Redukált én

Tegnap volt egy beszélgetésem pénzügyekről. Az egyik ismerősöm pénzügyi tanácsadónak tanul, úgy néz ki, hogy én leszek az egyik első ügyfele. Sok ponton érintettük a jövőt, utólag elgondolkoztam.

Egy ideje nem tiszta számomra sem a saját jövőképem. Annó a szakításkor éreztem, hogy az életem, céljaim, mint egy kártyavár, összedőlnek. Mondtam is Gergőnek, hogy mindent kihúz alólam. Ezt azóta is így gondolom. Többet már nem tudom azt a biztonságot érezni a jövőmmel kapcsolatban. Nem bízom vakon a céljaim elérésében. Alapvetően a régi céljaim már nem motiválnak. Család, gyerekek, saját lakás, szakmai sikerek, egyikben sem hiszek már. Úgy érzem, hogy ez egy másik ember volt, aki ezekért kűzdött. Előszőr megtanultam, hogy bárkit elveszíthetünk. Betegség, baleset, szakítás, semelyik emberi kapcsolatunk nem állandó és nem is tudom így érezni már. A tárgyakhoz való viszonyom is megváltozott. Gyerekkoromban nagyon ragaszkodtam sok tárgyamhoz, játékokhoz, könyvekhez, ruhákhoz. Szinte betegesen. Hisztiztem, ha valamit nem szerezhettem meg, rengeteg cuccot cipeltem mindenhova. Úgy érzem, hogy élettelen dolgokban kerestem a boldogságot. Később jöttek az emberek. Barátok, párok, az ő szeretetüktől függtem. Aztán a veszteségek okozta fájdalom megtanított rá, hogy így soha sem leszek boldog.

Most mi van helyette? Tapasztalatszerzés leginkább. Igyekszem megtalálni az érdekeset mindenben, ami elém kerül. Nem menekülök, hanem igyekszem minél több mindent megérteni. Nem fölfelé akarok haladni, hanem ezen a szinten terjeszkedni, ahol vagyok. Úgy akarok élni, hogy ne azt néztem mi van előttem, hanem azzal elégedettnek lenni, amim van. Úgy érzem, hogy az a feladatom, hogy másoknak segítsek. Talán meglátok összefüggéseket, amik a tapasztalataimmal vegyítve tájékozottabbá tesznek. Ezeket arra használom, hogy megértsek, támogassak másokat. Most nekem így jó. Később nem tudom mi lesz, lesz e valami amit nagyon el szeretnék érni. Egyenlőre sok energiám abban, hogy ne akarjak semmit nagyon. Új dimenzióját élem az életemnek és izgalmas. Hosszú távon nem tudom mennyi van ebben, kiderül ha majd eljön az ideje.

Samuval egyenlőre nincs ebből konfliktusunk, mert éppen most jelöli ki a saját útját. Magára kell most koncentrálnia én pedig nem zavarok be az eltérő jövőképemmel, lévén hogy nincsen. Akármit is szeretne később, még sok teendője van a közeljövőben, én pedig mellette állok. Nekem most ez jelenti a boldogságot, nem vágyom többre.

Olvasva, ebben a pillanatban...

Megadtam Gergőnek a blog linkjét. Eddig nem tudott róla.

Nekem ez egy menekülés volt valahol, ide írni. Őszintén, tabuk nélkül. Valahogy úgy, ahogy csak Gergővel tudok beszélgetni. Mostanában hiányzott ez. Nem akartam őt kiadni senkinek. Remélem, hogy nincs olyan a környezetében, aki olvasná ezeket, beazonosítaná őt és visszaélne az információkkal.

Pont ma olvastam vissza én is a bejegyzéseket az elejétől. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott a hozzáállásom, véleményem stb. Hát nagyon... Legalábbis így belső szemszögből ilyesztően. Az első bejegyzésekkor igyekeztem általános témákba belekezdeni, szerettem volna távoltartani a blogot a saját életemtől. Na ez a próbálkozás totális kudarcba fulladt. A másik nagy változás, hogy szépen lassan egyre negatívabbak a bejegyzéseim. Nyílván ez párhuzamban van a lelkiállapotommal, de azért durva szembesülnöm ezzel. Ne haragudjatok, hogy ilyen sötétbe fordult itt minden. Igyekszem kilábalni ebből, mind a magánéletemben, mind hozzáállásomban és persze itt is a blogon! Tanulságos is volt átolvasnom az őszi gondolataimat. Vannak dolgok, amiket kicsit sötétebben látok visszagondolva és helyretett kicsit, hogy most az emlékezet torzitó erejét figyelmen kívül hagyva újraéltem dolgokat.

Érdekes dolog ez. Az ember sokszor értelmezi újra korábbi cselekedeteit. Az időben tovább haladva már-már külső szemlélőként tudjuk figyelni a korábbi hozzánk kapcsolódó eseményeket. Sokszor az aktuális lelkiállapot - főleg, ha érzelmileg telített - befolyásolja az emlékeket. Főleg az érzelmi oldalát. Általában szeretem ezt, mert nyitottabbá tesz, arra ösztönöz, hogy egyébként is próbáljam több szempontból megvizsgálni a komplikált helyzeteket. Illetve azt a gondolatot is erősíti bennem, hogy az érzelmekkel óvatosan kell bánni, mert túl nagy hatással lehetnek helyzetekre. Vicces ugyanazt a sztorit különböző kontextusokban meghallgatni. Mások szájából furának hathat, ha máshogy emlékeznek valamire. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit is jelent a valóság. Ha nincs róla videófelvétel és két ember máshogy emlékszik valamire, akkor mi van? És ha van róla felvétel, azon nem látszik az a többlet, ami a szereplők a fejükben hordoztak abban a pillanatban. Ha valamelyikük csak eljátszott egy szerepet a sztoriban, a másik később megtudja a valódi gondolatait, akkor az egész emlékkép megváltozik. Akkor mi a valóság? Ami megtörtént, vagy ami a fejekben volt és ugyan nem történt meg, de ott volt abban a helyzetben?

Sok helyzetben el tudom fogadni, hogy amire én emlékszem, vagy amit én átélek, az egy szubjektív valóság. Kíváncsi vagyok más, hozzám közel álló emberek, szubjektív valóságára is. Ritkán szállok harcba emberekkel, ha másképp látnak valamit, inkább kíváncsi vagyok az ő verziójukra is. Sokszor rosszul esik, ha másoknál ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Rosszul esik, ha azt érzem, hogy nem lehet véleményem, nem lehetek része egy sztorinak a gondolataimmal, mert más másképp emlékszik és foggal körömmel védi az igazát. Számomra nincs igazság ilyen helyzetben. Fáj, ha valakit, akinek én tiszteletben tartom a véleményét, nem érdekelnek az én gondolataim és nem nyitott rám. Ritkán tapasztalok ilyet, de mostanában álltalában meg is tartom magamnak a gondolataimat. Vannak viszont olyan emberek, akik nagyon tudják értékelni, ha ilyesmikről beszélgetek velük.

Inkább most befejezem, mert fáradok és aludnom kéne. Gondolkozom még ilyen témákon, hogy ne csak a párapcsolatom boncolgatásáról és a lelki válságaimról lehessen itt érfelvágós sztorikat olvasgatni...

Állapot...

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.

Ki sem látszok a melóból...

Halihó! Ezer évnek tűnik az idő, mióta nem írtam... Végre beindult az életem, kapom a megrendeléseket. Most épp egyszerre három olyan melón dolgozom, ami külön-külön is mélyvíz lenne. Jött egy kiállítás meghívás is külföldre, aminek borzasztóan örülnék, ha lenne rá időm... Hazajött az egyik legjobb barátom külföldről, régi ismerősök is most találnak meg. Kutyára vigyázok, telefonon segítek ismerősöknek, 3 helyszínen élek felváltva... Időnként elgondolkozom, hogy én élem meg ilyen végletesen, vagy tényleg ennyire durván elkülönül az éleremben a vákum és a 100 részre szakadós pörgés?! Valahogy beállhatna az egyensúly a kettő között, mielőtt beleőrülök.

Mikor elkezdtem a blogot - haha, még most is épp elkezdem... - épp a vákum fázisban voltam. Feldolgoztam mindenfélét, ami mostanában ért. Vicces, mert a hétköznapjaimban egyáltalán nem foglalkoztat, hogy meleg vagyok, vagy hogy hogyan haladjak tovább a környezetem és önmagam megismerésében. Alapvetően rengeteg helyen vagyok, rengeteg dolgot csinálok, intézek. Most volt egy örjítően „nyugis” időszak, mikor magamhoz képest nem csináltam semmit és nem is láttam a kiutat.

Jól estek a kétségbeesett üzenetek az eltünésemmel kapcsolatban. Jelentem élek! Túlságosan is...

Muszáj visszamennem dolgozni! Most is csak azért volt időm írni, mert épp fagyott a gépem egy mentés közben... Most egész éjjel megy a meló, Gergő alszik helyettem is. Igérem, ha életben maradok hétfőig, és kialudtam magam, írok komolyabb bejegyzéseket is!

- Alejandro from my iPad -

Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...

Az érzelmek

Azt gondolom, hogy ez egy elég vitatott poszt lehet. Az érzelmek miatt.

Másképp gondolkodok az érzelmekről, mint a környezetem. Másképp, mint a kortársaim. Másképp, mint Gergő. Nagy az esélye, hogy másképp, mint ti. Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan és miért.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az ember részekből áll, a lelkéből (vagy szívéből), a szelleméből, a testéből, a hitéből és az érzelmeiből. A hitet most hagyjuk ki, ezt lehet vitatni, hogy kinek mekkora, vagy nem mekkora szerepet játszik az életében.

Lélek - szellem - test - érzelmek. 

Egyiknek sem szabad eluralkodnia a többi fölött. Furcsa volt nekem akkor ez a felosztás. Azt gondoltam, hogy az érzelmek és a lélek fedik egymást. Sokat gondolkoztam ezen, valamiért megfogott ez a gondolat.

Megpróbáltam e szerint a gondolat szerint értelmezni magamat, a helyzeteket amikbe kerülök, a cselekedeteimet. Főleg az érzelmeimet, mert ez a rész nem volt tiszta. Egyébként pont ezek, eléggé össze voltak kuszálódva, tinédzserkor, hormonok... Rájöttem, hogy valóban, az érzelmeim nem egyenlőek velem, csak egy részemet alkotják. Megtanultam szétválasztani a kategóriákat. Az a baj, hogy a magyar nyelvben az "érzem" szó nem egyértelmű, nem csak az érzelmeket jelenti, hanem intuíciókat, tudatalatti szellemi gondolatokat, testi impulzusokat is jelenthet. Az érzelem szóval nem fedik egymást.

Lehet, hogy ez most egy kicsit ködös. Van például egy helyzet. Valamiért féltékeny vagyok a páromra. A lelkem azt mondja, hogy szeretem, minden oké. A szellemem kételkedik, mert apróságokból arra következtet, hogy valami nem oké a másik viselkedésével. A testem nem nagyon számít ebben a kérdésben, maximum izgatónak találom, de ez itt most lényegtelen. Az érzelmeim pedig: ideges vagyok, dühös, csalódott, kiábrándult, fásult, bizonytalan... Közben tudom magamról, hogy miért érzem ezt, tudom, hogy nem tudom, hogy mi a helyzet valójában. Ettől megnyugszom. Mármit attól, hogy a bizonytalanság miatt dobálnak az érzelmeim, és nem kell csalódottnak éreznem magam, ha nem tudom biztosra, hogy van e okom rá.

Azt hiszem nem sikerült elég jól bemutatni, amit szerettem volna. A lényeg, hogy az érzelmek sokszor csak akaratlan reakciók bizonyos dolgokra, de megtanultam nem túlértékelni őket. Hogyha dühös vagyok valakire, akit szetetek, akkor nem üvöltöm le a fejét, mert nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok távolabb kerülni tőle. Az, hogy dühös vagyok, az egy dolog, hogyha meg kell oldani egy problémát, nekem nem segít. Sokszor a düh érzése, kifejezése csak megnehezíti a dolgokat, félreértéseket okoz. Ez a legtöbb érzelemre igaz egyébként. Ne értsetek félre, nem az elfojtást pártolom, hanem az értelmezést. Miért is vagyok dühös valójában, jogos, hogy ennyire belehergeltem magam? Végülis nem nagy a probléma, akkor üljünk le és beszéljük meg. Annyira könnyen ragadtatják el magukat az emberek és amint éreznek egy kis érzelem szikrát, azonnal beleélik magukat és a rabjai lesznek az adott helyzetben. Vajon azonosítják magukat, az öntudatukat az érzelemmel? Az érzelmeik alapján szülik a gondolataikat. Én, amikor csak lehetőségem van rá, függetlenítem a szellememet az érzelmektől. Hogyha fedik egymást, akkor remek, de sokszor nem fedik ám egymást. Lehet ám, hogy nagyon fura, hogy képes vagyok érzelmek átélésével párhuzamosan, akár attól függetlenül is gondolkodni. Ahogy én szemlélem a világot, az érzelmek csak egy alkotóelem, nem uralhatják az egész lényemet.

A barátaim, ismerőseim kérdezgetni szokták, hogy mitől vagyok olyan nyugodt? Hogy vagyok képes nem felvenni egy csomó mindent? Hogyan nem akadok ki dolgokon? Hogyan kapcsolom ki a félelmeimet? Ugyanúgy, ahogy a gondolataimat tudom irányítani, ugyanúgy, ahogy a testemet tudom irányítani, az érzelmeimet is tudom irányítani. Persze nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy mondjuk a testemet mozgatom, de bizonyos szinten igen. Egyedül a lélek, az ami magától működik, ami mindenre kihat és, amit nem lehet és nem is kell megérteni.

Az érzelmek furcsa dolgok. Nem azt mondom, hogy ki kell őket kapcsolni. Azt mondom, hogy tudni kell a miérteket és nem szabad bedőlni nekik. Van mikor hasznos a düh, van mikor bajt okoz. Például az örömöt is lehet befolyásolni. Itt a pozitív gonolkodás, az apróságok felfedezése, az őszinteség, a nyitottság, a segítség, mind olyan dolgok, amikkel növelni lehet önmagunk örömét. A félelmet csökkenteni lehet, ha olyan eseményekre gondolunk, amiből győztesen jöttünk ki. Hogyha felidézzük, hogy milyen volt büszkének lenni akkor magunkra. Hogyha belátom, hogy ugyanaz az ember még mindig én vagyok. Másik módszer, ha az adott dolog, amitől félek,  jelentőségét fejtegetem magamban és bebizonyítom magamnak, hogy az egész életemet tekintve jelentéktelen a helyzet. Ezek nekem sokszor működnek. Tanultam gyerekkoromban agykontrollt. Nem használom úgy, ahogy tanították. A hozzáállásom változott. Beláttam, hogy több mindenre van befolyásunk, mint gondolnánk. Az érzelmekre például ez nálam abszolút igaz. Önbizalomra abszolút. A testünkre is. A szellemet befogadóbbá lehet tenni. A lelkünkre viszont nincs hatással.

Az a helyzet, hogy már nagyon fáradt vagyok és ezért itt befejezem most. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető a gondolat, amit próbáltam összefoglalni. A reakciótokból majd megtudom :) Folytatom majd, ha úgy látom, hogy nem voltam elég világos!