Redukált én

Tegnap volt egy beszélgetésem pénzügyekről. Az egyik ismerősöm pénzügyi tanácsadónak tanul, úgy néz ki, hogy én leszek az egyik első ügyfele. Sok ponton érintettük a jövőt, utólag elgondolkoztam.

Egy ideje nem tiszta számomra sem a saját jövőképem. Annó a szakításkor éreztem, hogy az életem, céljaim, mint egy kártyavár, összedőlnek. Mondtam is Gergőnek, hogy mindent kihúz alólam. Ezt azóta is így gondolom. Többet már nem tudom azt a biztonságot érezni a jövőmmel kapcsolatban. Nem bízom vakon a céljaim elérésében. Alapvetően a régi céljaim már nem motiválnak. Család, gyerekek, saját lakás, szakmai sikerek, egyikben sem hiszek már. Úgy érzem, hogy ez egy másik ember volt, aki ezekért kűzdött. Előszőr megtanultam, hogy bárkit elveszíthetünk. Betegség, baleset, szakítás, semelyik emberi kapcsolatunk nem állandó és nem is tudom így érezni már. A tárgyakhoz való viszonyom is megváltozott. Gyerekkoromban nagyon ragaszkodtam sok tárgyamhoz, játékokhoz, könyvekhez, ruhákhoz. Szinte betegesen. Hisztiztem, ha valamit nem szerezhettem meg, rengeteg cuccot cipeltem mindenhova. Úgy érzem, hogy élettelen dolgokban kerestem a boldogságot. Később jöttek az emberek. Barátok, párok, az ő szeretetüktől függtem. Aztán a veszteségek okozta fájdalom megtanított rá, hogy így soha sem leszek boldog.

Most mi van helyette? Tapasztalatszerzés leginkább. Igyekszem megtalálni az érdekeset mindenben, ami elém kerül. Nem menekülök, hanem igyekszem minél több mindent megérteni. Nem fölfelé akarok haladni, hanem ezen a szinten terjeszkedni, ahol vagyok. Úgy akarok élni, hogy ne azt néztem mi van előttem, hanem azzal elégedettnek lenni, amim van. Úgy érzem, hogy az a feladatom, hogy másoknak segítsek. Talán meglátok összefüggéseket, amik a tapasztalataimmal vegyítve tájékozottabbá tesznek. Ezeket arra használom, hogy megértsek, támogassak másokat. Most nekem így jó. Később nem tudom mi lesz, lesz e valami amit nagyon el szeretnék érni. Egyenlőre sok energiám abban, hogy ne akarjak semmit nagyon. Új dimenzióját élem az életemnek és izgalmas. Hosszú távon nem tudom mennyi van ebben, kiderül ha majd eljön az ideje.

Samuval egyenlőre nincs ebből konfliktusunk, mert éppen most jelöli ki a saját útját. Magára kell most koncentrálnia én pedig nem zavarok be az eltérő jövőképemmel, lévén hogy nincsen. Akármit is szeretne később, még sok teendője van a közeljövőben, én pedig mellette állok. Nekem most ez jelenti a boldogságot, nem vágyom többre.

Következmények

Egy hónappal ezelőtt volt egy csúnya veszekedésünk Samuval. Meglepetés szülinapot szerveztek nekem a barátaim. Kirándultunk, piknikeztünk, megáztunk, egyik barátomnál tortáztunk, este buliztunk. Egész nap csúsztak le a sörök, fröccsök, estére már be is rúgtam. Éjfélkor zárt a hely, ahol voltunk, ezért Samuval és az egyik barátnőmmel hárman kiültünk a Dunapartra beszélgetni, mert még erőltettem a folytatást. Az ajándékba kapott szlovák gyomorkeserűtől nagyon csúnyán berúgtam, az lett a vége, hogy veszekedtünk hazafele Samuval. Az események nagy részére nem emlékszem, nem voltam tiszta. Egyedül ébredtem az utcán, a telefonom nélkül. Megijedtem, hogy mi történhetett Samuval, hazarohantam, láttam hogy alszik. Lezuhanyoztam, mentem be a szobába és nekemesett. Én azt sem tudtam, hogy mi történik, veszekedtünk. A sokadik sértődés, kiabálás után végre elmesélte, hogy mi történt. Elvieg az volt a vége, hogy az utcán úgy összevesztünk, hogy ellöktem, közöltem hogy köztünk mindennek vége és eltűntem. Keresett, nem talált, hazament. Nem nagyon tudtam felfogni, mert nem értettem, hogy ennek az egésznek mi lehetett az oka. Kerestem a válaszokat, de egyfolytában bántott én meg visszatámadtam. Aztán nem bírtam tovább, el akartam menni sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, mert nagyon kimerültem érzelmileg. Velem még ilyen nem volt, nem szoktam soha így veszekedni emberekkel. Még senki nem tudott így felhúzni korábban. Végül meggyőzött, hogy maradjak, de nem volt hajlandó megbeszélni értelmesen a dolgokat. Csak azt szajkózta, hogy reggel hazamegy vonattal és többet nem jön vissza. Addigra kitisztult a fejem és csak értelmesen meg akartam beszélni a dolgokat, mert csupa félinformáció hangzott el. Nekem még mindig nem volt világos, hogy miért veszekszünk, védekeztem a leki támadások ellen. Mondta, hogy aludjak, aludjak én meg nem tudtam megnyugodni. Addig kérleltem, míg egy kicsit tudtunk beszélgetni nyugodtabban, de nagyjából semmit nem beszéltünk meg. Aludtunk, aztán ment a barátnője elé, aki meg volt beszélve, hogy két napig nálunk alszik. Mikor felébredtem nagyon rosszul éreztem magam. Már nem is az érdekelt, hogy mi történt valójában és mi lehetett az oka, hanem emiatt az egész hangulat miatt voltam rosszul. Nagyon fájt, ha eszembe jutott, milyen arccal nézett rám. Soha nem szerettem volna neki szomorúságot okozni, abszurdnak éreztem a helyzetet. Nem tudtam hovatenni a viselkedésünket. Mielőbb tisztázni szerettem volna a helyzetet. Barátokkal beszélgettem. Nagyjából minenki úgy volt vele, hogy hülye vagyok, de semmi gáz, mindenkivel előfordul az ilyesmi. Nem tudtam, hogy mi lesz, mit szeretne Samu. Féltem, hogy olyannak lát, amilyen nem vagyok. Mondtam neki többször is tiszta fejjel, hogy nem tudom, hogy miért történt, ez nem én vagyok, ezeket a dolgokat nem így gondolom. Nem tudom, hogy miért mondtam bizonyos dolgokat, de ne vegye komolyan, mert nem igazak. Tudom, hogy ilyenkor milyen, csak azt hallja meg, amit meg akar. Nem tudtam, hogy megközelíteni. Azt értezem, hogy elkönyvelt és kész, bezárultak a falak. Az a baj, hogy nem emlékszem semmire és nem tudok magyarázatot adni. Nem kerek nekem a sztori, csak az ő oldalát ismerem az események nagy részéről. Úgy döntöttem, hogy nem tehetek mást, el kell fogadnom az ő verzióját és ezen nem kattogok tovább. Végül megjöttek este a barátnőjével. Nem volt alkalmunk megbeszélni, a lányt kísérgettük helyekre. Igyekeztem normálisan viselkedni. Kitakarítottam, főztem nekik vacsorát, mentem velük mindenfele. Ez ment napokig, aztán együtt hazamentek vidékre...

Nekem meg jött a bizonytalanság különböző hullámokban. Nem akartam Samut nyúzni, de úgy éreztem, hogy percről percre messzebb van & egy idő után már nem tehetek semmit. Levelet akartam neki írni már az elejétől, de annyira ideges voltam, hogy nem bírtam egy helyben ülni. Miután beláttam, hogy ez az egyetlen irány, amiben elmozdulhatok, rákoncentráltam az energiáimat & mindent leírtam neki, amit gondolok. Nem vártam nagy kibékülést. Egyrészt nem vagyok ennyire szentimentáliskodó, másrészt nem tűnt reálisnak. Azt szerettem volna, hogy mindketten megnyugodjunk & továbblépjünk ezen. Inkább arról beszéljünk, hogy mi lesz, ne arról, hogy mi volt. Elolvasta, leírta, hogy rosszul esett neki, amit csináltam. Elmondta, hogy nehéz neki, egyenlőre nem tud túllendülni, idő kell neki, de amúgy folytassuk, nincs para.
Azóta is igyekszem. Megfogadtam, hogy nem bántom többet. Mikor felhúz, akkor sem hagyom magam felidegsíteni. Ha nagyon élesedik a helyzet, akkor inkább időt adok magamnak lenyugodni.
Ebből eljutottunk odáig, az én szempontomból, hogy nem szólok semmiért. Ha valamiért mégis, akkor is tompítva, csak a sokadik alkalommal, vagy ha nagyon tellik a pohár. Bármit megteszek neki szó nélkül, a saját ingerküszöbömet pedig magasan tartom. Mosok, főzök, takarítok, bármikor megyek vele szórakozni időt & pénzt sem kímélve. Ha pár napig nincs itt nem költök semmit, hogy legyen pénzem, ha itt van & megyünk valahova.
Két hétig szabin voltam a hónap végén. Sokat voltunk együtt. Éreztem, hogy valami nem oké, akárhogy igyekszem szeretni, falat húz közénk. Igyekeztem az optimista oldalamat elővenni & csak csinálni tovább, amit a szívem diktál. Sokszor nehéz volt csendben maradnom, de nem érdekel. Szeretem. Bármit megtennék érte, Néha összezuhanok & hagyom magamnak átérezni, hogy mennyire megbánt apró gesztusokkal. Aztán meggyőzöm magam, hogy nem kell ezeket felvennem, csak magamat, a szeretetemet adnom. Azzal nem lehet semmi baj, ha szeretek valakit.
Fáj sokszor. Néha egy cigi mellett elgondolkozom, hogy hova tartunk. Lehet, hogy nem látja, de sok áldozatot hozok érte & közben ő a sértett fél. Hova vezet ez? Neki sokkal több mindent lehet, mint nekem ebben a kapcsolatban. Moat ez a helyzet csak ráerősít.
Felhoztam neki végül. Megkérdeztem, hogy mi a baja velem. Azt mondta, hogy nehezen tud megbocsátani. Elfogadom, de nem tudom meddig mehet ez így. Zavar hogy folyamatos teljesítési ingerem van felé & úgy érzem hogy kevesebbet kapok vissza. Ez rombolja a kapcsolatunkat. Folyamatosan igyekszem félretenni a sérelmeimet, neki lehet kiakadni, lekezelni, beszólni, érzelmekkel zsarolni, tesztelni, szeretetet rendelni bármikor bármekkora mennyiségben. Megijedek, mert ez nem egy egyenlőségre épülő, egészséges kapcsolat felé visz minket. Szeretem. Azt szeretném, hogy jól menjenek köztünk a dolgok. Félek. Felnőttebb szeretnék lenni, de mindig ellágyulok tőle. Tudom, hogy ez most nem igazán jó nekünk, keresem a megoldást, ami mindkettőnknek emészthető.

Barátok?

Tegnap este egyedül ültem a gangon. Kezemben fehérborral és cigivel azon tűnődtem, hogy miért nincs senki, akit felhívhatnék szombat este. Senkit sem tudtam, aki eljönne velem kiereszteni a gőzt.

Nagyon fárasztó hetem volt, amit a péntek esti ügyfélkommentek csak mégjobban megkoronáztak. Ordítani tudtam volna hazafele. Semmi komoly bajom, csak feltornyosult bennem a sok stressz. Úgy volt, hogy megyünk valahova Gergővel. Átjött egy meleg haverja, borozgattunk hárman, beszélgettünk. Nem volt rossz, de mindenki finomkodott. Igazából csak tovább fársztott mentálisan, hogy figyelnem kellett magamra, meg a házigazdáskodás is kimerített. Amíg ők 1-1 pohárral ittak, én megittam négyet... Benne volt a levegőben a feszültség, nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam. Aztán a srác hazament, nem mentünk tovább sehova. Még egy darabig győzködtem Gergőt, hogy menjünk még valahova, de már félig aludt...

Azt éreztem, hogy tele vagyok, a fejemben a heti munkabeszélgetések, viták, teendők visszhangzottak. Valami egész mást szerettem volna csinálni. Megpróbáltam elhívni pár barátomat, hátha van kedve valakinek felkerekedni velem és reggelig menni menni menni. Vagy elutaztak, vagy fel se vették a telefont...

Egyedül a gangig jutottam, kijött utánam a kutya is. /Legalább nem mondhatom, hogy a kutya se törődik velem :P / Azon golndolkoztam, bárcsak bátrabb lennék és elindulnék egyedül valamilyen ismeretlen társasághoz csatlakozva. Itt lakunk a party központban, tele az utca, az egész környék laza fiatalokkal. Nem tudok idegenekkel szóba elegyedni. Ha megszólítanak, úgy más, szívesen beszélgetek, de én utálok nyomulni. Barátokkal sokszor ismerünk meg egy-egy új embert, akkor mindig lelkes vagyok és nem okoz gondot a kommunikáció. Sajnos egyedül mégis képtelen vagyok rá.

Arra jutottam, hogy sok embert kell megismernem, hogy legyenek még, akiket felhívhatok, hogy merre járnak este, csatlakozhatok -e egy-két órára. Amíg Gergő a hétvégén is dolgozik, nincs örök társam a hajnalig csavargásra, bennem pedig sok a mehetnék. Hiányzik a társasági életem, hiányoznak a spontán őrültségek. Hiányzik, hogy mások hívogassanak, hogy menjek-menjek. Tudom, tehetek róla, hogy ez így alakult. Sokszor rossz oldalra áltam, vagy nem védtem meg azokat, akiknek szükségük lett volna rá. Én is hagytam, hogy széthulljon a fősulis baráti társaság. Csak a panaszkodásra tellett részemről is. Sajnos már túl nagy sebek keletkeztek, mindenkit más fele húz a büszkesége. Új utakon kell járnom. Szeretnék egy vegyes, laza, boldog baráti kört, de néhány négyszemközti barátság is nagyon boldoggá tenne.

Imádok például főzni; itt a projektor, lehet mozizni; mindig vannak kreatív ötleteim programokra, problámák megoldására; szeretek jókat beszélgetni, hülyéskedni, vagy komoly dolgokról filozofálni; szívesen eljárnék sok-sok kiállításra, megnyitókra, eseményekre, beszélgetnék róluk; szeretek kirándulni, csavarogni, piknikezni, új helyeket, új ízeket felfedezni; sokan mondják rám, hogy egyedi látásmódom van; szívesen segítek másoknak, meghallgatom őket, ha tudok tanácsokat adok; cuki a kutyám; szeretek nagylelkű lenni; nincsenek zűrös dolgaim; nem vagyok nyomulós; alkoholmentes és alkoholos programokban is benne vagyok; nem irigykedek; nem szoktam szívességeket kérni;  empatikus vagyok, igyekszem mindekit megérteni és elfogadni... Miért tűnnek el a barátaim? Miért kerülnek az emberek? Egy okot tudok csak, hűséges vagyok olyan barátokhoz, akik megosztják az embereket, akik mellől sokan eltűnnek. Ez ekkora hiba lenne? Szeretem és nem hagyom ott őket. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy elég színes vagyok ahoz, hogy ne azonosítsanak másokkal csak azért, mert jóban vagyunk. Furcsák az emberek!

A változás szele

Érzem, hogy közeleg valami. Valahogy kevésbé nyomasztanak a mindennapi gondok, mint korábban. Régen volt bennem ilyen várakozás a jövőt illetően. Nem tudom hol vesztettem el a fonalat. Illetve az még csak csak megvan, de hogy miért nem sikerült eddig felvenni, azt nem értettem. Sokszor hallottam, hogy a gyász ilyen, hogy egyik nap egyszer csak úgy kelsz, hogy vége, hogy nincs többé és új dolgok kezdődnek. Két sötét év van mögöttem.

Három éve növesztem a hajam. Mindig elvarázsolt a hosszú kibontott haj, mindegy hogy nő vagy férfi volt a viselője. Sosem bontom ki a hajam, mindig össze van fogva, vagy sapka alatt van... Szépen csendben elérte a hátam közepét. Ma valamiért nem fogtam össze. Felszabadító érzés, mintha nem is az enyém lenne. Lehet, hogy ez egy mélyen megbúvó ígéret volt eddig. Nem mertem élni a lehetőségeimmel, árnyként nagyon óvatosan éltem.

Ma a munkatársammal kitöltöttünk egy kérdőívet. Egy designer oldal a szárnyai alá vesz és ehhez egy bemutatkozást vártak tőlünk, kérdések alapján. Voltak mindennapi kérdések, amit vicceskedve próbáltam megválaszolni, de sokszor nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mi lehet bennem az érdekes. Közben döbbentem rá, hogy mennyire hagyom elfolyni a napjaimat. Mindig ugyanaz a biztonságos rutin. RUTIN, te jó ég, mindtha nem is magamat hallanám. A tizenöt éves magam, ha most szembetalálkoznánk durván lehordana. Maga voltam a rutin ellentéte. Mindig a felfedezés, a tréfa, a megszokott eljárások kerülése mozgatta a fantáziám, nem a biztonság.

A munkám ma nagyon jól ment. Van egyfajta biztoshogyjóleszérzemhogyígykellennie érzésem, ha valamit jól csinálok. Ilyenkor úgy érzem falakat át tudnék törni, olyan erő száll meg, olyan tiszta kapcsolat valamivel, amit meg kell csináljak, amit kapok, hogy létrejöjjön általam. Na, ezt sem éreztem évek óta, mindig elbizonytalanodtam. Emiatt belassultam az utóbbi időben. A munkatársam már nem is emlékszik arra, hogy valaha gyorsan dolgoztam volna...

Itt van, érzem, tudom. Érzem a reményt. Azt hittem örökre elveszett, hogy a túlélés a valódi élet, amit így vagy úgy leplezni próbálunk. Hihetetlen, hogy tudtam enélkül élni.

Már csak egy kívánságom van, hogy jusson belőle Gergőnek is. Száműzzük el együtt a sötétség napjait! Nem fogom össze a hajam, kapjon csak bele a szabadság szele!

Egy éves a blog - érdekességek

Így, hogy évfordulóhoz értem, kíváncsi lettem a bloggal kapcsolatos statisztikákra. Egyébként hidegen hagynak ezek, nem a látogatók számát próbálom emelni a bejegyzéseim milyenségével. Ha ez így lenne, napota írnék rövid postokat, telepakolnám divatos témákkal, képekkel, linkekkel. Gyakorlatilag naplót írok a kapcsolatom tükrén keresztül, ami ebben az esetben egy meleg párkapcsolat. Lehet, hogy idegesítő a zabolátlan eszmefuttatásom. Lehet, hogy sokmindent leírok, ami evidens, lehet hogy olyan érzésekről is szót ejtek, amik naívnak mutatnak. Lehet, hogy néha színpadisas a stílusom. Bizonyára sokan frászt kapnak a szövegeimtől. Itt, ezen a helyen le szoktam venni a hétköznapi pajzsaimat. Leírom, amit a dolgok mögött megélek, belül. Vannak, akiket ez érdekel. Örülök, hogy nincsenek beszólások. Még aki esetleg frászt is kap tőlem, az is tiszteletben tart, úgy látszik :) Mindegy, jöjjenek az egy éves statisztikák, néhány - ahogy az tőlem elvárható, nemisbiztos, hogy csak néhány... - megjegyzéssel ellátva:

2008 májusában a kutya sem volt rám kíváncsi... Persze ezt más soha nem tudom meg, mert 2011 október végén indítottam a dermedt lelkek blogot... Egy éve, novemberben 2421 megtekintés volt a csúcs. Ez gyakorlatilag egybeesik az indulással. Érthető, hogy ilyenkor sokan kíváncsiak. Bár mit talál az ember egy induló blogon, max egy-két bejegyzést arról, hogy ki ő és mi a célja az oldallal... Úgy tűnik nagyjából az emberek harmadát érdeklem :D Persze ez nem ilyen egyszerű, de szeretek ilyeneken hülyülni. 700-1000 megtekintés állandósult havonta. A vége azért esik lefele, mert az a mostani hónap és még csak harmadika van... Összesen 11692 látogatás történt az oldalon eddig. Ez meglepő számomra. Nem tudom, hogy mik a normális számok, de ez nekem baromi sok :) Nyílván ez jóval kevesebb embert jelent, de durva belegondolni. Az azért sejthető, hogy nem 3-4 ember olvas hétről hétre. Hihetetlen :) És köszi!

Nem tudom, hogy ki követ külföldrűl, új infó nekem. Az USA-ból ennyiszer nézték a blogot, durva. Szerbiára és Thaiföldre lenne tippem :)

Ezek a legolvasottabb bejegyzéseim. Nem tudom, hogy miért a munkám vezeti a sort, de az látszik, hogy a külföldi tapasztalatok és a ködösen megfogalmazott címeket rejtő bejegyzések sok embert érdekelnek.

Ezekből pedig semmi következtetést sem fogok levonni :) Azért azt elárulom, hogy én Mac-et használok és Safarit, néha iPad-et bejegyzés íráshoz. Szóval nem én lendítem fel a látogatottsági adatokat :)

Fontos még, hogy 126 bejegyzés érkezett az egy év alatt. Nem sok, nem kevés. Szerintem a támákhoz viszonyítva ez oké. Tudom, hogy nehéz hozzászólni a végtelen önelemzéseimhez. Sokan vagytok, akik csöndben maradtok. Álltalában én is így vagyok más territóriumán... Bíztatok azért mindenkit, hogy néha bukkanjon fel egy-egy gondolattal.

A blog átesett egy design váltáson is. Ez ezért történt, mert a kapcsolatom is - amiről a szövegeim legtöbbszőr szólnak - átesett egy nagy váltáson. Inkább úgy mondanám, hogy túljutottunk egy nagy göröngyön. Egyébként az itteni külső messze van attól a mércétől, amit a munkámban diktálok magamnak, mint grafikus. Az átszínezéseken, háttéren kívül egyáltalán nem nyúltam bele a sablonba. Majd egyszer talán készítek egy egyedi felületet.

Végül köszönöm Kapitánynak és Fabiennek a tőlük érkező vendégeket! Ígérem, folytatom!

U.I. : Van egy nagy tervem, ami alapvetően átalakíthatja a blogot. Nem árulok el részleteket, de véleményem szerint nemhogy letérek az eddigi útról, hanem megtöbbszörözöm az üzenetet. Ha összejön, és működik...

A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

A sztori folytatódik

Miután direkt nagyon bunkó módon kimondtam a kapcsolat végét - smsben, könyörtelenül, aztán meg eltűntem - napokig nem is beszéltünk Gergővel. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom már látni többet. Ő aznap utazott vidékre, a szüleihez. Nekem aznap sokkal könnyebb volt minden. Jól éreztem magam, eszembe se jutott, hogy akár szarul is lehetnék. Dolgoztunk az irodán, festettem, takarítottam, sétáltam, zenét hallgattam. Nyugodt voltam. Másnap, vasárnap éreztem, hogy valami kezd nem oké lenni. Addig senkinek nem mondtam, hogy mi történt. Nem érdekelt senkinek sem a véleménye, nem akartam erről beszélni, vagy egyáltalán rá gondolni. Csak szabadulni akartam.

Ráírtam egy közös barátunkra ( legyen a neve itt Emese ) , hogy ez van, szarul vagyok, szívesen beszélgetnék vele. Felhívott, mondta, hogy estig nem ér rá, mert vidéken van, de keressem valamelyik barátnőjét, ők biztos szívesen leitatnak, beszélgetnek velem. Írtam az egyiknek. Nem válaszolt, úgyhogy írtam a másiknak is. Semmi. Később visszahívott az egyik, találkoztunk. Összefutottunk Gergő egyik csoporttársával is, egy sráccal. Leülünk egy padra, egy üveg bor és egy doboz cigi mellett megbeszéltük a szakítást. Közben befutott a lány, akinek eredetileg írtam, pár barátjával. A végén egy kocsmában találtam magam Gergő néhány bartájával. Nagyon fura szitu volt. Az én barátaim még nem is tudtak semmit ( a munkatársam Rómában romantikázott a párjával... ), és Gergő környezete meg nekem segít ebben a helyzetben... Igazat adtak, egyetértettek, hogy nem volt már más válsztásom. Az egyiküknél aludtam, hogy ne találkozzak a lakásban Gergővel. Még éjjel felhivatták velem Gergőt, hátha akkor, ott beszélünk. Azt mondta a telefonba, hogy fáradt, majd másnap. Hétfő reggel nagyon rossz volt bemenni a másik munkahelyre. Borzasztóan voltam lelkileg, testileg. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől vagyok szarabbul, a piától, vagy a lelki nyomástól. Megbeszéltük, hogy este 10-kor találkozunk és dumálunk. Délutántól kezdve mászkáltunk Emesével a városban. Mondta, hogy beszélt Gergővel is. Tartja magát, de látszik rajta, hogy nagyon készen van. Mondta, hogy Gergő már 7-től otthon van. Mivel nagyon fáradt voltam, írtam neki, hogy akkor találkozzunk előbb.

Egyébként még vasárnap, a szakítás másnapján, írtam egy hosszú levelet Gergőnek. Az már egyáltalán nem volt bunkó. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem egy csomó mindent. Megírtam, hogy mikből lett elegem, és ha nem fogta volna fel, egészen pontosan mi játszódott le bennem az elmúlt egy év alatt. Leírtam, hogy miket tanácsolok neki, a konklúzió az volt, hogy nőjön fel.

Nem jött előbb. Visszaírt, hogy maradjon a 10 óra. Ebből arra következtettem, hogy nagyon készül valamivel. Én egyáltalán nem készültem. Azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még neki. Már mindent hallott, olvasott. Nem voltak más gondolataim vele kapcsolatban. Ő meg a kapcsolatunk alatt nem tudott nekem választ adni rengeteg dologra, akkor már mindegy utólag. Így voltam vele. Ott voltam fél órával korábban. Bíztam benne, hogy hamarabb jön. Nagyon fáradt voltam. Még akkor sem gondoltam arra, hogy mi lesz most. Pár perccel egész előtt elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Minden második emberre azt hittem, hogy ő az. Egyre jobban menekülni akartam. Már percekkel elmúlt 10 óra, mikor besokaltam. Azt éreztem, ha meglátnám, elfutnék. Elindultam. Nem tudtam, hova, csak el. Írt egy sms-t, hogy késik. Visszaírtam, hogy most rontotta el az utolsó lehetőségét. Fogalmam sincs, miért írtam neki ezt. Eszembe se jutott, hogy további esélyt adjak kettőnknek. Azt hiszem, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy azt érezze, most mindent elrontott, hogy érezze a saját bőrén is, milyen az, ha bánt. Lássa végre a következményeket. Nem az volt a bajom, hogy késett - énis késős vagyok - hanem, a mentegetőzéséből azt éreztem, hogy már megint nem jelent neki semmi komolyat ez az egész dolog kettőnk között. Ez az az ember volt, akit látni sem akartam. Abban bíztam, hátha egy másik Gergő jön el, akivel tudunk úgy beszélni kicsit mint régen. Nem reménykedtem semmiben, csak szerettem volna utoljára találkozni és elköszönni az igazi Gergőtől. Mikor írt, már tudtam, hogy ez nem lesz meg aznap este.

Kimentem a Dunapartra. Mindig oda mentünk tovább a hősidőkben, azután a Lánchídon át a várba... Most leültem egy padra, néztem magam elé és bőgtem. A szakítás óta előszőr. Nagyon egyedül éreztem magam. Vártam, hogy történjen valami, de nem volt semmi. Közben rengeteg pár haladt el mellettem... Eszembe jutott, hogy milyen nagyon szerelmesen ültünk ott sok sok éjjelen keresztül. Mennyire hittünk a kapcsolatunkban, mennyire nagy álmaink voltak közösen. Együtt ábrándoztunk egy lakásról, amit úgy rendezünk be, ahogy csak akarunk. Ahol annyit beszélgetünk, főzünk, hülyéskedünk, alkotunk, szeretkezünk, amennyit csak akarunk. Ahol igazán kettesben lehetünk kizárva a külvilágot... Tudtam, hogy ott a lakás, és mégsem így lett. Fájt. Azt éreztem, hogy minden elromlott. Zokogtam, és mint egy kisgyerek, arra vártam, hogy végre felébredjek a rémálomból és újra ott legyünk ketten, éjjel, évekkel korábban, a bajoktól mentesen. Azt gondoltam, ha még mindig szeret és mindent vissza akar csinálni, akkor legyen, oldjon meg mindent, találjon meg ott a padon és vigyen magával. Mondja el, hogy hogy lesz eztután, és legyen is úgy. Öleljen meg és ne engedje, hogy méggyszer elengedjem... Ott ülten órákig és nem jött. Azt éreztem, hogy mindennek vége. Az is eszembe jutott, hogy leugrok a hídról, hátha akkor végre figyelne rám. Elindultam a hídon. Átértem. Felmentem a várba, elgyalgoltam a Margit szigtre. Közben fotókat csináltam a kedvenc helyeinkről és elküldözgettem neki. Tudtam, hogy úgyis csak majd otthon látja. Nem volt semmi célom az egésszel, csak mentem, mentem, amíg a lábam bírta. Mikor rájöttem, hogy éjjel van és már nem jár a metró, felhívtam Emesét, hogy aludtatok -e nála. Azt mondta, hogy épp isznak Gergővel. Hívott, hogy menjek oda és beszéljek vele, majd ő kettesben hagy minket. Nem mentem. Haza akartam menni, anyumékhoz. Az éjszakai buszt átvariálták, hajnalban kerültem volna ágyba. Nem lett volna semmi értelme, mert korán kellett kelnem a meló miatt. Elaludtam egy padon, de egy csöves felébresztett. Nagyon készen voltam, de ezen a ponton röhögőgörcsöt kaptam. Kijött minden feszültségem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel senki és a lakásban alszom a konyhában. Ott volt Emese és Gergő. Odaköszöntem, bementem a szobába és elaludtam a földön. Reggel nem volt már ott Gergő, mikor felkeltem.

Másnap hazajött Rómából a munkatársam. Miután mindent megbeszéltünk beköltöztetett pár napra magához.

Folyt. köv.

Szakítás

Szakítottunk.

Nem bírtam tovább és kimondtam, hogy vége.

Gergő nem volt itt már rég óta, úgy értem lélekben.

Úgy érzem nagyon sokszor próbálkoztam felhívni a figyelmét, hogy ez így nem oké, de nem történt semmi.

Idegenként éltünk egymás mellett.

Úgy éreztem, hogy ezeket csak én látom, ő pedig leszarja az egészet.

Azt éreztem, hogy nem ismerem ezt az embert, aki naponta elalszik mellettem, akinek a jelenéről nem tudok szinte semmit.

Ő sem igazán érdeklődött, hogy velem mi van.

Egy rémálommá vált az egész.

Kifogytam a türelemből.

Fáj.

Beismertem, hogy ennek nincs semmi értelme tovább.

Nincsenek eszközeim, hogy figyelmet csikarjak ki belőle.

Már nem is érdekelt, hogy felfogja -e egyáltalán, hogy mi játszódik le közöttünk, vagy csak leszarja.

Eljutottam a közönyig, amit már jól ismerek korábbi kapcsolataimból.

Nem akartam, hogy elmérgesedjenek a dolgok köztünk, egy nyugodt ( már amennyire nyugodt vagyok mostanában... ) pillanatban akartam kimondani, hogy ennyi és nem több.

Gyerek.

Egyedül vittem a hátamon a közös dolgainkat, már rég óta.

Nem segített, pedig nagyon nehéz időszakom van nekem is.

Nem vett részt a közös döntéseinkben.

Enyém volt minden felelősség.

Nem ilyen kapcsolatra vágytam.

Nem tudok tovább alkalmazkodni.

Nem bírom tovább a szürkeséget, megfojt.

Az egész kapcsolat megfojt.

Ragaszkodik, nem enged, rabul ejt, de leszar, nincs véleményem, ami eljut hozzá.

Fáj.

Nem akarom elhinni, ami itt van a szemem előtt.

Nem akarom, hogy minen valósággá váljon.

Reménykedek.

Fáj.

Újra és újra csalódok.

Rosszabb, mint valaha.

Egyedül vagyok.

Senki sem ért enegem.

Ő nincs.

Semmi nincs.

Szar.

Fáj.

Elég.

Tenni akarok valamit.

Kihajítom a picsába.

Leszarom.

Ki a szar ez?!?

Nem kell.

Mehet, amerre akar, kit érdekel.

Csessze el tovább az életét, már nem az én bajom.

Nem horgonyzok itt tovább.

Nem ezt akarom.

El innen.

Látni sem akarom többet.

Ez az utolsó pillanat, mikor lát, de ezt ő még nem tudja.

Leszarom.

Biztos szar lesz neki.

Hátha egyszer megtudja mit élek át hónapok óta.

Az kéne hozzá, hogy ne tagadjon magának ennyit.

Nem néz szembe semmivel, csak menekül.

Elegem van ebből a menekülésből.

Én nem ilyen vagyok.

Egyszer élünk, nem cseszem el erre az időmet.

Egyszer biztos észbe kap, majd sajnálhatja utólag.

Már messze leszek.

Most van az  pont, hogy eljöttem otthonról és nem akarok többé oda visszamenni.

Megírom neki.

" Még annyi időt sem tudunk mostanában együtt tölteni, hogy szakítsak veled "

Nem érti.

Nyílván.

Semmit sem ért.

Nem tudná elviselni, ha végleg elvesztene...

Pedig végleg elvesztettél!

Egy heted van kiköltözni.

Nem akarlak látni többé!

Pá!

Nem válaszolok neki azóta.

Tiszta lappal

Nem akarok hiteltelennek tűnni, de egyfolytában változik az álláspontom a kapcsolatomról. Tegnap reggel kimondtam magamnak, hogy szakítok. Egész nap ez járt. a fejemben. Tomboltam, sírtam, szomorkodtam, gyászoltam.

Úgy volt, hogy este találkozom egy lánnyal, akivel régóta tervezzük, hogy kölcsönös lelkisegélyt nyújtunk egymásnak. Végül hozta egy munkatársát is, így nem nagyon tudtunk beszélgetni. Odahívta Gergőt, direkt kettesben hagytak többször. Ilyenkor csak ültünk némán, mint a hülyék. Mikor épp ketten voltunk a lánnyal, rámbízott egy nagy titkot. Rájöttem, hogy neki sokkal szarabb, mint nekünk. Olyan helyzetben van, amin nem lehet változtatni, csak az idő segíthet. Ma leülünk vmikor napközben és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki elfáradt, közben Gergő - végre!!! - megkérdezte, hogy kiülünk -e ketten vhova beszélgetni. Mentünk. Nem terelte a témát, belevágott. Azt mondta, higy sokat gondolkozott. Bocsánatot kért a tehetetlenségéért. Elfogadta a segítségemet és hajlandó volt nyitni. Hosszan beszélgettünk. Őszintén. Megigérte, hogy őszinte lesz hozzám. Sokmindent megbeszéltünk az elmúlt egy évről és korábbról. Nem csak én beszéltem. Azt mondta, hogy olyan dolgokat mondok neki, amiben nagyon igazam van, de eddig soha senki nem mondta meg neki ezeket. Azt mondta, hogy szeretné levetkőzni ezeket a gyengeségeket, de nem tudja hol kezdje. Adtam neki tippeket. Kijelőltük a keddet, mint közös napot. Akármi is történik, minden kedden elmegyünk sétálni, megbeszéljük az elmúlt egy hetet. A kérdésekwt, a felfedezéseket, a terveket, ötleteket, vágyakat... Megigértük, hogy többet nem megyünk el egymás mellett. Azt kérte, hogy segítsek neki, hogy több legyen az önbizalma, hogy érettebben tudjon helyzetekhez hozzáállni. Azt kértem, hogy mondja el a benne kavargó dolgokat, nevezze meg a félelmeit. Jelöljön ki elsőnek apró, aztán egyre nagyobb célokat, amiket ha sikerül elérnie, akkor bátrabb lesz, és mer majd dönteni a saját dolgairól. Azt is kértem, hogy amit kimond, azt vegye komolyan. Bizonyosodjon meg róla, hogy a másik fél is azt fogja fel, amit ő közölni akar. Ne hagyjon embereket, helyzeteket. magát bizonytalanságban. Úgy érzem, hogy ez most őszinte volt. Kiderül. Mindketten azt gondoljuk, hogy még semmi sem késő. Kiderül.

Most hiszek bennünk. Mi írjuk a szabályokat. Ez a beszélgetés olyan volt, amiből sok erőt nyertem, nem csak a kapcsolatra nézve. Énis el tudtam neki mondani olyan dolgokat este, amiket eddig magamnak sem mondtam ki. Összetörve, szárnya szegetten, de úgy ültünk ott, mint régen. Azt hiszem, hogy sokminden változott, de az a bizonyos szál még mindig összeköt minket. Vigyázunk rá, főleg most hogy megéreztük, hogy milyen könnyen megremeg, ha valami külső tényezőt hagyunk közel kerülni hozzá. Vigyázunk egymásra, sokkal jobban,mint eddig!

Vihar előtti csend

Gergő hazajött. Nem úgy ahogy megbeszéltük. Egy szombati napon érkezett volna, egyszerre értünk volna haza vmikor délután. Egy-egy üveg borral a kezünkben nyakunkba vettük volna a várost - mint régen - és reggelig dumáltunk volna. Végre elmondta volna az ő álláspontját. Reagált volna a rengeteg dologra, amit írtam/mondtam neki. Végre újra részesei lehettünk volna egymás életének. Pontot tehettünk volna a végére, ennek a kapcsolatunk számára zűrös időszaknak. Szombatra úgy éreztem, hogy szeretném folytatni Gergővel a kapcsolatot. Hiányzott, éreztem a remémysugarakat. Vasárnap nagy közös ebédre hívott minket anyum. Mind a három tesómmal, a párjaikkal, gyerekeikkel. Úgy éreztem, hogy ha addigra tisztázunk mindent Gergővel, akkor nagyon jó lesz.

Sms-ben megkérdeztem, hogy hányra ér haza. Vasárnap délután volt a válasz. Mondtam neki, hogy akkor már mindegy, egyedül megyek az ebédre, nem lesz nagy beszélgetés. Úgy éreztem, hogy megint cserben hagyott. Hetek óta a nagy beszélgetésre koncentrálok. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Erről beszélgetek a barátaimmal, ismerősemmel. Egyedül Gergőnek nem jelent semmit. Halogatja, lemondja, elbagatelizálja. El akar menekülni. Még a történtek után is ki akarja kerülni, hogy magyarázatot adjon. Megírtam neki, hogy nálam ezzel végleg betelt a pohár. Ne jöjjön haza, amíg nem képes velem leülni beszéli és érdemben válaszolni a kérdéseimre. Nem válaszoltam az sms-eire, meg sem néztem őket. Aztán pár órával később írtam neki egy mailt, amiben bővebben megmagyaráztam, hogy miért vagyok ennyire kiakadva, ha esetleg nem esett volna le neki. Válaszolt rá egy hosszú mailt, bocsánatot kért, egyetértett stb. Zavart, hogy el kell küldenem a francba, hogy reagáljon arra amit mondok, hogy foglalkozzon a véleményemmel. Megírta, hogy vasárnap reggel hazajön egy korai busszal. Megjedt. Talán most előszőr fogta fel, hogy nem viccelek. Délután futott be a vonatom, Gergő meglepetésből kijött elém. Hazamentünk, megvolt a családi esemény. Semmi különös, se jó, se rossz. Még a hugom barátjával elhoztunk bútorokat, Gergő nem fért be, BKV-zott. Itthon még pakoltunk stb., nagyon elfáradtam. Másnap meló, estére pedig jöttek a nővéremék a férjével vacsira. Reggel megbeszéltük Gergővel, hogy mindketten 4-re érünk haza. Lesz egy óránk vásárolni és az előételt összerakni. Azt mondta, hogy kitakarít, rendet rak, mire hazajövök. Persze a dolgok nem így alakultak. Hazaértem, Gergő sehol, rumli, mosatlan edények, alsógatyák elől... Lementem vásárolni, közben a hugom is beugrott, hozott ajándék képeket, elment az idő. Nagyon ideges voltam, kapkodtam, mindet bedobáltam a szekrény mögé. Közben már kellett volna indulni a nővéremék elé, de a lakás még mindig nem volt kész. Az utolsó pillanatban befutott Gergő, téblábolt össze vissza, míg én rohangáltam. Kiküldtem, hogy vezesse ide a vendégeket. Az utolsó pillanatig pakoltam, mosogattam, takarítottam párhuzamosan. Miután megjöttek, én elindultam az indiai boltba egy-két fontos hozzávalóért még. Végülis jók lettek a kaják, nem volt nagyon gáz, jó lett a hangulat. Az estét a nővéremékkel egy közeli cukrászdában zártuk. Mikor elbúcsúztunk, vettem két üveg bort és egy doboz cigit és kimentünk a Dunapartra. Vártam, hogy Gergő felhozza a témát. Kb. fél óráig csupa lényegtelen fecsegés volt az egész. Már kezdtem ideges lenni, hogy magától soha az életben nem fog beszélni. Gondolkoztam, hogy bedobjam a kérdéseimet és harapófogóval essek neki, vagy felálljak és ottagyjam -e. Valszeg felfogta, hogy nem menekülhet tovább. Kérdéssel indíott ( a jól bevált taktikája, hogy addig se ő beszéljen, neki csak helyelnie kelljen... ), tudni akarta hogy milyennek látom én őt. Mondtam neki, hogy szertintem világosan leírtam. Nem nagyon akart beszélni, úgyhogy a lényeget elmondtam szóban is. Órákig dumáltunk, viszonylag semleges stílusban, hol baráti hangvétellel, hol egy-egy csípős megjegyzéssel, de végig békésen. Az ő gondolatai megintcsak nem kerültek felszínre. Nagyon kevés igen, több mint amit eddig hallottam, de számomra borzasztóan kevés. Nem is mentünk végig a témákon, inkább róla beszéltünk, mint a kapcsolatunkról. Nagyon fáztam, mondtam hogy menjünk haza és folytassuk. Közöltem, hogy részemről ez a beszélgetés nincs lezárva és nem elég amit hallottam. Mondta, hogy egyetért és mindenképp folytassuk. Bevezetőnek teljesen oké lett volna. Hazajöttünk, közben hazaért a lakótárs. Borozni akart velünk. Bejöttem a szobába, mondván, hogy fáradt vok. Gergő nem jött utánam, aznapra ennyi volt. Azóta is várok. Mindennapra szervezek vmi közös programot, hogy legyen lehetőségünk a beszélgetésre. Gergő úgy viselkdik, mintha már mindent megbeszéltünk volna és sikeresen kibújt volna a magyarázatok elől. Éreztetem vele hogy vmi nem oké, de semmi reakció.

Nálam megint betelt a pohár. Nincs több kártya a kezemben, amivel beszédre késztethetném. Nem érti vagy nem akarja érteni a helyzetet. Úgy érzem, hogy nekem már mindegy. Leveszem róla a kezemet. Sokkal felnőttebb kapcsolatra vágyom, nem érdekel ez a bohóckodás. Szeretem, de belátom, hogy hazugságban éltem. Gergő nem az akinek én gondolom. Nemtudom, hogy mennyi arányban hazudott ő és tettem hozzá én a vágyaimból a képéhez. Szakítok vele. Kikészít ez a helyzet és nem bírom tovább. Egyszer talán majd megérti. Sajnálom.

Állapot...

Egyedül Madridban

Elutaztunk Gergővel Franciaországba. Egy vicces Brüsszeli délután után mentünk tovább Bordeaux-ba a nővéremhez. Egy hétig nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget szórakoztunk, finomakat ettünk, gyönyörű helyeken jártunk, teljesen kikapcsolódtunk a hétköznapokból. Otthon hagytam a munkát, lazítottam, feltöltődtem. Ma délutánra Madridba értünk, kivettünk egy elég olcsó, szép szobát. Sétálgattunk, élveztük a 26 fokos meleget. Este felkerekedtünk, elég volt egy pólóban elindulni, olyan jó az idő. Találtunk egy meleg pubot, beültünk. Most együtt sörözünk, felhőtlenül boldogok vagyunk. Senkit sem zavar, hogy fogjuk egymás kezét, összebújunk...

Sajnos ezeknek a dolgoknak a nagy része fikció...

Brüsszelben ellopták Gergő táskáját az irataival, nem tudtuk, hogyan jussunk tovább a franciákhoz. Hosszú sztori, de a brüsszeli hatóságok inkopetenciája miatt minden kétségbeejtően lassan intéződött. Végül egy éjszakát a belgáknál aludtunk, gyorsvonattal hagytuk el az országot. Ezek nem voltak benne az alap költségvetésünkben, a nővéremtől kellett kölcsönkérnem. Bordeaux-ban napokig tartott mire elengedtük magunkat. A nővéremék mindent megtettek a férjével, hogy jól érezzük magunkat, tényleg nagyon jó programokat csináltunk. Aztán jöttek a munkával kapcsolatos problémák, veszekedés neten a társammal... Úgy tűnt, hogy végül minden elintéződött. Gergő szülei kiküldték gyorspostával a lejárt útlevelét, lebeszéltük a légitársaságokkal, hatóságokkal, hogy azzal utazhasson. A csomagnak nyoma veszett, Gergőnek Franciaországban kellett maradnia. Az eltűnt személyie másolata nem volt elég a légitársaságnak. Amint megérkezik hozzájuk az útlevél, veszek neki új repjegyeket. Hogyha egyáltalán nem kapja meg az útlevelet, akkor Párizsba vonatoznia, a konzulátusnál ideiglenes útlevelet kell csináltatnia, hogy onnan repülhessen haza... Most Madridban ülök egyedül egy meleg pubban, sörrel az asztalomon. A telefonomról pötyögök. Mellettem egy meleg pár fogja egymás kezét, viccelődnek, beszélgetnek, gyűrű van az ujjukon... Kedvem lenne sírni, de csak tompa dühöt, keserű szeretetéhséget érzek. Kicsinek érzem magam, elveszettnek, becsapottnak, kiszolgáltatottnak. Ma este a sör és a doboz Chesterfield a barátom...

Ui: Hogy mondhatja egy belga rendőr a rendőrségen egy meglopott, kiszolgáltatott, személyazonosságától megfosztott turistának - aki nem mellesleg szintén EUs országból jött - hogy nem érdekli a problémája, kopjon le, másnak is van problémája?!?

Egyedüli pozitívum, hogy a kényszerhelyzet feloldotta a nyelvi gátlásaimat és már az első nap többet beszéltem franciául és angolul, mint az elmúlt öt évben összesen. Hogyha a nyelvvizsgán olyan szituációt kapok, hogy egy belga rendőrrel kell veszekedni a reptéren, nem fogok zavarba jönni...

Szép és nehéz

Több félig megírt bejegyzésem vár befejezésre, de most mégis egy újabba kezdek.

Lecsendesedtem mostanában. Elmúltak a belső viharok. Vannak munkáim, ezerrel készítjük elő a munkahelyünket a legjobb barátommal. Az időm, energiám nagy részét most ez teszi ki. Nem erről szeretnék írni, pusztán bevezetőnek szántam. Ilyen körülmények között születtek a gondolataim, amik következnek...

Nem látom már annyira szélsőségesnek a helyzetünket Gergővel. Elgondolkoztam, hogy mindent összevetve haladnak a dolgaink. Nem tűnik olyan intenzívnek a kettőnk közössége, mint korábban, de valójában ez csak a felszín. Nagyon fontos dolog zajlik most a háttérben, fontosabb, mint a kezdeti izgalmas lendületben együtt vígadozni. Az nem nehéz, az a Világ legegyszerűbb dolga. Másfél évig minden ment magától, az egy ajándék volt. Megéreztem általa, hogy mivel állok szemben. Komoly döntésekre ösztönzött, cselekedetekre, hogy felvállaljam önmagam. Most ott tartok, hogy felvállalom Őt. Az a lendület mindig emlékeztetni fog rá, hogy van értelme miért csinálni. Sokszor voltam türelmetlen az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy a szeretet mindent azonnal megold és mindenből tündérmesét varázsol. Sajnos ez nincs így. Szégyenlem, hogy azt gondoltam, ez az ő hibája. Azt gondoltam, hogy bennem nem változott semmi, a lelkesedésem, tetteim is ezt támasztják alá, mégis minden romlik, akkor benne változott valami. Már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mindketten ugyanolyan komolyan gondoljuk az első perctől kezdve ezt a kapcsolatot.

Nem könnyű ma Magyarországon melegnek lenni. Nagyon sok dolog bizonyította nekem az ellenkezőjét az utobbi időben. Mégis félek, mégsincs vége ennek az útnak. Megtaláltuk egymást a párommal. Szétválaszthatatlannak érzem magunkat. A barátaim, családom támogatnak. Összeköltöztünk, nem kell sokat nélkülöznöm Őt. Egyre jobban félek, mert életemben előszőr érzem, hogy igazán van veszíteni valóm. Félek, hogy kiderül, hogy valaki becsapott. Félek, hogy talán én rontom el, és nem tudok megfelelni annak a képnek, ami miatt kitartanak mellettem az emberek. Félek, hogy valaki ki akar majd kezdeni minket. Nincsenek meleg barátaim, valami gát még nem szakadt át ezzel kapcsolatban. A páromnak van egy-két meleg haverja, de nics szoros kapcsolata melegekkel. Valamiért bizalmatlan vagyok. Nyáron voltak kísérletek, hogy meleg helyekre menjünk Gergővel, de hamar megfutamodtam. Gyanakvó vagyok, féltékeny, nem tudom elengedni magam, rossz érzésem van ilyen helyeken. Nem tudom megmagyarázni, de bánt. Bízom Gergőben, bízom a kapcsolatunkban, nem hiszem, hogy bárki közénk állhatna, de mégsem vagyok nyugodt. Ezért írom ezt a blogot, mert mégiscsak keresem a kapcsolatot melegekkel. Nem zárhatom magamat, magunkat burokba, mert az egyrészt ellenkezik a nyitottságra törekvéssel, ami alapvetően meghatároz, másrészt úgyis visszaüt. A helyen, ahol a stúdiónk lesz, tuti lesznek melegek. Félek is és kíváncsi is vagyok. Szeretnék érdemben beszélgetni sorstársakkal, talán barátságok is kialakulnak, de tartok tőle, hogy talán nekik máshol van a határ. Nem akarok senkit sem megbántani a túlzott bizalmatlankodásommal.

Az egyik munkaadóm egy fiatal srác. Első találkozásra szimpi volt, jót dumáltunk egy sör mellett. Egy kicsit zavart a szerénytelensége, de alapvetően nyitott, kreatív embernek tűnt. Második alkalommal már én sem szerénykedtem, mert nem akartam gyengébbnek tűnni, visszaüthetett volna a melóban, ha nem tekint egyenrangúnak. Örültem, mert ritkán tudom elengedni magam idegenek társoságában, és fiúkkal is ritkán beszélgetek jókat. ( Zavar is ez engem, mert lány társaságban akaratlanul is feminimebb vagyok, mint lennék amúgy. Fiú barátom nem sok van, mert a fősulin nagyon el van tolódva a nemek aránya a lányok javára, korábbról meg nincsenek kapcsolataim ) Jó érzés volt, hogy szimpi vagyok egy idegennek és hasonló a világnézetünk, még akkoris, ha máshonnan jöttünk. A meló kapcsán nézegettünk képeket a telefonomról és sajna nemcsak az odaillő képek kerültek elő. Semmi intim nincs a telefonomon, meg sehol sem "megörökítve", ennek nem vagyok a híve. Gergővel és az egyik közös barátunkkal, egy lánnyal voltunk egy vicces turkálóban, és hülye jelmezeket próbáltunk, lefotóztuk egymást, közben rengeteget röhögtünk. Volt egy kép, amiben olyan magassarkúban állok, aminek nincs talp része, csak konkrétan a lábujj..., na ezt mutattam meg véletlen a megrendelő srácnak a munkaképekkel együtt... Nem voltunk teljesen józanok, valahogy kidumáltam magam, de utána minden megváltozott. Érezni kezdtem, hogy a közeledése egyre kevésbé baráti, már-már nyomulás. Zavarba hozott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak én képzelem. Meghivatta magát hozzám, a lakásra a következő megbeszélésre. Ciki lett volna lemondani, de elég kényelmetlen volt nekem ez az egész. Épp telefonáltam a boltban, mikor vett 4 üveg bort, mikor jöttünk a lakásba. Kitalálta, hogy vetítsem ki neki a terveimet a projektorral. Egy idő után egy ágyon ültünk mind a ketten a sötétben, közben próbált leitatni... Egyébként nem csinált semmit, valószínű nem mert áthatolni a páncélomon. Azon kívül, hogy kedves voltam vele és meséltem énis mindenféle vicces fősulis sztorit, a jelét sem mutattam, hogy érdekelne. Az átható nézését se reagáltam le sehogy, úgy tettem, mintha észre se venném. Ezen a ponton már eléggé idegesített, mert nem nagyon tehettem semmit a kedvesség határain belül. Komolyan már azt vártam, hogy lépjen valami egyértelműt, amit egyértelműen el tudok utasítani, hátha akkor tisztázni tudjuk a helyzetet és barátilag folytatni. Felhívott a legjobb barátom, a lány, akivel együtt dolgozunk. Innentől kezdve Ildi. (Asszem már adtam neki itt fedőnevet, de nem emlékszem rá, majd visszakeresem) Hívott egy helyre pár közös barátunkkal borozni, mondta hogy vigyem nyugodtan ezt a srácot is. Megkönnyebültem, hogy nem ülünk tovább a sötétben. Közben megfogadtam magamban, hogy többet nem hozom magam ilyen helyzetbe, és a srácnak is mihamarabb a tudtára juttatom, hogy állítsa le magát, mert nem akarok tőle semmit. A többieknek egyáltalán nem volt szimpi, a már említett szerénytelensége miatt. Ilditől arrébb megkérdeztem, hogy szerinte is nyomul-e rám, mondta hogy nem lehet nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy ez egyoldalú. Mikor wc-n voltam később, állítólag már annyira nem bírták elviselni a srácot, hogy Ildi kerek perec közölte vele, hogy van barátom hosszú ideje és ne is reménykedjen... Nem sokkal később le is lépett, pont mielőtt Gergő megérkezett volna. Nem igazán örültem a közbeavatkozásnak, mert az egy pillanatig sem volt kimondva, hogy meleg vagyok, és még valahol belül hittem abban, hogy csak én dimenzionáltam túl ezt az egészet és valójában a srác csak barátilag közelít. Meg volt a lehetősége, hogy ezek után hülyekavarósbuziként viselkedjen velem, akár meleg, akár nem. Végülis nem jött ez elő többet. Azóta már közös stúdióként működünk Ildivel, a további munkákat együtt csináltuk, a megbeszélésekre is együtt megyünk el. Az első ilyen alkalommal a srác vérig volt sértődve, hogy nem egydül mentem. Látszott rajta, hogy belül fortyog, de próbált kedves lenni. Mekiben találkoztunk, de át akart menni egy nyugisabb helyre, úgyhogy beltünk egy romkocsma kihalt szobájába. Mi csak teáztunk Ildivel, ő sörözött. Csak a munkára akartuk szánni az időt, eltekintve a bájcsevejtől. A srác győzködött minket, hogy igyunk vele, de nem kértünk aloholt. Mikor elment magának még egy körért, két sörrel jött vissza, az egyiket nekem hozta. Kérdeztem, hogy és Ildinek miért nem hozott, az volt a válasz, hogy nem kért. Mondtam, hogy én se kértem. Ketten ittuk meg a sört Ildivel, de a srác ölni tudott a szemével, minden alkalommal, mikor Ildi emelte a korsót. Ezek után már én se voltam a sráccal túl kedves, ezzel már túlment egy határon. Máskor felhívott részegen és összevissza beszélt, mailekkel bombázott, én meg nem győztem közönnyel és hidegen reagálni. Egy idő után úgy tűnt, hogy nagy nehezen csak felfogta, hogy le kéne hűtenie magát, már nem ellenségeskedett Ildivel, nem küldött nekem videókat, haladt rendben a munka. Pár napja fizetett ki minket, Ildi elsietett, és kezdődött minden előről. Óvatosabb volt ugyan, de teljesen mindegy, ha nem fogta fel, hogy erre nem vagyok vevő. Mindegy, már csak röhögök rajta.

Gergő nem nagyon reagált ezekre semmit, mikor meséltem neki a srác nyomulásának fejezeteit. Ez nagyon idegesített egy darabig. Nem értettem, hogy miért nem lesz ideges. Az egy dolog, hogy nem féltékeny, mert bízik bennem és tudja, hogy milyen vagyok, meg hogy küldeném el a francba a gyereket, ha megpróbálna hozzámnyúlni. Azt nem értettem, hogy hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben én tombolok mellette a dühtől. Miért nem lesz ideges, vagy miért nem nyugtat meg. Olyan volt, mintha hidegen hagyná, hogy mi van velem...

Megértettem ezt az egészet. Énis így vagyok egyébként a dolgaival. Rájöttem, hogy azzal, hogy nem idegesíti fel magát, és hogy nem is kezel engem úgy, mintha valami nagy gondom lenne, azzal a végeredményben azt mutatja ki, hogy összességében nincs itt semmi baj. Ugrálhatnak körülöttünk mindenféle emberek, nem fogunk miattuk változtatni a kettőnk kapcsolatán, de még boncolgatni sem érdemes a témát, mert érdektelen az egész. Inkább ugyanúgy viselkedünk együtt, mintha meg sem történt volna. Kár ilyenekre pazarolni a közös időt. Ugyanígy reagáltam, mikor kétségbe esett, hogy nem sikerült a nyelvvizsgája. Azzal, hogy nem kezdtem el ezerrel megnyugtatni, nem támasztottam alá, hogy itt most ok lenne hisztire, mert nincs itt semmi nagy gond. Hamar továbblépett, készül a következő időpotra, nem kesereg. Sajnos az ember nehezen látja objektíven a helyzetét, ilyenkor mások reakcióit is hajlamos félreérteni. Tudom, hogy nem távolodtunk egymástól Gergővel, hanem olyan dolgok kerülnek most elő szépen lassan, amik számunkra is rejtélyesek magunkkal kapcsolatan. Nyiottnak kell maradnunk, türelmesnek és hallgatni kell arra, ami sosem változott, az összetartozás érzésére, az egymárhoz húzó ösztönökre, a hitre, hogy együtt bármire képesek vagyunk, a közös világunkra. Nem értem minden tettét, nem ismerem minden gondolatát, de nem is ezért szeretem :)

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a lényeget megfogalmaznom... Sok szempontból kegyetlen világban élünk, egymásra számíthatunk csak mindenben. Könnyű elveszni fiatalként, könnyű elveszni magyar fiatalként, könnyű elveszni meleg magyar fiatalként, de mi már itt vagyunk egymásnak, hogy ne hagyjuk elveszni a máikat. Egyikünk sem enged be ide mást, néha úgy tűnhetett, de valójában ez mindig így volt. Sokszor az ember elhiszi a legnagyobb félelmeit, és hajlamos bizonyítékként kezelni, félreértelmezni apróságokat, ott kezdődnek a bajok, ha ebből ügyet csinálunk.

Évforduló

A napokban ünnepeltük a két éves évfordulónkat Gergővel. Az egész napot együtt töltöttük. Csak kora délután mozdultunk ki otthonról, sétáltunk a városban. Este elmentünk egy étterembe, rengeteget ettünk, söröztünk. Az emberek furcsán néztek, pedig sok volt a nyugatról jött társaság. Valószínű messziről látszott a köztünk levő bizalmas viszony, biztos pont azok az emberek nem láttak még ilyet... Furcsa azért, hogy így megnéznek. Késő este végigjártuk a helyeinket, ahol régen annyiszor sétáltunk éjjelente. Egyáltalán nem zavart minket, hogy zuhogott az eső ;) Több külföldi csoportba is belebotlottunk. Volt aki cigit kért, volt akiket fényképezni kellett, mindannyian szép estét kívántak nekünk ;) Vajon tudták mit jelent ez nekünk? Mi azt gondoltuk, hogy igen. Nosztalgiáztunk, gyalogoltunk egy csomót, pont mint annó. A végén arról beszélgettünk, hogy milyen jó most hazasétálni együtt. Felidéztük, hogy milyen kegyetlenek voltak az elválások, az ugyanilyen szép estéink után régen. Olyan jó volt egy helyre hazamenni. Az egész estében egybecsúszott a múlt és a jelen. Mintha visszatértünk volna egy korábbi, ártatlanabb állapothoz a jelenlegi tapasztalatainkkal. Sokat változunk azóta, sok körülmény is más lett, de annyira jó volt egésznap azzal az érzéssel foglalkozni, hogy a lényeg nem változott :) Beszélgettünk róla is. Nem támadtam le, csak finoman beszélgettünk róla, hogy miért lehet kevesebb az önbizalma, mint korábban, hogy mennyire máshogy szocializálódtunk a gimi után. Rég láttam őt ilyen lazának, gondtalannak, rég viccelődött ennyit, nem volt fáradt, hallatta a véleményét, vidám volt, természetes, igazi, pont olyan, mint akkor amikor beleszerettem. Az egyetemről is máshogy beszél. Nem panaszkodik, kesereg, hanem lelkes, könnyeden veszi a vizsgáit. Büszke vagyok rá, hogy le tudja vetkőzni azt a negatív hullámot, ami rátelepedett. Úgy tűnik mindkettőnk szabadulni látszik a démonjaitól. Akarva akaratlan összefügg ez egymással, ha mostanában nem is direkt módon segítjük egymást, globálisan ugyanolyan állapotban vagyunk. Jön a tavasz, érzem nagyon szép lesz!

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.