyzetben, ja és hülyének néznek...

Igen, felszabadultam. Volt hét vége fele egy kis nézeteltérésünk Gergővel. Szarul aludtam (egyedül) és jött egy borzasztó rémálmom. Nem részletezem, de a lényeg h hatalmas veszekedés volt köztünk Gergővel. Szakítás, menkülés tőle, de mindig ott volt. Ki akartam törölni, de nem lehetett és mindig megjelent. Olyanokat mondott nekem, amivel kikészített, de hozzá voltam láncolva, és ezt őis tudta. Na mindegy, szar volt felébredni. Annyira megviselt, hogy félálomban rágódtam ezen az egészen, gondolkodtam, h mi oka lehetett, hogy ilyesmit álmodok. Visszaaludtam, folytatódott. Álmomban ugyanúgy az ágyban voltam, de megjelent Gergő és mondta, hogy nem álmodtam, ez a valóság... Egy idő után nem tudtam, hogy mi az álom, és mi a valóság. Mikor úgy gondoltam, hogy ébren vagyok, megírtam Gergőnek facebookon, h mennyire kiakadtam az álmomon. Siettem egy találkozóra egy barátommal, egy lánnyal. Késésben voltam, de még mindig kiborulva. Nem vagyok én ennyire szentimentális hisztimasina, egyáltalán nem, de ez most egy hét várakozás után nagyon betett nekem. Közben Gergő írt egy sms-t, hogy írjam le, mit álmodtam. Na itt akadtam ki nagyon. Akkor, ha olvasta, amit írtam facebookon, akkor tudja,h mi volt az álom, akkor ijesztő, hogy ezt kérdezi, lehet h ez még mindig az álom, vagy nem is volt álom... Hogyha pedig nem olvasott facebookot, akkor honnan veszi, h rémálmom volt, megint csak para. Tudom, ez így most leírva elég röhejes, de én iszonyatosan össze voltam zavarodva. Gergő a mindenem, ha veszélyben érzem kettőnket, vagy őt valamiért, akkor elvesztem a racionalitásomat, annyira megráz ez a lelkiállapot... Egy óra késésben voltam a találkozóról, írtam sms-t a lánynak még korábban, de nem reagált. Nem volt pénz a kártyámon, nem tudtam felhívni, úgyhogy mentem a megbeszélt helyre. Nem volt ott senki, úgyhogy elmentem feltölteni a telefonom. Mikor tárcsáztam, ránéztem az órára és láttam, hogy még 4 perc van az eredeti időpontig... Itt tértem magamhoz. Megjött a lány, kajáltunk, vonatoztunk, kutyamenhelyen voltuk. Estig együtt lógtunk. Ő egyébként egy energiabomba :)

Pár napja tud csak Gergőről, mert évekig külföldön volt és kimaradtak a bizalmas baráti beszélgetések. Ő is jól fogadta, bár elég hülyén történt a CO. Viccelődött, szivatott, szúrkálódott, akkor éppen azzal h biztos elbuzultam, míg ő nem volt itt, bepasiztam, mert nem vigyázott rám stb., a durvábbakat már nem írom le. Látta rajtam, hogy szokásomtól eltérően nem veszem a poént. Elsőre azt hitte, hogy ez az ellenpoénom, hogy nem röhögök, ezért csak fokozta a dolgokat. Nekem földbe gyökerezett a lábam, mert még egyik barátomtól, ismerősömtől sem kaptam bántást, mindenki diszkréten kezeli ezt a dolgot, most meg itt a lavina, még az előtt, hogy egyáltalán felhoztam volna a témát... Egy idő után leesett neki, hogy kettőnk közül csak ő viccel. Rákérdezett. Elmeséltem. Mindketten nagyon zavarba jöttünk. Ő azért, mert szégyellte magát, én azért mert nem tudtam, ilyen felvezetés után hogyan reagál... Végülis bocsánatot kért, mindent megbeszéltünk. Ez is akkor történt, mikor Gergő nem volt itt, ezt sem tudtuk rendesen megbeszélni...

Kimentünk Esztergomba, jó volt beszélgetni. Nem meséltem neki az álmomról, el akartam felejteni. Azért volt nehéz, mert Gergő óránként hívogatott, én meg mindig kinyomtam. Ki akartam kapcsolódni, feltöltődni, hogy szembe tudjak nézni ezzel a hülye reggeli kiborulással.

Nem érettem, hogy miért hívogat. Máskor veszi az adást, ha kinyomom, tudja h épp nem alkalmas, de vissza fogom hívni. Zavart, hogy egy hétig alig keres, nem igazán reagál a leveleimre, gesztusaimra, nem ad magyarázatot erre a hűvös viselkedésre, most meg egyfolytában hívogat, csak mert kettőnkre nézve parát álmodtam. Egy társ nem csak bajban társ, haragudtam, hogy így viselkedik. Ez annyira nem mi vagyunk. Soha semmi hiszti nem volt köztünk, soha semmi sértődés, vagy hűvös viselkedés. Duplán fáj, ha ilyesmi történik, nem értem, hogy miért nem vagyunk egy hullámhosszon, ha szeretjük egymást, ha ott a hat éves lelki összefonódás. Miért férkőznek be a külvilág bajai a kapcsolatba, miért nincs elég energiánk tisztán tartani a szerelmünket? Miért viselkedik máshogy,mint az elmúlt 6 évben? Ennek nincs köze a szerelemhez, mert a hatból, csak az utóbbi két évben van szerelem. Maga alatt van és rántja le a kapcsolatot is. Nem hagyja, hogy segítsek, kizár. Ezzel nemcsak magától, a kapcsolatunktól is távolítana, ha hagynám magam. Tudom, hogy neki ez nem erről szól, de nem látja, hogy miyen következmények lehetnek.

Hisz a rózsaszín köd mindent elsöprő erejében és ezzel takarózik. Tudom, mert az első szerelem nekem is iyen érzés volt. Naívak voltunk és tehetetlenek. Végignéztem, ahogy eltávolodunk egymástól és nem tettem semmit, mert a rózsaszín köd elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden oké. Na ezt most nem hagyom. Tudom, h apróságokról van szó, és mindig én vagyok, aki szóvá teszi, aki kimondja, aki magára veszi és aki megoldást keres. Gergő pedig nem érti, h ilyenkor mi van velem, lerendezi azzal, hogy érzékeny vagyok. Engem viszont megőrjít, hogy nem érti, hogy mi van a fejemben, mit próbálok kifejezni, pedig egyébként ő az aki mindig ért. Azt mondja, hogy hülyeség, ne gondolkozzak ilyeneken, látszólag fel sem fogja h milyen mértékben vagyok ilyenkor kiborulva. Az elmúlt egy év alatt az a bizonyos pohár hodó méretűvé nőtt, mindenféle esemény kényszerű elviselése miatt nagyon kitolódott a tűrőképességem. Ettől még bánt és tudom, h ez így nincs rendben.

Szóval nem vettem fel a telefont. Estig hülyültünk a lánnyal, utána felhívtam Gergőt, mert már helyre billent a lelki békém, tudtam értelmesen beszélni vele. Tisztáztuk a dolgokat, jót beszélgettünk.

Az egész Gergő szemszögéből úgy nézett ki, hogy hajnalban email áradatban facebookon megkapta, hogy elegem van, egyedül akarok lenni, utálom az egészet, nem értem miért nincs vége, kikészültem, nem csinálom tovább... A facebook úgy döntött, hogy az üeneteim közt szelektál, úgyhogy Gergőnek nem volt világos, hogy csak álmomban volt köztünk zűr, megijedt, hogy mi bajom lehet. Egész nap próbált utolérni, de mindig kinyomtam, úgyhogy egyre jobban kétségbe esett. Mikor este felhívtam, megkönnyebbült, h végre szóba állok vele és rögtön kiderült, h lényegében semmi bajom, csak szar a facebook. Röhögtünk az egészen, tovább léptünk.

Elsírtam magam, mikor újra láttam, mert egy pillanat alatt lepörgött előttem az egész hét. Az őrjítő várakozás, a sok pillanat, amiből kimaradt, a magányos éjjelek, a bizonytalanság csírája, a rémálom, a félreértés, a blogírás, a bulin a tehetetlen magányom, a sok mi lehet vele gondolat, a meglepetésem előkészítése, a tehetetlenség érzése... A szemében láttam, hogy vége ennek a hétnek, hogy őt is megviselte, de nincs már, csak mi vagyunk...

Ui: Jobban utálom a facebookot, mint valaha!

Az érzelmek

Azt gondolom, hogy ez egy elég vitatott poszt lehet. Az érzelmek miatt.

Másképp gondolkodok az érzelmekről, mint a környezetem. Másképp, mint a kortársaim. Másképp, mint Gergő. Nagy az esélye, hogy másképp, mint ti. Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan és miért.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az ember részekből áll, a lelkéből (vagy szívéből), a szelleméből, a testéből, a hitéből és az érzelmeiből. A hitet most hagyjuk ki, ezt lehet vitatni, hogy kinek mekkora, vagy nem mekkora szerepet játszik az életében.

Lélek - szellem - test - érzelmek. 

Egyiknek sem szabad eluralkodnia a többi fölött. Furcsa volt nekem akkor ez a felosztás. Azt gondoltam, hogy az érzelmek és a lélek fedik egymást. Sokat gondolkoztam ezen, valamiért megfogott ez a gondolat.

Megpróbáltam e szerint a gondolat szerint értelmezni magamat, a helyzeteket amikbe kerülök, a cselekedeteimet. Főleg az érzelmeimet, mert ez a rész nem volt tiszta. Egyébként pont ezek, eléggé össze voltak kuszálódva, tinédzserkor, hormonok... Rájöttem, hogy valóban, az érzelmeim nem egyenlőek velem, csak egy részemet alkotják. Megtanultam szétválasztani a kategóriákat. Az a baj, hogy a magyar nyelvben az "érzem" szó nem egyértelmű, nem csak az érzelmeket jelenti, hanem intuíciókat, tudatalatti szellemi gondolatokat, testi impulzusokat is jelenthet. Az érzelem szóval nem fedik egymást.

Lehet, hogy ez most egy kicsit ködös. Van például egy helyzet. Valamiért féltékeny vagyok a páromra. A lelkem azt mondja, hogy szeretem, minden oké. A szellemem kételkedik, mert apróságokból arra következtet, hogy valami nem oké a másik viselkedésével. A testem nem nagyon számít ebben a kérdésben, maximum izgatónak találom, de ez itt most lényegtelen. Az érzelmeim pedig: ideges vagyok, dühös, csalódott, kiábrándult, fásult, bizonytalan... Közben tudom magamról, hogy miért érzem ezt, tudom, hogy nem tudom, hogy mi a helyzet valójában. Ettől megnyugszom. Mármit attól, hogy a bizonytalanság miatt dobálnak az érzelmeim, és nem kell csalódottnak éreznem magam, ha nem tudom biztosra, hogy van e okom rá.

Azt hiszem nem sikerült elég jól bemutatni, amit szerettem volna. A lényeg, hogy az érzelmek sokszor csak akaratlan reakciók bizonyos dolgokra, de megtanultam nem túlértékelni őket. Hogyha dühös vagyok valakire, akit szetetek, akkor nem üvöltöm le a fejét, mert nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok távolabb kerülni tőle. Az, hogy dühös vagyok, az egy dolog, hogyha meg kell oldani egy problémát, nekem nem segít. Sokszor a düh érzése, kifejezése csak megnehezíti a dolgokat, félreértéseket okoz. Ez a legtöbb érzelemre igaz egyébként. Ne értsetek félre, nem az elfojtást pártolom, hanem az értelmezést. Miért is vagyok dühös valójában, jogos, hogy ennyire belehergeltem magam? Végülis nem nagy a probléma, akkor üljünk le és beszéljük meg. Annyira könnyen ragadtatják el magukat az emberek és amint éreznek egy kis érzelem szikrát, azonnal beleélik magukat és a rabjai lesznek az adott helyzetben. Vajon azonosítják magukat, az öntudatukat az érzelemmel? Az érzelmeik alapján szülik a gondolataikat. Én, amikor csak lehetőségem van rá, függetlenítem a szellememet az érzelmektől. Hogyha fedik egymást, akkor remek, de sokszor nem fedik ám egymást. Lehet ám, hogy nagyon fura, hogy képes vagyok érzelmek átélésével párhuzamosan, akár attól függetlenül is gondolkodni. Ahogy én szemlélem a világot, az érzelmek csak egy alkotóelem, nem uralhatják az egész lényemet.

A barátaim, ismerőseim kérdezgetni szokták, hogy mitől vagyok olyan nyugodt? Hogy vagyok képes nem felvenni egy csomó mindent? Hogyan nem akadok ki dolgokon? Hogyan kapcsolom ki a félelmeimet? Ugyanúgy, ahogy a gondolataimat tudom irányítani, ugyanúgy, ahogy a testemet tudom irányítani, az érzelmeimet is tudom irányítani. Persze nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy mondjuk a testemet mozgatom, de bizonyos szinten igen. Egyedül a lélek, az ami magától működik, ami mindenre kihat és, amit nem lehet és nem is kell megérteni.

Az érzelmek furcsa dolgok. Nem azt mondom, hogy ki kell őket kapcsolni. Azt mondom, hogy tudni kell a miérteket és nem szabad bedőlni nekik. Van mikor hasznos a düh, van mikor bajt okoz. Például az örömöt is lehet befolyásolni. Itt a pozitív gonolkodás, az apróságok felfedezése, az őszinteség, a nyitottság, a segítség, mind olyan dolgok, amikkel növelni lehet önmagunk örömét. A félelmet csökkenteni lehet, ha olyan eseményekre gondolunk, amiből győztesen jöttünk ki. Hogyha felidézzük, hogy milyen volt büszkének lenni akkor magunkra. Hogyha belátom, hogy ugyanaz az ember még mindig én vagyok. Másik módszer, ha az adott dolog, amitől félek,  jelentőségét fejtegetem magamban és bebizonyítom magamnak, hogy az egész életemet tekintve jelentéktelen a helyzet. Ezek nekem sokszor működnek. Tanultam gyerekkoromban agykontrollt. Nem használom úgy, ahogy tanították. A hozzáállásom változott. Beláttam, hogy több mindenre van befolyásunk, mint gondolnánk. Az érzelmekre például ez nálam abszolút igaz. Önbizalomra abszolút. A testünkre is. A szellemet befogadóbbá lehet tenni. A lelkünkre viszont nincs hatással.

Az a helyzet, hogy már nagyon fáradt vagyok és ezért itt befejezem most. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető a gondolat, amit próbáltam összefoglalni. A reakciótokból majd megtudom :) Folytatom majd, ha úgy látom, hogy nem voltam elég világos!

A kezdet

Nem tudtam dönteni két nehéz téma között, de azt hiszem, hogy a másik leírásához még nem vagyok elég erős...

Ugyan elhintettem pár morzsát arról, hogy kezdődött köztünk a kapcsolat Gergővel, de sok mindent nem tudtok még és hiányoznak a dermedt gondolataim is a történetből. Igen, egy tiszta kék bejegyzés következik

Kezdem az elején, 17 éves vagyok, benne egy haldokló kapcsolatban. / Időnként elgondolkozok azon, hogy két ember segítette akaratlanul, hogy Gergővel szorosabb viszony alakulhasson ki, a két exbarátnőm... / Életem első szerelme, ami viszonzott. A legdurvább rózsaszín köd, amit el tudtok képzelni, de már az a fullasztó fajta. Az a fajta köd, ami akkor is tart, mikor a kapcsolat már gyakorlatilag halott. Nagyon, de nagyon másképp viselkedtem akkor. Eszméletlenül naív voltam és kicsit sem gyakorlatias. Szerettem és azt hittem, hogy ez elég egy kapcsolatban. Gyakorlatilag gyerekszerelem volt. Mikor először fogtam fel, hogy itt bajok vannak - akkor a lány már gyakorlatilag menekült a kapcsolatból - akkor futottam össze Gergővel. Egy meleg chat-en, máig nem emlékszem, hogy hogya kezdődött, de a lényeg, hogy msn-en kötöttünk ki. Hamar odajutottunk, hogy közösen fantáziáltunk és mindenki tette a maga dolgát az asztal alatt... Ezt követte volna a szokásos lerázó szövegem, aztán huss. Valamiért viszont elkezdtünk beszélgetni. Nagyon hamar kiderült, hogy itt mindketten be lettünk csapva, mert mindketten azt a szerepet játszottunk, amiről azt gondoltuk, hogy a másiknak imponál. Lényeg a lényeg, hogy egy nagyot beszélgettünk. Aztán megint és megint. Köze sem volt többet a beszélgetéseinknek a chat-sexhez, sőt. Soha életemben még ilyen mélyen nem beszélgettem senkivel. Soha senki nem tudott így megnyitni. Mindig, ha beszélgettünk, akkor azon kaptam magam, hogy olyan gondolatok állnak össze bennem szavakká, amiknek a létezéséről sem tudtam, legfeljebb sejtettem, de sokszor még azt sem. Persze ez kölcsönös volt, ahogy a rácsodálkozás is. Kiderült, hogy iszonyatosan hasonlítunk egymásra, már-már olyan volt számomra, mintha saját magammal beszélgetnék, egy alternatívámmal, aki egy párhuzamos világban él. Nagyon furcsa és addiktív volt ez az egész. Leültünk délután és reggelig beszélgettünk. Nem voltak tabuk, mindketten kihasználtuk az őszinte és elfogadó légkört. Nem ítélkeztünk, nem szóltunk bele semmibe, csak valahogyan táptalajt biztosítottunk egymás gondoloatainak. Az ember azt sem mondhatja, hogy kémia, hiszen nagyon messze voltunk egymástól, az ország másik felében.

Évekig tartott ez, pár hetente leültünk beszélgetni, és nem bírtuk abbahagyni. A meleg témát kerültük, valószínű mindketten kicsit pironkodtunk, amiatt hogy ilyen bután hozott minket össze a sors. Mikor mégis előjött a homoszexualitás, mint téma kettőnk között, akkor elmeséltem, hogy számomra ez mit jelent és nem több testi vágynál, aminél többre tartom a szerelmet és a lányokat. Elmeséltem, hogy soha sem leszek szerelmes fiúba. Elmeséltem, hogy soha sem vállalnám fel, hogy felizgat a férfitest, inkább megtanulom kikapcsolni ezt belül. Ő pedig elmondta, hogy nem tudja mi lesz, de nem tartja azt sem kizártnak, hogy fiúval kösse össze az életét. Nekem ez elképzelhetetlennek tűnk, meg is kérdeztem, hogy honnan van ehhez bárorsága, nem fél-e. A családja hogyan reagálna, a barátai stb., meg egyáltalán ez helyes-e és lehet-e ezt Magyarországon nyíltan vállalni. Aztán az lett a vége, hogy jól megijesztettem... Ezután még jobban kerültük a meleg témákat.

Volt olyan is, hogy szerelmet vallott. Egyrészt jól esett, másrészt nagyon megijesztett. Bennem egyáltalán nem játszódott le ilyesmi és féltem, hogy ez majd kettőnk közé áll. Nagyon sokat jelentett nekem, mint barát, mint mentor, nem akartam, hogy az érzelmek kettőnk közé álljanak. Tisztáztam vele a helyzetet. Ugyanakkor azt sem értettem, hogy hogyan lehet szerelmes az interneten keresztül, ha még soha nem is találkoztunk. Ezzel aztán őt is meggyőztem, belátta, hogy nem szerelmes, csak nagyon szeretne az lenni. Miután ezen is túl voltunk, még erősebb lett köztünk a barátság.

Voltak olyan időszakaim, amikor úgy döntöttem, hogy minden szálat elvágok, ami a melegekhez köt. Egyszer Gergőnek is megírtam mailben, hogy bármennyire is szeretem, muszáj megszakítanom vele a kapcsolatot, mert ki akarok lépni a melegek közül. Szerelmes vagyok, újra tudok szereteni, azóta, hogy összetörtek és nem szeretném, hogy bármi is belerondítson a kapcsolatomba. Akármennyire sincs már köze a barátságunknak ahhoz, hogy mindketten vonzódunk a férfiakhoz, akkor is tartok tőle, hogy befolyásol ez a barátság. Megértette. Nagyon fájt neki, de tudta, hogy miért írom és tiszteletben tartotta. Valószínű, ha nem így viselkedett volna, akkor soha sem veszem fel vele a kapcsolatot újra.

Találkoztunk is 19 évesen, mielőtt még elkezdtem volna a fősulit, ő pedig az egyetemet. Annyira vicces különben, hogy a környezetemben szinte ő az egyetlen, aki a fősuli elöttről ismer. Ő tudta egyedül a bizonytalanságaimat a szakmai rátermettségemmel, a tehetségemmel kapcsolatban. Ez is igaz visszafele :) Emlékszem, még, hogy mennyire nem volt benne biztos, hogy hova menjen, mit tanuljon. Azért különösen vicces, mert mindketten nagyon oda valók vagyunk, ahova végül mentünk és nagyon megtaláltuk a helyünket és a barátainkat. Gyakorlatilag új életünk lett, rengeteg ismerőssel, korábban sohasem tapasztalt népszerűséggel és elismeréssel. Vicces, hogy egy ember van, aki ismerte a bizonytalan, esetlen, depressziós, bizalmatlan, gyenge, félénk, gyerek Alejandrót, miközben a barátaim nagyon nem ilyennek látnak. Na és énis ismertem, ismerem ugyanezt Gergőben. Biztos, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy felnőttként is szót értünk egymással, látjuk, ha a másik nem őszinte, tudjuk érezzük, hogy mi van a másikban. Hogyha akarnánk, sem tudnánk egymást becsapni. Egymás mellett nőttünk fel, mégha nem is együtt. Mindkettőnknek volt mással kapcsolata, mindketten szereztünk egyéni tapasztalatokat, de senkiben sem találtuk meg egymást...

Találkoztunk később is, kétszer. Elmesélte személyesen, hogy véget ért egy kapcsolata egy fiúval, ami nagyon megviselte, de már kezd jól lenni. Na itt nagyon megijedtem. Kerültük a melegséggel kapcsolatos témákat, én az életemben is, azt gondoltam, hogy ő is. Soha nem beszéltem személyesen senkivel ilyesmiről. Ráadásul olyan helyen voltunk, ahol sok ember mászkált. Egyáltalán nem működött az a megértés és elfogadás, ami máskor. Haragudtam rá, hogy ilyen helyzetbe hoz. Egyrészt jól esett a bizalma, másrészt annyira zavarba hozott, hogy elsüllyedtem volna szégyenemben. Nem értettem, hogy miért ilyen körülmények között mondja el és miért nekem, hiszen én nem is vagyok meleg, annak már vége, mikor szemeztem ezzel a világgal. Biztos ismer még melegeket, ha volt barátja, miért akarja ezt rám eröltetni, ha ismer és tudja, hogy ezt én szeretném letenni. Közben meg nagyon sajnáltam, mert láttam, hogy szarul van. A legjobb barátom majdnem elbőgi elöttem magamat én pedig menekülök előlem, mert nem akarom, hogy félreértse a kettőnk közti viszonyt. Nagyon szar volt ez a kettősség érzés. Nem is beszéltem vele hónapokig utána.

Tisztáztuk később, de nem volt túl sok időnk egymásra a tanulás miatt. Elérkeztem oda a második barátnőmmel, hogy körvonalazódott, hogy nem működik tovább. Részemről nem. Nagyon szar érzés volt. Egyszer összetörték a szívemet, tudom, hogy mennyire szar. Nem akartam énis így elbánni valakivel. Szerettem, tiszteltem azt a lányt, de a szerelem már elmúlt és világos lett előttem, hogy nem illünk össze. Nagyon szeretném, de nem. Nem tudtam, hogy mi legyen. Az egész egy szenvedés volt, mire ezeket ki tudtam mondani magamnak. Ő nagyon szeretett engem, nagyon odavolt értem, nem tudtam, hogy zárjam ezt le szépen, minnél kevesebb bántással. Borzasztó volt. Őrjítő. Közben a suliban is őrület volt, minden addiginál nagyobb hajtás. Imádtam a feladataimat, az egész mindent, amit tanultam, de olyan szarul voltam, hogy nem ment azzal a lendülettel, amivel máskor, ezért még több energiámat elvette, még szarabbul lettem....

Ki mást kerestem volna fel, ha nem Gergőt. Ugyanazzal a lendülettel vetettük bele magunkat a lelkizésbe, mint régen. Egy idő után rájöttem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha vele beszélek. Rengeteget chat-eltünk. A suliban a filmlistánkon fel volt adva a Brokeback Mountain. Miután megnéztem, rájöttem, hogy én is ezt élem át. Van egy életem, de akkor élek igazán, ha Gergővel ketten vagyunk. Meg is mondtam neki. Elbeszélgettünk, hogy mit jelentünk egymásnak. Első találkozásunkkor elmentünk kirándulni annó. Nagyon féltem, hogy bármi történik köztünk. Ugyan volt nálam pokróc, volt nálam bor a feszültséget oldandó, de nem jutottunk el odáig. Ennek nagyon örültem, mert nekem ez nem erről szólt. Miért vittem akkor magammal ezeket a dolgokat? Talán éreztem, hogy húz engem, hogy ő mást is szeretne és mivel szerettem, jobban, mint bárkit, bíztam benne. Bíztam abban, hogyha ő szeretne valamit, akkor az nem lehet rossz. Tiszteletben tartottuk a barátságot annó és ezért nagyon hálás voltam, vagyok neki. Tündérmese az egész, tudom, hogy ilyen nem létezhet, kettőnk között mégis igaz!

Nem véletlen tehát, hogy végül megadtam magam. Nem rögtön, miután ezeket megbeszéltük. Elmondtam, hogy hogyan készültem a kirándulásra, hogy volt egy pont, mikor elbizonytalanított. Ő elmondta, hogy nagyon szeret engem és sokat gondol rám. Régóta azt kívánta, hogy találjon valaki olyat, mint én, mert tudta, hogy engem nem kaphat meg. Hogyha ezt nem tartja tiszteletben mindvégig, akkor soha nem is kapott volna meg. Annyira hihetetlen, hogy ilyen ember létezik :) Sohasem élt vissza a közelséggel. Talán akkor, mikor a volt barátjáról beszélt, akkor éreztem egyedül. Azt is tisztáztam magamban, tudom, hogy nagyon szarul volt, tudom, hogy milyen, mikor kihúzzák az ember alól a légvárat és tudom, hogy én álltam hozzá a legközelebb, eztért egyértelmű volt, hogy nekem mondta mindezt el. Nagyon féltettem a barátságunkat, azt a kapcsolatot, amit sosem tudtunk megmagyarázni, de ami nélkül nem váltunk volna azzá akivé. Sosem tudtam volna nyitott srácként érkezni a fősulira, ha Gergővel nem beszélgetünk erről ennyit. Sosem lett volna bennem annyi lendület, hit, kitartás, ha nem önti belém. Nem lettem volna magabiztos, nem tudtam volna kitörni és sikert sikerre halmozni. Féletem volna az új emberektől és nehezen találtuk volna meg egymást a barátaimmal. Nem az lennék aki és ugyanezek igazak rá is. Nem akartam kockára tenni egy szerelemért ezt az egészet. Ő pedig nem értette, hogy mitől félek. Ennyire összeillünk és megtartjuk az egy lépés távolságot továbbra is. Akkor is, miután ezeket bevallottuk egymásnak? Végül ő nyert. Megmondtam neki, hogy nélküle én egy senki vagyok. Hogyha belemegyünk ebbe a szerelembe, akkor már sohasem léphetünk vissza barátokká. Vagy kitart örökre, vagy egyszer végleg vége. Tudtam már akkor is, hogy a végleg vége nekem mindennek a végét jelentené és ez igaz most is. Soha sem szakítanék, de ha egyszer megteszi mindenemet elvesztem és ugyanaz a szürke, gyenge törpe leszek, aki régen voltam és azt én már nem bírnám elviselni. Tudom, elragadtatom magam meg minden, de tudom. Ez az ember nem létezne soha többet. Valaki más lennék, valaki sokkal rosszabb...

Sajnos a szíkítás nem ment egyik napról a másikra, Gergővel hamarabb találtuk magunkat szerelemben, minthogy szakítottam volna a lánnyal. Ez azóta is bánt, mert én nem vagyok ilyen. Nem volt korrekt. Egyébként sikerült a lehető legszebben elválni. Azóta felvettük a kapcsolatot. Sokat változott ő is, előnyére. Gergőt is elmeséltem, teljesen pozitívan fogadta, örült, hogy boldog vagyok.

Az a nehéz - sajnos Gergő ezt nem látja, vagy nem akarja látni - hogy ne vesszünk el az érzelmekben, hanem mindig az az őszinte, nyitott végletekig elfogadó és támogató barátság maradjon a kapcsolatunk alapja. Én nem felejtem el. Volt hogy kiborultam valamiért, volt, hogy dobáltak az érzelmeim, de egy idő után mindig bekapcsol a riasztó, hogy de hiszen ez Gergő, az a 17 éves Gergő. Megvolt a közös világunk, összekapcsoltuk, ezt sohasem veszítjük el. Nem csak két fiú vagyunk, aki szeret szerelmes lenni, akik izgulnak egymásra, ez 20 percig volt köztünk annó a chat-en, és már akkor továbbléptünk...

Oláh Ibolya

Elmondanám, hogy nincs tévém. Gergővel közös otthonunkba nem vettünk, inkább egy használt projektorra költöttem ugyanazt a pénzt. Azt nézek, és akkor, amikor akarok, méghozzá 4 méter szélesben :) Gyakorlatilag a tévét az elmúlt pár évben agyzsibbasztásra, vagy háttérzúgásra, tanulás, munka, rajzolás mellé használtam. Inkább hallgatok zenét, mert nem szeretném, hogy a tudatalattimban lerakódjon a sok szemét, ami a képernyőn keresztül fröcsög. Most azonban itthon vagyok a családomnál, reflexszerűen bekapcsoltam a tévét... Elsőnek azon gondolkoztam, hogy ez mindig ennyire gagyi volt? Mindig ennyire semmitmondó? Mindig ilyen ocsmány főcímek mentek? Aztán nem is figyeltem, lekötött a net.

Akkor kaptam fel a fejem, mikor bejelentették a híradóban, hogy Oláh Ibolyát rajtakapta egy kamera, ahogy egy lánnyal randizik. Nem hittem a fülemnek. Ez most komoly?!? Ez a hír Magyarországon? Ezen kell csámcsogni? És akkor mi van? Mért ne tehetné? Nem tudom, hogy Ibolya hol tart önmaga elfogadásában, de akárhol is, nem hiányzik neki, hogy az emberek ezen csámcsogjanak. Szegény jól megszívja, nem elég neki, hogy kisebbségi, most majd ezt is hallgathatja. Régóta tudni, hogy elege van a médiából, a nyílvánosságból. Annyi meleg van a médiában, miért pont őt szedik elő? Azért mert jó bűnbak, mert már így is sok a rosszakarója a származása miatt? Valószínű egyébként sem könnyű neki ez az időszak, ha ez egy új fejezet az életében.

Félreértés ne essék, nem vagyok Oláh Ibolya rajongó. Nem követtem a magánéletéről szóló híreket. Azt tudom, hogy tetszik a hangja és lenyűgöz, ha énekelni hallom. Nem tudom, hogy emberileg milyen, nem ismerem a sztoriját. Az viszont mindenképpen egy vicc, hogy 2011-ben értelmiséginek számító emberek szaftos pletykaként tálalva, főműsoridőben a híradó keretei között bejelenti, hogy két nő egymással randizik. Biztos vagyok benne, hogy erről hallunk még. Talán felkavarodik az állóvíz. Kíváncsi leszek, hogy milyen szerepet akasztanak majd Ibolya nyakába. Mindenesetre innen a hátsó frontról erőt és kitartást kívánok a támadásokkal szemben és mindenek előtt sok boldogságot a párjával!

Szex, test, külső...

Nem tudom, hogy a párom távolléte mennyire befolyásolta a témaválasztást, de mindenképpen szar volt egyedül ébredni...

Lehet, hogy furcsa lesz a megközelítésem. Lehet, hogy szentimentális vagyok. Lehet, hogy furcsa dolgokat szeretnék. Minden ember más, különböző dolgokat keresünk. Ki kell ábrándítanom azokat, akik fröcsögős, tocsogós, vad szexuális fantáziától izzó posztra számítanak. Viszont azt megígérhetem, hogy továbbra is őszinte leszek és leírom, hogy mit látok a dolgok mögött. Továbbra is én én vagyok, a saját szemszögemből tudok csak nyilatkozni...

Megmondom őszintén, nem voltam sok emberrel. Testileg sem, lelkileg pedig végképp nem. Volt két hosszú kapcsolatom lányokkal. Szerelem volt mindkettő a maga módján. A testi szerelem nem volt zökkenőmentes. Az első lánnyal való kalandozásból maradt pár komplexusom. Rettegtem attól, hogy a másiknak nem jó. Féltem, hogy úgy beindulok, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Sajnos a második barátnőmmel ez okozott problémákat, mert benne csak egészséges félelem volt, de túlreagáltam. Na mindegy, nem részletezem, de soha sem tudtam igazán elengedni magam velük.

Tizenéves koromban találkoztam pár férfival. Csakis a test érdekelt férfi oldalról, kínosan ügyeltem arra, hogy nehogy bármiféle szimpátia alakuljon ki velük. Általában egyáltalán nem is érdekelt, hogy egyébként kik az életben. Arcokra sem emlékszem. Egyik ilyen alkalom sem volt jó. Annyira felszínes volt, amennyire csak lehetett. Nem is nagyon tudtak kielégíteni, de inkább leléptem, mert éreztem, hogy így nem is fog menni. Mindig hatalmas volt a csalódás. Elég élénk a fantáziám, ha önkielégítésről volt szó, akkor mindig nagyon élveztem a dolgot, de élőben meg sem közelítette az elképzeléseimet az élmény.

Kortársaimmal nem is találkoztam. A gimiben sem érdekelt soha semelyik fiú. Ügyeltem rá, hogy senki se gondolja a környezetemben, hogy izgat a férfitest. A tesiórák utáni öltözéseket, zuhanyzásokat is megúsztam „baleset” nélkül. Megtanultam elég korán kontrollálni a testem, ha nem akarom, nem áll fel. Fiú barátaimra soha sem gondoltam „úgy”, soha sem kevertem a barátságot a szerelemmel. Illetve egyszer igen, Gergővel, de az egy nehéz döntés volt. Erről egyszer úgyis írok külön bejegyzést! Összefoglalva, úgy éreztem, hogy lányokba tudok beleszeretni, a személyiségük, a járás velük érdekelt, viszont testileg a férfiak izgattak jobban. Mikor ezt beláttam, az elég szar pillanat volt. Most akkor mit kezdjek? Kizártnak tartottam, hogy bármi kialakuljon köztem, és egy fiú között. A lányokkal pedig hiányzott valami, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, talán a szenvedély szó írja le legjobban ezt.

Csak olyan emberrel tudok járni, akit szeretek. Sosem mennék bele egy kapcsolatba úgy, hogy nem éreztem a teljes bizsergést.

Az elveim szerint a testnek nincs túl nagy értéke. Kiábrándít ez a testkultusz, amiben élünk. Utálok a tükör előtt állni, utálom, ha hozzá kell nyúlni a fejemhez, utálom, ha amit felveszek borzasztóan mutat rajtam. Sokszor nem is érdekel. Van hogy lázadok és mindenki elmehet a sunyiba, nem vagyok hajlandó többet foglalkozni magammal. A barátaimnak mindegy, maximum kapok pár vicces megjegyzést, az idegenek pedig nem érdekelnek. Persze van egy csomó ruhám, cipőm, táskám, de mindig mikor erre ráébredek, akkor az elég furcsa érzés. Nekem a külső abszolút az önkifejezés eszköze és nem a közkedveltség elérésének az egyik lehetőségét látom benne. Lehetnék trendi boy, de valójában a gondolkodásom eltér a legtöbb kortársamétól. Lehetnék trendi boy, de valójában az életmódom más, mint a kortársaim nagy részének. Lehetnék trendi boy, de ha belül nem azt gondolom, amit trendi gondolni, akkor nem keltem a látszatot, hogy trendi boy vagyok. Furcsán nézek ki, előfordul velem. Nem akarok szép lenni, nem akarok minnél több ember számára vonzó lenni, nem akarok divatos lenni. Nekem nem az tetszik, amit megmondanak, hogy most ez az idevaló és ez a szép kéremszépen. Két év múlva ugyanaz már ciki lesz. Miért is? Állítólag helyes vagyok egyébként, tehát a lehetőségeim meglennének rá, hogy szupervonzó fickót rittyentsek magamból, de minek? Kinek? A párom így szeret. Nincs rá igényem, hogy legyezzék a hiúságomat. Nem érezném magam többenk, ha többen néznének meg, ha azért lennének velem kedvesek, mert szépnek tartanak. Hahó! Itt belül is van valami emberek!

Hogyha 2 évvel ezelőtt megkérdezik mi a külső ideálom, akkor először elmondtam volna, hogy nekem nincs külső ideálom, nem az fog meg egy emberben, hogy éppen hogyan néz ki. Hogyha nagyon erősködtek volna, azt mondtam volna, hogy körte alkat, 150-160 centi, hosszú göndör haj, vékony derék, mellek, vidám mosoly, okos szemek... Ehhez képest itt van Gergő, aki magas, rövidhajú, vékony, nincsenek mellei és nem vékony a dereka... Még, hogyha azt kérdezték volna, hogy milyen fiút tudok elképzelni magam mellé, mármint milyen lenne külsőleg, akkor sem sok minden egyezett volna Gergővel. Biztos, hogy egymagasságút mondtam volna velem, biztos, hogy nem mondtam volna, hogy legyen csontos. Lehet ez azért van, mert én nagyon élvezem, hogy egyenlőek vagyunk, szemben egy heteró kapcsolattal, egy meleg kapcsolatban szerintem könnyebb megteremteni az egyenlőséget. Ezt majd folytatom később! Szóval nem tulajdonítok nagy jelentőséget az ideálnak. Az puszta véletlen volt, hogy a két barátnőm hasonlított egymásra, mégis teljesen máshogy láttam őket. Természetesen.

Azt tapasztalom, hogy sokszor hatalmas a különbség külső és belső között. Főleg meleg körökben. Mindenki megtanul csodaszépnek látszani, de akkor honnan tudja az ember, hogy ki milyen belül? Biztos, hogy nem csodaszép belülről köztük mindenki, sőt. Nagyon fontosnak tartom az őszinteséget. Én őszinte vagyok a külsőmmel. Úgy öltözök fel aznapra, ahogy érzem magam. Sokszor totálisan eltér a megjelenésem egyik napról a másikra, ha nagyon más a lelkiállapotom. A páromat ez szórakoztatja, nekem önkifejezés. Sokszor nézek ki úgy, hogy látom az embereken, hogy nem értik. Hogyha nem olyan cipő van épp rajtam, amit megszokott az emberek szeme a kortársaimon, akkor ott a kérdőjel a tekintetekben. Tudom, hogyha beszélgetnénk őszintén velük, akkor is ott lennének a kérdőjelek, akkor hol itt a probléma? Kicsit elkanyarodtam az alaptémától. Persze ennek is van köze a szexhez. A külső a mai körülmények között egyenlő a szexel...

Szerepek. Köztünk nincsenek szerepek. Nincsenek állandó szerepek. Van, hogy ő van fent és én vagyok mélyponton. Ilyenkor ő az erős, én vagyok, aki hozzá menekül. Az elmúlt egy évben sok volt a problémám, ez sokszor volt így. Sokszor viszont én vagyok az erős és ő a gyenge. Nyugodtabb típus vagyok, kevésbé veszem fel a dolgokat, ebből adódik, hogy sokszor nyugatatom meg őt bizonyos dolgok után. Mindketten szeretjük a változatosságot, mindketten maximálisan bízunk egymásban.

A szexben is ez igaz ránk, nincsenek szerepeink. Mondhatnám, hogy mindketten unik vagyunk. Az is lehet, hogy mindketten passzívak. Vagy mindketten aktívak. Nem tudni, a lényeg, hogy fontosnak tartjuk beteljesíteni a másik vágyait. Legtöbb helyzetben magaméi elé helyezem a párom igényeit a szexben. Az ő orgazmusát jobban élvezem, mint a sajátomat. Nem tudom ez mennyire számít furcsának. Lehet ez még az első barátnőm mellett összeszedett komplexusom lecsapódása. Nem tudom, de nem is érdekel, mert jó így. Gergővel működik. Ő az első ember a Földön, akivel egyszerre tapasztalom a lelki és testi kapcsolatot maximálisan. Számomra a szex olyan dolgok kifejezőeszköze, amit szavakkal nagyon nehéz, talán nem is lehet elmondani. Egy felület arra, hogy kimutassuk a szeretetünket. Egy kétszemélyes utazás, ahol semmi más nincs csak mi. Számomra semmi köze a külsőhöz. Gergő úgy tud hozzám érni, hogy pillanatok alatt elvesztem a fejem. Pedig nem csinál semmi különöset, megérinti a kezem például. Az a nagy helyzet, hogy Ő az, aki megérinti a kezemet. Rá tudunk kapcsolódni egymás csápjaira és mindig érezzük, hogy mire vágyik a másik. Nem mindig ugyanarra. Mindig máshol érzékeny, mindig más izgatja. Nem irányítjuk egymást szex közben sem. Attól izgalmas, hogy a másik egy másik ember, aki nem azt teszi amit mondanak neki, hanem, amit érez. Sokszor tényleg jobban tudja minek örülnék, mint én magam. Fordítva is így van természetesen.

Sokszor voltunk együtt az utcán. Sötét parkokban általában, éjszaka, hajnalban. Biztos van, akinek izgalmasan hangzik. Nekünk nem volt más lehetőségünk. Az elején nem tudta más, csak mi ketten. Nem volt hova menni. Később, nagyon ritkán előfordult, hogy valamelyik barátunknál aludtunk. Na akkor volt ágy is... Az utcán nem lehetett, hogy mindketten elengedjük magunkat. Gergő alapvetően nagyon könnyen oldódik, hamar elfeledkezik mindenről ezért sokszor én vállaltam magamra a figyelő szerepet. Olyan is előfordult, hogy nem tudtam koncentrélni és énis teljesen belemerültem az eseményekbe, na volt hogy így buktunk le. Nem részletezem, elég ciki volt, de nem lett bajunk belőle. Volt olyan is, hogy az egyik barátom elutazott külföldre, addig odamentünk vigyázni a lakásra és egymásra. Az ilyen alkalmakkor tudtuk megtapasztalni, milyen az, ha nem kell semmihez alkalmazkodni, tényleg csak mi vagyunk...

Gyakorlatilag úgy szerettem bele Gergőbe, hogy nem is találkoztunk közben. 4 éve ismertük már egymást, rengeteget mentoráltuk a másikat, rengeteget köszönhettünk lelkileg egymásnak. Összesen 3 × találkoztunk a 4 év alatt. Nem a testére voltam kíváncsi, nem jelentett többet egy személyes találkozó a millió levélnél, üzenetnél, beszélgetésnél. Nem fogott meg külsőre, de eszembe sem jutott ilyesmi, mert barátok voltunk. Soha nem is képzeltem el, hogy hogyan néz ki, nem láttam őt a szemem előtt, amikor beszéltünk, vagy írtam neki. Mikor egyértelműsödött, hogy beleszeretünk egymásba, akkor is a neten kezdődött. Meg is ijedtem élőben, hogy jé tényleg, ő ilyen magas! Megijedtem, amikor közel jött, megcsókolt. Hatalmas volt mindene. Kicsinek, törékenynek éreztem magam mellette. Pedig ő a vékony és mégis mindene szélesebb valójában. Kellett pár óra, mire ezek már nem számítottak. Azóta sem. Nem külsőleg kell egyenlőnek lennünk. Mi tudjuk, hogy mi van belül és más nem számít. Azonnal olyan összhangba kerültünk, mint még soha senkivel. Nem is értettük, hogy lehet, hogy csak most jöttünk össze, mikor mindig is minden jel arra utalt, hogy egymáshoz tartozunk. Ez már nem számít, a lényeg, hogy megtaláltuk egymást.

Mint említettem egyenlőség van köztünk. Dinamikus egyenlőség. Minden megy magától, soha sem volt még olyan, hogy ugyanazt a szerepet szerettük volna mindketten. Mindig kialakul magától. Együtt vagyunk erősek. Együtt vagyunk bátrak. Együtt vagyunk egészek. Van, hogy hevesek vagyunk egymással, van, hogy húzzuk egymást a végsőkig, van hogy száguldunk és nem foglalkozunk a részletekkel, van hogy más sem létezik csak részletek. Van, hogy meg sem szólalunk az ágyban, van hogy bezsélgetünk. Van, hogy nagyon finoman bánunk egymással, van hogy durván. Van hogy csak light-os dolgokat csinálunk, van hogy mindent, ami eszünkbe jut. Helyzetfüggő, hangulatfüggő. Az az érdekes, hogy sohasem volt ebből konfliktus. Soha sem voltunk annyira más lelki állapotban, hogy nagyon másra vágytunk volna az adott helyzetben. Hamar átvesszük egymás hangulatát, legyen az öröm, vagy bánat. Nem tudom mitől, de működik. Nekem ez rég nem a testről szól. Vele soha nem is szólt a testről. Nem is szoktam nézni őt közben. A szemét szoktam egyedül figyelni. Az jobban izgat bárminél a testén, ha érzem Őt, ha minnél több érzékszervemmel tapasztalom a jelenlétét.

Meglepődtem a kezdeti időkben, hogy mennyivel jobban kielégít vele a szex, mint bármi, amit korábban tapasztaltam. Nem csak a testem elégül ki, hanem a lelkem is. Elfáradok, de az az a jól eső fáradtág vesz rajtam erőt. Ilyenkor is ott vagyunk egymásnak. Nem kívánom azonnal újra, nem is akarok felöltözni, menni tovább. Örökre ott akarok lebegni, vele. Ezt szoktam érezni.

Régebben aszexuálinak gondoltam magam. Nem hajtottak a hormonok, mint a kortársaimat. Hamar tudtam kontrollálni a testem, ha az agyam, vagy a szívem mást mondott. Nem ragadtattam el magam, nem beszéltem a szexről, nem élveztem élőben a szexet senkivel. Sem lánnyal, sem férfivel. Nem értettem, hogy mi őrjíti így meg az embereket. Gergő ezen mindig csak mosolyog, mindig megnevetteti, mert eszébe jut, hogy mennyire nem vagyok vele aszexuális. Közeli barátaink egyszer azt mondták nekem, hogy mi valójában leszbikusok vagyunk. Nagyon diszkréten kezeljük az egész kapcsolatunkat. Soha sem beszélünk intim részletekről. A kapcsolatról is virágnyelven fogalmazunk, de azt érezni, hogy nagyon oda vagyunk egymásért. Soha sem szerettem beszélgetni a szexről, főleg a saját szexuális életemről nem szeretek nyilatkozni. Intim dolognak tartom, ami csak rám és a páromra tartozik. Mondták azt is, hogy ez milyen jó így és mennyire igazunk van. Nem tudom, a lényeg, hogy nekünk így jó :)

Amennyit tudtam, megosztottam most. Ezeket sohasem foglaltam még össze. Magamnak sem.

Várakozás...

Gondolom mindenkinek ismerős ez a bénitó, őrjítő, lassan múló érzés. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. Várakozás. ...

Lassan telnek a percek, olyan mintha még csak most ment volna el. Mégis halványodik minden. Az ember elkezd elgondolkozni, hogy vajon nem csak képzeltem az egészet, nem lehet, hogy igazából ez a valóság. Az szörnyű volna, akkor nem lenne értelme semminek, nem szabad erre gondolnom. Miért nem keres? Írtam neki, hívtam, de ő magától miért nem keres. Pedig korlátlanul tud hívni és egész nap net elött ül. Megígérte, hogy ír egy hosszú mailt. Ezt is csak azért mert kb. kicsikartam belőle. Utálok kicsikarni dolgokat belőle. Nem is szoktam. Nem így szoktunk működni. Hiányzom én úgy neki, mint ő nekem? És mi van, ha nem, akkor mit tehetek? Semmit, bele kell törődnöm. Megőrjít. Sejti -e vajon, hogy mit élek át? Igen, ő biztos, hogy tudja. Mindent tud rólam, még azt is, amit én nem. Biztos rengeteg a dolga. Tudom, hogy otthoni barátaival, ismerőseivel találkozik. Biztos jól esik neki az otthoni nyugi. Mostanában sokat stresszeli magát. Mellettem miért nem tud megnyugodni? Mióta összeköltöztünk, nem nyugodt. Nem mondja mi a baj, pedig érzem. Hiába kérdezem. Várok, csak várok, nem értem, de nem tehetek mást. Nem mondja, hogy miért jön mindig este, pedig koradélután felhív, hogy lassan itthon lesz. Tudom, hogy sok a dolga, nem idegesítem. Nem kérem számon, ez nem a mi stílusunk. Tudja, hogy bármit elmondhat nekem. Mindent meg szoktunk beszélni. Miért beszélgetünk kevesebbet, mióta összeköltöztünk? Mért nem járunk el a megszokott kis helyeinkre? Miért nem tanul itthon? Miért nem itthon neki az itthon? Miért nem szól bele semmibe itt, mintha neki nem is lenne otthona? Még a cuccai nagy részét sem hozta át. Mi a baj? Nem biztos bennünk, bennem? Azt gondolom, hogy mindent megbeszéltünk. Nem maradt köztünk konfliktus a nyári zűrök után. Sőt, erősebbek lettünk tőle. Büszkék vagyunk magunkra, hogy milyen szépen meg tudtunk oldani mindent. Akkor mi van most? Valami új probléma? Valami, amit nem akar velem megosztani? Mi lehet, amit nem akar elmondani? Érint engem, vagy azt akrja, hogy ne szóljak bele? Tudja, hogy sosem szólok bele. Sosem ítélkezünk egymáson, sosem utasítjuk egymást, sosem mondjuk el, hogy mit kéne tennie a másiknak, sosem sugalljuk, hogy mit szeretnénk. Akkor jó valami, ha érzem, hogy tisztán az ő fejéből pattant ki, ha én ültettem el a csírát, akkor felemás. Nem egy szolgát kerestünk magunk mellé, hanem valakit aki eredeti.

Ősszel mindig ilyen, mindig dupla erővel nyomasztják a dolgok. Miért nem kér segítséget? Miért nem hagyja magát ellazítani? Miért nem önmaga mostanában? Rengeteg minden változott, de az Isten szerelmére, pozitív irányba! Látom, hogy facebookon postol dolgokat, még olyan csoportba is, aminek mindketten a tagjai vagyunk, like-ol képeimet. Miért nem ír két sort? Másoknak igen, nekem nem. Majdnem két napja nem beszéltünk. Lehet, hogy csak beképzelem az egészet. Lehet, hogy én nem vagyok túl a problémáimon. Mondjuk az biztos, hogy nem múlt el minden, de nem érzem, hogy húznának. Pont a költözés ad energiát. Beindított egy folyamatot, ha lassan is, de biztosan haladok a céljaim felé. Már a rossz álmaim is elmúltak. Felhőtlenül boldognak érezném magam, egyedül az hiányzik, hogy velem tartson ebben. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok? Túl sokat foglalkoztam mostanában a saját problémáimmal? A barátaim problémáival? Miért van mindenki mélyponton, mikor én egy év óta végre kimászok a gödörből? Majdnem minden barátom nagyon ki van készülve, mindenkinek összejött az élet. Vannak akik szinte már kiábrándultak a saját életükből, mindenből. Nekik próbáltam mostanában energiát adni. A párom is segített. Lehet, hogy féltékeny. Azt gondolja, hogy vele kellene többet foglalkoznom? Tudja nagyon jól, hogy van egy ismerősöm, aki az öngyilkosság gondolatával játszik, akit most kihoztunk a szakadékból és aki azóta már egész jól van. Talán hagynom kellett volna és Gergőt részesíteni előnyben. Hülyeség ez az egész gondolatmenetem, hiszen ő a legempatikusabb ember, akit ismerek. Biztos, hogy átlátja és megérti a helyzetet. Szólna, ha nem? Lehet, hogy a saját démonjaival kűzd? Lehet, hogy harcol a féltékenység ellen és ez viseli meg?

Nekem kéne keresnem? Küldtem neki mindenfélét. Hívtam, de nem vette fel. Érzem, hogy nem akar velem beszélni valamiért, nem akarom kierőszakolni, ha nem. Csak nem tudom, hogy miért. Megértem, ha vannak olyan kérdések a fejében, amiben egyedül akar dönteni. Lehetnek tisztázandó dolgok. A nyári eseményeket lehet, hogy nem volt ideje a megfelelő polcra betenni és most ezért akar elvonulni. Semmi baj. A legjobban talán a bizonytalanság bánt, ezzel tud a legjobban fájdalmat okozni. Tudja. Biztos vagyok benne, hogy nem akar fájdalamat okozni. Egyszerűen csak el van merülve a gondolataiban, ahova most engem nem akar beengedni. Miért nem lehet ezt megmondani? Ismer, tudja, hogy nem lenne ezzel semmi bajom.

Minden, amit tehetek, hogy várok. A türelmemmel mutatom ki, hogy szeretem és tiszteletben tartom őt. Nem lehetek olyan dolgok miatt mérges, amiknek nem is ismerem a mozgatórugóját. Tudom, hogy nem kéne spekulálnom. Tudom, hogy el kéne foglalnom magam. Tudom, hogy nem lehet nagy baj. Tudom, érzem hogy szeret. Innentől kezdve nem lehet nagy a baj, bármit megoldunk valahogy. Készülök neki egy meglepetéssel, arra fordítom inkább az időmet. Úgysem tudom függetleníteni a gondolataimat tőle. Nem is akarom már soha!


ui: Úgy döntöttem, hogy neki címezve elküldöm ezt az egészet, amit most itt leírtam...

Ugyanaz az ember mennyire más, ha van párja

Leültem bejegyzést írni, de minden kiment a fejemből, minden téma, amit kitaláltam korábban. Eszembe jutott, hogy valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy az ember személyisége egész más, hogyha „párnál van”, mintha egyedül. Összeszedem az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is itt egy lista, hogy szerintem mitől indulhat be változás a páros embereben:

- A párja személyisége hatással van rá. Átvesz tőle szokásokat, beszédstílust, kifejezéseket, gesztusokat, normákat, gondolatokat, sztorikat, ruhákat, ajándékokat...

- Nem tesz meg olyan dolgokat, amiket a párja nem szeret. Nem megy bele olyasmibe, amivel a párja nem ért egyet, mert nem akar konfliktusokat, esetleg a párja meg tudja győzni, hogy hülyeség az a dolog.

- Megtesz dolgokat, amiket a párja szeret. Bízik benne és az ő nézőpontjából másképp látja ugyanazt a helyzetet, esetleg átértékelődik benne a hozzáállása az adott dolog iránt.

- Biztonságban érzi magát és ezért felszabadultabb, nyitottabb tud lenni.

- Folyamatosan aggódik a kapcsolat miatt. Sok mindent megtesz, amivel erősíti a kapcsolatot, esetleg olyan dolgokat is, amik egyébként nem jellemzőek rá, de a párja miatt megteszi. Idegeskedik, esetleg féltékenykedik, érzelmi hullámvasúton érzi magát. Lehet akkor is, ha a kapcsolattal van probléma, vagy lehet a párjának olyan problémája, ami rá is hatással van, ami őt is nyomasztja.

- A párjával bele mer vágni új élményekbe, amik aztán hatással vannak rá. Lehetnek olyan dolgok, amiket mindig is ki akart próbálni, csak nem volt kivel. Lehet ez bármi, nem feltétlen szexuális jellegű. Lehet egy utazás egy messzi országba, munkahelyváltás, egy hobbi, kutyatartás...

- Van egy kitüntetett szerepben levő ember, vele beszéli meg a gondjait, vele osztja meg az élményeit, ezért talán már kevesebb jut a barátoknak, ismerősöknek. Lekerül a teher a válláról, nincs igénye arra, hogy mindenkivel megbeszélje ugyanazt. 

- Szeret kettesben lenni a párjával, ezért kevesebb időt tölt a barátaival, ismerőseivel, ezért aztán lemarad esemélyekről, kimarad témákból, ami egyre csak hatványozódik. Mivel kiesik a körforgásból ezért nem ugyanabban a mederben halad, mint a többiek, megváltozik hozzájuk képest. 

- A párján keresztül sok új embert ismer meg, ők is hatással vannak rá. Az újdonság pedig mindig izgalmas, lehet az új emberek miatt hanyagolja a régebbi kapcsolatait.

- Olyan dolgok is kijönnek a személyiségéből, amit nem is tudott korábban magáról, vagy nem foglalkozott velük, vagy esetleg nem mert változtatni, de az érzelmi biztonságban, mer változni. Meri felemelni a hangját, meri levágatni a haját, türelmesebb bizonyos helyzetekben...

- Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mert nincs egyedül, mert foglalkoznak vele, szeretik és ő is szeret. Van egy belső kör, ők ketten, ezen keresztül szemléli a világot, ez az otthona, mindenki már csak maximum másodrendű lehet. Az életét a közös kis világuk köré szervezi, ide vonul vissza, innen indul el, ide gyűjti az információit, innen informálódik a legtöbbet...

- Összességében elmondhatjuk, hogy dupla annyi élmény éri, mert nemcsak a sajátjait, hanem e párjáéit is „megtapasztalja”, de dupla annyi a korlátozás is, mert a párja korlátjai az ő korlátjai is. Hogyha a párja nem tud a munkája miatt kimenni külföldre, akkor lehet ő sem fog...

Sokszor viszont probléma, ha valaki feladja a személyiségét, az elveit, a terveit, a lehetőségeit és simul a párjához. A másik azért szeretett bele, mert volt valamilyen, hogyha ahhoz képest máshogy viselkedik, akkor az probléma lehet. Sosem lehet jó egy kapcsolat, amiben bármelyik félnek le kell mondania a személyiségéről a másik miatt. Fontos, hogy mindkét fél egy teljes egész, független személyiség legyen, akik szeretik egymást. Akkor tudok támogatást adni, ha egész vagyok, akkor tudok új élményket behozni a kapcsolatba, ha olyan helyzetek érnek, amiket a párom nem ismer. Akkor tudok mesélni a páromnak, ha mindig érnek olyan élmények, amiknek ő esetleg nem volt a részese, de jó dolog továbbadni neki. Remek, hogy egyszerre két helyen is lehetünk, egyszerre két dolgot  láthatunk, tapasztalhatunk, érezhetünk... Ezeket utána olyan jó megbeszélni. Volt, hogy telefonon beszéltünk órákat Gergővel. Egyfolytában beszámoltunk egymásnak arról, hogy mit látunk, mit eszünk, mire gondolunk, mit érzünk. Olyan volt, mintha két helyen sétálnánk egyszerre. Akkor jöttem rá, hogy milyen csodálatos dolog, hogy két ember össze tud kapcsolódni és át tudják érezni egymás helyzetét. Persze ez akkor a legizgalmasabb, ha egész más a két helyszín, ha egész mást eszünk, ha másra gondolunk, akkor van miről beszélni.

Úgy képzelem ezt el, mintha egy embert két részre szedtek volna, valami belül nagyon közös, de mindenből más jutott egyiknek, más a másiknak, mert nem középen és nem szimmetrikusan vágtak ketté. Mást csinál az, akinek jó a kommunikációs képessége és mást, akinek ügyes a keze. Más mennyiség jutott az érzelmekből is, vagy azok kezelésének a módjából. Más jutott külsőleg, más áll jól a két félnek. Máshol nevelkedtek, lehet bizonyos dolgokban eltér az értékrendszerük, mások a prioritások. Ezeken szetintem nem kell  változtatni, ha nem tényleg fontos dolgokban térnek el, és ha nem ütközik a véleményük. Ha a páromnak a piros a kedvenc színe, nekem meg a kék, akkor nem kötelező megszeretnem a pirost. Elgondolkozhatok, hogy miért is szép a piros, mit jelent neki, vagy milyen jelentést hordoz ez a szín és ez mennyire összeggyeztethető velem. Lehet, hogy közelebb kerülök, ehhez a színhez, de lehet, hogy továbbra sem fogom szeretni valamiért. Viszont, ha a közös hálószoba színét kell eldöbteni, akkor az nem lesz sem piros, sem kék, mert olyan helyen érezzük jól magunkat együtt, ahol mindketten ugyanazt érezzük, ami mindekettőnknek ugyanazt jelenti és ami ugyanúgy tetszik mindkettőnknek. Tehát a háló homokszínű lesz!