Utoljára a főiskolán éreztem azt, hogy minen rendben. Akkor sem volt minden rendben, de azért még úgy éreztem, hogy jó irányba tartanak a dolgok körülöttem. Sokkal egyszerűbb volt az életem. Éppen a felnőttéválásom végefele jártam telve csupa gyönyörű és elérhetőnek tűnő céllal. Jól ment a munka a főiskolán, mindenhonnan jöttek a pozitív visszajelzések. Felvállaltam magam a barátaim között, jöttek a pozitív visszajelzések. Még pont eltartottak a szüleim, a mindennapok kegyetlen kis megélhetési, intézési csapdái nem engem nyomasztottak még. Nem kellett senkiről gondoskodnom, még magamról se teljesen. Az volt a dolgom, hogy álmodozzak, barátkozzak, megismerjem a világot, kísérletezzek és tanuljak és ez mind jól ment. Boldoggá tett a sok intenzív barátság, párkapcsolat. Bátor voltam, mert minden világos volt.
Na ide nagyon nehéz visszatalálni. Nehéz felszabadulni az elmúlt hat év súlya alól, úgy hogy közben tanuljak is ebből az időszakból. Felismertem, hogy csapdába zártam magam. Kimondtam magamnak, hogy így nem akarok tovább élni. Ez az egyszerűbb rész. Ez kb. nyár közepén zajlott tudatos formában, megelőzte az életem több területén zajló elakadás, menekülés. Rájöttem még a télen, hogy a munkahelyem, amit összehoztunk az elmúlt 4 évben, zsákutca. Azóta tudatosan haladok abba az irányba, hogy legkevesebb fájdalommal lezárjuk a céget és elhelyezkedjek egy nekem valóbb munkakörnyezetben. Nyár közepére világossá vált, hogy a kapcsolat, amiben voltam szintén zsákutca. Ugyan nem volt olyan viharos, mint az előző, de sajnos a volt párommal nagyon eltért a véleményünk fontos dolgokban. Visszatartott ebben a folyamatban is. Sajnos nem az az ember, aki beleillik a frissített jövőképembe. A kompromisszumokkal teli, redukált változatba igen, de ebből elég volt nekem ez a hat év köszönöm. A kapcsolatnak ott vége is lett. A cég még él, az energiáimat viszont nem ide öszpontosítom, hanem a továbblépésre készülésemre.
Azt gondolom, hogy a szorongásaim legfőbb oka, hogy mindent nagyon komolyan vettem az utóbbi években. Csak a hosszútávú jövőm érdekelt, mást meg sem láttam és amint valami nem vitt hozzá közelebb, azonnal nem érdekelt, vagy idegesített. Szorongtam, ha úgy éreztem, hogy messzebb vagyok a céljaimtól, türelmetlen voltam, ha közelebb kerültem hozzájuk. Egy elképzelt világhoz hasonlítgattam magam folyamatosan. A jelenem nem számított, akár szélsőségesen is kockáztattam, csak majd egyszer legyen jó. Elfelejtettem elengedni magam, elfelejtettem hogyan kell szórakozni, hogyan kell cél nélkül játszani, elveszni kis örömökben. Egyik barátom mondta pár hete, hogy mindenki aki nagyon szeretné megtalálni az igazit, ott rontja el, hogy már a kész végeredményt keresi és észre sem veszi az igazi embereket, akik egyszer vele együtt oda fejlődhetnek. Meg egyáltalán, nem lehet előre tervezni a jövőt egy ilyen gyorsan változó világban. Régen sosem érdekelt, hogy mennyit érek. Nem rangokat és státuszt jelentő mérföldköveket vadásztam, hanem szabadon éltem, megkérdőjeleztem egy csomó dolog működését és határokat döntögettem. Emellett persze igyekeztem új, jobban működő folyamatokat kitaláni, a munkámban meg is valósítani. Mikor lett belőlem is elvakult fogyasztó?
Szóval most lassítok és igyekszem magamat érzékenyíteni mindenféle területen. Figyelek, tanulok, néha elengedem magam és a célom egyedül a folyamatos fejlődés és a kompromisszumok leépítése. Szépen lassan visszaépül bennem a bizalom az ismeretlennel szemben. Sokkal több az életkedvem, több mindent veszek észre magam körül és jóval intenzívebben tudom megélni a mindennapjaimat. A pozitív visszajelzések is elkezdtek jönni, úgyhogy úgy tűnik, hogy van ennek értelme :)
