Mások talán a könnyebb utat választanák

Könnyebb lenne szakítani. Mindig könnyebbnek látszik elmenekülni a problémák elől, mint változtatni. Az ember szeret lusta lenni és büszke. Vannak viszont fontos dolgok az ember életében, mikor nem lehet lusta és a büszkeségét is félre kell tegye.

Gergővel megváltoztak köztünk a dolgok. Elmúlt a halogatás fázisa. Gondolom mindenkinek ismerős ez a helyzet egy kapcsolatban, mikor jönnek apróbb, nagyobb problémák, kényelmetlenségek, de az ember úgy van vele, hogy ez átmeneti, úgyis minden jó lesz, mert szeretjük egymást. Szerencsére korábbi kapcsolataimból megtanultam, hogy ez sajnos nem elég.

Az ember egy idő után besokall és vagy, ha már késő, akkor menekül és szakít, vagy lecsupaszítja magát, félreteszi elképzeléseit a másikról és mindent megbeszél vele. Rugalmasság kell ilyenkor, türelem, nyugalom, kitartás és a kapcsolatba vetett hit.

Nos, én nem vesztettem el a kapcsolatba vetett hitemet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem Gergőt, és tudom, hogy ő is szeret. Innentől kezdve nagy baj nem lehet, csak okosan kell cselekednünk.

Mióta összeköltöztünk, szépen lassan sok minden változott. Egyrészt, mint minden frissen összeköltözött pár, szembesültünk egymás apró hülyeségeivel, amiket nyílván nem vittünk magunkkal a találkozóinkra. Aztán ott az örök idegesítő faktor, hogy sokszor hiába vagyunk egy helyen, egy szobában, nem érünk rá egymással foglalkozni. Ő sokat tanul, zh-kra, vizsgákra, nyelvvizsgára stb., én pedig melózok, álltalában otthon. Korábban mindig hatalmas érzelmi bomba volt, ha egyáltalán láthattuk egymást. Ahogy elváltunk, rögtön vártuk a következő találkozást, folyton sms-eztünk, hosszú maileket váltottunk, chat-eltünk. Készültünk egymásra, különleges volt a hétköznapi robothoz képest találkozni. Mindig este találkoztunk a városban. Reggelig sétáltunk, fagyoskodtunk parkok, tereken, hidakon, játszótereken, télen-nyáron. Néha beültünk helyekre egyet kajálni, vagy inni egy-két sört. Volt, hogy már nagyon fáztunk és ittunk valahol egy forró teát, míg körülöttünk emberek buliztak, mi felmelegedtünk és beszélgettünk. Nem voltak lehetetlenek. Így is jöttünk össze. 

Tél volt, nagy hó. Mászkáltunk a Gellért hegyen kora este, aztán elsétáltunk a Feneketlen tóhoz. Akkor lehetett 8-9. Ott történt az első csók, meghatódás, ölelkezés. Ott lehettünk vagy egy órát a nagy hóban. Onnan elvillamosoztunk a Deákra, onnan felsétáltunk a Várba. Emlékszem, loholtunk fel a lépcsőkön a nagy hóban. Ott találtunk egy kigalt, csupa hó játszóteret, ahol órákig együtt voltunk. Az utolsó fél órában meg sem mozdultunk, csak szorítottuk egymást. Olyanok voltunk, mint egy megfagyott pillanat szobra. Egy idő után rájöttünk, hogy fázunk egy kicsit, csak nem nagyon éreztük, mert más érzéssel voltunk elfoglalva. Lemásztunk a lépcsőn, elsétáltunk a Margit szigetre. Olyan volt, mint egy mese. Minusz tíz fokban, hajnalban, térdig érő hóban, a barátoddal, akivel pár órája kezdtél el járni a kihalt Margit sziget a legszebb hely a világon. Nem volt ott senki. A hóban nem voltak lábnyomok. Sötét volt, a lámpák fényében szikrázott a hóesés, minden lábnyomunk ott maradt. Bátran foghattuk egymás kezét, beszélgethettünk bármiről. Miénk volt a sziget. Talán még kiabáltunk is, hogy mennyire szeretjük egymást, annyira nem volt ott senki. Visszafele láttuk a lábnyomainkat egymás mellett, néha egymásban. Láttuk, hol álltunk meg, tudtuk hol csókoltuk meg egymást. Elsétáltunk az Astoriához, ott beültünk egy teát meginni, mert már kezdtünk összefagyni. Onnan még sétálgattunk, aztán reggel elkísértem a vonathoz. Ott is találtunk egy csendes, havas zugot, ahol majdnem elaludtunk egymásnak dőlve. Emlékszem az érzésre. Alig volt már bennem energia, fáztam, de ezek egyáltalán nem zavartak, éreztem Gergő testének a melegét, és éreztem belül a zsongást a szívem környékén. Életemben előszőr igazán azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez az este annyira hihetetlen volt, annyira végtelen, annyira sok oldalú. Arra gondoltam, hogy ennél többre nem is tudnék vágyni, mint egy ilyen kapcsolatra. Soha nem bíztam így senkiben. Régóta ismertük egymást, de az a nap olyan volt, mintha ezer éve együtt járnánk, mintha mindent megbeszéltünk volna. Izgalmas, de mégis nagyon ismerős érzés. Soha sem felejtem el! Rengeteg ilyen éjjelünk volt még. A lábunk nem ismert határokat, reggelig sétáltunk. Voltunk a város minden részén, 3-4 hídon is átsétáltunk egy éjszaka. Volt, hogy busszal kimentünk a város szélére, órákig hintáztunk egy üres játszótéren, bebújtunk egy telefonfülkébe, mert azt be tudtuk fűteni. Álltalában egy fárasztó, melós hétköznap estéjén találkoztunk, reggelig együtt voltunk. Arra volt időm, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, aztán irány a fősuli. Bírtuk energiával. Az is vicces, hog soha nem fáztunk meg, pedig voltak necces helyzetek. Hóban-fagyban, kigombolt kabáttal, felhúzott pulcsival, esetenként letolt gatyával sem fagytunk meg. Hosszú hosszú idő alatt sem.

Rengeteg ilyen élményünk van együtt, ezekhez képest most megöl az unalom. Nagyon jól tudom, hogy azok mi voltunk és az érzés nem változott. Már csak azt kell megtalálnunk együtt, hogy hol a kulcs innen ki, a hétköznapok szürkeségéből.

Előjött bennem néha a menekülési ösztön, de érzem, tudom, hogy ez most más, mint a korábbi kapcsolataimban,. El sem tudom képzelni az életemet Gergő nélkül. Illetve nyílván tudom mi lenne, de valójában 6 éve kísérjük egymást bajban, örömben. Sokat változtam a hatására, rengeteget segített, egyedül nem tartanék itt. Nagyon messze lennék ettől az embertől, aki most vagyok. Nem lenne önbizalmam, nem érteném, nem értelmezném a körülöttem történő dolgokat illetve magamat, nem nyíltam volna meg, nem vállaltam volna fel magam a barátaim, családom előtt, ami mind- mind hatalmas változást idézett bennem. Ebben a helyzetben nem lehetek büszke, nem számítok, mert van MI. Emlékszem az érzésre, mikor felfogtam, hogy nem én vagyok, nem ő van, hanem van már MI is. Mintha eg felsőbb erő lenne, ami összeköt minket. Valami elemi kapocs, ami állandó szeretettel, boldogsággal, élményekkel ajándékoz minket, ha együtt vagyunk. Tisztelettel, szeretettel tartozom ennek az erőnek, ami túl mutat rajtunk, de velünk van. Most is tenni fogok, nem hagyom tovább beszivárogni a szürkeséget, akár felfogja Gergő, akár nem. Nem várok tovább, harcolni fogok, ha kell, mert van miért!

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.

Ki sem látszok a melóból...

Halihó! Ezer évnek tűnik az idő, mióta nem írtam... Végre beindult az életem, kapom a megrendeléseket. Most épp egyszerre három olyan melón dolgozom, ami külön-külön is mélyvíz lenne. Jött egy kiállítás meghívás is külföldre, aminek borzasztóan örülnék, ha lenne rá időm... Hazajött az egyik legjobb barátom külföldről, régi ismerősök is most találnak meg. Kutyára vigyázok, telefonon segítek ismerősöknek, 3 helyszínen élek felváltva... Időnként elgondolkozom, hogy én élem meg ilyen végletesen, vagy tényleg ennyire durván elkülönül az éleremben a vákum és a 100 részre szakadós pörgés?! Valahogy beállhatna az egyensúly a kettő között, mielőtt beleőrülök.

Mikor elkezdtem a blogot - haha, még most is épp elkezdem... - épp a vákum fázisban voltam. Feldolgoztam mindenfélét, ami mostanában ért. Vicces, mert a hétköznapjaimban egyáltalán nem foglalkoztat, hogy meleg vagyok, vagy hogy hogyan haladjak tovább a környezetem és önmagam megismerésében. Alapvetően rengeteg helyen vagyok, rengeteg dolgot csinálok, intézek. Most volt egy örjítően „nyugis” időszak, mikor magamhoz képest nem csináltam semmit és nem is láttam a kiutat.

Jól estek a kétségbeesett üzenetek az eltünésemmel kapcsolatban. Jelentem élek! Túlságosan is...

Muszáj visszamennem dolgozni! Most is csak azért volt időm írni, mert épp fagyott a gépem egy mentés közben... Most egész éjjel megy a meló, Gergő alszik helyettem is. Igérem, ha életben maradok hétfőig, és kialudtam magam, írok komolyabb bejegyzéseket is!

- Alejandro from my iPad -

Váltás

Az előző bejegyzésem elkezdésekor eszembe jutott, hogy nem csak Gergő parkol, én is. Máshogy, más miatt, de nagyon nehezen jutok egyről a kettőre. Majd eljutok idáig is, de most leírom az előzményket, hogy hogyan történt a váltás a gimi és a főiskola között. Minden megváltozott körülöttem és bennem is, fél év alatt kirobbant belőlem minden, amit évek alatt felhalmoztam.

Kezdem az elején. Mint azt már írtam, a főiskola alatt felpörgött körülöttem minden. Kinyíltam, megváltoztam, önmagam lettem. A gimiben szürke egérként viselkedtem, legalábbis az osztályban. Egy-egy barátom volt. Egy lánnyal voltunk összenőve 6 éven keresztül. Volt egy fiú is, akivel 2 évig rengeteget lógtunk, aztán megváltozott, próbáltam vele beszélni, megharagudott, behisztizett, megsértődött és többet nem beszéltünk. Egyébként haragosaim sosem voltak, nem volt konfliktusom senkivel, csak épp kapcsolatom sem. Mindenkit elkerültem, mikor bejött a bulizós korszak, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki egyik napról a másikra kifordul magából. Durva bulik, alkalomszerűen össszeálló párok... gondolom mindenkinek ismerős... Szóval ezen a ponton kiestem a kőrforgásból, mert soha nem voltam ott. Egyedül azzal a lánnyal voltam jóban, mert őt sem érdekelték ezek a bulik.

Ezzel párhuzamosan volt egy évfolyamokat átívelő tábor, ahol kiöregedve a táborozó korosztályból, mint ifi részt vettem a programok szervezésében. Én voltam a legfiatalabb, sokan már végzett diákokként jöttek vissza. Nagyon vegyes volt, hogy kit mi érdekel, ki mit szeretne, vagy már mit tanul. Ez volt az első közösség, ahol elismertek, érdeklődtek, meghallgattak, tiszteltek, ahol egyenértékűnek éreztem magam a többiekkel. Nagyon jól ment a munka, rengeteg mindent csináltunk együtt. Rengeteget tanultam ott. Megtanultam, hogy hogyan működik a csapatmunka, a feladatok felosztása. Sokkal fontosabb, hogy megtanultam a csapat érdekeit és a produktumot a saját egyéni érdekeim, illetve a szereplési vágyam elé helyezni. Példaértékű volt a tisztelet, a munkamegosztás, a figyelem egymásra, a sok segítség, bátorítás. Elhittem nekik, hogy fontos vagyok, de megtanultam, hogy nem fontosabb a csapatból bárkinél. Szóval az iskolán belül köztük éreztem magam otthon.

Az érettségihez közeledve - nem mellesleg Gergővel folytatott beszélgetéseinktől katalizálva - megfogalmazódott bennem, hogy nem az az ember vagyok, akinek a környezetem ismer. Láttam, éreztem a kontrasztot, hogy milyen, mikor egy kis közösségben kinyílok, önmagam vagyok, megnő az energiám, a bátorságom, az önbizalmam. Korábban azt gondoltam, hogy nekem nem való a nagy társaság, csak kettesben tudok kommunikálni másokkal. Hogyha ott is voltam sok ember között, soha nem szólaltam meg. Mégha csupa olyan emberrel voltam, akiket kedveltem, akkor is hagytam, hogy beszélgessenek, én csak megfigyeltem. Elhittem az embereknek, hogy szürke vagyok és unalmas, csak a gimi végén folytogatott az érzés, hogy nem ismernek. Vágytam arra, hogy meghallgassák a véleményemet, hogy az ötleteimmel hozzátegyek a közösséghez, hogy figyeljenek, szeressenek, tiszteljenek.

Az érettségi utáni nyáron végig gondoltam, hogy mire számíthatok. Megvizsgáltam magam kívülről. Rájöttem, hogy miért látnak az emberek szürkének és unalmasnak, míg mások viccesnek tartanak és energiabombának. Tudtam, hogy a fősuli első pár hetében eldől minden. Aszerint fognak évekig megítélni, ahogy ez elején megismernek. Rengeteget számít az első benyomás. Nagyon vártam a környezetváltozást, egyáltalán nem féltem. Felvettek, éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem. Mindenkivel nagyon nyitott voltam. Próbáltam mindekivel beszélgetni, érdeklődtem, meséltem, le se lehetett lőni. Vicces, eszembe jutott, amit a legjobb barátom mondott erről az időszakról. Azt mondta, hogy számára nagyon idegesítő volt, hogy mindenhol ott vagyok, be nem áll a szám, azt gondolta, hogy na velem tutira nem lesz jóban :D Mindenben benne voltam, mindenről elmondtam a véleményem, mindenkinek próbáltam segíteni. Elvállaltam mindenfélét. Meg is lett az eredménye, megkérdezték mit gondolok, elhívtak kajálni, odaültettek maguk mellé, meséltek, hívtak mindenhova. Nagyon durva, volt, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott.

Az is benne volt a dologban, hogy nagyon rég óta imádok rajzolni. Gyerekkoromban rajzversenyeken indultam, voltak is eredményeim. Kicsi korom óta más sem érdekelt csak a rajz, rajz, rajz, rajzfilmek, képek, fotózás, rajzeszközök, papírok, dobozok, kézműves technikák, kézimunka, barkácsolás, lakberendezés, formatervezés, technika, film, művtöri... Apám missziójának tekintette, hogy lebeszéljen a művészi pályáról. Minden áron informatikust akart belőlem csinálni, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. ( ebben az e vicces, hogy most, a munkámból kifolyólag egész nap a gép előtt ülök... ) Mire beadta a derekát, addigra hatalmas akarás, lendület, kitörésre váró energia halmozódott fel bennem. Rengeteget melóztam a fősuli első napjától kezdve. Képes voltam 14 órán keresztül, pihenő nélkül festeni, evés, ivás, wczés nélkül. Mindenki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy ennyire megszállottan dolgozok. Dupla rajzórákra ültem be, csoport bontáskor a másik csoporthoz is beültem, imádtam, hogy végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam... Nagyon akartam bizonyítani magamnak és az apámnak. Ja és az igazgatónőnek, aki szivatott a felvételin és azt ecsetelte, hogy szerinte én 2 napja találtam ki, hogy erre a pályára lépek és nem vagyok az ő iskolájába való... A célom az volt, hogy bekerüljek az 5 legjobb közé, mert őket akkor külön kiemelték a faliújságon és a honlapon. Végülis félévkor évfolyamelső lettem, ez 2 évig tartott is.

Jött Gergő és minden megváltozott. A suliban már nem volt szükség bizonyításra, kivívtam magamnak az elismerést. Innentől kezdve nem azt csináltam, amit elvártak tőlem, hanem amiről úgy éreztem, hogy az én utam. Vegyes volt a fogadtatás, általában a tanárok, osztálytársak továbbra is bíztattak, de a vizsgákon a külföldi vizsgáztatók szar jegyeket adtak. A mi kis csapatunk a sulin, és az évfolyamon belül is kicsit mást képviselt, mint amit elvártak tőlünk. Csapatosan melóztunk, a suliban vagy valakinél összeültünk. Egymást treníroztuk, tanultunk egymástól, kritikát mondtunk egymás melóiról, segítettünk egymásnak. Rengeteget kísérleteztünk, új eszközöket próbáltunk ki, megőriztük a manualitást, próbáltuk vegyíteni a képzőművészetet a tervezéssel. Sokszor extrém, erős vizuális eszközökkel operáltunk, ami néhány embert meglepett, vagy felháborított, de természetesen tudtuk, hogy ez is egy módszer a figyelemfelkeltésre, és mint olyan van helye a szakmában. Ugyanannyit robotoltam, de már nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi az amire magas pontot adnának a vizsgán, hanem, hogy hogyan lehetne kiszakadni a megszokottból, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az adott dolgot vizuális eszközökkel stb. Nem arról van szó, hogy lázadtunk az ellen, amit belénk tömtek, hanem a kötelezőt letudva próbáltuk feszegetni a tervezés határait. Na mindegy, ez már egy más történet, elszaladt velem a ló...

Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...

Könnyek

Kicsit eltűntem, mindennek megvan az oka...

Először is, de ezt gondolom kitaláltátok, Gergő hazajött. A második, sokkal idegesítőbb ok, hogy szar a netem és egy nap kb. 5 percig működik. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy az utamba álljon a technika, írok postokat, és ha nethez jutok, feltöltöm egyben őket.

Szóval Gergő. Hazajött, összeborultunk, elsírtam magam.

Nagyon ritkán sírok, utoljára apám halála miatt történt. Rájöttem egyébként, hogy kétféle okból tudok sírni. Az egyik, ha nagy a nyomás, ilyenkor könnyít kicsit rajtam. Na ez nagyon nagyon ritka, mondjuk két évente fordul elő. A másik állapot, mikor épp nagyon gyorsan megszabadulok a feszültségemtől, leesik minden teher és ez a felszabadultság érzet hozza magával a könnyeket. Szóval vagy a könnyek szabdítanak, vagy a szabadulás könnyeztet :) Amúgy a feszültségre, annak erősségétől föggően legtöbbször mosolygással, vigyorgással,vagy nevetéssel reagálok - önkéntelenül - aminek az a következménye, hogy sokszor nem érzem magam olyan szarul ilyen helyzetben, ja és hülyének néznek...

Igen, felszabadultam. Volt hét vége fele egy kis nézeteltérésünk Gergővel. Szarul aludtam (egyedül) és jött egy borzasztó rémálmom. Nem részletezem, de a lényeg h hatalmas veszekedés volt köztünk Gergővel. Szakítás, menkülés tőle, de mindig ott volt. Ki akartam törölni, de nem lehetett és mindig megjelent. Olyanokat mondott nekem, amivel kikészített, de hozzá voltam láncolva, és ezt őis tudta. Na mindegy, szar volt felébredni. Annyira megviselt, hogy félálomban rágódtam ezen az egészen, gondolkodtam, h mi oka lehetett, hogy ilyesmit álmodok. Visszaaludtam, folytatódott. Álmomban ugyanúgy az ágyban voltam, de megjelent Gergő és mondta, hogy nem álmodtam, ez a valóság... Egy idő után nem tudtam, hogy mi az álom, és mi a valóság. Mikor úgy gondoltam, hogy ébren vagyok, megírtam Gergőnek facebookon, h mennyire kiakadtam az álmomon. Siettem egy találkozóra egy barátommal, egy lánnyal. Késésben voltam, de még mindig kiborulva. Nem vagyok én ennyire szentimentális hisztimasina, egyáltalán nem, de ez most egy hét várakozás után nagyon betett nekem. Közben Gergő írt egy sms-t, hogy írjam le, mit álmodtam. Na itt akadtam ki nagyon. Akkor, ha olvasta, amit írtam facebookon, akkor tudja,h mi volt az álom, akkor ijesztő, hogy ezt kérdezi, lehet h ez még mindig az álom, vagy nem is volt álom... Hogyha pedig nem olvasott facebookot, akkor honnan veszi, h rémálmom volt, megint csak para. Tudom, ez így most leírva elég röhejes, de én iszonyatosan össze voltam zavarodva. Gergő a mindenem, ha veszélyben érzem kettőnket, vagy őt valamiért, akkor elvesztem a racionalitásomat, annyira megráz ez a lelkiállapot... Egy óra késésben voltam a találkozóról, írtam sms-t a lánynak még korábban, de nem reagált. Nem volt pénz a kártyámon, nem tudtam felhívni, úgyhogy mentem a megbeszélt helyre. Nem volt ott senki, úgyhogy elmentem feltölteni a telefonom. Mikor tárcsáztam, ránéztem az órára és láttam, hogy még 4 perc van az eredeti időpontig... Itt tértem magamhoz. Megjött a lány, kajáltunk, vonatoztunk, kutyamenhelyen voltuk. Estig együtt lógtunk. Ő egyébként egy energiabomba :)

Pár napja tud csak Gergőről, mert évekig külföldön volt és kimaradtak a bizalmas baráti beszélgetések. Ő is jól fogadta, bár elég hülyén történt a CO. Viccelődött, szivatott, szúrkálódott, akkor éppen azzal h biztos elbuzultam, míg ő nem volt itt, bepasiztam, mert nem vigyázott rám stb., a durvábbakat már nem írom le. Látta rajtam, hogy szokásomtól eltérően nem veszem a poént. Elsőre azt hitte, hogy ez az ellenpoénom, hogy nem röhögök, ezért csak fokozta a dolgokat. Nekem földbe gyökerezett a lábam, mert még egyik barátomtól, ismerősömtől sem kaptam bántást, mindenki diszkréten kezeli ezt a dolgot, most meg itt a lavina, még az előtt, hogy egyáltalán felhoztam volna a témát... Egy idő után leesett neki, hogy kettőnk közül csak ő viccel. Rákérdezett. Elmeséltem. Mindketten nagyon zavarba jöttünk. Ő azért, mert szégyellte magát, én azért mert nem tudtam, ilyen felvezetés után hogyan reagál... Végülis bocsánatot kért, mindent megbeszéltünk. Ez is akkor történt, mikor Gergő nem volt itt, ezt sem tudtuk rendesen megbeszélni...

Kimentünk Esztergomba, jó volt beszélgetni. Nem meséltem neki az álmomról, el akartam felejteni. Azért volt nehéz, mert Gergő óránként hívogatott, én meg mindig kinyomtam. Ki akartam kapcsolódni, feltöltődni, hogy szembe tudjak nézni ezzel a hülye reggeli kiborulással.

Nem érettem, hogy miért hívogat. Máskor veszi az adást, ha kinyomom, tudja h épp nem alkalmas, de vissza fogom hívni. Zavart, hogy egy hétig alig keres, nem igazán reagál a leveleimre, gesztusaimra, nem ad magyarázatot erre a hűvös viselkedésre, most meg egyfolytában hívogat, csak mert kettőnkre nézve parát álmodtam. Egy társ nem csak bajban társ, haragudtam, hogy így viselkedik. Ez annyira nem mi vagyunk. Soha semmi hiszti nem volt köztünk, soha semmi sértődés, vagy hűvös viselkedés. Duplán fáj, ha ilyesmi történik, nem értem, hogy miért nem vagyunk egy hullámhosszon, ha szeretjük egymást, ha ott a hat éves lelki összefonódás. Miért férkőznek be a külvilág bajai a kapcsolatba, miért nincs elég energiánk tisztán tartani a szerelmünket? Miért viselkedik máshogy,mint az elmúlt 6 évben? Ennek nincs köze a szerelemhez, mert a hatból, csak az utóbbi két évben van szerelem. Maga alatt van és rántja le a kapcsolatot is. Nem hagyja, hogy segítsek, kizár. Ezzel nemcsak magától, a kapcsolatunktól is távolítana, ha hagynám magam. Tudom, hogy neki ez nem erről szól, de nem látja, hogy miyen következmények lehetnek.

Hisz a rózsaszín köd mindent elsöprő erejében és ezzel takarózik. Tudom, mert az első szerelem nekem is iyen érzés volt. Naívak voltunk és tehetetlenek. Végignéztem, ahogy eltávolodunk egymástól és nem tettem semmit, mert a rózsaszín köd elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden oké. Na ezt most nem hagyom. Tudom, h apróságokról van szó, és mindig én vagyok, aki szóvá teszi, aki kimondja, aki magára veszi és aki megoldást keres. Gergő pedig nem érti, h ilyenkor mi van velem, lerendezi azzal, hogy érzékeny vagyok. Engem viszont megőrjít, hogy nem érti, hogy mi van a fejemben, mit próbálok kifejezni, pedig egyébként ő az aki mindig ért. Azt mondja, hogy hülyeség, ne gondolkozzak ilyeneken, látszólag fel sem fogja h milyen mértékben vagyok ilyenkor kiborulva. Az elmúlt egy év alatt az a bizonyos pohár hodó méretűvé nőtt, mindenféle esemény kényszerű elviselése miatt nagyon kitolódott a tűrőképességem. Ettől még bánt és tudom, h ez így nincs rendben.

Szóval nem vettem fel a telefont. Estig hülyültünk a lánnyal, utána felhívtam Gergőt, mert már helyre billent a lelki békém, tudtam értelmesen beszélni vele. Tisztáztuk a dolgokat, jót beszélgettünk.

Az egész Gergő szemszögéből úgy nézett ki, hogy hajnalban email áradatban facebookon megkapta, hogy elegem van, egyedül akarok lenni, utálom az egészet, nem értem miért nincs vége, kikészültem, nem csinálom tovább... A facebook úgy döntött, hogy az üeneteim közt szelektál, úgyhogy Gergőnek nem volt világos, hogy csak álmomban volt köztünk zűr, megijedt, hogy mi bajom lehet. Egész nap próbált utolérni, de mindig kinyomtam, úgyhogy egyre jobban kétségbe esett. Mikor este felhívtam, megkönnyebbült, h végre szóba állok vele és rögtön kiderült, h lényegében semmi bajom, csak szar a facebook. Röhögtünk az egészen, tovább léptünk.

Elsírtam magam, mikor újra láttam, mert egy pillanat alatt lepörgött előttem az egész hét. Az őrjítő várakozás, a sok pillanat, amiből kimaradt, a magányos éjjelek, a bizonytalanság csírája, a rémálom, a félreértés, a blogírás, a bulin a tehetetlen magányom, a sok mi lehet vele gondolat, a meglepetésem előkészítése, a tehetetlenség érzése... A szemében láttam, hogy vége ennek a hétnek, hogy őt is megviselte, de nincs már, csak mi vagyunk...

Ui: Jobban utálom a facebookot, mint valaha!

Az érzelmek

Azt gondolom, hogy ez egy elég vitatott poszt lehet. Az érzelmek miatt.

Másképp gondolkodok az érzelmekről, mint a környezetem. Másképp, mint a kortársaim. Másképp, mint Gergő. Nagy az esélye, hogy másképp, mint ti. Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan és miért.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az ember részekből áll, a lelkéből (vagy szívéből), a szelleméből, a testéből, a hitéből és az érzelmeiből. A hitet most hagyjuk ki, ezt lehet vitatni, hogy kinek mekkora, vagy nem mekkora szerepet játszik az életében.

Lélek - szellem - test - érzelmek. 

Egyiknek sem szabad eluralkodnia a többi fölött. Furcsa volt nekem akkor ez a felosztás. Azt gondoltam, hogy az érzelmek és a lélek fedik egymást. Sokat gondolkoztam ezen, valamiért megfogott ez a gondolat.

Megpróbáltam e szerint a gondolat szerint értelmezni magamat, a helyzeteket amikbe kerülök, a cselekedeteimet. Főleg az érzelmeimet, mert ez a rész nem volt tiszta. Egyébként pont ezek, eléggé össze voltak kuszálódva, tinédzserkor, hormonok... Rájöttem, hogy valóban, az érzelmeim nem egyenlőek velem, csak egy részemet alkotják. Megtanultam szétválasztani a kategóriákat. Az a baj, hogy a magyar nyelvben az "érzem" szó nem egyértelmű, nem csak az érzelmeket jelenti, hanem intuíciókat, tudatalatti szellemi gondolatokat, testi impulzusokat is jelenthet. Az érzelem szóval nem fedik egymást.

Lehet, hogy ez most egy kicsit ködös. Van például egy helyzet. Valamiért féltékeny vagyok a páromra. A lelkem azt mondja, hogy szeretem, minden oké. A szellemem kételkedik, mert apróságokból arra következtet, hogy valami nem oké a másik viselkedésével. A testem nem nagyon számít ebben a kérdésben, maximum izgatónak találom, de ez itt most lényegtelen. Az érzelmeim pedig: ideges vagyok, dühös, csalódott, kiábrándult, fásult, bizonytalan... Közben tudom magamról, hogy miért érzem ezt, tudom, hogy nem tudom, hogy mi a helyzet valójában. Ettől megnyugszom. Mármit attól, hogy a bizonytalanság miatt dobálnak az érzelmeim, és nem kell csalódottnak éreznem magam, ha nem tudom biztosra, hogy van e okom rá.

Azt hiszem nem sikerült elég jól bemutatni, amit szerettem volna. A lényeg, hogy az érzelmek sokszor csak akaratlan reakciók bizonyos dolgokra, de megtanultam nem túlértékelni őket. Hogyha dühös vagyok valakire, akit szetetek, akkor nem üvöltöm le a fejét, mert nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok távolabb kerülni tőle. Az, hogy dühös vagyok, az egy dolog, hogyha meg kell oldani egy problémát, nekem nem segít. Sokszor a düh érzése, kifejezése csak megnehezíti a dolgokat, félreértéseket okoz. Ez a legtöbb érzelemre igaz egyébként. Ne értsetek félre, nem az elfojtást pártolom, hanem az értelmezést. Miért is vagyok dühös valójában, jogos, hogy ennyire belehergeltem magam? Végülis nem nagy a probléma, akkor üljünk le és beszéljük meg. Annyira könnyen ragadtatják el magukat az emberek és amint éreznek egy kis érzelem szikrát, azonnal beleélik magukat és a rabjai lesznek az adott helyzetben. Vajon azonosítják magukat, az öntudatukat az érzelemmel? Az érzelmeik alapján szülik a gondolataikat. Én, amikor csak lehetőségem van rá, függetlenítem a szellememet az érzelmektől. Hogyha fedik egymást, akkor remek, de sokszor nem fedik ám egymást. Lehet ám, hogy nagyon fura, hogy képes vagyok érzelmek átélésével párhuzamosan, akár attól függetlenül is gondolkodni. Ahogy én szemlélem a világot, az érzelmek csak egy alkotóelem, nem uralhatják az egész lényemet.

A barátaim, ismerőseim kérdezgetni szokták, hogy mitől vagyok olyan nyugodt? Hogy vagyok képes nem felvenni egy csomó mindent? Hogyan nem akadok ki dolgokon? Hogyan kapcsolom ki a félelmeimet? Ugyanúgy, ahogy a gondolataimat tudom irányítani, ugyanúgy, ahogy a testemet tudom irányítani, az érzelmeimet is tudom irányítani. Persze nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy mondjuk a testemet mozgatom, de bizonyos szinten igen. Egyedül a lélek, az ami magától működik, ami mindenre kihat és, amit nem lehet és nem is kell megérteni.

Az érzelmek furcsa dolgok. Nem azt mondom, hogy ki kell őket kapcsolni. Azt mondom, hogy tudni kell a miérteket és nem szabad bedőlni nekik. Van mikor hasznos a düh, van mikor bajt okoz. Például az örömöt is lehet befolyásolni. Itt a pozitív gonolkodás, az apróságok felfedezése, az őszinteség, a nyitottság, a segítség, mind olyan dolgok, amikkel növelni lehet önmagunk örömét. A félelmet csökkenteni lehet, ha olyan eseményekre gondolunk, amiből győztesen jöttünk ki. Hogyha felidézzük, hogy milyen volt büszkének lenni akkor magunkra. Hogyha belátom, hogy ugyanaz az ember még mindig én vagyok. Másik módszer, ha az adott dolog, amitől félek,  jelentőségét fejtegetem magamban és bebizonyítom magamnak, hogy az egész életemet tekintve jelentéktelen a helyzet. Ezek nekem sokszor működnek. Tanultam gyerekkoromban agykontrollt. Nem használom úgy, ahogy tanították. A hozzáállásom változott. Beláttam, hogy több mindenre van befolyásunk, mint gondolnánk. Az érzelmekre például ez nálam abszolút igaz. Önbizalomra abszolút. A testünkre is. A szellemet befogadóbbá lehet tenni. A lelkünkre viszont nincs hatással.

Az a helyzet, hogy már nagyon fáradt vagyok és ezért itt befejezem most. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető a gondolat, amit próbáltam összefoglalni. A reakciótokból majd megtudom :) Folytatom majd, ha úgy látom, hogy nem voltam elég világos!

A kezdet

Nem tudtam dönteni két nehéz téma között, de azt hiszem, hogy a másik leírásához még nem vagyok elég erős...

Ugyan elhintettem pár morzsát arról, hogy kezdődött köztünk a kapcsolat Gergővel, de sok mindent nem tudtok még és hiányoznak a dermedt gondolataim is a történetből. Igen, egy tiszta kék bejegyzés következik

Kezdem az elején, 17 éves vagyok, benne egy haldokló kapcsolatban. / Időnként elgondolkozok azon, hogy két ember segítette akaratlanul, hogy Gergővel szorosabb viszony alakulhasson ki, a két exbarátnőm... / Életem első szerelme, ami viszonzott. A legdurvább rózsaszín köd, amit el tudtok képzelni, de már az a fullasztó fajta. Az a fajta köd, ami akkor is tart, mikor a kapcsolat már gyakorlatilag halott. Nagyon, de nagyon másképp viselkedtem akkor. Eszméletlenül naív voltam és kicsit sem gyakorlatias. Szerettem és azt hittem, hogy ez elég egy kapcsolatban. Gyakorlatilag gyerekszerelem volt. Mikor először fogtam fel, hogy itt bajok vannak - akkor a lány már gyakorlatilag menekült a kapcsolatból - akkor futottam össze Gergővel. Egy meleg chat-en, máig nem emlékszem, hogy hogya kezdődött, de a lényeg, hogy msn-en kötöttünk ki. Hamar odajutottunk, hogy közösen fantáziáltunk és mindenki tette a maga dolgát az asztal alatt... Ezt követte volna a szokásos lerázó szövegem, aztán huss. Valamiért viszont elkezdtünk beszélgetni. Nagyon hamar kiderült, hogy itt mindketten be lettünk csapva, mert mindketten azt a szerepet játszottunk, amiről azt gondoltuk, hogy a másiknak imponál. Lényeg a lényeg, hogy egy nagyot beszélgettünk. Aztán megint és megint. Köze sem volt többet a beszélgetéseinknek a chat-sexhez, sőt. Soha életemben még ilyen mélyen nem beszélgettem senkivel. Soha senki nem tudott így megnyitni. Mindig, ha beszélgettünk, akkor azon kaptam magam, hogy olyan gondolatok állnak össze bennem szavakká, amiknek a létezéséről sem tudtam, legfeljebb sejtettem, de sokszor még azt sem. Persze ez kölcsönös volt, ahogy a rácsodálkozás is. Kiderült, hogy iszonyatosan hasonlítunk egymásra, már-már olyan volt számomra, mintha saját magammal beszélgetnék, egy alternatívámmal, aki egy párhuzamos világban él. Nagyon furcsa és addiktív volt ez az egész. Leültünk délután és reggelig beszélgettünk. Nem voltak tabuk, mindketten kihasználtuk az őszinte és elfogadó légkört. Nem ítélkeztünk, nem szóltunk bele semmibe, csak valahogyan táptalajt biztosítottunk egymás gondoloatainak. Az ember azt sem mondhatja, hogy kémia, hiszen nagyon messze voltunk egymástól, az ország másik felében.

Évekig tartott ez, pár hetente leültünk beszélgetni, és nem bírtuk abbahagyni. A meleg témát kerültük, valószínű mindketten kicsit pironkodtunk, amiatt hogy ilyen bután hozott minket össze a sors. Mikor mégis előjött a homoszexualitás, mint téma kettőnk között, akkor elmeséltem, hogy számomra ez mit jelent és nem több testi vágynál, aminél többre tartom a szerelmet és a lányokat. Elmeséltem, hogy soha sem leszek szerelmes fiúba. Elmeséltem, hogy soha sem vállalnám fel, hogy felizgat a férfitest, inkább megtanulom kikapcsolni ezt belül. Ő pedig elmondta, hogy nem tudja mi lesz, de nem tartja azt sem kizártnak, hogy fiúval kösse össze az életét. Nekem ez elképzelhetetlennek tűnk, meg is kérdeztem, hogy honnan van ehhez bárorsága, nem fél-e. A családja hogyan reagálna, a barátai stb., meg egyáltalán ez helyes-e és lehet-e ezt Magyarországon nyíltan vállalni. Aztán az lett a vége, hogy jól megijesztettem... Ezután még jobban kerültük a meleg témákat.

Volt olyan is, hogy szerelmet vallott. Egyrészt jól esett, másrészt nagyon megijesztett. Bennem egyáltalán nem játszódott le ilyesmi és féltem, hogy ez majd kettőnk közé áll. Nagyon sokat jelentett nekem, mint barát, mint mentor, nem akartam, hogy az érzelmek kettőnk közé álljanak. Tisztáztam vele a helyzetet. Ugyanakkor azt sem értettem, hogy hogyan lehet szerelmes az interneten keresztül, ha még soha nem is találkoztunk. Ezzel aztán őt is meggyőztem, belátta, hogy nem szerelmes, csak nagyon szeretne az lenni. Miután ezen is túl voltunk, még erősebb lett köztünk a barátság.

Voltak olyan időszakaim, amikor úgy döntöttem, hogy minden szálat elvágok, ami a melegekhez köt. Egyszer Gergőnek is megírtam mailben, hogy bármennyire is szeretem, muszáj megszakítanom vele a kapcsolatot, mert ki akarok lépni a melegek közül. Szerelmes vagyok, újra tudok szereteni, azóta, hogy összetörtek és nem szeretném, hogy bármi is belerondítson a kapcsolatomba. Akármennyire sincs már köze a barátságunknak ahhoz, hogy mindketten vonzódunk a férfiakhoz, akkor is tartok tőle, hogy befolyásol ez a barátság. Megértette. Nagyon fájt neki, de tudta, hogy miért írom és tiszteletben tartotta. Valószínű, ha nem így viselkedett volna, akkor soha sem veszem fel vele a kapcsolatot újra.

Találkoztunk is 19 évesen, mielőtt még elkezdtem volna a fősulit, ő pedig az egyetemet. Annyira vicces különben, hogy a környezetemben szinte ő az egyetlen, aki a fősuli elöttről ismer. Ő tudta egyedül a bizonytalanságaimat a szakmai rátermettségemmel, a tehetségemmel kapcsolatban. Ez is igaz visszafele :) Emlékszem, még, hogy mennyire nem volt benne biztos, hogy hova menjen, mit tanuljon. Azért különösen vicces, mert mindketten nagyon oda valók vagyunk, ahova végül mentünk és nagyon megtaláltuk a helyünket és a barátainkat. Gyakorlatilag új életünk lett, rengeteg ismerőssel, korábban sohasem tapasztalt népszerűséggel és elismeréssel. Vicces, hogy egy ember van, aki ismerte a bizonytalan, esetlen, depressziós, bizalmatlan, gyenge, félénk, gyerek Alejandrót, miközben a barátaim nagyon nem ilyennek látnak. Na és énis ismertem, ismerem ugyanezt Gergőben. Biztos, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy felnőttként is szót értünk egymással, látjuk, ha a másik nem őszinte, tudjuk érezzük, hogy mi van a másikban. Hogyha akarnánk, sem tudnánk egymást becsapni. Egymás mellett nőttünk fel, mégha nem is együtt. Mindkettőnknek volt mással kapcsolata, mindketten szereztünk egyéni tapasztalatokat, de senkiben sem találtuk meg egymást...

Találkoztunk később is, kétszer. Elmesélte személyesen, hogy véget ért egy kapcsolata egy fiúval, ami nagyon megviselte, de már kezd jól lenni. Na itt nagyon megijedtem. Kerültük a melegséggel kapcsolatos témákat, én az életemben is, azt gondoltam, hogy ő is. Soha nem beszéltem személyesen senkivel ilyesmiről. Ráadásul olyan helyen voltunk, ahol sok ember mászkált. Egyáltalán nem működött az a megértés és elfogadás, ami máskor. Haragudtam rá, hogy ilyen helyzetbe hoz. Egyrészt jól esett a bizalma, másrészt annyira zavarba hozott, hogy elsüllyedtem volna szégyenemben. Nem értettem, hogy miért ilyen körülmények között mondja el és miért nekem, hiszen én nem is vagyok meleg, annak már vége, mikor szemeztem ezzel a világgal. Biztos ismer még melegeket, ha volt barátja, miért akarja ezt rám eröltetni, ha ismer és tudja, hogy ezt én szeretném letenni. Közben meg nagyon sajnáltam, mert láttam, hogy szarul van. A legjobb barátom majdnem elbőgi elöttem magamat én pedig menekülök előlem, mert nem akarom, hogy félreértse a kettőnk közti viszonyt. Nagyon szar volt ez a kettősség érzés. Nem is beszéltem vele hónapokig utána.

Tisztáztuk később, de nem volt túl sok időnk egymásra a tanulás miatt. Elérkeztem oda a második barátnőmmel, hogy körvonalazódott, hogy nem működik tovább. Részemről nem. Nagyon szar érzés volt. Egyszer összetörték a szívemet, tudom, hogy mennyire szar. Nem akartam énis így elbánni valakivel. Szerettem, tiszteltem azt a lányt, de a szerelem már elmúlt és világos lett előttem, hogy nem illünk össze. Nagyon szeretném, de nem. Nem tudtam, hogy mi legyen. Az egész egy szenvedés volt, mire ezeket ki tudtam mondani magamnak. Ő nagyon szeretett engem, nagyon odavolt értem, nem tudtam, hogy zárjam ezt le szépen, minnél kevesebb bántással. Borzasztó volt. Őrjítő. Közben a suliban is őrület volt, minden addiginál nagyobb hajtás. Imádtam a feladataimat, az egész mindent, amit tanultam, de olyan szarul voltam, hogy nem ment azzal a lendülettel, amivel máskor, ezért még több energiámat elvette, még szarabbul lettem....

Ki mást kerestem volna fel, ha nem Gergőt. Ugyanazzal a lendülettel vetettük bele magunkat a lelkizésbe, mint régen. Egy idő után rájöttem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha vele beszélek. Rengeteget chat-eltünk. A suliban a filmlistánkon fel volt adva a Brokeback Mountain. Miután megnéztem, rájöttem, hogy én is ezt élem át. Van egy életem, de akkor élek igazán, ha Gergővel ketten vagyunk. Meg is mondtam neki. Elbeszélgettünk, hogy mit jelentünk egymásnak. Első találkozásunkkor elmentünk kirándulni annó. Nagyon féltem, hogy bármi történik köztünk. Ugyan volt nálam pokróc, volt nálam bor a feszültséget oldandó, de nem jutottunk el odáig. Ennek nagyon örültem, mert nekem ez nem erről szólt. Miért vittem akkor magammal ezeket a dolgokat? Talán éreztem, hogy húz engem, hogy ő mást is szeretne és mivel szerettem, jobban, mint bárkit, bíztam benne. Bíztam abban, hogyha ő szeretne valamit, akkor az nem lehet rossz. Tiszteletben tartottuk a barátságot annó és ezért nagyon hálás voltam, vagyok neki. Tündérmese az egész, tudom, hogy ilyen nem létezhet, kettőnk között mégis igaz!

Nem véletlen tehát, hogy végül megadtam magam. Nem rögtön, miután ezeket megbeszéltük. Elmondtam, hogy hogyan készültem a kirándulásra, hogy volt egy pont, mikor elbizonytalanított. Ő elmondta, hogy nagyon szeret engem és sokat gondol rám. Régóta azt kívánta, hogy találjon valaki olyat, mint én, mert tudta, hogy engem nem kaphat meg. Hogyha ezt nem tartja tiszteletben mindvégig, akkor soha nem is kapott volna meg. Annyira hihetetlen, hogy ilyen ember létezik :) Sohasem élt vissza a közelséggel. Talán akkor, mikor a volt barátjáról beszélt, akkor éreztem egyedül. Azt is tisztáztam magamban, tudom, hogy nagyon szarul volt, tudom, hogy milyen, mikor kihúzzák az ember alól a légvárat és tudom, hogy én álltam hozzá a legközelebb, eztért egyértelmű volt, hogy nekem mondta mindezt el. Nagyon féltettem a barátságunkat, azt a kapcsolatot, amit sosem tudtunk megmagyarázni, de ami nélkül nem váltunk volna azzá akivé. Sosem tudtam volna nyitott srácként érkezni a fősulira, ha Gergővel nem beszélgetünk erről ennyit. Sosem lett volna bennem annyi lendület, hit, kitartás, ha nem önti belém. Nem lettem volna magabiztos, nem tudtam volna kitörni és sikert sikerre halmozni. Féletem volna az új emberektől és nehezen találtuk volna meg egymást a barátaimmal. Nem az lennék aki és ugyanezek igazak rá is. Nem akartam kockára tenni egy szerelemért ezt az egészet. Ő pedig nem értette, hogy mitől félek. Ennyire összeillünk és megtartjuk az egy lépés távolságot továbbra is. Akkor is, miután ezeket bevallottuk egymásnak? Végül ő nyert. Megmondtam neki, hogy nélküle én egy senki vagyok. Hogyha belemegyünk ebbe a szerelembe, akkor már sohasem léphetünk vissza barátokká. Vagy kitart örökre, vagy egyszer végleg vége. Tudtam már akkor is, hogy a végleg vége nekem mindennek a végét jelentené és ez igaz most is. Soha sem szakítanék, de ha egyszer megteszi mindenemet elvesztem és ugyanaz a szürke, gyenge törpe leszek, aki régen voltam és azt én már nem bírnám elviselni. Tudom, elragadtatom magam meg minden, de tudom. Ez az ember nem létezne soha többet. Valaki más lennék, valaki sokkal rosszabb...

Sajnos a szíkítás nem ment egyik napról a másikra, Gergővel hamarabb találtuk magunkat szerelemben, minthogy szakítottam volna a lánnyal. Ez azóta is bánt, mert én nem vagyok ilyen. Nem volt korrekt. Egyébként sikerült a lehető legszebben elválni. Azóta felvettük a kapcsolatot. Sokat változott ő is, előnyére. Gergőt is elmeséltem, teljesen pozitívan fogadta, örült, hogy boldog vagyok.

Az a nehéz - sajnos Gergő ezt nem látja, vagy nem akarja látni - hogy ne vesszünk el az érzelmekben, hanem mindig az az őszinte, nyitott végletekig elfogadó és támogató barátság maradjon a kapcsolatunk alapja. Én nem felejtem el. Volt hogy kiborultam valamiért, volt, hogy dobáltak az érzelmeim, de egy idő után mindig bekapcsol a riasztó, hogy de hiszen ez Gergő, az a 17 éves Gergő. Megvolt a közös világunk, összekapcsoltuk, ezt sohasem veszítjük el. Nem csak két fiú vagyunk, aki szeret szerelmes lenni, akik izgulnak egymásra, ez 20 percig volt köztünk annó a chat-en, és már akkor továbbléptünk...

Oláh Ibolya

Elmondanám, hogy nincs tévém. Gergővel közös otthonunkba nem vettünk, inkább egy használt projektorra költöttem ugyanazt a pénzt. Azt nézek, és akkor, amikor akarok, méghozzá 4 méter szélesben :) Gyakorlatilag a tévét az elmúlt pár évben agyzsibbasztásra, vagy háttérzúgásra, tanulás, munka, rajzolás mellé használtam. Inkább hallgatok zenét, mert nem szeretném, hogy a tudatalattimban lerakódjon a sok szemét, ami a képernyőn keresztül fröcsög. Most azonban itthon vagyok a családomnál, reflexszerűen bekapcsoltam a tévét... Elsőnek azon gondolkoztam, hogy ez mindig ennyire gagyi volt? Mindig ennyire semmitmondó? Mindig ilyen ocsmány főcímek mentek? Aztán nem is figyeltem, lekötött a net.

Akkor kaptam fel a fejem, mikor bejelentették a híradóban, hogy Oláh Ibolyát rajtakapta egy kamera, ahogy egy lánnyal randizik. Nem hittem a fülemnek. Ez most komoly?!? Ez a hír Magyarországon? Ezen kell csámcsogni? És akkor mi van? Mért ne tehetné? Nem tudom, hogy Ibolya hol tart önmaga elfogadásában, de akárhol is, nem hiányzik neki, hogy az emberek ezen csámcsogjanak. Szegény jól megszívja, nem elég neki, hogy kisebbségi, most majd ezt is hallgathatja. Régóta tudni, hogy elege van a médiából, a nyílvánosságból. Annyi meleg van a médiában, miért pont őt szedik elő? Azért mert jó bűnbak, mert már így is sok a rosszakarója a származása miatt? Valószínű egyébként sem könnyű neki ez az időszak, ha ez egy új fejezet az életében.

Félreértés ne essék, nem vagyok Oláh Ibolya rajongó. Nem követtem a magánéletéről szóló híreket. Azt tudom, hogy tetszik a hangja és lenyűgöz, ha énekelni hallom. Nem tudom, hogy emberileg milyen, nem ismerem a sztoriját. Az viszont mindenképpen egy vicc, hogy 2011-ben értelmiséginek számító emberek szaftos pletykaként tálalva, főműsoridőben a híradó keretei között bejelenti, hogy két nő egymással randizik. Biztos vagyok benne, hogy erről hallunk még. Talán felkavarodik az állóvíz. Kíváncsi leszek, hogy milyen szerepet akasztanak majd Ibolya nyakába. Mindenesetre innen a hátsó frontról erőt és kitartást kívánok a támadásokkal szemben és mindenek előtt sok boldogságot a párjával!

Szex, test, külső...

Nem tudom, hogy a párom távolléte mennyire befolyásolta a témaválasztást, de mindenképpen szar volt egyedül ébredni...

Lehet, hogy furcsa lesz a megközelítésem. Lehet, hogy szentimentális vagyok. Lehet, hogy furcsa dolgokat szeretnék. Minden ember más, különböző dolgokat keresünk. Ki kell ábrándítanom azokat, akik fröcsögős, tocsogós, vad szexuális fantáziától izzó posztra számítanak. Viszont azt megígérhetem, hogy továbbra is őszinte leszek és leírom, hogy mit látok a dolgok mögött. Továbbra is én én vagyok, a saját szemszögemből tudok csak nyilatkozni...

Megmondom őszintén, nem voltam sok emberrel. Testileg sem, lelkileg pedig végképp nem. Volt két hosszú kapcsolatom lányokkal. Szerelem volt mindkettő a maga módján. A testi szerelem nem volt zökkenőmentes. Az első lánnyal való kalandozásból maradt pár komplexusom. Rettegtem attól, hogy a másiknak nem jó. Féltem, hogy úgy beindulok, hogy nem tudom majd visszafogni magam. Sajnos a második barátnőmmel ez okozott problémákat, mert benne csak egészséges félelem volt, de túlreagáltam. Na mindegy, nem részletezem, de soha sem tudtam igazán elengedni magam velük.

Tizenéves koromban találkoztam pár férfival. Csakis a test érdekelt férfi oldalról, kínosan ügyeltem arra, hogy nehogy bármiféle szimpátia alakuljon ki velük. Általában egyáltalán nem is érdekelt, hogy egyébként kik az életben. Arcokra sem emlékszem. Egyik ilyen alkalom sem volt jó. Annyira felszínes volt, amennyire csak lehetett. Nem is nagyon tudtak kielégíteni, de inkább leléptem, mert éreztem, hogy így nem is fog menni. Mindig hatalmas volt a csalódás. Elég élénk a fantáziám, ha önkielégítésről volt szó, akkor mindig nagyon élveztem a dolgot, de élőben meg sem közelítette az elképzeléseimet az élmény.

Kortársaimmal nem is találkoztam. A gimiben sem érdekelt soha semelyik fiú. Ügyeltem rá, hogy senki se gondolja a környezetemben, hogy izgat a férfitest. A tesiórák utáni öltözéseket, zuhanyzásokat is megúsztam „baleset” nélkül. Megtanultam elég korán kontrollálni a testem, ha nem akarom, nem áll fel. Fiú barátaimra soha sem gondoltam „úgy”, soha sem kevertem a barátságot a szerelemmel. Illetve egyszer igen, Gergővel, de az egy nehéz döntés volt. Erről egyszer úgyis írok külön bejegyzést! Összefoglalva, úgy éreztem, hogy lányokba tudok beleszeretni, a személyiségük, a járás velük érdekelt, viszont testileg a férfiak izgattak jobban. Mikor ezt beláttam, az elég szar pillanat volt. Most akkor mit kezdjek? Kizártnak tartottam, hogy bármi kialakuljon köztem, és egy fiú között. A lányokkal pedig hiányzott valami, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, talán a szenvedély szó írja le legjobban ezt.

Csak olyan emberrel tudok járni, akit szeretek. Sosem mennék bele egy kapcsolatba úgy, hogy nem éreztem a teljes bizsergést.

Az elveim szerint a testnek nincs túl nagy értéke. Kiábrándít ez a testkultusz, amiben élünk. Utálok a tükör előtt állni, utálom, ha hozzá kell nyúlni a fejemhez, utálom, ha amit felveszek borzasztóan mutat rajtam. Sokszor nem is érdekel. Van hogy lázadok és mindenki elmehet a sunyiba, nem vagyok hajlandó többet foglalkozni magammal. A barátaimnak mindegy, maximum kapok pár vicces megjegyzést, az idegenek pedig nem érdekelnek. Persze van egy csomó ruhám, cipőm, táskám, de mindig mikor erre ráébredek, akkor az elég furcsa érzés. Nekem a külső abszolút az önkifejezés eszköze és nem a közkedveltség elérésének az egyik lehetőségét látom benne. Lehetnék trendi boy, de valójában a gondolkodásom eltér a legtöbb kortársamétól. Lehetnék trendi boy, de valójában az életmódom más, mint a kortársaim nagy részének. Lehetnék trendi boy, de ha belül nem azt gondolom, amit trendi gondolni, akkor nem keltem a látszatot, hogy trendi boy vagyok. Furcsán nézek ki, előfordul velem. Nem akarok szép lenni, nem akarok minnél több ember számára vonzó lenni, nem akarok divatos lenni. Nekem nem az tetszik, amit megmondanak, hogy most ez az idevaló és ez a szép kéremszépen. Két év múlva ugyanaz már ciki lesz. Miért is? Állítólag helyes vagyok egyébként, tehát a lehetőségeim meglennének rá, hogy szupervonzó fickót rittyentsek magamból, de minek? Kinek? A párom így szeret. Nincs rá igényem, hogy legyezzék a hiúságomat. Nem érezném magam többenk, ha többen néznének meg, ha azért lennének velem kedvesek, mert szépnek tartanak. Hahó! Itt belül is van valami emberek!

Hogyha 2 évvel ezelőtt megkérdezik mi a külső ideálom, akkor először elmondtam volna, hogy nekem nincs külső ideálom, nem az fog meg egy emberben, hogy éppen hogyan néz ki. Hogyha nagyon erősködtek volna, azt mondtam volna, hogy körte alkat, 150-160 centi, hosszú göndör haj, vékony derék, mellek, vidám mosoly, okos szemek... Ehhez képest itt van Gergő, aki magas, rövidhajú, vékony, nincsenek mellei és nem vékony a dereka... Még, hogyha azt kérdezték volna, hogy milyen fiút tudok elképzelni magam mellé, mármint milyen lenne külsőleg, akkor sem sok minden egyezett volna Gergővel. Biztos, hogy egymagasságút mondtam volna velem, biztos, hogy nem mondtam volna, hogy legyen csontos. Lehet ez azért van, mert én nagyon élvezem, hogy egyenlőek vagyunk, szemben egy heteró kapcsolattal, egy meleg kapcsolatban szerintem könnyebb megteremteni az egyenlőséget. Ezt majd folytatom később! Szóval nem tulajdonítok nagy jelentőséget az ideálnak. Az puszta véletlen volt, hogy a két barátnőm hasonlított egymásra, mégis teljesen máshogy láttam őket. Természetesen.

Azt tapasztalom, hogy sokszor hatalmas a különbség külső és belső között. Főleg meleg körökben. Mindenki megtanul csodaszépnek látszani, de akkor honnan tudja az ember, hogy ki milyen belül? Biztos, hogy nem csodaszép belülről köztük mindenki, sőt. Nagyon fontosnak tartom az őszinteséget. Én őszinte vagyok a külsőmmel. Úgy öltözök fel aznapra, ahogy érzem magam. Sokszor totálisan eltér a megjelenésem egyik napról a másikra, ha nagyon más a lelkiállapotom. A páromat ez szórakoztatja, nekem önkifejezés. Sokszor nézek ki úgy, hogy látom az embereken, hogy nem értik. Hogyha nem olyan cipő van épp rajtam, amit megszokott az emberek szeme a kortársaimon, akkor ott a kérdőjel a tekintetekben. Tudom, hogyha beszélgetnénk őszintén velük, akkor is ott lennének a kérdőjelek, akkor hol itt a probléma? Kicsit elkanyarodtam az alaptémától. Persze ennek is van köze a szexhez. A külső a mai körülmények között egyenlő a szexel...

Szerepek. Köztünk nincsenek szerepek. Nincsenek állandó szerepek. Van, hogy ő van fent és én vagyok mélyponton. Ilyenkor ő az erős, én vagyok, aki hozzá menekül. Az elmúlt egy évben sok volt a problémám, ez sokszor volt így. Sokszor viszont én vagyok az erős és ő a gyenge. Nyugodtabb típus vagyok, kevésbé veszem fel a dolgokat, ebből adódik, hogy sokszor nyugatatom meg őt bizonyos dolgok után. Mindketten szeretjük a változatosságot, mindketten maximálisan bízunk egymásban.

A szexben is ez igaz ránk, nincsenek szerepeink. Mondhatnám, hogy mindketten unik vagyunk. Az is lehet, hogy mindketten passzívak. Vagy mindketten aktívak. Nem tudni, a lényeg, hogy fontosnak tartjuk beteljesíteni a másik vágyait. Legtöbb helyzetben magaméi elé helyezem a párom igényeit a szexben. Az ő orgazmusát jobban élvezem, mint a sajátomat. Nem tudom ez mennyire számít furcsának. Lehet ez még az első barátnőm mellett összeszedett komplexusom lecsapódása. Nem tudom, de nem is érdekel, mert jó így. Gergővel működik. Ő az első ember a Földön, akivel egyszerre tapasztalom a lelki és testi kapcsolatot maximálisan. Számomra a szex olyan dolgok kifejezőeszköze, amit szavakkal nagyon nehéz, talán nem is lehet elmondani. Egy felület arra, hogy kimutassuk a szeretetünket. Egy kétszemélyes utazás, ahol semmi más nincs csak mi. Számomra semmi köze a külsőhöz. Gergő úgy tud hozzám érni, hogy pillanatok alatt elvesztem a fejem. Pedig nem csinál semmi különöset, megérinti a kezem például. Az a nagy helyzet, hogy Ő az, aki megérinti a kezemet. Rá tudunk kapcsolódni egymás csápjaira és mindig érezzük, hogy mire vágyik a másik. Nem mindig ugyanarra. Mindig máshol érzékeny, mindig más izgatja. Nem irányítjuk egymást szex közben sem. Attól izgalmas, hogy a másik egy másik ember, aki nem azt teszi amit mondanak neki, hanem, amit érez. Sokszor tényleg jobban tudja minek örülnék, mint én magam. Fordítva is így van természetesen.

Sokszor voltunk együtt az utcán. Sötét parkokban általában, éjszaka, hajnalban. Biztos van, akinek izgalmasan hangzik. Nekünk nem volt más lehetőségünk. Az elején nem tudta más, csak mi ketten. Nem volt hova menni. Később, nagyon ritkán előfordult, hogy valamelyik barátunknál aludtunk. Na akkor volt ágy is... Az utcán nem lehetett, hogy mindketten elengedjük magunkat. Gergő alapvetően nagyon könnyen oldódik, hamar elfeledkezik mindenről ezért sokszor én vállaltam magamra a figyelő szerepet. Olyan is előfordult, hogy nem tudtam koncentrélni és énis teljesen belemerültem az eseményekbe, na volt hogy így buktunk le. Nem részletezem, elég ciki volt, de nem lett bajunk belőle. Volt olyan is, hogy az egyik barátom elutazott külföldre, addig odamentünk vigyázni a lakásra és egymásra. Az ilyen alkalmakkor tudtuk megtapasztalni, milyen az, ha nem kell semmihez alkalmazkodni, tényleg csak mi vagyunk...

Gyakorlatilag úgy szerettem bele Gergőbe, hogy nem is találkoztunk közben. 4 éve ismertük már egymást, rengeteget mentoráltuk a másikat, rengeteget köszönhettünk lelkileg egymásnak. Összesen 3 × találkoztunk a 4 év alatt. Nem a testére voltam kíváncsi, nem jelentett többet egy személyes találkozó a millió levélnél, üzenetnél, beszélgetésnél. Nem fogott meg külsőre, de eszembe sem jutott ilyesmi, mert barátok voltunk. Soha nem is képzeltem el, hogy hogyan néz ki, nem láttam őt a szemem előtt, amikor beszéltünk, vagy írtam neki. Mikor egyértelműsödött, hogy beleszeretünk egymásba, akkor is a neten kezdődött. Meg is ijedtem élőben, hogy jé tényleg, ő ilyen magas! Megijedtem, amikor közel jött, megcsókolt. Hatalmas volt mindene. Kicsinek, törékenynek éreztem magam mellette. Pedig ő a vékony és mégis mindene szélesebb valójában. Kellett pár óra, mire ezek már nem számítottak. Azóta sem. Nem külsőleg kell egyenlőnek lennünk. Mi tudjuk, hogy mi van belül és más nem számít. Azonnal olyan összhangba kerültünk, mint még soha senkivel. Nem is értettük, hogy lehet, hogy csak most jöttünk össze, mikor mindig is minden jel arra utalt, hogy egymáshoz tartozunk. Ez már nem számít, a lényeg, hogy megtaláltuk egymást.

Mint említettem egyenlőség van köztünk. Dinamikus egyenlőség. Minden megy magától, soha sem volt még olyan, hogy ugyanazt a szerepet szerettük volna mindketten. Mindig kialakul magától. Együtt vagyunk erősek. Együtt vagyunk bátrak. Együtt vagyunk egészek. Van, hogy hevesek vagyunk egymással, van, hogy húzzuk egymást a végsőkig, van hogy száguldunk és nem foglalkozunk a részletekkel, van hogy más sem létezik csak részletek. Van, hogy meg sem szólalunk az ágyban, van hogy bezsélgetünk. Van, hogy nagyon finoman bánunk egymással, van hogy durván. Van hogy csak light-os dolgokat csinálunk, van hogy mindent, ami eszünkbe jut. Helyzetfüggő, hangulatfüggő. Az az érdekes, hogy sohasem volt ebből konfliktus. Soha sem voltunk annyira más lelki állapotban, hogy nagyon másra vágytunk volna az adott helyzetben. Hamar átvesszük egymás hangulatát, legyen az öröm, vagy bánat. Nem tudom mitől, de működik. Nekem ez rég nem a testről szól. Vele soha nem is szólt a testről. Nem is szoktam nézni őt közben. A szemét szoktam egyedül figyelni. Az jobban izgat bárminél a testén, ha érzem Őt, ha minnél több érzékszervemmel tapasztalom a jelenlétét.

Meglepődtem a kezdeti időkben, hogy mennyivel jobban kielégít vele a szex, mint bármi, amit korábban tapasztaltam. Nem csak a testem elégül ki, hanem a lelkem is. Elfáradok, de az az a jól eső fáradtág vesz rajtam erőt. Ilyenkor is ott vagyunk egymásnak. Nem kívánom azonnal újra, nem is akarok felöltözni, menni tovább. Örökre ott akarok lebegni, vele. Ezt szoktam érezni.

Régebben aszexuálinak gondoltam magam. Nem hajtottak a hormonok, mint a kortársaimat. Hamar tudtam kontrollálni a testem, ha az agyam, vagy a szívem mást mondott. Nem ragadtattam el magam, nem beszéltem a szexről, nem élveztem élőben a szexet senkivel. Sem lánnyal, sem férfivel. Nem értettem, hogy mi őrjíti így meg az embereket. Gergő ezen mindig csak mosolyog, mindig megnevetteti, mert eszébe jut, hogy mennyire nem vagyok vele aszexuális. Közeli barátaink egyszer azt mondták nekem, hogy mi valójában leszbikusok vagyunk. Nagyon diszkréten kezeljük az egész kapcsolatunkat. Soha sem beszélünk intim részletekről. A kapcsolatról is virágnyelven fogalmazunk, de azt érezni, hogy nagyon oda vagyunk egymásért. Soha sem szerettem beszélgetni a szexről, főleg a saját szexuális életemről nem szeretek nyilatkozni. Intim dolognak tartom, ami csak rám és a páromra tartozik. Mondták azt is, hogy ez milyen jó így és mennyire igazunk van. Nem tudom, a lényeg, hogy nekünk így jó :)

Amennyit tudtam, megosztottam most. Ezeket sohasem foglaltam még össze. Magamnak sem.