Váltás

Az előző bejegyzésem elkezdésekor eszembe jutott, hogy nem csak Gergő parkol, én is. Máshogy, más miatt, de nagyon nehezen jutok egyről a kettőre. Majd eljutok idáig is, de most leírom az előzményket, hogy hogyan történt a váltás a gimi és a főiskola között. Minden megváltozott körülöttem és bennem is, fél év alatt kirobbant belőlem minden, amit évek alatt felhalmoztam.

Kezdem az elején. Mint azt már írtam, a főiskola alatt felpörgött körülöttem minden. Kinyíltam, megváltoztam, önmagam lettem. A gimiben szürke egérként viselkedtem, legalábbis az osztályban. Egy-egy barátom volt. Egy lánnyal voltunk összenőve 6 éven keresztül. Volt egy fiú is, akivel 2 évig rengeteget lógtunk, aztán megváltozott, próbáltam vele beszélni, megharagudott, behisztizett, megsértődött és többet nem beszéltünk. Egyébként haragosaim sosem voltak, nem volt konfliktusom senkivel, csak épp kapcsolatom sem. Mindenkit elkerültem, mikor bejött a bulizós korszak, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki egyik napról a másikra kifordul magából. Durva bulik, alkalomszerűen össszeálló párok... gondolom mindenkinek ismerős... Szóval ezen a ponton kiestem a kőrforgásból, mert soha nem voltam ott. Egyedül azzal a lánnyal voltam jóban, mert őt sem érdekelték ezek a bulik.

Ezzel párhuzamosan volt egy évfolyamokat átívelő tábor, ahol kiöregedve a táborozó korosztályból, mint ifi részt vettem a programok szervezésében. Én voltam a legfiatalabb, sokan már végzett diákokként jöttek vissza. Nagyon vegyes volt, hogy kit mi érdekel, ki mit szeretne, vagy már mit tanul. Ez volt az első közösség, ahol elismertek, érdeklődtek, meghallgattak, tiszteltek, ahol egyenértékűnek éreztem magam a többiekkel. Nagyon jól ment a munka, rengeteg mindent csináltunk együtt. Rengeteget tanultam ott. Megtanultam, hogy hogyan működik a csapatmunka, a feladatok felosztása. Sokkal fontosabb, hogy megtanultam a csapat érdekeit és a produktumot a saját egyéni érdekeim, illetve a szereplési vágyam elé helyezni. Példaértékű volt a tisztelet, a munkamegosztás, a figyelem egymásra, a sok segítség, bátorítás. Elhittem nekik, hogy fontos vagyok, de megtanultam, hogy nem fontosabb a csapatból bárkinél. Szóval az iskolán belül köztük éreztem magam otthon.

Az érettségihez közeledve - nem mellesleg Gergővel folytatott beszélgetéseinktől katalizálva - megfogalmazódott bennem, hogy nem az az ember vagyok, akinek a környezetem ismer. Láttam, éreztem a kontrasztot, hogy milyen, mikor egy kis közösségben kinyílok, önmagam vagyok, megnő az energiám, a bátorságom, az önbizalmam. Korábban azt gondoltam, hogy nekem nem való a nagy társaság, csak kettesben tudok kommunikálni másokkal. Hogyha ott is voltam sok ember között, soha nem szólaltam meg. Mégha csupa olyan emberrel voltam, akiket kedveltem, akkor is hagytam, hogy beszélgessenek, én csak megfigyeltem. Elhittem az embereknek, hogy szürke vagyok és unalmas, csak a gimi végén folytogatott az érzés, hogy nem ismernek. Vágytam arra, hogy meghallgassák a véleményemet, hogy az ötleteimmel hozzátegyek a közösséghez, hogy figyeljenek, szeressenek, tiszteljenek.

Az érettségi utáni nyáron végig gondoltam, hogy mire számíthatok. Megvizsgáltam magam kívülről. Rájöttem, hogy miért látnak az emberek szürkének és unalmasnak, míg mások viccesnek tartanak és energiabombának. Tudtam, hogy a fősuli első pár hetében eldől minden. Aszerint fognak évekig megítélni, ahogy ez elején megismernek. Rengeteget számít az első benyomás. Nagyon vártam a környezetváltozást, egyáltalán nem féltem. Felvettek, éreztem, hogy ez a nagy lehetőségem. Mindenkivel nagyon nyitott voltam. Próbáltam mindekivel beszélgetni, érdeklődtem, meséltem, le se lehetett lőni. Vicces, eszembe jutott, amit a legjobb barátom mondott erről az időszakról. Azt mondta, hogy számára nagyon idegesítő volt, hogy mindenhol ott vagyok, be nem áll a szám, azt gondolta, hogy na velem tutira nem lesz jóban :D Mindenben benne voltam, mindenről elmondtam a véleményem, mindenkinek próbáltam segíteni. Elvállaltam mindenfélét. Meg is lett az eredménye, megkérdezték mit gondolok, elhívtak kajálni, odaültettek maguk mellé, meséltek, hívtak mindenhova. Nagyon durva, volt, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra minden megváltozott.

Az is benne volt a dologban, hogy nagyon rég óta imádok rajzolni. Gyerekkoromban rajzversenyeken indultam, voltak is eredményeim. Kicsi korom óta más sem érdekelt csak a rajz, rajz, rajz, rajzfilmek, képek, fotózás, rajzeszközök, papírok, dobozok, kézműves technikák, kézimunka, barkácsolás, lakberendezés, formatervezés, technika, film, művtöri... Apám missziójának tekintette, hogy lebeszéljen a művészi pályáról. Minden áron informatikust akart belőlem csinálni, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoztam. ( ebben az e vicces, hogy most, a munkámból kifolyólag egész nap a gép előtt ülök... ) Mire beadta a derekát, addigra hatalmas akarás, lendület, kitörésre váró energia halmozódott fel bennem. Rengeteget melóztam a fősuli első napjától kezdve. Képes voltam 14 órán keresztül, pihenő nélkül festeni, evés, ivás, wczés nélkül. Mindenki azt gondolta, hogy nem vagyok normális, hogy ennyire megszállottan dolgozok. Dupla rajzórákra ültem be, csoport bontáskor a másik csoporthoz is beültem, imádtam, hogy végre azt csinálhatom, amit mindig is akartam... Nagyon akartam bizonyítani magamnak és az apámnak. Ja és az igazgatónőnek, aki szivatott a felvételin és azt ecsetelte, hogy szerinte én 2 napja találtam ki, hogy erre a pályára lépek és nem vagyok az ő iskolájába való... A célom az volt, hogy bekerüljek az 5 legjobb közé, mert őket akkor külön kiemelték a faliújságon és a honlapon. Végülis félévkor évfolyamelső lettem, ez 2 évig tartott is.

Jött Gergő és minden megváltozott. A suliban már nem volt szükség bizonyításra, kivívtam magamnak az elismerést. Innentől kezdve nem azt csináltam, amit elvártak tőlem, hanem amiről úgy éreztem, hogy az én utam. Vegyes volt a fogadtatás, általában a tanárok, osztálytársak továbbra is bíztattak, de a vizsgákon a külföldi vizsgáztatók szar jegyeket adtak. A mi kis csapatunk a sulin, és az évfolyamon belül is kicsit mást képviselt, mint amit elvártak tőlünk. Csapatosan melóztunk, a suliban vagy valakinél összeültünk. Egymást treníroztuk, tanultunk egymástól, kritikát mondtunk egymás melóiról, segítettünk egymásnak. Rengeteget kísérleteztünk, új eszközöket próbáltunk ki, megőriztük a manualitást, próbáltuk vegyíteni a képzőművészetet a tervezéssel. Sokszor extrém, erős vizuális eszközökkel operáltunk, ami néhány embert meglepett, vagy felháborított, de természetesen tudtuk, hogy ez is egy módszer a figyelemfelkeltésre, és mint olyan van helye a szakmában. Ugyanannyit robotoltam, de már nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi az amire magas pontot adnának a vizsgán, hanem, hogy hogyan lehetne kiszakadni a megszokottból, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az adott dolgot vizuális eszközökkel stb. Nem arról van szó, hogy lázadtunk az ellen, amit belénk tömtek, hanem a kötelezőt letudva próbáltuk feszegetni a tervezés határait. Na mindegy, ez már egy más történet, elszaladt velem a ló...