Az egyik ezeréves ismerősöm meghívott facebookon egy event-re. Kiderült, hogy csupa régi barát találkozna, mert épp egy városban vagyunk, épp belefér egy este. Ezekkel az emberekkel annó a gimiben nyári táborokat szerveztünk gyerekeknek. 5 évig összetartottunk, szerveztünk, kreatívkodtunk, vagy csak együtt lógtunk. Az állandó bandában én voltam a legfiatalabb. Már akkor is mindenkit más terület érdekelt, mindenki máshol tanult tovább, de nagyon nyitottak és kíváncsiak voltunk, így sokat tudtunk mesélni egymásnak.
A gimiben, általánosban mindig csak 1-1 emberrel voltam jóban, mindig volt egy aktuális barátom ( általában lány ), de közösségi szinten jelentéktelen voltam. Azt gondoltam magamról, hogy sokaknak unalmas, vagy túl furcsa lehetek, ahoz, hogy népszerű legyek. Sok mindennel nem értettem egyet, amit a kortársaim műveltek, de nem akartam a szeretetükért cserébe önmeghasonulásokon keresztül menni. Elfogadtam, hogy sosem leszek a társaság közepe, sosem fogok hiányozni, ha valahova nem megyek....
Mikor bekerültem ezek közé az emberek közé a táborban, hamar jöttek olyan helyzetek, mikor mindenki rám figyelt. Kreatív ötletekben sosem szenvedtem hiányt, ott pedig pont erre volt szükség. Nem kellett sok idő, hogy a bénító érzés elmúljon, mikor tizen figyeltek, ha megszólaltam. Nagyon megszerettem őket az első táborban. Elkezdtünk összejárni utána, nagyon jó érzés volt egy közösség egyenrangú tagjának lenni. Egyébként a végére majdnem céget is alapítottunk, hogy egy iskolától független gyerektábort összehozzunk, de sajnos ez nem jött össze...
Többen külföldre mentek, mindenki új társaságokba került, elvesztettük egymást. Néha-néha egy-egy emberrel összefutottunk, de mindig mindenki rohant, vagy volt valami, amiért felszínesek maradtak az utóbbi idő rögtönzött találkái. Magamban le is mondtam erről a társaságról. A fősulin megtaláltam az igazi közösséget. A volt barátnőmmel való szakítás után, már minden kapcsolatom lezárult a gimivel. Facebookon is töröltem azokat, akikkel évek óta nem vettük a fáradtságot, hogy beszéljünk... Kicsit sajnáltam, hogy úgy éltem 12 évig egy helyen, hogy nem maradt onnan egy barátom sem, de ezt betudtam annak, hogy ott nem is tudtam önmagam lenni, nem csoda hogy mióta ez megtörtént, másokkal barátkozom.
Szóval most találkoztunk ezekkel az emberekkel. A régi csapat 70%-a ott volt. Kicsit iszogattunk is, így egyre őszintébb lett a társalgás. Az egyik lánynak, miután rákérdezett a szerelmi életem aktuális fejezeteire, elmeséltem Gergőt. Jót dumáltunk róla. Aztán elmeséltem még egy, és még egy régi ismerősnek. Egy idő után az asztal felém eső fele erről beszélt. Könnyűnek éreztem magam, a szituációt természetesnek. Éreztem a tiszteletet egy-két ember szemében, hangjában. Többeket meglepett, hogy ilyen nyílt vagyok és merem vállalni magam. Apám is előkerült mint téma... Azt mondták, hogy látszik rajtam, hogy sokat értem ezek miatt. Kiderült, hogy az egyik lány már hallott róla, hogy nekem van Gergő. Rövid győzködés után kiderült, hogy a volt barátnőm elmesélte egy barátnőjének, ő a bátyjának, ő pedig ennek a lánynak. Elmondtam, hogy tulajdonképpen nem zavar. Már túljutottam azon a fázison, hogy csak olyan emberekkel osztom meg, hogy meleg vagyok, akik biztosan nem mondják tovább senkinek. Nyíltan vállalom a helyzetemet, mert nem hiszem, hogy bármi titkolni valóm lenne, vagy bármi lényegesben különböznék a többiektől. Elmondtam, hogy a környezetemben mindenki tudja, és nem ér atrocitás emiatt. Elmondtam, hogy nagyon szeretem Gergőt és ezt nem félek titkolni, hiszen miért kéne a boldogságot titkolni. Éreztem azt a légkört, mint annó a táborokban. Nyíltságot, korrektséget, kíváncsiságot, támogatást... Jól esett. Többen mondták, hogy szívesen megismernék Gergőt. Többen mondták, hogy vannak meleg ismerőseik, de senkitől nem tapasztaltak ilyen fajta nyíltságot és magabiztosságot, ilyen téren. Erre annyit tudtam mondani, hogy van miért ( kiért... ) azt éreznem, hogy jó úton járok. A titkolózás nem az én kenyerem, így hát nyílan élek úgy ahogy.
Beszéltek az egyik közös ismerősről. Ő is a régi banda tagja, de most nem jött el. Többek szerint meleg, de nem vallja be magának sem. 24 éves és soha nem volt senkije. Kérdezték, hogy hogyan tudnának neki segíteni, hogy elfogadja magát. Nehéz dolog ez, mondtam én. Ez egy olyan folyamat, amit az embernek önmagával kell megvívnia. Ebbe kívülről beleszólni nem nagyon lehet, csak támogatást nyújtani. Persze, ha az ember szerelmes, akkor minden sokkal könnyebben megy. Mondták, hogy legközelebb talán ott lesz, ha ilyen találkozót szervezünk. Mondták, hogy kíváncsiak a véleményére. Hátha lesznek kérdései hozzám, hátha tudok neki segíteni. Mondtam, hogy vannak a környezetemben emberek, akik nyílvánvalóan melegek. A hugom lehet, hogy leszbikus. Tudják, hogy mi az én sztorim, látják hogy lehet így élni, látják hogy a bántások is elkerülnek. Csöndben vannak. Négyszemközt sem vallanak nekem, nem kérdeznek, csak mégjobban tagadnak. Társ nélkül borzasztóan nehéz lehet ez. Egyébként is sok ismerősöm, barátom panaszkodik, hogy nehéz normális körülmények közt ismerkedni, hát még azonos neműekkel. Nem akarnak elkurvulni, nem bárki kell nekik, hanem egy társ. Nem akarnak nagy ügyet csapni a szexuális orientációjukból. Nem tudom hogyan tudnék segíteni. Bárkivel szívesen beszélgetek a témáról, de senkit sem fogok erőszakkal coming out-ra kényszeríteni. Az első lépcső, hogy magadnak áttörd a falad. Ezt kívülről vagy nem lehet, vagy ha sikerül, lehet hogy az illető még nem elég erős, hogy felvegye a harcot a külvilággal. Kívülről lehet támogatni, kaját bedobálni, a kinti világról mesélni...
Örültem, hogy bővült a köre azoknak, akik előtt önmagam vagyok. Örültem, hogy jót beszélgettünk. Remélem, hogy lesz folytatás!
