Meló meló meló

Most van egy kis időm írni, mert egyedül vagyok bent az irodában. A munkatársam beteg napok óta, ma sem jön be dolgozni, így ma teljesen a magam ura vagyok. Végre :)

Nem tudom eddig mennyit írtam róla, de céget alapítottunk a legjobb barátommal. Kivettünk egy irodahelyiséget, amit magunknak kellett megcsinálni. Sok munka volt vele. Még télen kezdtük el csinálni, nyár közepén lett beköltözhető. Még koránt sincs kész, sok a tervünk, de kevés az idő erre. Jellemzően hétvégéken érek rá, fél napokat ezzel foglalkozni. A munkatárs nagyon szerelmes, a hétvégéit romantikus kikapcsolódásra tartogatja, így a bátyámmal szoktunk bejárni dolgozni az irodán. Mindenféle bonyodalom után eljutottunk oda, hogy bevettük a bátyámat is üzlettársnak, illetve anyukám is kapott szerepet. A grafikával mi foglalkozunk ketten, nyílván ez a fő profil, de a bátyám hozott be új ötleteket is. A nyáron főleg pályázatokon indultunk, nem volt olyan sok a megrendelés. Most ősszel viszont minden beindult. Két nagy projektünk van, az egyiket egyedül én viszem. Nagyon király a meló, de a megrendelővel nehéz a közös munka. Hosszú lesz, de bízok a jó végeredményben. Hosszútávú együttműködés is kilátásban van, ha sikeres lesz a dolog :) Keményen kell fellépni, ez egyre jobban megy. Sok mindent nem tanultunk meg a főiskolán, de igyekszünk... Tudtommal még senki sem alapíott saját stúdiót a korábban végzettek közül, jó lenne pozítív példát mutatni. Még egy dolog, amivel a sulit is segítjük...

Nyár közepén az egyik gimis barátom - egy lány - megkeresett egy állásajánlattal. Közös társaságunkkal nyaraltunk együtt. Mostanában felvettem a kapcsolatot régi baráti körökkel, amiknek valaha a tagja voltam. Mindenki tud már Gergőről, gyakorlatilag már mindenki akivel beszélő viszonyban vagyok. Visszakanyarodva, ez a lány pr-osként dolgozik egy kis cégnél, ahol épp nagy szükség van grafikusra. Mondtam neki, hogy külsősként bármikor vállalok munkákat, de a friss cégemet nem tudom itthagyni. A főnöke nem akar külsőssel dolgozni, valakit állandóra keres, úgyhogy ennyiben maradtunk. Nyár végén megint megkeresett, hogy heti 2-3 napot be tudnék -e vállalni jövő év elejéig, amíg találnak valakit teljes munkaidőre. Végiggondoltam, elvállaltam. Úgy voltam vele, hogy kérek egy magasabb összeget, amiért megérné bevállalnom, hogy hónapokig két állásban éjjel nappal robotoljak. Lement az interjú, a főnök elfogadta a kéréseimet. Azóta heti három napot ott vagyok 8 órában. Azokon a napokon még 3 órát dolgozok a saját stúdióba is, plussz még három napot 10 órázok, szintén a stúdióban. Ebből az következik, hogy egy szabadnapom van a héten és folyamatosan fáradt vagyok. Alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom, dolgozok, alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom.... A kikapcsolódok fázis minimálisra korlátozódik. Amúgy nem akarok panaszkodni, mert tulajdonképpen élvezem. Jól esik, hogy van kereslet a munkámra. Azt hiszem, egy telített szakmában, a pályakezdő fiatalnak örülnie kell, ha több helyen várják a munkáját :) Különben is imádom a munkámat, megharcoltam érte, hogy ezt csinálhassam. Kikapcsol, izgalmas, változatos. Most, hogy erről szól az életem - főleg - jól érzem magam. Egyensúlyba kerültem.

Sok mindent elértem, így 24 évesen, amiről azt gondoltam, hogy csak 30 éves korom fölött lehet esélyem rá. Az apámmal történt időszak után akarva akaratlan, felnőttem. A kortársaim, illetve a környezetem még mindig ott tart mint évekkel ezelőtt. Hülyén érzem magam köztük. Sokszor elvesznek kis hülyeségekben és nem haladnak előre az életben. Furcsának tartanak, ha nem veszek részt minden eseményben, nem bulizok velük heti háromszor. Azt éreztetik, hogy velem van a baj, én lettem sótlan... Mikor hulla fáradtan hazamegy az ember és csak nyugodtan olvasgatna, beszélgetne a párjával, vagy megnézne egy filmet összebújva, akkor valahogy nincs kedve a részeg lakótársaival táncolni és hülyülni menni az éjszakába... És még bennem keltik a lelkiismeretfurdalást, hogy nem érzem magam jól. Nem vagyunk már 16 évesek, basszus. Kiakaszt, hogy mindenhez ennyire komolytalanul állnak hozzá. Nem fogják fel, hogy nekem ebből elegem van.

Tegnap a lakáson akadtam ki. Egy dzsumbuj az egész. Régebben még viszonylag rendezett volt, de mostmár annyi ott a felesleges cucc, hogy nem lehet hova elpakolni. Úszunk a lomtengerben... Megőrülök attól, hogy nincs olyan helyiség, ahol nyugi van. Sehol sem lehetek egyedül, nincs egy saját sarkom, ahol azt rakok oda, amit és ahova akarok. Rendet rakni is felesleges, mert minden ott van elől, nem lesz rendezett a szoba sehogy sem, amíg ki nem üritjük. Elegem van az átmeneti megoldásokból, a rumliból, a káoszból. Építeni akrok végre, nem elevickélni valahogy!

Gergő ezeket sose fogta fel. Illetve egyetértett velem, de ennek ellenére ő is kérlelt részegen, hogy menjek velük ökörködni éjszaka, gyakorlatilag a hét minden napján. Mondtam neki, hogy én már nem menekülni akarok a problémáim elől, és könnyű szórakozással jobb kedvre deríteni magamat, hanem megoldani a problémákat és jutni egyről a kettőre. Nem bírt ebből ő sem kiszakadni. Nem talált munkát, nem foglalta el magát hasznos dolgokkal, csak lógatta a lábát és várta, hogy bulizzon vele valaki. Hiába próbáltam neki segíteni, nem tudott kilépni ebből.

Szóval ez van most velem főleg. Hajtás. Most a karrierem és az egzisztenciám van előtérben. Nem is baj, már itt volt az ideje!