Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.

Az érzelmek

Azt gondolom, hogy ez egy elég vitatott poszt lehet. Az érzelmek miatt.

Másképp gondolkodok az érzelmekről, mint a környezetem. Másképp, mint a kortársaim. Másképp, mint Gergő. Nagy az esélye, hogy másképp, mint ti. Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan és miért.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az ember részekből áll, a lelkéből (vagy szívéből), a szelleméből, a testéből, a hitéből és az érzelmeiből. A hitet most hagyjuk ki, ezt lehet vitatni, hogy kinek mekkora, vagy nem mekkora szerepet játszik az életében.

Lélek - szellem - test - érzelmek. 

Egyiknek sem szabad eluralkodnia a többi fölött. Furcsa volt nekem akkor ez a felosztás. Azt gondoltam, hogy az érzelmek és a lélek fedik egymást. Sokat gondolkoztam ezen, valamiért megfogott ez a gondolat.

Megpróbáltam e szerint a gondolat szerint értelmezni magamat, a helyzeteket amikbe kerülök, a cselekedeteimet. Főleg az érzelmeimet, mert ez a rész nem volt tiszta. Egyébként pont ezek, eléggé össze voltak kuszálódva, tinédzserkor, hormonok... Rájöttem, hogy valóban, az érzelmeim nem egyenlőek velem, csak egy részemet alkotják. Megtanultam szétválasztani a kategóriákat. Az a baj, hogy a magyar nyelvben az "érzem" szó nem egyértelmű, nem csak az érzelmeket jelenti, hanem intuíciókat, tudatalatti szellemi gondolatokat, testi impulzusokat is jelenthet. Az érzelem szóval nem fedik egymást.

Lehet, hogy ez most egy kicsit ködös. Van például egy helyzet. Valamiért féltékeny vagyok a páromra. A lelkem azt mondja, hogy szeretem, minden oké. A szellemem kételkedik, mert apróságokból arra következtet, hogy valami nem oké a másik viselkedésével. A testem nem nagyon számít ebben a kérdésben, maximum izgatónak találom, de ez itt most lényegtelen. Az érzelmeim pedig: ideges vagyok, dühös, csalódott, kiábrándult, fásult, bizonytalan... Közben tudom magamról, hogy miért érzem ezt, tudom, hogy nem tudom, hogy mi a helyzet valójában. Ettől megnyugszom. Mármit attól, hogy a bizonytalanság miatt dobálnak az érzelmeim, és nem kell csalódottnak éreznem magam, ha nem tudom biztosra, hogy van e okom rá.

Azt hiszem nem sikerült elég jól bemutatni, amit szerettem volna. A lényeg, hogy az érzelmek sokszor csak akaratlan reakciók bizonyos dolgokra, de megtanultam nem túlértékelni őket. Hogyha dühös vagyok valakire, akit szetetek, akkor nem üvöltöm le a fejét, mert nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok távolabb kerülni tőle. Az, hogy dühös vagyok, az egy dolog, hogyha meg kell oldani egy problémát, nekem nem segít. Sokszor a düh érzése, kifejezése csak megnehezíti a dolgokat, félreértéseket okoz. Ez a legtöbb érzelemre igaz egyébként. Ne értsetek félre, nem az elfojtást pártolom, hanem az értelmezést. Miért is vagyok dühös valójában, jogos, hogy ennyire belehergeltem magam? Végülis nem nagy a probléma, akkor üljünk le és beszéljük meg. Annyira könnyen ragadtatják el magukat az emberek és amint éreznek egy kis érzelem szikrát, azonnal beleélik magukat és a rabjai lesznek az adott helyzetben. Vajon azonosítják magukat, az öntudatukat az érzelemmel? Az érzelmeik alapján szülik a gondolataikat. Én, amikor csak lehetőségem van rá, függetlenítem a szellememet az érzelmektől. Hogyha fedik egymást, akkor remek, de sokszor nem fedik ám egymást. Lehet ám, hogy nagyon fura, hogy képes vagyok érzelmek átélésével párhuzamosan, akár attól függetlenül is gondolkodni. Ahogy én szemlélem a világot, az érzelmek csak egy alkotóelem, nem uralhatják az egész lényemet.

A barátaim, ismerőseim kérdezgetni szokták, hogy mitől vagyok olyan nyugodt? Hogy vagyok képes nem felvenni egy csomó mindent? Hogyan nem akadok ki dolgokon? Hogyan kapcsolom ki a félelmeimet? Ugyanúgy, ahogy a gondolataimat tudom irányítani, ugyanúgy, ahogy a testemet tudom irányítani, az érzelmeimet is tudom irányítani. Persze nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy mondjuk a testemet mozgatom, de bizonyos szinten igen. Egyedül a lélek, az ami magától működik, ami mindenre kihat és, amit nem lehet és nem is kell megérteni.

Az érzelmek furcsa dolgok. Nem azt mondom, hogy ki kell őket kapcsolni. Azt mondom, hogy tudni kell a miérteket és nem szabad bedőlni nekik. Van mikor hasznos a düh, van mikor bajt okoz. Például az örömöt is lehet befolyásolni. Itt a pozitív gonolkodás, az apróságok felfedezése, az őszinteség, a nyitottság, a segítség, mind olyan dolgok, amikkel növelni lehet önmagunk örömét. A félelmet csökkenteni lehet, ha olyan eseményekre gondolunk, amiből győztesen jöttünk ki. Hogyha felidézzük, hogy milyen volt büszkének lenni akkor magunkra. Hogyha belátom, hogy ugyanaz az ember még mindig én vagyok. Másik módszer, ha az adott dolog, amitől félek,  jelentőségét fejtegetem magamban és bebizonyítom magamnak, hogy az egész életemet tekintve jelentéktelen a helyzet. Ezek nekem sokszor működnek. Tanultam gyerekkoromban agykontrollt. Nem használom úgy, ahogy tanították. A hozzáállásom változott. Beláttam, hogy több mindenre van befolyásunk, mint gondolnánk. Az érzelmekre például ez nálam abszolút igaz. Önbizalomra abszolút. A testünkre is. A szellemet befogadóbbá lehet tenni. A lelkünkre viszont nincs hatással.

Az a helyzet, hogy már nagyon fáradt vagyok és ezért itt befejezem most. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető a gondolat, amit próbáltam összefoglalni. A reakciótokból majd megtudom :) Folytatom majd, ha úgy látom, hogy nem voltam elég világos!

A kezdet

Nem tudtam dönteni két nehéz téma között, de azt hiszem, hogy a másik leírásához még nem vagyok elég erős...

Ugyan elhintettem pár morzsát arról, hogy kezdődött köztünk a kapcsolat Gergővel, de sok mindent nem tudtok még és hiányoznak a dermedt gondolataim is a történetből. Igen, egy tiszta kék bejegyzés következik

Kezdem az elején, 17 éves vagyok, benne egy haldokló kapcsolatban. / Időnként elgondolkozok azon, hogy két ember segítette akaratlanul, hogy Gergővel szorosabb viszony alakulhasson ki, a két exbarátnőm... / Életem első szerelme, ami viszonzott. A legdurvább rózsaszín köd, amit el tudtok képzelni, de már az a fullasztó fajta. Az a fajta köd, ami akkor is tart, mikor a kapcsolat már gyakorlatilag halott. Nagyon, de nagyon másképp viselkedtem akkor. Eszméletlenül naív voltam és kicsit sem gyakorlatias. Szerettem és azt hittem, hogy ez elég egy kapcsolatban. Gyakorlatilag gyerekszerelem volt. Mikor először fogtam fel, hogy itt bajok vannak - akkor a lány már gyakorlatilag menekült a kapcsolatból - akkor futottam össze Gergővel. Egy meleg chat-en, máig nem emlékszem, hogy hogya kezdődött, de a lényeg, hogy msn-en kötöttünk ki. Hamar odajutottunk, hogy közösen fantáziáltunk és mindenki tette a maga dolgát az asztal alatt... Ezt követte volna a szokásos lerázó szövegem, aztán huss. Valamiért viszont elkezdtünk beszélgetni. Nagyon hamar kiderült, hogy itt mindketten be lettünk csapva, mert mindketten azt a szerepet játszottunk, amiről azt gondoltuk, hogy a másiknak imponál. Lényeg a lényeg, hogy egy nagyot beszélgettünk. Aztán megint és megint. Köze sem volt többet a beszélgetéseinknek a chat-sexhez, sőt. Soha életemben még ilyen mélyen nem beszélgettem senkivel. Soha senki nem tudott így megnyitni. Mindig, ha beszélgettünk, akkor azon kaptam magam, hogy olyan gondolatok állnak össze bennem szavakká, amiknek a létezéséről sem tudtam, legfeljebb sejtettem, de sokszor még azt sem. Persze ez kölcsönös volt, ahogy a rácsodálkozás is. Kiderült, hogy iszonyatosan hasonlítunk egymásra, már-már olyan volt számomra, mintha saját magammal beszélgetnék, egy alternatívámmal, aki egy párhuzamos világban él. Nagyon furcsa és addiktív volt ez az egész. Leültünk délután és reggelig beszélgettünk. Nem voltak tabuk, mindketten kihasználtuk az őszinte és elfogadó légkört. Nem ítélkeztünk, nem szóltunk bele semmibe, csak valahogyan táptalajt biztosítottunk egymás gondoloatainak. Az ember azt sem mondhatja, hogy kémia, hiszen nagyon messze voltunk egymástól, az ország másik felében.

Évekig tartott ez, pár hetente leültünk beszélgetni, és nem bírtuk abbahagyni. A meleg témát kerültük, valószínű mindketten kicsit pironkodtunk, amiatt hogy ilyen bután hozott minket össze a sors. Mikor mégis előjött a homoszexualitás, mint téma kettőnk között, akkor elmeséltem, hogy számomra ez mit jelent és nem több testi vágynál, aminél többre tartom a szerelmet és a lányokat. Elmeséltem, hogy soha sem leszek szerelmes fiúba. Elmeséltem, hogy soha sem vállalnám fel, hogy felizgat a férfitest, inkább megtanulom kikapcsolni ezt belül. Ő pedig elmondta, hogy nem tudja mi lesz, de nem tartja azt sem kizártnak, hogy fiúval kösse össze az életét. Nekem ez elképzelhetetlennek tűnk, meg is kérdeztem, hogy honnan van ehhez bárorsága, nem fél-e. A családja hogyan reagálna, a barátai stb., meg egyáltalán ez helyes-e és lehet-e ezt Magyarországon nyíltan vállalni. Aztán az lett a vége, hogy jól megijesztettem... Ezután még jobban kerültük a meleg témákat.

Volt olyan is, hogy szerelmet vallott. Egyrészt jól esett, másrészt nagyon megijesztett. Bennem egyáltalán nem játszódott le ilyesmi és féltem, hogy ez majd kettőnk közé áll. Nagyon sokat jelentett nekem, mint barát, mint mentor, nem akartam, hogy az érzelmek kettőnk közé álljanak. Tisztáztam vele a helyzetet. Ugyanakkor azt sem értettem, hogy hogyan lehet szerelmes az interneten keresztül, ha még soha nem is találkoztunk. Ezzel aztán őt is meggyőztem, belátta, hogy nem szerelmes, csak nagyon szeretne az lenni. Miután ezen is túl voltunk, még erősebb lett köztünk a barátság.

Voltak olyan időszakaim, amikor úgy döntöttem, hogy minden szálat elvágok, ami a melegekhez köt. Egyszer Gergőnek is megírtam mailben, hogy bármennyire is szeretem, muszáj megszakítanom vele a kapcsolatot, mert ki akarok lépni a melegek közül. Szerelmes vagyok, újra tudok szereteni, azóta, hogy összetörtek és nem szeretném, hogy bármi is belerondítson a kapcsolatomba. Akármennyire sincs már köze a barátságunknak ahhoz, hogy mindketten vonzódunk a férfiakhoz, akkor is tartok tőle, hogy befolyásol ez a barátság. Megértette. Nagyon fájt neki, de tudta, hogy miért írom és tiszteletben tartotta. Valószínű, ha nem így viselkedett volna, akkor soha sem veszem fel vele a kapcsolatot újra.

Találkoztunk is 19 évesen, mielőtt még elkezdtem volna a fősulit, ő pedig az egyetemet. Annyira vicces különben, hogy a környezetemben szinte ő az egyetlen, aki a fősuli elöttről ismer. Ő tudta egyedül a bizonytalanságaimat a szakmai rátermettségemmel, a tehetségemmel kapcsolatban. Ez is igaz visszafele :) Emlékszem, még, hogy mennyire nem volt benne biztos, hogy hova menjen, mit tanuljon. Azért különösen vicces, mert mindketten nagyon oda valók vagyunk, ahova végül mentünk és nagyon megtaláltuk a helyünket és a barátainkat. Gyakorlatilag új életünk lett, rengeteg ismerőssel, korábban sohasem tapasztalt népszerűséggel és elismeréssel. Vicces, hogy egy ember van, aki ismerte a bizonytalan, esetlen, depressziós, bizalmatlan, gyenge, félénk, gyerek Alejandrót, miközben a barátaim nagyon nem ilyennek látnak. Na és énis ismertem, ismerem ugyanezt Gergőben. Biztos, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy felnőttként is szót értünk egymással, látjuk, ha a másik nem őszinte, tudjuk érezzük, hogy mi van a másikban. Hogyha akarnánk, sem tudnánk egymást becsapni. Egymás mellett nőttünk fel, mégha nem is együtt. Mindkettőnknek volt mással kapcsolata, mindketten szereztünk egyéni tapasztalatokat, de senkiben sem találtuk meg egymást...

Találkoztunk később is, kétszer. Elmesélte személyesen, hogy véget ért egy kapcsolata egy fiúval, ami nagyon megviselte, de már kezd jól lenni. Na itt nagyon megijedtem. Kerültük a melegséggel kapcsolatos témákat, én az életemben is, azt gondoltam, hogy ő is. Soha nem beszéltem személyesen senkivel ilyesmiről. Ráadásul olyan helyen voltunk, ahol sok ember mászkált. Egyáltalán nem működött az a megértés és elfogadás, ami máskor. Haragudtam rá, hogy ilyen helyzetbe hoz. Egyrészt jól esett a bizalma, másrészt annyira zavarba hozott, hogy elsüllyedtem volna szégyenemben. Nem értettem, hogy miért ilyen körülmények között mondja el és miért nekem, hiszen én nem is vagyok meleg, annak már vége, mikor szemeztem ezzel a világgal. Biztos ismer még melegeket, ha volt barátja, miért akarja ezt rám eröltetni, ha ismer és tudja, hogy ezt én szeretném letenni. Közben meg nagyon sajnáltam, mert láttam, hogy szarul van. A legjobb barátom majdnem elbőgi elöttem magamat én pedig menekülök előlem, mert nem akarom, hogy félreértse a kettőnk közti viszonyt. Nagyon szar volt ez a kettősség érzés. Nem is beszéltem vele hónapokig utána.

Tisztáztuk később, de nem volt túl sok időnk egymásra a tanulás miatt. Elérkeztem oda a második barátnőmmel, hogy körvonalazódott, hogy nem működik tovább. Részemről nem. Nagyon szar érzés volt. Egyszer összetörték a szívemet, tudom, hogy mennyire szar. Nem akartam énis így elbánni valakivel. Szerettem, tiszteltem azt a lányt, de a szerelem már elmúlt és világos lett előttem, hogy nem illünk össze. Nagyon szeretném, de nem. Nem tudtam, hogy mi legyen. Az egész egy szenvedés volt, mire ezeket ki tudtam mondani magamnak. Ő nagyon szeretett engem, nagyon odavolt értem, nem tudtam, hogy zárjam ezt le szépen, minnél kevesebb bántással. Borzasztó volt. Őrjítő. Közben a suliban is őrület volt, minden addiginál nagyobb hajtás. Imádtam a feladataimat, az egész mindent, amit tanultam, de olyan szarul voltam, hogy nem ment azzal a lendülettel, amivel máskor, ezért még több energiámat elvette, még szarabbul lettem....

Ki mást kerestem volna fel, ha nem Gergőt. Ugyanazzal a lendülettel vetettük bele magunkat a lelkizésbe, mint régen. Egy idő után rájöttem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha vele beszélek. Rengeteget chat-eltünk. A suliban a filmlistánkon fel volt adva a Brokeback Mountain. Miután megnéztem, rájöttem, hogy én is ezt élem át. Van egy életem, de akkor élek igazán, ha Gergővel ketten vagyunk. Meg is mondtam neki. Elbeszélgettünk, hogy mit jelentünk egymásnak. Első találkozásunkkor elmentünk kirándulni annó. Nagyon féltem, hogy bármi történik köztünk. Ugyan volt nálam pokróc, volt nálam bor a feszültséget oldandó, de nem jutottunk el odáig. Ennek nagyon örültem, mert nekem ez nem erről szólt. Miért vittem akkor magammal ezeket a dolgokat? Talán éreztem, hogy húz engem, hogy ő mást is szeretne és mivel szerettem, jobban, mint bárkit, bíztam benne. Bíztam abban, hogyha ő szeretne valamit, akkor az nem lehet rossz. Tiszteletben tartottuk a barátságot annó és ezért nagyon hálás voltam, vagyok neki. Tündérmese az egész, tudom, hogy ilyen nem létezhet, kettőnk között mégis igaz!

Nem véletlen tehát, hogy végül megadtam magam. Nem rögtön, miután ezeket megbeszéltük. Elmondtam, hogy hogyan készültem a kirándulásra, hogy volt egy pont, mikor elbizonytalanított. Ő elmondta, hogy nagyon szeret engem és sokat gondol rám. Régóta azt kívánta, hogy találjon valaki olyat, mint én, mert tudta, hogy engem nem kaphat meg. Hogyha ezt nem tartja tiszteletben mindvégig, akkor soha nem is kapott volna meg. Annyira hihetetlen, hogy ilyen ember létezik :) Sohasem élt vissza a közelséggel. Talán akkor, mikor a volt barátjáról beszélt, akkor éreztem egyedül. Azt is tisztáztam magamban, tudom, hogy nagyon szarul volt, tudom, hogy milyen, mikor kihúzzák az ember alól a légvárat és tudom, hogy én álltam hozzá a legközelebb, eztért egyértelmű volt, hogy nekem mondta mindezt el. Nagyon féltettem a barátságunkat, azt a kapcsolatot, amit sosem tudtunk megmagyarázni, de ami nélkül nem váltunk volna azzá akivé. Sosem tudtam volna nyitott srácként érkezni a fősulira, ha Gergővel nem beszélgetünk erről ennyit. Sosem lett volna bennem annyi lendület, hit, kitartás, ha nem önti belém. Nem lettem volna magabiztos, nem tudtam volna kitörni és sikert sikerre halmozni. Féletem volna az új emberektől és nehezen találtuk volna meg egymást a barátaimmal. Nem az lennék aki és ugyanezek igazak rá is. Nem akartam kockára tenni egy szerelemért ezt az egészet. Ő pedig nem értette, hogy mitől félek. Ennyire összeillünk és megtartjuk az egy lépés távolságot továbbra is. Akkor is, miután ezeket bevallottuk egymásnak? Végül ő nyert. Megmondtam neki, hogy nélküle én egy senki vagyok. Hogyha belemegyünk ebbe a szerelembe, akkor már sohasem léphetünk vissza barátokká. Vagy kitart örökre, vagy egyszer végleg vége. Tudtam már akkor is, hogy a végleg vége nekem mindennek a végét jelentené és ez igaz most is. Soha sem szakítanék, de ha egyszer megteszi mindenemet elvesztem és ugyanaz a szürke, gyenge törpe leszek, aki régen voltam és azt én már nem bírnám elviselni. Tudom, elragadtatom magam meg minden, de tudom. Ez az ember nem létezne soha többet. Valaki más lennék, valaki sokkal rosszabb...

Sajnos a szíkítás nem ment egyik napról a másikra, Gergővel hamarabb találtuk magunkat szerelemben, minthogy szakítottam volna a lánnyal. Ez azóta is bánt, mert én nem vagyok ilyen. Nem volt korrekt. Egyébként sikerült a lehető legszebben elválni. Azóta felvettük a kapcsolatot. Sokat változott ő is, előnyére. Gergőt is elmeséltem, teljesen pozitívan fogadta, örült, hogy boldog vagyok.

Az a nehéz - sajnos Gergő ezt nem látja, vagy nem akarja látni - hogy ne vesszünk el az érzelmekben, hanem mindig az az őszinte, nyitott végletekig elfogadó és támogató barátság maradjon a kapcsolatunk alapja. Én nem felejtem el. Volt hogy kiborultam valamiért, volt, hogy dobáltak az érzelmeim, de egy idő után mindig bekapcsol a riasztó, hogy de hiszen ez Gergő, az a 17 éves Gergő. Megvolt a közös világunk, összekapcsoltuk, ezt sohasem veszítjük el. Nem csak két fiú vagyunk, aki szeret szerelmes lenni, akik izgulnak egymásra, ez 20 percig volt köztünk annó a chat-en, és már akkor továbbléptünk...

Melegség és az EGO

Ez egy érdekes kérdés. Azt tapasztalom, hogy végletekben mozog a melegek magabiztossága. Van ugye a visszahúzodó, félénk, törékeny kisfiú kategória. A környezetemben is volt ilyen ember. Aki sosem meri elmondani a véleményét, aki meghúzódik a háttérben, folyton csak figyel, néz, de róla nem derül ki senki. Rengeteg elfojtás és szorongás érezhető ezeken az embereken. Általában feminim típus, törékeny alkat, még akkor is, ha nem vékony. Óvatos, óvatos mindenben, minden körülmények között. Nem tudja elengedni magát, retteg. Azt tapasztaltam, hogy ők általában olyan melegek, akik ezt nyíltan nem vállalják fel. Az egész életük a köré épül, hogy eltereljék gyanút magukról, miközben mindenki sejti róluk, hogy melegek.

A másik kategória, akinek hatalmas a magabiztossága, ebből látok többet. Aki rendkívül büszke arra, hogy kiharcolta magának az elismerést, aki falkavezér akar lenni a falkavezérek között is. Sokszor párosul ehhez a típushoz az általánosnál nagyobb intelligencia, műveltség, de a szerénység valahol elfogyott... Nagyon tudja hogy mit akar, nagyon határozott, vitába száll mindenkivel, akivel eltérő a véleménye valami aktuális nemisbiztoshogyolyanfontos témában...

Valószínű ez onnan eredeztethető, hogy sok kűzdelemmel jár felvállalni azt, ha valaki meleg. A kűzdelem megerősít. Szerintem sokan azzal próbálják kompenzálni a társadalom által leértékelt szerepüket, hogy művelődnek, univerzális értékeket keresnek, ami elvehetetlen tőlük, amit a társadalom is elismer. Fontos a karrier, mert az egyszemélyes, azt élete végéig építheti az ember, aminek a dicsőségéből senki más nem részesül, mert ugye általában nagy a bizalmatlanság, a melegek sorsa ígyisúgyis az egyedüllét. Fontos tehát, az olyan érdemek halmozása, amitől függetlennek, értékesnek és erősnek érezheti magát egy meleg férfi. Mindig van egy apró félelem, szorongás, ami megnehezítheti a dolgokat, de ha valami sikerül, akkor ugye ennek ellenére sikerül, tehát az érdem is nagyobb... Megcsináltam! Igen én! ÉN a meleg! Hahaha! ...

A bizalmatlanságból adódik az arrogancia. Az ember szeretni érezni, hogy valamit elért, szeret versenyezni, de miért kell a másik képébe vágni, ha nekem valamim van? Vagy miért nem lehet örülni, ha valaki megszerzett valamit, mért jön be a képbe rögtön, hogy, de miért nem én?

Sok melegre jellemző az exhibicionizmus. Ezis a versengés velejárója, mert mindig ott kell lenni a toppon, mindig szebbnek, erősebbnek, okosabbnak, ügyesebbnek, értékesebbnek kell tűnni a másiknál és ezt nagyon meg is kell mutatni természetesen. Mi ennek a vége? A bizalmatlanság. Mindenki vágyik a szeretetre, a megértésre, a törődésre, de ezt nem lehet megkapni, ha nem adsz fel magadból. Hogyha jobban szereted magadat, annál akivel épp összehoz a sors, akkor mindig is kevés lesz, amit kapsz. Hogyha folyton magadból indulsz ki, hasonlítgatod magadhoz az embereket, akkor mindig az lesz a vége, hogy senki sem olyan, mint te. Nem is lesz. Soha. És ez így van jól. Meg kell tanulni minden helyzetben tiszteletben tartani a másikat és meg kell tanulni őt jobban szetetni önmagadnál. És ez nem feltétlen csak az ember párjára igaz. Az alázat nagyon fontos, attól még senki sem lett kevesebb.

Végre egy bejegyzés, amiben nincs kék rész...

Gyors poszt - Mit jelent a távkapcsolat?

Előre is elnézést kérek, de most nincs lehetőségem hosszú posztot írni! Egyrészt dolgom van, másrészt telefonról írok...


Többszőr beszélgettem ismerőseimmel a távkapcsolat miben létéről. Nekem azt jelenti a távkapcsolat, így 23 évesen, ha ritkán látom a páromat, hetente 1-2 × tudunk találkozni, pár órát beszélgetni, egyébként levelezünk, chat-elünk, smsezünk. Nem kell ehhez messze lakni egymástól, elég ha olyan az élethelyzet, ha kevés a szabadidő. Mi, a párommal 1,5 évet csináltunk így végig. Olyan szempontból oké volt a dolog, hogy mindketten le voltunk foglalva az egyetem/főiskola miatt, tehát ugyanabban a cipőben jártunk. Hozzátenném, hogy én nem magyar oktatási rendszerben tanultam grafikai tervezést, ami eléggé eltérő időbeosztást jelent a magyar egyetemekéhez képest. Eleve full time hajtás van, leadások, gyakorlások, kísérletezés... és a vizsgáink, szüneteink is máshogy voltak. Persze ebből jöttek azok a helyzetek, hogy volt hogy Gergő szabad volt egy hétig, de én ugyanúgy csak 2 × értem rá találkozni, de olyan is volt h a 2 hónapos téli szünetemben a vizsgáira készült, aztán meg haza kellett mennie a vidéken lakó szüleihez... Ő az első párom, akivel sohasem volt vitánk ebből. Szar érzés, de tudtuk, h várnunk kell. Ez is olyan fura kettőnk között, az elejétől fogva működik valami kölcsönös biztonságérzet. Tudtuk, hogy ritkán van alkalmunk egymásra, nem pazaroltuk az időt panaszkodásra, vagy veszekedésre. Leginkább a nyarakra vártunk, mert akkor mindketten szabadok vagyunk...


 Az első közös nyár jól indult, fent volt koliban egy vizsgája miatt, én még nem melóztam, nagyjából naponta találkoztunk. Aztán nekem beindult a szakmai gyakorlat, őt meg a vizsga után várták haza a szülei. Minden felborult, 2 hónapot melóztam, elkaptam egy durva betegséget, külföld... 2 hónapig nem láttuk egymást. Őt jobban megviselte, mert kevesebb volt a dolga, engem a mókuskerék lefoglalt, de persze így is szar volt. Abban az évben már voltam télen egy hónapot külföldön, még csak 2 hónapja voltunk együtt..., aztán meg ez a két hónap nyáron... A megoldás az volt, hogy amikor csak tehettük, de naponta egyszer tuti, írtunk egymásnak hosszú maileket. Rengeteget. 


Lehet én vagyok régimódi, de jobban szeretem a leveleket a chat-nél, vagy a telefonnál. Visszaolvasható, van lehetőség mindent kifejteni (látjátok, szeretek terjengősen fogalmazni...), személyes, az ember nem lohol, nem rövidít. Nekem jobban átjön a másik személyisége levélben. Telefonálni egyrészt nem igazán szeretek, másrészt nem volt rá elég pénzünk... / Érlelődik egy lista formátumú poszt a fejemben, hogy mit gondolok, mi kell egy jó kapcsolat sinen tartásához ;) /


Kicsit bizar nekem ez a szerep, nem szerettem sose papolni arról, hogy én mit hogyan látok jónak... Nem szabad ezeket, meg úgy engem általában, komolyan venni, ez is csak egy vélemény, egy út a sok közül!


A távkapcsolatról még annyit, hogy amilyen nehéz, olyan szép is. Az a véleményem, hogy a távolságot, vagy az időt nem szabad hagyni, hogy emberek közé álljon. Tudom, ez így nagyon utópisztikus, de van, hogy az ember érzi, hogy érdemes várni. Az önzőség sosem ütötte fel a fejét köztünk, mindketten önmagunk elé tudjuk sorolni a másikat, a másik kötelezettségeit, szokásait, kapcsolatait... A sok gyötrődés mellett mindig készültünk a találkozókra, mindig próbáltunk valami különlegetset belecsempészni az együtt töltött időbe. Mindig felfokozott érzelmi állapotban találkoztunk, nem vittük magunkkal a problémákat, csak kikapcsoltunk, szórakoztunk, örültünk egymásnak, az apróságoknak. Sokat lelkiztünk, kiadtuk magunkból a feszültséget, megvígasztaltuk, feltöltöttük egymást. A találkozók kinden percét kihasználtuk, sokszor reggelig sétáltunk a kihalt, fagyott Budapesten. Ez is érdekes különben, hogy együtt sosem fáztunk meg. Pedig azért voltak rázós helyzetek. Minusz 10 fokban, térdigérő hóban, kabát nélkül összebújva elaludtunk egy játszótéren és hasonlók... Na mindegy, ezek külön posztot érdemelnek.


Lépek, majd reagálok a hozzászólásaitokra is!


Üdv,
Alejandro