A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

A sztori folytatódik

Miután direkt nagyon bunkó módon kimondtam a kapcsolat végét - smsben, könyörtelenül, aztán meg eltűntem - napokig nem is beszéltünk Gergővel. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom már látni többet. Ő aznap utazott vidékre, a szüleihez. Nekem aznap sokkal könnyebb volt minden. Jól éreztem magam, eszembe se jutott, hogy akár szarul is lehetnék. Dolgoztunk az irodán, festettem, takarítottam, sétáltam, zenét hallgattam. Nyugodt voltam. Másnap, vasárnap éreztem, hogy valami kezd nem oké lenni. Addig senkinek nem mondtam, hogy mi történt. Nem érdekelt senkinek sem a véleménye, nem akartam erről beszélni, vagy egyáltalán rá gondolni. Csak szabadulni akartam.

Ráírtam egy közös barátunkra ( legyen a neve itt Emese ) , hogy ez van, szarul vagyok, szívesen beszélgetnék vele. Felhívott, mondta, hogy estig nem ér rá, mert vidéken van, de keressem valamelyik barátnőjét, ők biztos szívesen leitatnak, beszélgetnek velem. Írtam az egyiknek. Nem válaszolt, úgyhogy írtam a másiknak is. Semmi. Később visszahívott az egyik, találkoztunk. Összefutottunk Gergő egyik csoporttársával is, egy sráccal. Leülünk egy padra, egy üveg bor és egy doboz cigi mellett megbeszéltük a szakítást. Közben befutott a lány, akinek eredetileg írtam, pár barátjával. A végén egy kocsmában találtam magam Gergő néhány bartájával. Nagyon fura szitu volt. Az én barátaim még nem is tudtak semmit ( a munkatársam Rómában romantikázott a párjával... ), és Gergő környezete meg nekem segít ebben a helyzetben... Igazat adtak, egyetértettek, hogy nem volt már más válsztásom. Az egyiküknél aludtam, hogy ne találkozzak a lakásban Gergővel. Még éjjel felhivatták velem Gergőt, hátha akkor, ott beszélünk. Azt mondta a telefonba, hogy fáradt, majd másnap. Hétfő reggel nagyon rossz volt bemenni a másik munkahelyre. Borzasztóan voltam lelkileg, testileg. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől vagyok szarabbul, a piától, vagy a lelki nyomástól. Megbeszéltük, hogy este 10-kor találkozunk és dumálunk. Délutántól kezdve mászkáltunk Emesével a városban. Mondta, hogy beszélt Gergővel is. Tartja magát, de látszik rajta, hogy nagyon készen van. Mondta, hogy Gergő már 7-től otthon van. Mivel nagyon fáradt voltam, írtam neki, hogy akkor találkozzunk előbb.

Egyébként még vasárnap, a szakítás másnapján, írtam egy hosszú levelet Gergőnek. Az már egyáltalán nem volt bunkó. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem egy csomó mindent. Megírtam, hogy mikből lett elegem, és ha nem fogta volna fel, egészen pontosan mi játszódott le bennem az elmúlt egy év alatt. Leírtam, hogy miket tanácsolok neki, a konklúzió az volt, hogy nőjön fel.

Nem jött előbb. Visszaírt, hogy maradjon a 10 óra. Ebből arra következtettem, hogy nagyon készül valamivel. Én egyáltalán nem készültem. Azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még neki. Már mindent hallott, olvasott. Nem voltak más gondolataim vele kapcsolatban. Ő meg a kapcsolatunk alatt nem tudott nekem választ adni rengeteg dologra, akkor már mindegy utólag. Így voltam vele. Ott voltam fél órával korábban. Bíztam benne, hogy hamarabb jön. Nagyon fáradt voltam. Még akkor sem gondoltam arra, hogy mi lesz most. Pár perccel egész előtt elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Minden második emberre azt hittem, hogy ő az. Egyre jobban menekülni akartam. Már percekkel elmúlt 10 óra, mikor besokaltam. Azt éreztem, ha meglátnám, elfutnék. Elindultam. Nem tudtam, hova, csak el. Írt egy sms-t, hogy késik. Visszaírtam, hogy most rontotta el az utolsó lehetőségét. Fogalmam sincs, miért írtam neki ezt. Eszembe se jutott, hogy további esélyt adjak kettőnknek. Azt hiszem, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy azt érezze, most mindent elrontott, hogy érezze a saját bőrén is, milyen az, ha bánt. Lássa végre a következményeket. Nem az volt a bajom, hogy késett - énis késős vagyok - hanem, a mentegetőzéséből azt éreztem, hogy már megint nem jelent neki semmi komolyat ez az egész dolog kettőnk között. Ez az az ember volt, akit látni sem akartam. Abban bíztam, hátha egy másik Gergő jön el, akivel tudunk úgy beszélni kicsit mint régen. Nem reménykedtem semmiben, csak szerettem volna utoljára találkozni és elköszönni az igazi Gergőtől. Mikor írt, már tudtam, hogy ez nem lesz meg aznap este.

Kimentem a Dunapartra. Mindig oda mentünk tovább a hősidőkben, azután a Lánchídon át a várba... Most leültem egy padra, néztem magam elé és bőgtem. A szakítás óta előszőr. Nagyon egyedül éreztem magam. Vártam, hogy történjen valami, de nem volt semmi. Közben rengeteg pár haladt el mellettem... Eszembe jutott, hogy milyen nagyon szerelmesen ültünk ott sok sok éjjelen keresztül. Mennyire hittünk a kapcsolatunkban, mennyire nagy álmaink voltak közösen. Együtt ábrándoztunk egy lakásról, amit úgy rendezünk be, ahogy csak akarunk. Ahol annyit beszélgetünk, főzünk, hülyéskedünk, alkotunk, szeretkezünk, amennyit csak akarunk. Ahol igazán kettesben lehetünk kizárva a külvilágot... Tudtam, hogy ott a lakás, és mégsem így lett. Fájt. Azt éreztem, hogy minden elromlott. Zokogtam, és mint egy kisgyerek, arra vártam, hogy végre felébredjek a rémálomból és újra ott legyünk ketten, éjjel, évekkel korábban, a bajoktól mentesen. Azt gondoltam, ha még mindig szeret és mindent vissza akar csinálni, akkor legyen, oldjon meg mindent, találjon meg ott a padon és vigyen magával. Mondja el, hogy hogy lesz eztután, és legyen is úgy. Öleljen meg és ne engedje, hogy méggyszer elengedjem... Ott ülten órákig és nem jött. Azt éreztem, hogy mindennek vége. Az is eszembe jutott, hogy leugrok a hídról, hátha akkor végre figyelne rám. Elindultam a hídon. Átértem. Felmentem a várba, elgyalgoltam a Margit szigtre. Közben fotókat csináltam a kedvenc helyeinkről és elküldözgettem neki. Tudtam, hogy úgyis csak majd otthon látja. Nem volt semmi célom az egésszel, csak mentem, mentem, amíg a lábam bírta. Mikor rájöttem, hogy éjjel van és már nem jár a metró, felhívtam Emesét, hogy aludtatok -e nála. Azt mondta, hogy épp isznak Gergővel. Hívott, hogy menjek oda és beszéljek vele, majd ő kettesben hagy minket. Nem mentem. Haza akartam menni, anyumékhoz. Az éjszakai buszt átvariálták, hajnalban kerültem volna ágyba. Nem lett volna semmi értelme, mert korán kellett kelnem a meló miatt. Elaludtam egy padon, de egy csöves felébresztett. Nagyon készen voltam, de ezen a ponton röhögőgörcsöt kaptam. Kijött minden feszültségem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel senki és a lakásban alszom a konyhában. Ott volt Emese és Gergő. Odaköszöntem, bementem a szobába és elaludtam a földön. Reggel nem volt már ott Gergő, mikor felkeltem.

Másnap hazajött Rómából a munkatársam. Miután mindent megbeszéltünk beköltöztetett pár napra magához.

Folyt. köv.

Meló meló meló

Most van egy kis időm írni, mert egyedül vagyok bent az irodában. A munkatársam beteg napok óta, ma sem jön be dolgozni, így ma teljesen a magam ura vagyok. Végre :)

Nem tudom eddig mennyit írtam róla, de céget alapítottunk a legjobb barátommal. Kivettünk egy irodahelyiséget, amit magunknak kellett megcsinálni. Sok munka volt vele. Még télen kezdtük el csinálni, nyár közepén lett beköltözhető. Még koránt sincs kész, sok a tervünk, de kevés az idő erre. Jellemzően hétvégéken érek rá, fél napokat ezzel foglalkozni. A munkatárs nagyon szerelmes, a hétvégéit romantikus kikapcsolódásra tartogatja, így a bátyámmal szoktunk bejárni dolgozni az irodán. Mindenféle bonyodalom után eljutottunk oda, hogy bevettük a bátyámat is üzlettársnak, illetve anyukám is kapott szerepet. A grafikával mi foglalkozunk ketten, nyílván ez a fő profil, de a bátyám hozott be új ötleteket is. A nyáron főleg pályázatokon indultunk, nem volt olyan sok a megrendelés. Most ősszel viszont minden beindult. Két nagy projektünk van, az egyiket egyedül én viszem. Nagyon király a meló, de a megrendelővel nehéz a közös munka. Hosszú lesz, de bízok a jó végeredményben. Hosszútávú együttműködés is kilátásban van, ha sikeres lesz a dolog :) Keményen kell fellépni, ez egyre jobban megy. Sok mindent nem tanultunk meg a főiskolán, de igyekszünk... Tudtommal még senki sem alapíott saját stúdiót a korábban végzettek közül, jó lenne pozítív példát mutatni. Még egy dolog, amivel a sulit is segítjük...

Nyár közepén az egyik gimis barátom - egy lány - megkeresett egy állásajánlattal. Közös társaságunkkal nyaraltunk együtt. Mostanában felvettem a kapcsolatot régi baráti körökkel, amiknek valaha a tagja voltam. Mindenki tud már Gergőről, gyakorlatilag már mindenki akivel beszélő viszonyban vagyok. Visszakanyarodva, ez a lány pr-osként dolgozik egy kis cégnél, ahol épp nagy szükség van grafikusra. Mondtam neki, hogy külsősként bármikor vállalok munkákat, de a friss cégemet nem tudom itthagyni. A főnöke nem akar külsőssel dolgozni, valakit állandóra keres, úgyhogy ennyiben maradtunk. Nyár végén megint megkeresett, hogy heti 2-3 napot be tudnék -e vállalni jövő év elejéig, amíg találnak valakit teljes munkaidőre. Végiggondoltam, elvállaltam. Úgy voltam vele, hogy kérek egy magasabb összeget, amiért megérné bevállalnom, hogy hónapokig két állásban éjjel nappal robotoljak. Lement az interjú, a főnök elfogadta a kéréseimet. Azóta heti három napot ott vagyok 8 órában. Azokon a napokon még 3 órát dolgozok a saját stúdióba is, plussz még három napot 10 órázok, szintén a stúdióban. Ebből az következik, hogy egy szabadnapom van a héten és folyamatosan fáradt vagyok. Alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom, dolgozok, alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom.... A kikapcsolódok fázis minimálisra korlátozódik. Amúgy nem akarok panaszkodni, mert tulajdonképpen élvezem. Jól esik, hogy van kereslet a munkámra. Azt hiszem, egy telített szakmában, a pályakezdő fiatalnak örülnie kell, ha több helyen várják a munkáját :) Különben is imádom a munkámat, megharcoltam érte, hogy ezt csinálhassam. Kikapcsol, izgalmas, változatos. Most, hogy erről szól az életem - főleg - jól érzem magam. Egyensúlyba kerültem.

Sok mindent elértem, így 24 évesen, amiről azt gondoltam, hogy csak 30 éves korom fölött lehet esélyem rá. Az apámmal történt időszak után akarva akaratlan, felnőttem. A kortársaim, illetve a környezetem még mindig ott tart mint évekkel ezelőtt. Hülyén érzem magam köztük. Sokszor elvesznek kis hülyeségekben és nem haladnak előre az életben. Furcsának tartanak, ha nem veszek részt minden eseményben, nem bulizok velük heti háromszor. Azt éreztetik, hogy velem van a baj, én lettem sótlan... Mikor hulla fáradtan hazamegy az ember és csak nyugodtan olvasgatna, beszélgetne a párjával, vagy megnézne egy filmet összebújva, akkor valahogy nincs kedve a részeg lakótársaival táncolni és hülyülni menni az éjszakába... És még bennem keltik a lelkiismeretfurdalást, hogy nem érzem magam jól. Nem vagyunk már 16 évesek, basszus. Kiakaszt, hogy mindenhez ennyire komolytalanul állnak hozzá. Nem fogják fel, hogy nekem ebből elegem van.

Tegnap a lakáson akadtam ki. Egy dzsumbuj az egész. Régebben még viszonylag rendezett volt, de mostmár annyi ott a felesleges cucc, hogy nem lehet hova elpakolni. Úszunk a lomtengerben... Megőrülök attól, hogy nincs olyan helyiség, ahol nyugi van. Sehol sem lehetek egyedül, nincs egy saját sarkom, ahol azt rakok oda, amit és ahova akarok. Rendet rakni is felesleges, mert minden ott van elől, nem lesz rendezett a szoba sehogy sem, amíg ki nem üritjük. Elegem van az átmeneti megoldásokból, a rumliból, a káoszból. Építeni akrok végre, nem elevickélni valahogy!

Gergő ezeket sose fogta fel. Illetve egyetértett velem, de ennek ellenére ő is kérlelt részegen, hogy menjek velük ökörködni éjszaka, gyakorlatilag a hét minden napján. Mondtam neki, hogy én már nem menekülni akarok a problémáim elől, és könnyű szórakozással jobb kedvre deríteni magamat, hanem megoldani a problémákat és jutni egyről a kettőre. Nem bírt ebből ő sem kiszakadni. Nem talált munkát, nem foglalta el magát hasznos dolgokkal, csak lógatta a lábát és várta, hogy bulizzon vele valaki. Hiába próbáltam neki segíteni, nem tudott kilépni ebből.

Szóval ez van most velem főleg. Hajtás. Most a karrierem és az egzisztenciám van előtérben. Nem is baj, már itt volt az ideje!

Szakítás

Szakítottunk.

Nem bírtam tovább és kimondtam, hogy vége.

Gergő nem volt itt már rég óta, úgy értem lélekben.

Úgy érzem nagyon sokszor próbálkoztam felhívni a figyelmét, hogy ez így nem oké, de nem történt semmi.

Idegenként éltünk egymás mellett.

Úgy éreztem, hogy ezeket csak én látom, ő pedig leszarja az egészet.

Azt éreztem, hogy nem ismerem ezt az embert, aki naponta elalszik mellettem, akinek a jelenéről nem tudok szinte semmit.

Ő sem igazán érdeklődött, hogy velem mi van.

Egy rémálommá vált az egész.

Kifogytam a türelemből.

Fáj.

Beismertem, hogy ennek nincs semmi értelme tovább.

Nincsenek eszközeim, hogy figyelmet csikarjak ki belőle.

Már nem is érdekelt, hogy felfogja -e egyáltalán, hogy mi játszódik le közöttünk, vagy csak leszarja.

Eljutottam a közönyig, amit már jól ismerek korábbi kapcsolataimból.

Nem akartam, hogy elmérgesedjenek a dolgok köztünk, egy nyugodt ( már amennyire nyugodt vagyok mostanában... ) pillanatban akartam kimondani, hogy ennyi és nem több.

Gyerek.

Egyedül vittem a hátamon a közös dolgainkat, már rég óta.

Nem segített, pedig nagyon nehéz időszakom van nekem is.

Nem vett részt a közös döntéseinkben.

Enyém volt minden felelősség.

Nem ilyen kapcsolatra vágytam.

Nem tudok tovább alkalmazkodni.

Nem bírom tovább a szürkeséget, megfojt.

Az egész kapcsolat megfojt.

Ragaszkodik, nem enged, rabul ejt, de leszar, nincs véleményem, ami eljut hozzá.

Fáj.

Nem akarom elhinni, ami itt van a szemem előtt.

Nem akarom, hogy minen valósággá váljon.

Reménykedek.

Fáj.

Újra és újra csalódok.

Rosszabb, mint valaha.

Egyedül vagyok.

Senki sem ért enegem.

Ő nincs.

Semmi nincs.

Szar.

Fáj.

Elég.

Tenni akarok valamit.

Kihajítom a picsába.

Leszarom.

Ki a szar ez?!?

Nem kell.

Mehet, amerre akar, kit érdekel.

Csessze el tovább az életét, már nem az én bajom.

Nem horgonyzok itt tovább.

Nem ezt akarom.

El innen.

Látni sem akarom többet.

Ez az utolsó pillanat, mikor lát, de ezt ő még nem tudja.

Leszarom.

Biztos szar lesz neki.

Hátha egyszer megtudja mit élek át hónapok óta.

Az kéne hozzá, hogy ne tagadjon magának ennyit.

Nem néz szembe semmivel, csak menekül.

Elegem van ebből a menekülésből.

Én nem ilyen vagyok.

Egyszer élünk, nem cseszem el erre az időmet.

Egyszer biztos észbe kap, majd sajnálhatja utólag.

Már messze leszek.

Most van az  pont, hogy eljöttem otthonról és nem akarok többé oda visszamenni.

Megírom neki.

" Még annyi időt sem tudunk mostanában együtt tölteni, hogy szakítsak veled "

Nem érti.

Nyílván.

Semmit sem ért.

Nem tudná elviselni, ha végleg elvesztene...

Pedig végleg elvesztettél!

Egy heted van kiköltözni.

Nem akarlak látni többé!

Pá!

Nem válaszolok neki azóta.