A tulaj a fejünk fölött újítgattatja a lakást, ami egyenlőre kellemetlen, de inkább igyekszem arra koncentrálni, hogy hosszabb távon jobb lesz. Előre nem bejelentett időpontokban vadidegen munkások jelennek meg, túrják fel a konyhát & az előszobát. Kulcsuk is van... Nem tudja senki meddig tart, pontosan mi fog történni. A tulaj nem felügyeli a munkálatokat, folyton rábeszélik újabb & újabb változtatásokra, néha meg nem elégedett az eredménnyel & plusz köröket futtat. Senki nem fektetett energiát a tervezésbe. Most ugyan újabb - hogy szebb -e az szubjektív, szerintem nem - de használhatatlabb konyhát készítettek. Kicsi a hely, de semmilyen praktikát nem alkalmaztak, hogy kényelmesebb legyen a használat. Nem ez a szakmám, de kapásból vagy tíz dolgot tudnék mondani, amit alkalmazva több lehetne a tárolóhely, nagyobb lehetne a munkafelület, lenne hely olyan dolgoknak, mint a kuka, csöpögtető stb. és lenne elég fény a főzéshez... Drága anyagokból csinálnak ízléstelen, rosszul kivitelezett és kényelmetlen konyhát.
A munkások látványosan megvetnek minket, mert melegek vagyunk. Tiszteletlenül beszélnek, csak akkor szólnak hozzánk, ha nincs más megoldás. Hétvégén reggel dörömbölnek az ajtón, hogy engedjem be őket, aztán még ők vannak kiakadva, amiért időbe telik míg felöltözök és ajtót nyitok. Összekoszolnak mindent, nem csak azt, amivel dolgoznak.Tudom milyen egy felújítás, volt már részem néhányban, de normális esetben az ember tiszteletben tartja, hogy más hogyan él, nem igyekszik mindenhol felfordulást hagyni maga után. Persze szemtől szemben nem mondanak semmit, csak éreztetik, hogy megvetnek minket. Nem kérdeznek, hanem utasítanak, kiosztanak, beszólogatnak. Ha én lennék a megbízójuk, már sokkal kevesebbért is elküldtem volna őket. Mondanom sem kell, a munkájuk eredményén is látszik, hogy rosszat kívánnak nekünk... Lassan már nincs olyan felület, amihez ne nyúltak volna hozzá, így bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a zűrzavarnak.
Mostanában elég passzív vagyok az életem szervezését illetően. Nem hívok meg embereket, nem szervezek filmnézős estéket, nem megyek haza anyuékhoz, ritkán keresem a barátaimat. Ez hónapokig zajlott tudattalanul, mostanában kezdtem el ezen kattogni. Nincs bajom, csak azt hiszem elfáradtam kicsit. Az utóbbi pár évben - kezdve a főiskolán - nagyon aktívan éltem, sok új barátot szereztem, lakás, bulik, cégalapítás, komoly kapcsolat, tanulás, munka, pénzszerzés, a határaim feszegetése, gyász tették ki a mindennapjaimat. Két végén égettem a gyertyát. A novemberi szakítás visszakergetett a csigaházamba. Átestem a másik végletbe. Akkor megyek, ha hívnak, sodródom. Rábízom magam másokra, ha valami nem tetszik menekülök. Tudom, hogy ez most nincs jól, szeretnék egy egyensúlyt kialakítani. Azt hiszem a feltöltődő fázisom végén tartok. Már zavar a saját tehetetlenségem, háttérbe csúszásom, de még nem érzem magam teljesen megerősödve, hogy újra teljes mellszélességgel menjek előre. Hiányoznak sokan a környezetemből, akikkel ritkán találkozom, de fontosak nekem. Talán attól félek, hogy csalódnak bennem, mert nem vagyok 100%-on & félek, hogy lerombolom a rólam kialakult képet. Segíteni sem kell nekem, mert nincs problémám, amit meg lehetne oldani, magamnak kell előkészítenem a jövőmet. Sok szempontból sínen vagyok, csak fel kell nőnöm hozzá, hogy tényleg ott is legyek. Ígérem, hamarosan visszatérek!
