Ébredés

Sok dolog történt velem az utóbbi hetekben, hónapokban. Nem csak eseményekre gondolok, hanem belső folyamatokra is. Most nem is arról szeretnék beszámolni, hogy mi miatt, inkább arról, hogy hova jutottam gondolatban.

Egyre több olyan visszajelzést kapok az utóbbi időben, hogy megváltoztam. Nem csak arra gondolok, mikor valaki ezt mondja nekem, hanem sokszor érzem, hogy megváltozott a viszonyom dolgokkal kapcsolatban. Kicsit visszavonultam, többet gondolkozom és kevesebbet cselekszem. Én ezt abszolút pozitívan élem meg, mert úgy érzem, hogy bizonyos dolgokon változtatnom kellett. A fősuli alatt nagyon kinyílam annó. Hagytam az ösztöneimet felszínre kerülni, akár pozitív, akár negatív következményei volak. Sokszor nem érdekelt semmi, csak mentem előre, amerre a szívem diktálta. Nem is bántam meg semmit, mert azt gondolom, hogy megfelelő időben hagytam előtőrni a személyiségemnek ezt az oldalát. Az energiám sok embert meggyőzött, sokan megszerettek és adnak a véleményemre. Meg kell jegyeznem, hogy a barátaim nagy része így ismert meg és ezt a viselkedést várják el tőlem. Ez van, hogy teher nekem. Változok folyamatosan. Úgy éreztem, hogy zsákutcába kerültem, ezért folyamatosan azon vagyok, hogy újraértékeljem az életemet, újradefiniáljam magamat. Egészen eddig nem voltam ebben szigorú magammal, kényelmes tempóban haladtam és próbáltam megtalálni benne az örömömet.

Sokszor írtam már a terhekről, amiket az utóbbi években összegyűjtöttem. Az utolsó ilyen az egy évvel ezelőtti szakítás volt. A kontrolt nem hagytam kicsúszni a kezemből, tudtam mit kell csinálnom, hogy tovább tudjak lépni. Lelkileg viszont megviselt, visszavonulóra késztetett. Nem hiányzik a Gergővel volt kapcsolatom, nem bánom hogy így alakultak a dolgok, a kudarcélmény az amit nehezen dolgoztam fel. Úgy érzem, hogy könnyen meg tudom szerezni, amit szeretnék. Megtartani viszont sokszor nem megy. Az elmúlt pár évben sokat vesztettem a rugalmasságomon. Azon dolgozom, hogy visszaszerezzem. Most viszont nem azt szeretném, hogy gyengeségből és ragaszkodásból táplálkozzon, inkább erőből, hitből, bizalomból.

Azt is észrevettem, hogy sokszor félreértenek az utóbbi időben. Ha harsány vagyok, akkor hamar átmegy az üzenetem, de azt meg kell tanulnom, hogyan fejezzem ki magam hatékonyan más eszközökkel. Többször próbálták meg kitalálni, hogy mi zajlik bennem és megmondani, hogy mi lehet a viselkedésem mögött. Legutóbb a legjobb barátom-munkatársam tegnap este. Elgondolkoztatott, mert olyanokat mondott nekem, amik ha valósak, akkor sok mindenen változtatnom kéne. Igyekeztem az ő szemszögéből átértékelni az elmúlt időszakot. Végülis nem tudok neki igazat adni, úgy érzem hogy nincs oka félteni. Arra viszont ráébresztett, hogy ez az átmeneti állapot, amiben vagyok, mások számára zavart okoz. Több visszajelzést kell adnom, hogy elkerüljük a félreértéseket. Mostmár szeretnék konkrét célokat kitűzni magam elé és határidőket szabni magamnak.

Az elkövetkező heteim ebben a szellemben fognak telni. Úgy érzem, hogy ebben Samu is támogatni fog. Még nem beszéltem neki erről, mert neki is sok feladata van mostanában, nem akartam elvonni a figyelmét. Továbbra is pozitívan állok a jövőhöz és hiszem, hogy a dolgoknak így kell történniük.

Sok minden

Lassan a hetedik hónapnál járunk Samuval. A nagyobb viharok elcsendesedni látszanak köztünk. Úgy látom egyre jobban kiismerjük egymást, így könnyebben megy az idegen dolgok, helyzetek megértése / elfogadása is. A részemmé vált, nem csak a mindennapokban, hanem belül is. Vannak még távlatok, de sok gátlás feloldásán már túl vagyunk. Örülök a nyárnak, mert többet lehetünk együtt. Az egyik baráti társaságommal már voltunk egy balatoni hosszúhétvégén, két hét múlva kettesben megyünk, augusztusban meg lesz két hét szabim, amikor hosszabb időt is tudunk együtt tölteni távol a munkától & a hétköznapi feladatoktól, stressztől. Furcsa, hogy a közös életből már egyre több tapasztalatunk van, de a közös lazulásból még nem sok. Ezen szeretnék most változtatni.

A tulaj a fejünk fölött újítgattatja a lakást, ami egyenlőre kellemetlen, de inkább igyekszem arra koncentrálni, hogy hosszabb távon jobb lesz. Előre nem bejelentett időpontokban vadidegen munkások jelennek meg, túrják fel a konyhát & az előszobát. Kulcsuk is van... Nem tudja senki meddig tart, pontosan mi fog történni. A tulaj nem felügyeli a munkálatokat, folyton rábeszélik újabb & újabb változtatásokra, néha meg nem elégedett az eredménnyel & plusz köröket futtat. Senki nem fektetett energiát a tervezésbe. Most ugyan újabb - hogy szebb -e az szubjektív, szerintem nem - de használhatatlabb konyhát készítettek. Kicsi a hely, de semmilyen praktikát nem alkalmaztak, hogy kényelmesebb legyen a használat. Nem ez a szakmám, de kapásból vagy tíz dolgot tudnék mondani, amit alkalmazva több lehetne a tárolóhely, nagyobb lehetne a munkafelület, lenne hely olyan dolgoknak, mint a kuka, csöpögtető stb. és lenne elég fény a főzéshez... Drága anyagokból csinálnak ízléstelen, rosszul kivitelezett és kényelmetlen konyhát.

A munkások látványosan megvetnek minket, mert melegek vagyunk. Tiszteletlenül beszélnek, csak akkor szólnak hozzánk, ha nincs más megoldás. Hétvégén reggel dörömbölnek az ajtón, hogy engedjem be őket, aztán még ők vannak kiakadva, amiért időbe telik míg felöltözök és ajtót nyitok. Összekoszolnak mindent, nem csak azt, amivel dolgoznak.Tudom milyen egy felújítás, volt már részem néhányban, de normális esetben az ember tiszteletben tartja, hogy más hogyan él, nem igyekszik mindenhol felfordulást hagyni maga után. Persze szemtől szemben nem mondanak semmit, csak éreztetik, hogy megvetnek minket. Nem kérdeznek, hanem utasítanak, kiosztanak, beszólogatnak. Ha én lennék a megbízójuk, már sokkal kevesebbért is elküldtem volna őket. Mondanom sem kell, a munkájuk eredményén is látszik, hogy rosszat kívánnak nekünk... Lassan már nincs olyan felület, amihez ne nyúltak volna hozzá, így bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a zűrzavarnak.

Mostanában elég passzív vagyok az életem szervezését illetően. Nem hívok meg embereket, nem szervezek filmnézős estéket, nem megyek haza anyuékhoz, ritkán keresem a barátaimat. Ez hónapokig zajlott tudattalanul, mostanában kezdtem el ezen kattogni. Nincs bajom, csak azt hiszem elfáradtam kicsit. Az utóbbi pár évben - kezdve a főiskolán - nagyon aktívan éltem, sok új barátot szereztem, lakás, bulik, cégalapítás, komoly kapcsolat, tanulás, munka, pénzszerzés, a határaim feszegetése, gyász tették ki a mindennapjaimat. Két végén égettem a gyertyát.  A novemberi szakítás visszakergetett a csigaházamba. Átestem a másik végletbe. Akkor megyek, ha hívnak, sodródom. Rábízom magam másokra, ha valami nem tetszik menekülök. Tudom, hogy ez most nincs jól, szeretnék egy egyensúlyt kialakítani. Azt hiszem a feltöltődő fázisom végén tartok. Már zavar a saját tehetetlenségem, háttérbe csúszásom, de még nem érzem magam teljesen megerősödve, hogy újra teljes mellszélességgel menjek előre. Hiányoznak sokan a környezetemből, akikkel ritkán találkozom, de fontosak nekem. Talán attól félek, hogy csalódnak bennem, mert nem vagyok 100%-on & félek, hogy lerombolom a rólam kialakult képet. Segíteni sem kell nekem, mert nincs problémám, amit meg lehetne oldani, magamnak kell előkészítenem a jövőmet. Sok szempontból sínen vagyok, csak fel kell nőnöm hozzá, hogy tényleg ott is legyek. Ígérem, hamarosan visszatérek!

Happy End

Előszőr is boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Év végére minden kisimult körülöttem. Helyére kerültek a dolgok. Sok minden történt, ezért nem volt időm írni, pedig lett volna téma több bejegyzésre is elég.

Samuval tökéletes volt az első randink, ahogy a második is és az összes többi azt követő is. Nagyon hamar beindult a szerelem ;) Sokat beszélünk, chaten és személyesen is. Amiktől az elején féltem kicsit, hogy fiatalabb nálam pár évvel és grafikusnak tanul, alaptalanul zavartak. Valószínüleg Gergő miatt ijedtem meg, nem akartam újból valakinek az apja vagy a mentora lenni, elegem lett, hogy erről szól a párkapcsolatom. El is felejtem, hogy fiatalabb Samu, mert gondolkodásában meghaladja a korát, egyáltalán nincs köztünk szakadék. Vannak céljai, halad előre az életben, tudatos, komolyan hoz meg döntéseket, önálló. Büszke vagyok rá, hogy ilyen tud lenni 21 évesen.

Gyorsan történik köztünk minden. Alig 2,5 hete vagyunk együtt, mégis olyan mintha évek óta ismernénk egymást. Valami olyat találtunk meg mindketten a másikban, amit nagyon rég keresünk. Hihetetlen, olyan mintha az összes igényemet, vágyamat a másik felemről összegyúrták volna egy hús vér emberbe, még hihetetlenebb, hogy összetalálkoztunk és most Ő a másik felem. Figyelmes, megértő, érdeklődő, mesél magáról, megnyílik nekem, nem titkolózik, nehéz témákról is könnyű vele beszélgetni, nem játsza meg magát, kimondja amit gondol, erős az akarata, érzékeny, nyitott, laza. Már el is felejtettem, hogy milyen az, mikor fáradt vagyok, vagy valami bajom van és a másik teljesen leveszi a vállamról a terhet. Meg tud nyugtatni, elvonja a figyelmem a gondokról, megmagyarázza, hogy nincs semmi baj. Megölel, személyesen vagy virtuálisan és minden kisimul :)

Minden nap, mikor fent van Pesten, találkozunk. Többször is egy nap akár. Együtt ebédelünk, vagy elkísér napközben, ha elintéznivalóm van. Este megyek hozzá, eszünk, filmezünk, beszélgetünk, találkozunk a barátaival, összebújunk. Nyugodtan alszom mellette, jó ott ébredni, onnan indítani a napomat. Közben egész nap chatelünk, telefonálunk, képeket, zenéket küldözgetünk egymásnak. Olyan, mintha mindig itt lenne mellettem, fognánk egymás kezét, nem hagy egyedül, figyelünk egymásra egész nap. Furcsának hathat ez a ragaszkodás, főleg az én szabadságvágyammal összevetve, de mégis nagyon tetszik. Nem korlátoz, nem szól bele abba, hogy mit teszek, csak ott van mindig, figyel és támogat. Ugyanez fordítva is természetesen :) Segítünk egymásnak, ha valami nem megy, de nem irányítgatjuk egymást. Nincsenek játszmák köztünk, nem kavarunk, nem ugráltatjuk a másikat. Nagyon hasonlítunk belül, ez sokszor gyakorlati dolgokban is meglátszik. Hasonló vagy ugyanazok a dolgok, tárgyak, márkák, színek tetszenek, ugyanattól félünk, vagy ugyanazokat a dolgokat nem szeretjük. Persze ez nem mindenre igaz, de sokszor vicces a ráismerés. Hasonló szerepet töltünk be a baráti társoságunkban, ugyanúgy kezel minket a környezetünk :) Ez nem hogy unalmas, hanem kifejezetten szórakoztató nekem.

Voltam a szülinapi buliján. Bemutattam én is a barátaimnak egy buli keretein belül. Mindenkinek szimpi, jókat beszélgettünk, hülyültünk együtt. Többen mondták, hogy meglepően nyitott, több mindenben közelebb engedi magához az embert, mint annó Gergő. Hát igen, ezt nekem nem kell magyarázni... Örülök, hogy ezek a dolgok is zökkenőmentesen zajlanak.

Látom Samun, hogy egyre szabadabb belül, nyitottabb, vidámabb, felszabadultabb. A környezete is mondta már nekem, de magamtól is látom. Nagyon boldoggá tesz az öröme :) Örülök, hogy ez kölcsönös, mindkettőnk béket tud adni a másiknak a sok vihar után. Úgy hangozhat, mintha túldimenzionálnám ezt a kapcsolatot, hiszen alig pár hete tart, de valóban ennyire intenzív. Pár nap alatt kinőtte magát a számomra legfontosabb embernek. Nem tudom, hogy történt, de mindent felülírt bennem. Nagyon szeretem!

Karácsony előtt egy nappal chateltünk Samu anyukájával. Beszélgetni akart velem, nem zárkóztam el előle. Kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak, összetegeződtünk. Bocsánatot kért, amiért nem figyelt előszőr Samura, mikor rólam mesélt neki. Elmondta, hogy régóta igyekszik elfogadni a fia másságát, de még vannak félelmei. Igyekeztem megnyugtatni. Mondta, hogy látja Samun, hogy nagyon boldog. Megköszönte nekem :) Aranyos volt. Akármilyen bizar is ez a szitu, örültem neki. Szeretem az egyenes embereket. Jól esett a bizalom és az őszinteség.

Hallva az elmúlt karácsonyaimon érzett magányosságot, Samu felajánlotta, hogy feljön hozzám karácsony másnapján :) Nagyon meghatott. Még soha senki nem tett engem első helyre karácsonykor. Mindig vágytam arra, hogy a párommal meghitten, kettesben karácsonyozzunk, de mindig ott volt a két család miatti szakadék, amibe végül mindig én estem bele. Nagyszüleim, apám halála, nővérem külföldre költözése, anyum és hugom párra lelése óta a karácsony nálunk elvesztette az igazi velejét. Sokan nincsnek már ott, a maradék rohan, szervezi a saját programját. Kiveszett a nyugalom, béke, a környezet kizárása, egymásra figyelés. Egy sima vasárnapi ebéd hangulata lett, ami nem rossz, de a korábbiakhoz képest kevés. Gergő mindig hazautazott, tavaly meghivattam magam, de az is kicsit erőltetett lett így, Szenteste így is egyedül voltam. Idén meghittebb volt az otthoni ebéd is, mint lenni szokott. Este átjöttem a barátnőmhöz, akinél lakom, összedobtuk a családi sütikészleteket, pezsgőztünk, mandulalikőröztünk, idióta karácsonyi filmet néztünk, videótelefonáltunk Samuval. Jó volt :) Ma délután jön föl Samu. Kettesben leszünk másfél napot az albérletükben. Várom nagyon.

A szilvesztert idén is én szervezem, csak most az otthoni házba. Jön Samu is :) Nagyon szépre sikerül az év vége. Soha nem gondoltam volna, hogy így, de happy end van :)

Nektek is hasonlóan boldog és vidám év végi ünneplést, családozást, barátozást, bulizást, pihenést kívánok!

Randi <3

Pár napja úgy keltem, hogy szeretnék magam mellé valakit. Rájöttem, hogy a körökben ahol mozgok, a büdös életben nem találok senkit, viszonylag ritka madár az új ismerős és akkor az igényeimről még nem is beszéltem. Felregisztráltam egy meleg társkeresőre. Kiemeltem hogy barátokat és komoly kapcsolatot kedesek, más nem érdekel. Fél nap alatt 28-an írtak rám. A nagy részüktől kapásból elköszöntem, mert megkeseredett társfüggők voltak vagy túl nagynak éreztem a korkülönbséget. Szerelmes levelet is kaptam, de lehűtöttem a srácot, hogy két kép és három sor alapján nem ismer és nem tudom komolyan venni. Két srác volt, akikkel viszonylag sokat beszélgettünk. Az egyikük képről nem tetszett annyira de szimpi volt a beszélgetésünk alapján. A másik nagyon tetszett pár óra chat után randit is megbeszéltünk aznap estére...

Végül a randiból nem lett semmi. Lebetegedett de aztán meg inkább a barátaival bulizott. Még ő volt rám ideges, aztán könyörgött hogy találkozzam vele, aztán megint szidott. Elküldtem végül, mert nekem ez nem hiányzik.

A másik srácnak írtam, hogy randim lesz és ne haragudjon, de most mást választottam és azt tartanám korrektnek ha nem tartanék több vasat a tűzbe, csak egy helyre koncentrálnék. Megértette, aranyos volt.

Mikor az őrültről már tudtam, hogy nem akarok vele semmit, akkor újra ráírtam a másik srácra. Tökjó beszélgetés alakult ki köztünk. Bocsánatot kértem, hogy nem láttam meg benne elsőre a lehetőséget. 8 órát chateltünk, egy kis alvást leszámítva folytattuk egész nap. Tegnap fel is hívtam, egy órát beszéltünk. Nagyon durván megfelel az elvárásaimnak és ettől függetlenül elvarázsol. Nagyon lelkiismeretes, kedves, szerény, talpraesett, őszinte, komoly és vicces, figyelmes. Hihetetlen, mintha a kívánságaim alapján gyúrták volna össze. Nagyon érdekes dolgokat mond és őt is nagyon érdekli, amit én mondok. Eddig semmi negatívat nem találtam benne, de nem is keresek. Nagyon húz, én is őt, de az egész nem tudatos. Neki is a szex az nem egy bemutatkozó esemény, majd egyszer alakul, ha alakul. Nem is beszéltünk a szexről. Nem hittem, hogy létezik ilyen ember. Most vidéken van a szüleinél, hétfő este randizunk ;) Percenként ráírunk egymásra, nagyon egy hullámhosszon vagyunk.

Egyébként úgy néz ki Gergővel működik az őszinteség köztünk. Mikor utoljára találkoztunk megmutatta, hogy kivel jár, én hogy kivel fogok randizni. Jót beszélgettünk. Nem éreztem féltékenységet, rajta sem éreztem. A meghiúsult randim előtt még smst is írt, hogy érezzem jól magam. Persze ez jelentheti az ellenkezőjét is, de úgy érzem felesleges lenne túlkomplikálnom. Egyébként ami óta van az új srác, nem beszéltünk, nem is érzem, hogy lenne rá igényem.

Ezennel hivatalosan is adok blognevet az új fiúnak, legyen mostantól Samu ;)

Barátok

Sok minden változott a legutóbbi bejegyzésem óta. Egy eseménysorozatot szervezünk a munkatársammal, napok óta a lebonyolításán dolgozunk. A 8 órás munkanap után nég órákat töltünk bent, prezentációkat vezénylünk le. 9-10-ig bent vagyunk. Társasági életre sincs emellett időm, nem hogy leírni, hogy mi történik velem. Most kis darabokból rakom össze a sztorit, ha van szabad öt percem, akkor írok hozzá pár mondatot... Előre is elnézést, ha emiatt nem lesz néhol kerek a mondanivalóm.

A kimondott szakítás után megvolt az egy napos tombolás, részegedés a barátokkal, amit egy napos alvás követett. Este találkoztam egyik lány ismerösömmel, elmentünk vacsorázni. Találtunk egy jó helyet, nagyot beszélgettünk. Onnan mentem tovább egy újdonsült barátom lakására teázni. Egy meleg srác, chateltünk párszor. Vele is nagyon sokat beszélgettünk. Elgondolkoztató dolgokat mondott. Ott és akkor sokkolt, amit hallottam, de sokat segített, hogy helyre kattanjanak bennem dolgok. Azt mondta, hogy nagyon furcsa, hogy így kezelem a helyzetet. Gergő egy lépést akart hátralépni, de az nekem nem kényelmes ezért inkább százat hátráltam. Úgy kezelem ezt a kapcsolatot, mint egy hetero házasságot, pedig árnyaltabb a dolog. Valójában én szakítottam, mert Gergő nem akart elveszteni, de én képtelen vagyok szoros barátságban maradni vele. Ezeket be tudtam látni otthon egyedül. De úgy voltam vele, hogy a bennem zajló érzések nem engedik, hogy másképp viselkedjek...

Másnap nagyon furcsán keltem. Erotikus álmom volt, de a vágy tárgya nem Gergő, hanem egy idegen fiú volt. Ilyen már nagyon régen történt, teljesen Gergőre voltam beállva az elmúlt pár évben, más eszembe sem jutott. A kezdeti zavar után megörültem. Sütött a nap, sétáltam, jól éreztem magam. Reggel összefutottunk a lakásban, mikor mentem a kutyáért. Gergő és a lakás is idegennek tűnt, távolinak, mintha évekkel ezelőtt történt volna minden. A jó kedvem töretlen maradt, talán túlságosan is önfeledt voltam. Gergő nagyon leharcolt állapotban volt, nem értette, hogy mi van velem, de nem mondott rá semmit.

Napok múlv sem hiányzott, rendbe kerültem. Hétvégén ráírtam Gergőre, hogy ha már úgyis öszefutunk a lakás kipakolása miatt, akkor leülhetnénk kicsit beszélgetni. Így is lett. Órákon át dumáltunk, rég volt ennyire őszinte és nyugodt a kommunikáció köztünk. Elmondtam neki, hogy lezártam, továbbléptem, úgy érzem, hogy messze vagyok már tőle. Mint ember hiányzik, de kapcsolatba képtelen lennék vele kezdeni. Nagyon mások az igényeink, per pillanat nagyon máshogy működünk. Sokat tanultam az egészből. Nem akarok keseregni és a sebeimet nyalogatni, ami jó volt megmarad örökre, a többi meg tapasztalatnak oké. Elmondta, hogy előszőr nem akart szakítani, de ott hagytam. Belátta, hogy értelmetlen próbálkozni, elsüllyedt a depressziójában. Nem gondlta, hogy ennyire kikészül majd. Nem könnyebbült meg, csalódott a szerelemben, visszacsinálna mindent, ha tudna. Elmondtam, hogy én nem a múltban keresem a hibát, hanem  jelenre koncentrálok. Átrendezek mindent, jobbra törekszem. Sokat haladtam, boldogabb is vagyok. Visszajött a régi optimizmusom és a kifogyhatatlan energiám. Futok, edzek, egészségesen eszem. Abbahagytam a vegetáriánusságot, levágattam a hosszú hajam, kidobok mindent, amihez ragaszkodtam de visszahúz. Előre megyek, kűzdök a céljaimért. Láttam rajta, hogy örül, hogy jól vagyok. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk  barátságot kettőnk között. Azóta sokkal jobb minden. Nincsenek kínos kerülgetések, kombinálások, csak őszinte szavak. Egy-két naponta beszélünk, néha összefutunk, abszolút barátként tudok rá tekinteni, úgy érzem hogy ő is.

A környezetünk nem érti. Azt hiszik, hogy belül tombolok, hogy elnyomom a fájdalmat. Nem tudják elképzelni, hogy ennyi idő után továbbléptem volna. Telebeszélték a fejem, hogy lesz ez még rosszabb is, de én nem így érzem. Persze lehet, nem látom előre, hogy mi lesz, de majd én tudom, hogy mit érzek. Változó, hogy ki mennyire fogadja el ezt, vannak akiknek kifeezetten heves dühkitörései vannak és más barátaimtól akarnak bizonyosságot szerezni, hogy biztosan szarul vagyok igazából.

Annyi bajom van csak, hogy magányos vagyok, olyan mint gimis koromban. Hiába van most nagyon sok jó barátom, valami hiányzik. Valami és nem valaki, Gergő nincs a képben. Az életstílus, egy társ hiányzik, de közben kihasználom a szabadságomat is. Megyek mindenfele, sokkal többet találkozom barátokkal, aktívan szervezek mindenfélét. Nem lustálkodok. Csak kéne valaki, akinek odaadhatom a szeretetem, akinél leparkolhatok néha, akiért érdemes erősnek lennen. Nem keresek aktívan barátot. Nem az a cél, hogy mindenáron legyen valakim. Így hogy fogytam 15 kilót és rövid a hajam, sok az egy éjszakás jelentkező, de ez nem az én világom. Tettem egy próbát, de az is csak engem igazolt. Ha találkozok valakivel, aki nagyon megmozgat, készen állok egy kapcsolatra már ma is, de nekem csak komolyan megy :)

Kapcsolatok

Évekkel ezelőtt befagytak az emberi kapcsolataim. Persze jönnek-mennek körülöttem új emberek, de már régen fogott meg valaki. Utoljára két éve szereztem új barátot, azóta csak egy-két ismerőssel bővült a kör. Barátságokról beszélek. Munkakapcsolatok nyílván születnek rendszeresen, mert muszáj újabb és újabb projekteket szerezni.

A meglévő kapcsolataim változnak, gyengülnek, erősödnek. Főleg a családomban történnek változások, főleg, hogy a  munka is összeköt mostmár minket. Felnőttként kezelnek már minket is a hugommal együtt. Bátyámmal sokat találkozunk, nővéremmel ritkán, de akkor intenzíven. Anyuval kéthavonta leülünk egy üveg bor mellé és átbeszélgetjük az egész napot. Hugommal telefonon beszélünk néha félórákat.

Gergővel és a legjobb barátommal (már többször adtam neki fedőnevet itt a blogon, de egyikre sem emlékszem, legyen mostantól Réka)  naponta találkounk. Az egyikükkel együtt lakok, a másikukkal együtt dolgozok. Réka barátjával négyen szoktunk egy-két hetente duplarandi jelleggel közös programot csinálni. Mozi, vagy csak tévézés, vásárlás stb.

A fősulis baráti kör megvan, bár egyre több a széthúzás. Nekem senkivel sem változott a kapcsolatom, bár ritkábban találkozunk, a közös facebook csoportban naponta többször is kommunikálunk. Két-három hetente együtt bulizunk. Van egy lány, aki most végez a fősulin, vele külön szoktunk találkozni. Hetente átjön a kutyájával, vagy elmegyünk közös kutyasétáltatásra. Néha spontán elhív valahova, moziba, kiállításmegnyitóra, koncertre és akkor megyünk :)

A gimiből egy társoságom maradt meg. A nagy részükkel gyerektáborokat szerveztünk annó közösen. Az ő körük bővült tagokkal egyetemről, innen-onnan. Velük kb. havonta-másfél havonta találkozom. Sokan vannak, mindig pezsegnek, vicces programokat szoktak szervezni. Néhányukkal személyesen is jó a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk, viccelődünk, a többiekkel csak társaság szinten vagyunk barátok.

Van még Gergő egyetemi társasága. Szétszéledtek az alapképzés után, sokan nem is ismerik egymást. Itt vannak kisebb körök. Évente szerveznek össztalálkozót, de kisebb együtt bulizások pár hetente előfordulnak. Köztük van egy lány, akivel gyakran, hetente többször is találkozunk. Feljön egy üveg borral, vagy mi megyünk fel hozzá, elhív valahova, kiülünk egy térre beszélgetni. Ezek is spontánul szoktak történni.

Még van Gergő huga, ők hetente találkoznak, én csak ritkán látom. Régebben voltak közös programjaink, mostanában nagyobb a távolság.

Gergőnek van néhány meleg barátja. Közülük egyet ismerek. Párszor találkoztunk, de nem lettünk nagy barátok. Nincs bajunk egymással, de nagyon különbözünk. Szerintem mindketten kicsit kellemetlenül érezzük magunkat a másik társaságában, mert nem akarunk rosszban lenni, de nehéz miről beszélni, ha ennyire mások vagyunk.

Ennyi, más nincs. A többiek ismerősök a munkahelyről, vagy a gimiből, fősuliból. Ha összefutunk, köszönünk egymásnak, max. pár szót beszélgetünk, de semmi több.

Ez így állandósult. A különböző társaságokat néha vegyítjük, de tartós híd nem épült ki köztük.

Másfél éve írom ezt a blogot - több-kevesebb intenzitással... - és innen sem lettek eddig új barátaim. Néhányotokkal leveleztünk, de mindig megakadt valahol a kommunikáció. Nem vagyok ebben jó, na. Sajnálom, mert vannak itt szimpi emberek.

Nem tudok hogyan közelíteni. Nyomulni nem akarok, mert nem az én stílusom egyrészt, másrészt nem akarom hogy félreérthetőek legyenek a barátkozási szándékaim. Talán pont ez a bajom. Nem tudom kezelni, hogy hol a határ melegeknél a barátság és a több között. Ha megkedvelek valakit, akkor nagyon közvetlen, szókimondó, őszinte vagyok vele, amit már sokszor félreértettek. (Lányok a gimiben, fősulin...) Testileg viszont nagyon zárkózott vagyok, már egy kézfogástól is zavarba jövök. Családommal, barátaimmal sem szoktunk egymáshoz érni, pusziszkodni, ölelkezni, maximunm nagyon kivételes esetben. Ahhoz már nagyon nagy bizalom kell nálam, hogy ne féljek ilyen szinten a másiktól.

Türelmetlen is vagyok. Ha szimpi a másik, akkor rögtön szeretném, ha nagyon jó barátok lennénk. Ilyenkor sok vagyok, átugrok határokat, nagylelkű vagyok ok nélkül, megbolygatok olyan témákat, amihez már nagyobb bizalom kéne, összességében elijesztem az embereket. Ha megérzem, hogy a másik inkább menekülne már előlem, akkor bepánikolok. Megpróbálok kedvesebb, megértőbb lenni. Valószínő ilyenkor már kifejezetten őrültnek tartanak... Elszomorodom, hogy nem vevők rám a többiek. (Túl furcsa vagyok, nem tartom be a társadalmi illemszabályokat. Nem véletlen kattant az összes ismerősöm. Együtt hányunk fittyet egy csomó társadalmi beidegződésre...) Elmegy minden önbizalmam. A háttérbe vonulok és meghúzom magam, hogy ne okozzak több kellemetlenséget a másiknak. Legközelebb már kellemetlenül érzem magam, ha újra beszélünk. Nem szeretnék sok lenni, nem szeretnék kellemetlen lenni, inkább legyek unalmas, semleges, mint zavaró. Így végül érdektelenségbe fullad az egész és egy furcsa, de talán kevésbé idegesítő képet hagyok magam után.

Nem tudom fog -e ez változni. Megjátszani nem fogom magam, ilyen vagyok. Néha sok. Sajnálom.

A változás szele

Érzem, hogy közeleg valami. Valahogy kevésbé nyomasztanak a mindennapi gondok, mint korábban. Régen volt bennem ilyen várakozás a jövőt illetően. Nem tudom hol vesztettem el a fonalat. Illetve az még csak csak megvan, de hogy miért nem sikerült eddig felvenni, azt nem értettem. Sokszor hallottam, hogy a gyász ilyen, hogy egyik nap egyszer csak úgy kelsz, hogy vége, hogy nincs többé és új dolgok kezdődnek. Két sötét év van mögöttem.

Három éve növesztem a hajam. Mindig elvarázsolt a hosszú kibontott haj, mindegy hogy nő vagy férfi volt a viselője. Sosem bontom ki a hajam, mindig össze van fogva, vagy sapka alatt van... Szépen csendben elérte a hátam közepét. Ma valamiért nem fogtam össze. Felszabadító érzés, mintha nem is az enyém lenne. Lehet, hogy ez egy mélyen megbúvó ígéret volt eddig. Nem mertem élni a lehetőségeimmel, árnyként nagyon óvatosan éltem.

Ma a munkatársammal kitöltöttünk egy kérdőívet. Egy designer oldal a szárnyai alá vesz és ehhez egy bemutatkozást vártak tőlünk, kérdések alapján. Voltak mindennapi kérdések, amit vicceskedve próbáltam megválaszolni, de sokszor nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mi lehet bennem az érdekes. Közben döbbentem rá, hogy mennyire hagyom elfolyni a napjaimat. Mindig ugyanaz a biztonságos rutin. RUTIN, te jó ég, mindtha nem is magamat hallanám. A tizenöt éves magam, ha most szembetalálkoznánk durván lehordana. Maga voltam a rutin ellentéte. Mindig a felfedezés, a tréfa, a megszokott eljárások kerülése mozgatta a fantáziám, nem a biztonság.

A munkám ma nagyon jól ment. Van egyfajta biztoshogyjóleszérzemhogyígykellennie érzésem, ha valamit jól csinálok. Ilyenkor úgy érzem falakat át tudnék törni, olyan erő száll meg, olyan tiszta kapcsolat valamivel, amit meg kell csináljak, amit kapok, hogy létrejöjjön általam. Na, ezt sem éreztem évek óta, mindig elbizonytalanodtam. Emiatt belassultam az utóbbi időben. A munkatársam már nem is emlékszik arra, hogy valaha gyorsan dolgoztam volna...

Itt van, érzem, tudom. Érzem a reményt. Azt hittem örökre elveszett, hogy a túlélés a valódi élet, amit így vagy úgy leplezni próbálunk. Hihetetlen, hogy tudtam enélkül élni.

Már csak egy kívánságom van, hogy jusson belőle Gergőnek is. Száműzzük el együtt a sötétség napjait! Nem fogom össze a hajam, kapjon csak bele a szabadság szele!

Évforduló 3.0

Igen, megint eltelt egy év :) Egy hete ünnepeltük Gergővel a harmadik évfordulónkat. Nem mondom, hogy kevesebb dolog történt, mint tavaly. Nemrég kifejtettem, hogy mik történtek velünk, egy hét csúszással egybeesik a naptári év és a mi időszámításunk...

Idén minden megváltozott. Idén minden összeomlott. Idén minden újraépült. Idén kiderült, hogy még mindig a legfontosabbak vagyunk egymásnak. Idén is megmaradtunk mi! Idén sem vagyok egyedül, idén is van kihez bújnom, van kivel elmenekülnünk, idén is van aki mindig segít ha nekem már nem megy valami, idén is van, akit mindig jó látni, idén is van aki nem nevet ki, van aki csüng a szavaimon, van kivel osztozni, idén is van akinek leshetem a kedvét, van akit megnevettethetek.

Spórolunk mostanság, de úgy döntöttem, hogy mi együtt most megérdemlünk egy kis lazítást az idei év fáradalmai után. Elmentünk a Wasabiba all you can eat japán dőzsölésre. Nagyon vicces volt. Előszőr jártunk ilyen helyen. Az elején próbáltuk visszafogni magunkat. Egy-két falatos „fogásokat” lehet leemelni egy futószalagról, bármennyit. Az üres tányérokat néha elviszi a pincér. Cikinek éreztük, hogy mindig hatalmas halmokban gyűltek a tányérjaink. Folyton ugrattuk egymást, felröhögtünk... Mellettünk párok andalogtak a félhomályban, komolyan vették a helyet, mi meg hülyéskedtünk az ételeken. Attól csak még viccesebb lett, hogy vissza kellett fogni magunkat. Nem mertünk semmit sem a tányérokon hagyni, mert az furán vette volna ki magát, ha a tányérkupacainkon kajakupacok is maranak és a picér 5 percenként félig megevett menüket hord el az asztalunkról... Ha valami egyikőnknek sem ízlett, akkor győzködtük egymást, hogy milyen jó, vagy egész más ételekhez hasonlítgattuk :)

Volt valami ízetlen darabos pépes desszert, amit egyikőnk sem bírt megenni, már egyébként is megteltünk, válogatósabbra ettük magunkat. Kijelentettem, hogy ezt biztosan az egyik kedves vendég pakolta vissza a tányérjára és újra a futószalagra, mert úgy néz ki. Közben nem értettem, hogy Gergő mért vág kétségbeesett fejet és próbál elfojtva röhögni. Kiderült, hogy egy méterre mögöttem állt a pincér... Mikor elment, nagyon röhögtünk :D

Egy idő után kerültem a zsírosabb fogásokat, aztán már úgy voltam vele, hogy már mindegy és összevissza ettem mindent, végül már csak a gyümölcsök csúsztak. Előtte egy héttel volt több napos gyomorrontásom, nemrég álltam le a diétával. A gyomrom még össze volt szűkülve, úgyhogy hamarabb elfáradtam, mint Gergő. Az utolsó egy órában, már én válogattam neki, hogy miket kell még helyettem is megóstolnia. Megbeszéltük, hogy addig nem indulunk, amíg már egy falattal se megy le több a torkunkon. Végül majdem három óra folytonos zabálás után Gergő is kidőlt...

Kihagytuk a sétát a helyeken, ahol annó az éjszakát töltöttük, mikor összejöttünk. Alig bírtunk mozogni, de nagyon vicces volt. Itthon is csak fetrengtünk egymás mellett és a kajákról beszéltünk összebújva :)

Hát ilyen volt az idei ünneplés :D

Egy éves a blog - érdekességek

Így, hogy évfordulóhoz értem, kíváncsi lettem a bloggal kapcsolatos statisztikákra. Egyébként hidegen hagynak ezek, nem a látogatók számát próbálom emelni a bejegyzéseim milyenségével. Ha ez így lenne, napota írnék rövid postokat, telepakolnám divatos témákkal, képekkel, linkekkel. Gyakorlatilag naplót írok a kapcsolatom tükrén keresztül, ami ebben az esetben egy meleg párkapcsolat. Lehet, hogy idegesítő a zabolátlan eszmefuttatásom. Lehet, hogy sokmindent leírok, ami evidens, lehet hogy olyan érzésekről is szót ejtek, amik naívnak mutatnak. Lehet, hogy néha színpadisas a stílusom. Bizonyára sokan frászt kapnak a szövegeimtől. Itt, ezen a helyen le szoktam venni a hétköznapi pajzsaimat. Leírom, amit a dolgok mögött megélek, belül. Vannak, akiket ez érdekel. Örülök, hogy nincsenek beszólások. Még aki esetleg frászt is kap tőlem, az is tiszteletben tart, úgy látszik :) Mindegy, jöjjenek az egy éves statisztikák, néhány - ahogy az tőlem elvárható, nemisbiztos, hogy csak néhány... - megjegyzéssel ellátva:

2008 májusában a kutya sem volt rám kíváncsi... Persze ezt más soha nem tudom meg, mert 2011 október végén indítottam a dermedt lelkek blogot... Egy éve, novemberben 2421 megtekintés volt a csúcs. Ez gyakorlatilag egybeesik az indulással. Érthető, hogy ilyenkor sokan kíváncsiak. Bár mit talál az ember egy induló blogon, max egy-két bejegyzést arról, hogy ki ő és mi a célja az oldallal... Úgy tűnik nagyjából az emberek harmadát érdeklem :D Persze ez nem ilyen egyszerű, de szeretek ilyeneken hülyülni. 700-1000 megtekintés állandósult havonta. A vége azért esik lefele, mert az a mostani hónap és még csak harmadika van... Összesen 11692 látogatás történt az oldalon eddig. Ez meglepő számomra. Nem tudom, hogy mik a normális számok, de ez nekem baromi sok :) Nyílván ez jóval kevesebb embert jelent, de durva belegondolni. Az azért sejthető, hogy nem 3-4 ember olvas hétről hétre. Hihetetlen :) És köszi!

Nem tudom, hogy ki követ külföldrűl, új infó nekem. Az USA-ból ennyiszer nézték a blogot, durva. Szerbiára és Thaiföldre lenne tippem :)

Ezek a legolvasottabb bejegyzéseim. Nem tudom, hogy miért a munkám vezeti a sort, de az látszik, hogy a külföldi tapasztalatok és a ködösen megfogalmazott címeket rejtő bejegyzések sok embert érdekelnek.

Ezekből pedig semmi következtetést sem fogok levonni :) Azért azt elárulom, hogy én Mac-et használok és Safarit, néha iPad-et bejegyzés íráshoz. Szóval nem én lendítem fel a látogatottsági adatokat :)

Fontos még, hogy 126 bejegyzés érkezett az egy év alatt. Nem sok, nem kevés. Szerintem a támákhoz viszonyítva ez oké. Tudom, hogy nehéz hozzászólni a végtelen önelemzéseimhez. Sokan vagytok, akik csöndben maradtok. Álltalában én is így vagyok más territóriumán... Bíztatok azért mindenkit, hogy néha bukkanjon fel egy-egy gondolattal.

A blog átesett egy design váltáson is. Ez ezért történt, mert a kapcsolatom is - amiről a szövegeim legtöbbszőr szólnak - átesett egy nagy váltáson. Inkább úgy mondanám, hogy túljutottunk egy nagy göröngyön. Egyébként az itteni külső messze van attól a mércétől, amit a munkámban diktálok magamnak, mint grafikus. Az átszínezéseken, háttéren kívül egyáltalán nem nyúltam bele a sablonba. Majd egyszer talán készítek egy egyedi felületet.

Végül köszönöm Kapitánynak és Fabiennek a tőlük érkező vendégeket! Ígérem, folytatom!

U.I. : Van egy nagy tervem, ami alapvetően átalakíthatja a blogot. Nem árulok el részleteket, de véleményem szerint nemhogy letérek az eddigi útról, hanem megtöbbszörözöm az üzenetet. Ha összejön, és működik...

A sztori folytatódik

Miután direkt nagyon bunkó módon kimondtam a kapcsolat végét - smsben, könyörtelenül, aztán meg eltűntem - napokig nem is beszéltünk Gergővel. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom már látni többet. Ő aznap utazott vidékre, a szüleihez. Nekem aznap sokkal könnyebb volt minden. Jól éreztem magam, eszembe se jutott, hogy akár szarul is lehetnék. Dolgoztunk az irodán, festettem, takarítottam, sétáltam, zenét hallgattam. Nyugodt voltam. Másnap, vasárnap éreztem, hogy valami kezd nem oké lenni. Addig senkinek nem mondtam, hogy mi történt. Nem érdekelt senkinek sem a véleménye, nem akartam erről beszélni, vagy egyáltalán rá gondolni. Csak szabadulni akartam.

Ráírtam egy közös barátunkra ( legyen a neve itt Emese ) , hogy ez van, szarul vagyok, szívesen beszélgetnék vele. Felhívott, mondta, hogy estig nem ér rá, mert vidéken van, de keressem valamelyik barátnőjét, ők biztos szívesen leitatnak, beszélgetnek velem. Írtam az egyiknek. Nem válaszolt, úgyhogy írtam a másiknak is. Semmi. Később visszahívott az egyik, találkoztunk. Összefutottunk Gergő egyik csoporttársával is, egy sráccal. Leülünk egy padra, egy üveg bor és egy doboz cigi mellett megbeszéltük a szakítást. Közben befutott a lány, akinek eredetileg írtam, pár barátjával. A végén egy kocsmában találtam magam Gergő néhány bartájával. Nagyon fura szitu volt. Az én barátaim még nem is tudtak semmit ( a munkatársam Rómában romantikázott a párjával... ), és Gergő környezete meg nekem segít ebben a helyzetben... Igazat adtak, egyetértettek, hogy nem volt már más válsztásom. Az egyiküknél aludtam, hogy ne találkozzak a lakásban Gergővel. Még éjjel felhivatták velem Gergőt, hátha akkor, ott beszélünk. Azt mondta a telefonba, hogy fáradt, majd másnap. Hétfő reggel nagyon rossz volt bemenni a másik munkahelyre. Borzasztóan voltam lelkileg, testileg. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől vagyok szarabbul, a piától, vagy a lelki nyomástól. Megbeszéltük, hogy este 10-kor találkozunk és dumálunk. Délutántól kezdve mászkáltunk Emesével a városban. Mondta, hogy beszélt Gergővel is. Tartja magát, de látszik rajta, hogy nagyon készen van. Mondta, hogy Gergő már 7-től otthon van. Mivel nagyon fáradt voltam, írtam neki, hogy akkor találkozzunk előbb.

Egyébként még vasárnap, a szakítás másnapján, írtam egy hosszú levelet Gergőnek. Az már egyáltalán nem volt bunkó. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem egy csomó mindent. Megírtam, hogy mikből lett elegem, és ha nem fogta volna fel, egészen pontosan mi játszódott le bennem az elmúlt egy év alatt. Leírtam, hogy miket tanácsolok neki, a konklúzió az volt, hogy nőjön fel.

Nem jött előbb. Visszaírt, hogy maradjon a 10 óra. Ebből arra következtettem, hogy nagyon készül valamivel. Én egyáltalán nem készültem. Azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még neki. Már mindent hallott, olvasott. Nem voltak más gondolataim vele kapcsolatban. Ő meg a kapcsolatunk alatt nem tudott nekem választ adni rengeteg dologra, akkor már mindegy utólag. Így voltam vele. Ott voltam fél órával korábban. Bíztam benne, hogy hamarabb jön. Nagyon fáradt voltam. Még akkor sem gondoltam arra, hogy mi lesz most. Pár perccel egész előtt elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Minden második emberre azt hittem, hogy ő az. Egyre jobban menekülni akartam. Már percekkel elmúlt 10 óra, mikor besokaltam. Azt éreztem, ha meglátnám, elfutnék. Elindultam. Nem tudtam, hova, csak el. Írt egy sms-t, hogy késik. Visszaírtam, hogy most rontotta el az utolsó lehetőségét. Fogalmam sincs, miért írtam neki ezt. Eszembe se jutott, hogy további esélyt adjak kettőnknek. Azt hiszem, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy azt érezze, most mindent elrontott, hogy érezze a saját bőrén is, milyen az, ha bánt. Lássa végre a következményeket. Nem az volt a bajom, hogy késett - énis késős vagyok - hanem, a mentegetőzéséből azt éreztem, hogy már megint nem jelent neki semmi komolyat ez az egész dolog kettőnk között. Ez az az ember volt, akit látni sem akartam. Abban bíztam, hátha egy másik Gergő jön el, akivel tudunk úgy beszélni kicsit mint régen. Nem reménykedtem semmiben, csak szerettem volna utoljára találkozni és elköszönni az igazi Gergőtől. Mikor írt, már tudtam, hogy ez nem lesz meg aznap este.

Kimentem a Dunapartra. Mindig oda mentünk tovább a hősidőkben, azután a Lánchídon át a várba... Most leültem egy padra, néztem magam elé és bőgtem. A szakítás óta előszőr. Nagyon egyedül éreztem magam. Vártam, hogy történjen valami, de nem volt semmi. Közben rengeteg pár haladt el mellettem... Eszembe jutott, hogy milyen nagyon szerelmesen ültünk ott sok sok éjjelen keresztül. Mennyire hittünk a kapcsolatunkban, mennyire nagy álmaink voltak közösen. Együtt ábrándoztunk egy lakásról, amit úgy rendezünk be, ahogy csak akarunk. Ahol annyit beszélgetünk, főzünk, hülyéskedünk, alkotunk, szeretkezünk, amennyit csak akarunk. Ahol igazán kettesben lehetünk kizárva a külvilágot... Tudtam, hogy ott a lakás, és mégsem így lett. Fájt. Azt éreztem, hogy minden elromlott. Zokogtam, és mint egy kisgyerek, arra vártam, hogy végre felébredjek a rémálomból és újra ott legyünk ketten, éjjel, évekkel korábban, a bajoktól mentesen. Azt gondoltam, ha még mindig szeret és mindent vissza akar csinálni, akkor legyen, oldjon meg mindent, találjon meg ott a padon és vigyen magával. Mondja el, hogy hogy lesz eztután, és legyen is úgy. Öleljen meg és ne engedje, hogy méggyszer elengedjem... Ott ülten órákig és nem jött. Azt éreztem, hogy mindennek vége. Az is eszembe jutott, hogy leugrok a hídról, hátha akkor végre figyelne rám. Elindultam a hídon. Átértem. Felmentem a várba, elgyalgoltam a Margit szigtre. Közben fotókat csináltam a kedvenc helyeinkről és elküldözgettem neki. Tudtam, hogy úgyis csak majd otthon látja. Nem volt semmi célom az egésszel, csak mentem, mentem, amíg a lábam bírta. Mikor rájöttem, hogy éjjel van és már nem jár a metró, felhívtam Emesét, hogy aludtatok -e nála. Azt mondta, hogy épp isznak Gergővel. Hívott, hogy menjek oda és beszéljek vele, majd ő kettesben hagy minket. Nem mentem. Haza akartam menni, anyumékhoz. Az éjszakai buszt átvariálták, hajnalban kerültem volna ágyba. Nem lett volna semmi értelme, mert korán kellett kelnem a meló miatt. Elaludtam egy padon, de egy csöves felébresztett. Nagyon készen voltam, de ezen a ponton röhögőgörcsöt kaptam. Kijött minden feszültségem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel senki és a lakásban alszom a konyhában. Ott volt Emese és Gergő. Odaköszöntem, bementem a szobába és elaludtam a földön. Reggel nem volt már ott Gergő, mikor felkeltem.

Másnap hazajött Rómából a munkatársam. Miután mindent megbeszéltünk beköltöztetett pár napra magához.

Folyt. köv.

Mások talán a könnyebb utat választanák

Könnyebb lenne szakítani. Mindig könnyebbnek látszik elmenekülni a problémák elől, mint változtatni. Az ember szeret lusta lenni és büszke. Vannak viszont fontos dolgok az ember életében, mikor nem lehet lusta és a büszkeségét is félre kell tegye.

Gergővel megváltoztak köztünk a dolgok. Elmúlt a halogatás fázisa. Gondolom mindenkinek ismerős ez a helyzet egy kapcsolatban, mikor jönnek apróbb, nagyobb problémák, kényelmetlenségek, de az ember úgy van vele, hogy ez átmeneti, úgyis minden jó lesz, mert szeretjük egymást. Szerencsére korábbi kapcsolataimból megtanultam, hogy ez sajnos nem elég.

Az ember egy idő után besokall és vagy, ha már késő, akkor menekül és szakít, vagy lecsupaszítja magát, félreteszi elképzeléseit a másikról és mindent megbeszél vele. Rugalmasság kell ilyenkor, türelem, nyugalom, kitartás és a kapcsolatba vetett hit.

Nos, én nem vesztettem el a kapcsolatba vetett hitemet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem Gergőt, és tudom, hogy ő is szeret. Innentől kezdve nagy baj nem lehet, csak okosan kell cselekednünk.

Mióta összeköltöztünk, szépen lassan sok minden változott. Egyrészt, mint minden frissen összeköltözött pár, szembesültünk egymás apró hülyeségeivel, amiket nyílván nem vittünk magunkkal a találkozóinkra. Aztán ott az örök idegesítő faktor, hogy sokszor hiába vagyunk egy helyen, egy szobában, nem érünk rá egymással foglalkozni. Ő sokat tanul, zh-kra, vizsgákra, nyelvvizsgára stb., én pedig melózok, álltalában otthon. Korábban mindig hatalmas érzelmi bomba volt, ha egyáltalán láthattuk egymást. Ahogy elváltunk, rögtön vártuk a következő találkozást, folyton sms-eztünk, hosszú maileket váltottunk, chat-eltünk. Készültünk egymásra, különleges volt a hétköznapi robothoz képest találkozni. Mindig este találkoztunk a városban. Reggelig sétáltunk, fagyoskodtunk parkok, tereken, hidakon, játszótereken, télen-nyáron. Néha beültünk helyekre egyet kajálni, vagy inni egy-két sört. Volt, hogy már nagyon fáztunk és ittunk valahol egy forró teát, míg körülöttünk emberek buliztak, mi felmelegedtünk és beszélgettünk. Nem voltak lehetetlenek. Így is jöttünk össze. 

Tél volt, nagy hó. Mászkáltunk a Gellért hegyen kora este, aztán elsétáltunk a Feneketlen tóhoz. Akkor lehetett 8-9. Ott történt az első csók, meghatódás, ölelkezés. Ott lehettünk vagy egy órát a nagy hóban. Onnan elvillamosoztunk a Deákra, onnan felsétáltunk a Várba. Emlékszem, loholtunk fel a lépcsőkön a nagy hóban. Ott találtunk egy kigalt, csupa hó játszóteret, ahol órákig együtt voltunk. Az utolsó fél órában meg sem mozdultunk, csak szorítottuk egymást. Olyanok voltunk, mint egy megfagyott pillanat szobra. Egy idő után rájöttünk, hogy fázunk egy kicsit, csak nem nagyon éreztük, mert más érzéssel voltunk elfoglalva. Lemásztunk a lépcsőn, elsétáltunk a Margit szigetre. Olyan volt, mint egy mese. Minusz tíz fokban, hajnalban, térdig érő hóban, a barátoddal, akivel pár órája kezdtél el járni a kihalt Margit sziget a legszebb hely a világon. Nem volt ott senki. A hóban nem voltak lábnyomok. Sötét volt, a lámpák fényében szikrázott a hóesés, minden lábnyomunk ott maradt. Bátran foghattuk egymás kezét, beszélgethettünk bármiről. Miénk volt a sziget. Talán még kiabáltunk is, hogy mennyire szeretjük egymást, annyira nem volt ott senki. Visszafele láttuk a lábnyomainkat egymás mellett, néha egymásban. Láttuk, hol álltunk meg, tudtuk hol csókoltuk meg egymást. Elsétáltunk az Astoriához, ott beültünk egy teát meginni, mert már kezdtünk összefagyni. Onnan még sétálgattunk, aztán reggel elkísértem a vonathoz. Ott is találtunk egy csendes, havas zugot, ahol majdnem elaludtunk egymásnak dőlve. Emlékszem az érzésre. Alig volt már bennem energia, fáztam, de ezek egyáltalán nem zavartak, éreztem Gergő testének a melegét, és éreztem belül a zsongást a szívem környékén. Életemben előszőr igazán azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez az este annyira hihetetlen volt, annyira végtelen, annyira sok oldalú. Arra gondoltam, hogy ennél többre nem is tudnék vágyni, mint egy ilyen kapcsolatra. Soha nem bíztam így senkiben. Régóta ismertük egymást, de az a nap olyan volt, mintha ezer éve együtt járnánk, mintha mindent megbeszéltünk volna. Izgalmas, de mégis nagyon ismerős érzés. Soha sem felejtem el! Rengeteg ilyen éjjelünk volt még. A lábunk nem ismert határokat, reggelig sétáltunk. Voltunk a város minden részén, 3-4 hídon is átsétáltunk egy éjszaka. Volt, hogy busszal kimentünk a város szélére, órákig hintáztunk egy üres játszótéren, bebújtunk egy telefonfülkébe, mert azt be tudtuk fűteni. Álltalában egy fárasztó, melós hétköznap estéjén találkoztunk, reggelig együtt voltunk. Arra volt időm, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, aztán irány a fősuli. Bírtuk energiával. Az is vicces, hog soha nem fáztunk meg, pedig voltak necces helyzetek. Hóban-fagyban, kigombolt kabáttal, felhúzott pulcsival, esetenként letolt gatyával sem fagytunk meg. Hosszú hosszú idő alatt sem.

Rengeteg ilyen élményünk van együtt, ezekhez képest most megöl az unalom. Nagyon jól tudom, hogy azok mi voltunk és az érzés nem változott. Már csak azt kell megtalálnunk együtt, hogy hol a kulcs innen ki, a hétköznapok szürkeségéből.

Előjött bennem néha a menekülési ösztön, de érzem, tudom, hogy ez most más, mint a korábbi kapcsolataimban,. El sem tudom képzelni az életemet Gergő nélkül. Illetve nyílván tudom mi lenne, de valójában 6 éve kísérjük egymást bajban, örömben. Sokat változtam a hatására, rengeteget segített, egyedül nem tartanék itt. Nagyon messze lennék ettől az embertől, aki most vagyok. Nem lenne önbizalmam, nem érteném, nem értelmezném a körülöttem történő dolgokat illetve magamat, nem nyíltam volna meg, nem vállaltam volna fel magam a barátaim, családom előtt, ami mind- mind hatalmas változást idézett bennem. Ebben a helyzetben nem lehetek büszke, nem számítok, mert van MI. Emlékszem az érzésre, mikor felfogtam, hogy nem én vagyok, nem ő van, hanem van már MI is. Mintha eg felsőbb erő lenne, ami összeköt minket. Valami elemi kapocs, ami állandó szeretettel, boldogsággal, élményekkel ajándékoz minket, ha együtt vagyunk. Tisztelettel, szeretettel tartozom ennek az erőnek, ami túl mutat rajtunk, de velünk van. Most is tenni fogok, nem hagyom tovább beszivárogni a szürkeséget, akár felfogja Gergő, akár nem. Nem várok tovább, harcolni fogok, ha kell, mert van miért!

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Ki sem látszok a melóból...

Halihó! Ezer évnek tűnik az idő, mióta nem írtam... Végre beindult az életem, kapom a megrendeléseket. Most épp egyszerre három olyan melón dolgozom, ami külön-külön is mélyvíz lenne. Jött egy kiállítás meghívás is külföldre, aminek borzasztóan örülnék, ha lenne rá időm... Hazajött az egyik legjobb barátom külföldről, régi ismerősök is most találnak meg. Kutyára vigyázok, telefonon segítek ismerősöknek, 3 helyszínen élek felváltva... Időnként elgondolkozom, hogy én élem meg ilyen végletesen, vagy tényleg ennyire durván elkülönül az éleremben a vákum és a 100 részre szakadós pörgés?! Valahogy beállhatna az egyensúly a kettő között, mielőtt beleőrülök.

Mikor elkezdtem a blogot - haha, még most is épp elkezdem... - épp a vákum fázisban voltam. Feldolgoztam mindenfélét, ami mostanában ért. Vicces, mert a hétköznapjaimban egyáltalán nem foglalkoztat, hogy meleg vagyok, vagy hogy hogyan haladjak tovább a környezetem és önmagam megismerésében. Alapvetően rengeteg helyen vagyok, rengeteg dolgot csinálok, intézek. Most volt egy örjítően „nyugis” időszak, mikor magamhoz képest nem csináltam semmit és nem is láttam a kiutat.

Jól estek a kétségbeesett üzenetek az eltünésemmel kapcsolatban. Jelentem élek! Túlságosan is...

Muszáj visszamennem dolgozni! Most is csak azért volt időm írni, mert épp fagyott a gépem egy mentés közben... Most egész éjjel megy a meló, Gergő alszik helyettem is. Igérem, ha életben maradok hétfőig, és kialudtam magam, írok komolyabb bejegyzéseket is!

- Alejandro from my iPad -

Váltás

Az előző bejegyzésem elkezdésekor eszembe jutott, hogy nem csak Gergő parkol, én is. Máshogy, más miatt, de nagyon nehezen jutok egyről a kettőre. Majd eljutok idáig is, de most leírom az előzményket, hogy hogyan történt a váltás a gimi és a főiskola között. Minden megváltozott körülöttem és bennem is, fél év alatt kirobbant belőlem minden, amit évek alatt felhalmoztam.

Kezdem az elején. Mint azt már írtam, a főiskola alatt felpörgött körülöttem minden. Kinyíltam, megváltoztam, önmagam lettem. A gimiben szürke egérként viselkedtem, legalábbis az osztályban. Egy-egy barátom volt. Egy lánnyal voltunk összenőve 6 éven keresztül. Volt egy fiú is, akivel 2 évig rengeteget lógtunk, aztán megváltozott, próbáltam vele beszélni, megharagudott, behisztizett, megsértődött és többet nem beszéltünk. Egyébként haragosaim sosem voltak, nem volt konfliktusom senkivel, csak épp kapcsolatom sem. Mindenkit elkerültem, mikor bejött a bulizós korszak, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki egyik napról a másikra kifordul magából. Durva bulik, alkalomszerűen össszeálló párok... gondolom mindenkinek ismerős... Szóval ezen a ponton kiestem a kőrforgásból, mert soha nem voltam ott. Egyedül azzal a lánnyal voltam jóban, mert őt sem érdekelték ezek a bulik.

Ezzel párhuzamosan volt egy évfolyamokat átívelő tábor, ahol kiöregedve a táborozó korosztályból, mint ifi részt vettem a programok szervezésében. Én voltam a legfiatalabb, sokan már végzett diákokként jöttek vissza. Nagyon vegyes volt, hogy kit mi érdekel, ki mit szeretne, vagy már mit tanul. Ez volt az első közösség, ahol elismertek, érdeklődtek, meghallgattak, tiszteltek, ahol egyenértékűnek éreztem magam a többiekkel. Nagyon jól ment a munka, rengeteg mindent csináltunk együtt. Rengeteget tanultam ott. Megtanultam, hogy hogyan működik a csapatmunka, a feladatok felosztása. Sokkal fontosabb, hogy megtanultam a csapat érdekeit és a produktumot a saját egyéni érdekeim, illetve a szereplési vágyam elé helyezni. Példaértékű volt a tisztelet, a munkamegosztás, a figyelem egymásra, a sok segítség, bátorítás. Elhittem nekik, hogy fontos vagyok, de megtanultam, hogy nem fontosabb a csapatból bárkinél. Szóval az iskolán belül köztük éreztem magam otthon.

Az érettségihez közeledve - nem mellesleg Gergővel folytatott beszélgetéseinktől katalizálva - megfogalmazódott bennem, hogy nem az az ember vagyok, akinek a környezetem ismer. Láttam, éreztem a kontrasztot, hogy milyen, mikor egy kis közösségben kinyílok, önmagam vagyok, megnő az energiám, a bátorságom, az önbizalmam. Korábban azt gondoltam, hogy nekem nem való a nagy társaság, csak kettesben tudok kommunikálni másokkal. Hogyha ott is voltam sok ember között, soha nem szólaltam meg. Mégha csupa olyan emberrel voltam, akiket kedveltem, akkor is hagytam, hogy beszélgessenek, én csak megfigyeltem. Elhittem az embereknek, hogy szürke vagyok és unalmas, csak a gimi végén folytogatott az érzés, hogy nem ismernek. Vágytam arra, hogy meghallgassák a véleményemet, hogy az ötleteimmel hozzátegyek a közösséghez, hogy figyeljenek, szeressenek, tiszteljenek.

Az érettségi utáni nyáron végig gondoltam, hogy mire számíthatok. Megvizsgáltam magam kívülről. Rájöttem, hogy miért látnak az emberek szürkének és unalmasnak, míg mások viccesnek tartanak és energiabombának. Tudtam, hogy a fősuli első pár hetében eldől minden. Aszerint fognak évekig megítélni, ahogy ez elején megismernek. Rengeteget számít az első benyomás. Nagyon vártam a környezetváltozást, egyáltalán nem féltem. Felvettek, éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem. Mindenkivel nagyon nyitott voltam. Próbáltam mindekivel beszélgetni, érdeklődtem, meséltem, le se lehetett lőni. Vicces, eszembe jutott, amit a legjobb barátom mondott erről az időszakról. Azt mondta, hogy számára nagyon idegesítő volt, hogy mindenhol ott vagyok, be nem áll a szám, azt gondolta, hogy na velem tutira nem lesz jóban :D Mindenben benne voltam, mindenről elmondtam a véleményem, mindenkinek próbáltam segíteni. Elvállaltam mindenfélét. Meg is lett az eredménye, megkérdezték mit gondolok, elhívtak kajálni, odaültettek maguk mellé, meséltek, hívtak mindenhova. Nagyon durva, volt, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott.

Az is benne volt a dologban, hogy nagyon rég óta imádok rajzolni. Gyerekkoromban rajzversenyeken indultam, voltak is eredményeim. Kicsi korom óta más sem érdekelt csak a rajz, rajz, rajz, rajzfilmek, képek, fotózás, rajzeszközök, papírok, dobozok, kézműves technikák, kézimunka, barkácsolás, lakberendezés, formatervezés, technika, film, művtöri... Apám missziójának tekintette, hogy lebeszéljen a művészi pályáról. Minden áron informatikust akart belőlem csinálni, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. ( ebben az e vicces, hogy most, a munkámból kifolyólag egész nap a gép előtt ülök... ) Mire beadta a derekát, addigra hatalmas akarás, lendület, kitörésre váró energia halmozódott fel bennem. Rengeteget melóztam a fősuli első napjától kezdve. Képes voltam 14 órán keresztül, pihenő nélkül festeni, evés, ivás, wczés nélkül. Mindenki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy ennyire megszállottan dolgozok. Dupla rajzórákra ültem be, csoport bontáskor a másik csoporthoz is beültem, imádtam, hogy végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam... Nagyon akartam bizonyítani magamnak és az apámnak. Ja és az igazgatónőnek, aki szivatott a felvételin és azt ecsetelte, hogy szerinte én 2 napja találtam ki, hogy erre a pályára lépek és nem vagyok az ő iskolájába való... A célom az volt, hogy bekerüljek az 5 legjobb közé, mert őket akkor külön kiemelték a faliújságon és a honlapon. Végülis félévkor évfolyamelső lettem, ez 2 évig tartott is.

Jött Gergő és minden megváltozott. A suliban már nem volt szükség bizonyításra, kivívtam magamnak az elismerést. Innentől kezdve nem azt csináltam, amit elvártak tőlem, hanem amiről úgy éreztem, hogy az én utam. Vegyes volt a fogadtatás, általában a tanárok, osztálytársak továbbra is bíztattak, de a vizsgákon a külföldi vizsgáztatók szar jegyeket adtak. A mi kis csapatunk a sulin, és az évfolyamon belül is kicsit mást képviselt, mint amit elvártak tőlünk. Csapatosan melóztunk, a suliban vagy valakinél összeültünk. Egymást treníroztuk, tanultunk egymástól, kritikát mondtunk egymás melóiról, segítettünk egymásnak. Rengeteget kísérleteztünk, új eszközöket próbáltunk ki, megőriztük a manualitást, próbáltuk vegyíteni a képzőművészetet a tervezéssel. Sokszor extrém, erős vizuális eszközökkel operáltunk, ami néhány embert meglepett, vagy felháborított, de természetesen tudtuk, hogy ez is egy módszer a figyelemfelkeltésre, és mint olyan van helye a szakmában. Ugyanannyit robotoltam, de már nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi az amire magas pontot adnának a vizsgán, hanem, hogy hogyan lehetne kiszakadni a megszokottból, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az adott dolgot vizuális eszközökkel stb. Nem arról van szó, hogy lázadtunk az ellen, amit belénk tömtek, hanem a kötelezőt letudva próbáltuk feszegetni a tervezés határait. Na mindegy, ez már egy más történet, elszaladt velem a ló...

Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...