Kihívás

Vissza kell szereznem egykor híres versenyszellememet!

Az utóbbi időben - az utóbbi időben túl sokat utóbbi időzök... - megalkuvóvá váltam. Illetve ez nem igaz, csak a nagy részem vált megalkuvóvá. Olyan, mint egy nagy saláta levelei. Minden ami zöld, ami élénk színű, az már találkozott a külvilággal. Formálta, hol megtépte, hol rásütött a nap és egészségesre érett, hol túlérett, a sár bepiszkolta, a rovarok megrágták. Belül viszont van egy rész, ami még sosem látott napot, sarat, bogarakat, még nincs színe, belőle még bármi lehet. Az egész olyan, mintha a belső rész védelmére épült volna a szerkezet. Belül növekszik, itt születnek a levelek. Valahogy így érzem magam én is. Érzem, hogy ami most történik velem, az a külső, az a mulandó. A belső értékek biztonságban vannak, szunnyadnak. Nagyon szeretném már újra megélni félretett bensőmet, de félek, hogy még túl törékeny.

Egy nagy szem vagyok, látok, figyelek, de tehetetlennek érzem magam. Inkább próbálom a szépet és a jót nézni, amíg újra lendületbe kerülök, hogy ne bosszantsam magam.

Magammal kell versenyeznem, magamat kell legyőznöm. Kihívásokra van szükségem. A főiskola alatt nem ismertem lehetetlent, napról napra legyőztem magam és rohantam felfele a lépcsőfokokon.

Utálom a béklyóimat. Talán minden apám miatt van. Miatta kezdtem el hajtani, neki akartam odacsapni, hogy lássa hogy oda való vagyok, ahova menni akarok. Hogy nem buta rajzolgatás amit csinálok, hanem van jövőm, mint grafikus. Illetve a felvételin elég megalázó helyzetbe hozott az igazgatónő annó. Azt mondta, hogy nem látja rajtam az eltökéltséget és nem tart odavalónak. Emlékszem milyen érzés volt, mikor rávillamtottam a szemem és belül az őrjöngő dühöt eltörölte egy kaján mosoly. Kirázott a hideg, ahogy megnyugodtam egy ismeretlen belső magabiztosságtól. Mikor fél évvel később jött gratulálni az eredményeimhez, akkor csak az a pillanat járt a fejemben. Egy évvel később a szüleim bent jártak a félévi vizsgakiállításon. Apámat elkapta az igazgatónő - ő azt gondolta, hogy valamelyik tanár - összevissza áradozott neki rólam. Apám elkezdte mesélni, hogy bezzeg az igazgatónő annó fel se akart venni, mielőtt a nő mentegetőzni tudott volna, anyám ott termett és villámgyorsan elterelte a témát. Azon kívül, hogy nagyon kínos volt, elgondolkodtam, hogy hogy lehet, hogy a két ember, aki a legkevésbé hitt bennem, most udvariassági versenyt rendez, hogy ki támogatott jobban... Mondjuk bizonyos nézőpontból valóban nekik köszönhetem, hogy akkor odáig jutottam...

Most nincs, akivel dacolhatnék, nincs akinek bizonyíthatnék. Addig kűzdöttem a családommal, barátnak, társnak pedig olyan embereket találtam, akik úgy fogadnak el, ahogy vagyok és nem bántanak, ha aktuálisan nem felelek meg az elvárásaiknak.

Néha egy-egy kekec megrendelőnél érzem csak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is olyat csinálok, amit elfogad végre és ami a saját mércémnek is megfelel. Megtehetném, hogy szarok bele és hagyom magam az ízléstelenség felé terelni, de igyekszem megmutatni, hogy a leghajmeresztőbb instrukciókat is át tudom fordítani minőségbe. Sajnos ezek nem állandó kihívások, ideig óráig tartanak és nem is olyan fényes a győzelem, mert sosem tehetem meg, hogy közöljem, hogy amit kér az nevetséges és a szakma lábbal tiprása, de kihívás elfogadva.

Valakiért is tudok kűzdeni, ha valakim nagy bajban van. Hirtelen felemelem a hangom, mint magamért soha - max. a szemvillogtatás - folyékonyam beszélek idegennyelven, ha kell, fenyegetek, csípős keresztkérdéseket teszek fel, beszólok, lehordok embereket, ha a szeretteimet bántják. Gergőért tudnék kűzdeni, de nincs igazi bajban, csak problémái vannak. Elhatároztam, hogy nem avatkozok bele a problémái megoldásába, mert most pont ez lenne a lényeg, hogy végre maga vegye kezébe az élete irányítását. Nem fogom kioktatni, nem fogok tőle elvenni dolgokat, ha látom, hogy csinálhatná jobban is, mert sosem tanulja meg magának megtalálni a megoldást. Azt szeretném, hogy helyreálljon az önbizalma, ezért inkább igyekszem kihívások elé állítani. Sokmindent megtenne értem, amit magáért nem. Ugyanez fordítva is igaz természetesen. Kicsit bánt, hogy nem nyúz, hogy haladjak, hanem mindent rámhagy. Pedig én is ezt csinálom. Fel akarom benne is éleszteni a versenyszellemet. Magunkat kell legyőznünk.

Ha megvan a recept, jelentkezem!

A változás szele

Érzem, hogy közeleg valami. Valahogy kevésbé nyomasztanak a mindennapi gondok, mint korábban. Régen volt bennem ilyen várakozás a jövőt illetően. Nem tudom hol vesztettem el a fonalat. Illetve az még csak csak megvan, de hogy miért nem sikerült eddig felvenni, azt nem értettem. Sokszor hallottam, hogy a gyász ilyen, hogy egyik nap egyszer csak úgy kelsz, hogy vége, hogy nincs többé és új dolgok kezdődnek. Két sötét év van mögöttem.

Három éve növesztem a hajam. Mindig elvarázsolt a hosszú kibontott haj, mindegy hogy nő vagy férfi volt a viselője. Sosem bontom ki a hajam, mindig össze van fogva, vagy sapka alatt van... Szépen csendben elérte a hátam közepét. Ma valamiért nem fogtam össze. Felszabadító érzés, mintha nem is az enyém lenne. Lehet, hogy ez egy mélyen megbúvó ígéret volt eddig. Nem mertem élni a lehetőségeimmel, árnyként nagyon óvatosan éltem.

Ma a munkatársammal kitöltöttünk egy kérdőívet. Egy designer oldal a szárnyai alá vesz és ehhez egy bemutatkozást vártak tőlünk, kérdések alapján. Voltak mindennapi kérdések, amit vicceskedve próbáltam megválaszolni, de sokszor nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mi lehet bennem az érdekes. Közben döbbentem rá, hogy mennyire hagyom elfolyni a napjaimat. Mindig ugyanaz a biztonságos rutin. RUTIN, te jó ég, mindtha nem is magamat hallanám. A tizenöt éves magam, ha most szembetalálkoznánk durván lehordana. Maga voltam a rutin ellentéte. Mindig a felfedezés, a tréfa, a megszokott eljárások kerülése mozgatta a fantáziám, nem a biztonság.

A munkám ma nagyon jól ment. Van egyfajta biztoshogyjóleszérzemhogyígykellennie érzésem, ha valamit jól csinálok. Ilyenkor úgy érzem falakat át tudnék törni, olyan erő száll meg, olyan tiszta kapcsolat valamivel, amit meg kell csináljak, amit kapok, hogy létrejöjjön általam. Na, ezt sem éreztem évek óta, mindig elbizonytalanodtam. Emiatt belassultam az utóbbi időben. A munkatársam már nem is emlékszik arra, hogy valaha gyorsan dolgoztam volna...

Itt van, érzem, tudom. Érzem a reményt. Azt hittem örökre elveszett, hogy a túlélés a valódi élet, amit így vagy úgy leplezni próbálunk. Hihetetlen, hogy tudtam enélkül élni.

Már csak egy kívánságom van, hogy jusson belőle Gergőnek is. Száműzzük el együtt a sötétség napjait! Nem fogom össze a hajam, kapjon csak bele a szabadság szele!

Évforduló 3.0

Igen, megint eltelt egy év :) Egy hete ünnepeltük Gergővel a harmadik évfordulónkat. Nem mondom, hogy kevesebb dolog történt, mint tavaly. Nemrég kifejtettem, hogy mik történtek velünk, egy hét csúszással egybeesik a naptári év és a mi időszámításunk...

Idén minden megváltozott. Idén minden összeomlott. Idén minden újraépült. Idén kiderült, hogy még mindig a legfontosabbak vagyunk egymásnak. Idén is megmaradtunk mi! Idén sem vagyok egyedül, idén is van kihez bújnom, van kivel elmenekülnünk, idén is van aki mindig segít ha nekem már nem megy valami, idén is van, akit mindig jó látni, idén is van aki nem nevet ki, van aki csüng a szavaimon, van kivel osztozni, idén is van akinek leshetem a kedvét, van akit megnevettethetek.

Spórolunk mostanság, de úgy döntöttem, hogy mi együtt most megérdemlünk egy kis lazítást az idei év fáradalmai után. Elmentünk a Wasabiba all you can eat japán dőzsölésre. Nagyon vicces volt. Előszőr jártunk ilyen helyen. Az elején próbáltuk visszafogni magunkat. Egy-két falatos „fogásokat” lehet leemelni egy futószalagról, bármennyit. Az üres tányérokat néha elviszi a pincér. Cikinek éreztük, hogy mindig hatalmas halmokban gyűltek a tányérjaink. Folyton ugrattuk egymást, felröhögtünk... Mellettünk párok andalogtak a félhomályban, komolyan vették a helyet, mi meg hülyéskedtünk az ételeken. Attól csak még viccesebb lett, hogy vissza kellett fogni magunkat. Nem mertünk semmit sem a tányérokon hagyni, mert az furán vette volna ki magát, ha a tányérkupacainkon kajakupacok is maranak és a picér 5 percenként félig megevett menüket hord el az asztalunkról... Ha valami egyikőnknek sem ízlett, akkor győzködtük egymást, hogy milyen jó, vagy egész más ételekhez hasonlítgattuk :)

Volt valami ízetlen darabos pépes desszert, amit egyikőnk sem bírt megenni, már egyébként is megteltünk, válogatósabbra ettük magunkat. Kijelentettem, hogy ezt biztosan az egyik kedves vendég pakolta vissza a tányérjára és újra a futószalagra, mert úgy néz ki. Közben nem értettem, hogy Gergő mért vág kétségbeesett fejet és próbál elfojtva röhögni. Kiderült, hogy egy méterre mögöttem állt a pincér... Mikor elment, nagyon röhögtünk :D

Egy idő után kerültem a zsírosabb fogásokat, aztán már úgy voltam vele, hogy már mindegy és összevissza ettem mindent, végül már csak a gyümölcsök csúsztak. Előtte egy héttel volt több napos gyomorrontásom, nemrég álltam le a diétával. A gyomrom még össze volt szűkülve, úgyhogy hamarabb elfáradtam, mint Gergő. Az utolsó egy órában, már én válogattam neki, hogy miket kell még helyettem is megóstolnia. Megbeszéltük, hogy addig nem indulunk, amíg már egy falattal se megy le több a torkunkon. Végül majdem három óra folytonos zabálás után Gergő is kidőlt...

Kihagytuk a sétát a helyeken, ahol annó az éjszakát töltöttük, mikor összejöttünk. Alig bírtunk mozogni, de nagyon vicces volt. Itthon is csak fetrengtünk egymás mellett és a kajákról beszéltünk összebújva :)

Hát ilyen volt az idei ünneplés :D

2012

Így 2013-at megkezdve elgondolkoztam az elmúlt egy évemen...

Nyers év volt számomra. Több minden történt velem, mint korábban. Nagy változásokon mentem keresztül, leginkább belső változásokon. Idén sokat értem, sokmindent kinőttem.

Tavaly ilyenkor bizakodva tekintettem magam elé. Semmi mást nem akartam, csak kijönni a gödörből. Fél évvel a diploma után még mindig nem bírtam összekapni magam lelkileg, hogy munkát keressek, de két volt csoporttársammal, barátommal cégalapítást fontolgattunk. Végre hajtott valami, nem csak magamért csináltam. Be akartuk bizonyítani, hogy nem kell beállni a sorba, hogy nem kell multinál güriznünk, reklámmal foglalkoznunk. Gergővel szemben türelmes voltam. Sok volt bennem a feszültség a nyári, őszi zűrök óta, de úgy éreztem, hogy az együttélés következménye, hogy nem maradnak majd titkok. Nem voltam jól, de jobban mint előtte. A változásnak örültem, ez hajtott.

Az év első pár hónapjában sok volt a szervezés. Munkakeresés. Kudarc. Ketten maradtunk a munkatársammal, immár támogatás nélkül. Ha összenéztünk, tudtuk, hogy ezt akarjuk csinálni, de nem tudtuk, hogyan. Én jobban féltem, mint ő, pedig ő szokott. Aztán varázsütésre megoldódtak a dolgok - átmenetileg - beszállt a bátyám. A sokéves munkatapasztalata, kapcsolatai, ötletei révén el tudtunk indulni, nem kellett úgy félnünk, hogy elrontjuk. Újra bizakodtam. Közelebb kerültem a családomhoz is. Anyukám végig bízott bennem, nem korholt, nem sürgetett.

Gergővel őrjítően nem volt semmi. Hagytam, mert a diplomájára készült. A feszültség csak nőtt, kezdtem bepánikolni, hogy túlnő rajtunk. Nem ismertem rá a kapcsolatunkra, nem ismertem rá Gergőre. Elmúlt az időszak, mikor egyenlőek voltunk a kapcsolatban. Fájt. Nem értettem a külső dolgok, hogyan férkőznek kettőnk közé, ha korábban mindent ki tudtunk zárni. Vissza akartam csinálni a költözést. Egyre csalódottabb voltam.

A nyárra megváltást vártam. Nem jött... A cégben mindenki hisztizett, nehezen találtuk a közös hangot, de folytattuk. Átvertek, kihasználtak, mi kűzdöttünk, dolgoztunk. Felépítettük az irodánkat, beköltöztünk. Végre új ingerek értek. A közösségben, ahol a stúdiónk van, sok új emberrel találkoztunk. Felvettem a kapcsolatot gimis barátaimmal. Commingoutoltam nekik is. Újra olyan lett velük a viszonyom, mint régen. Visszamentünk az egyikükkel a gimibe tábort tartani gyerekeknek. Jó volt újra ott lenni. Éreztük, hogy mi már felnőttünk, szembesültünk vele mennyi minden változott. Lehívtak egy nyaralásra. Megint régi-új ismerősök. Van életem újra életérzés. Emberek, emberek, emberek...

Közben Gergő sehol. Kiakadtam. Felborította a terveinket, felborított mindent. Hidegen hagyta, hogy ez fáj. A kérdésekre nem válaszolt. Fájt. Üvöltöttem. Fájt. Cserbenhagyott. Fájt. Tomboltam. Fájt. Elmeséltem barátoknak. Mindenki védett, segített. Csak Gergő nem értett. Egyedül éreztem magam, kicsinek, tehetetlennek. Fájt.

Ősszel beindult a cég, félállást is vállaltam mellé. Közben beköltözött hozzánk egy jó barátom, egy lány. Sokat melóztam, megint új emberek, új kihívások jöttek. Úgy éreztem végre fontos vagyok, végre keres a sors. Mégsem epizódszerepre szántak csak, amibe már elkezdtem beletörődni.

Ami munkafronton pozitívba fordult, Gergővel szemben mégjobban nyomasztott. Sarkamra álltam. Nem bírtam tovább várni, úgy éreztem elárul minket. Szakítottam. Megnyugodtam, aztán minden mégjobban összekuszálódott. Dolgoztam, nem kerülhettem padlóra, de csúsztam másztam. Fájt. Máris hiányzott. Vártam, hogy újra belépjen,de úgy mint rég. Elrontotta. Soha már. Aztán kiüresedtem. Nem hajtott semmi, nem voltam senki egyedül. A többiek tanácsaitól már hányingerem volt. Nem értette senki. Csak mi. Találkoztunk. Mint rég. Két srác, akik egész este kötetlenül beszélgetnek nem akármilyen lelki mélységekben. Igen ez Ő. Semmi más nem érdekelt. Mint rég.

Télen a főiskolai barátok eltávolodtak. Mindenkinek valamiből elege lett. Elkezdtek irigykedni, szivatni, eltűnni... Nagyon jó csapat voltunk együtt, de most mindenki máshova tart. Mindenki csak mondja a magáét, de nem tesz semmit. A munkatársammal is feszültségek alakultak ki köztünk, mert a másik munkahely miatt keveset vagyok bent. Megbeszéltük, de ott lebegett felettünk. A lakótárs zavarni kezdett, Gergővel nem tudtunk magunk lenni. Én komolyodni szerettem volna, ők mindig lazulni. Nem tudtuk rendesen összeegyeztetni az életritmusunkat. A lakás kosztenger lett, a kutya is nehezen viselte az összevisszaságot. Senki se akarta, hogy rámenjen erre a barátságunk. Kiköltözött végül, de nem haraggal. Meló, meló, meló. Vártam az ünnepeket, a pihenést.

Gergővel kimentünk pár napra Hollandiába. Mézeshetek hangulat. Azóta is minden oké. Újra egyensúly van köztünk.

A másodállásnak vége, év végéig szólt a megállapodás. Végre csak a céggel foglakozhatok. Munkaidőben. Zűrösnek induló nyugodt karácsony. Coughsurferek, vicces év vége. Beteg év eleje...

Sok újat tanultam. Főleg türelmesnek maradni, a felesleges kattogást kiiktatni. Belátom, hogy felnőttként kell viselkedjek, mert olyan életszakaszban vagyok, ami fokozott komolyságot követel. Sok dologba vágtam bele az utóbbi időszakban, amihez nincs tapasztalatom. Kimerítő rálelni a megfelelő módszerekre, kialakítani egy rendszert. Kicsit átestem a ló túloldalára. Munka és alvás tette ki a napjaimat, szórakozásra, barátokra nem sok időt szántam. Meg kellett tanulnom az egyensúlyt, mikor engedhetem el magam és mikor nem. Eddig ez ösztönös volt, de idén az ösztöneim kudarcot vallottak. Persze eddig adott volt egy keret, hogy mit hogyan csináljak. Főiskola, otthoni rendszer, amibe beleszülettem stb. Most, hogy a saját kezembe vettem az életemet, mindent fel kell építenem. Terveznem kell. Néha tervezetlenséget tervezek be, ezzel fenttartva az egyensúlyt. Inkább cselekszem, mint kattogok. Ez régen is mindig bejött, nemtudom miért felejtettem el. Haladok, biztosan előre. Ezt mindig észre kell vegyem, ha épp úgy érzem, hogy minden szar. Pedig nem. Megtanultam újra komplexebben hozzáállni a dolgokhoz. A következő lecke a felszabadultság ki és bekapcsolása lesz. Az egyensúly fenttartásának legjobb eszköze. A kapcsolatokról is sok minden tanultam. A kapcsolat nem csak egy pillanatnyi állapot számomra már. Felelősség. Magadért és a másikért is. Főleg érte, neki pedig főleg értem. Nagyon nehéz szembesülni az ideálok összeomlásával, de remek dolog új arcáról megismerni a másikat. Gyengének lenni a másik mellett, megosztani a hibákat is. Vinni egymás terhét. Kevésbé fáj mindenkinek. Változunk, új lehetőségek jönnek. Valami elmúlik, de jön helyette más. Nyitottnak kell maradni a másikra. Meg kell keresni a kaput, ahol bejuthatunk és megérthetjük mi zajlik a másikban. Van kulcs mindig. És ez csak kettőnkről szól, nem valamelyikünkről. Ez a mi kettőnk örök játéka, felfedezni egymást. Újra és újra. Erről szól. Még ezek is mi vagyunk.

Remélem nem voltam túl ködös. Ennyit az évemről. Tervek pedig vannak, idő is. Már csak össze kell egyeztetni őket!

Couchsurferek nálunk, alkoholmentes szilveszter...

A két ünnep között nem dolgozunk, ez volt a terv. Amíg Gergő szüleinél karácsonyoztunk két coachsurfer is bejelentkezett hozzánk. Úgy voltam vele, hogy ezt az időszakot kikapcsolódásra, a megszokottból való kilépésre szánnám egyébként is, akkor miért ne haverkodjunk laza külföldiekkel :) Gergőnek is tetszett az ötlet, úgyhogy 28.-a óta itt van velünk Max, a francia srác. Nagyon nehezen oldódik. Többször találkozott a barátainkkal, de nem sokat szólalt meg. Ha kérdeztük válaszolt, de általában csak igennel vagy nemmel :/ Ha itthon vagyunk ő is itt van, egyedül nem megy sehova. Gergő mutatta meg neki a várost, állítólag akkor kicsit oldottabb volt, de reggel és este, mikor én találkoztam vele, szinte meg sem szólalt. Velünk reggelizik, vacsorázik, napközben nem eszik, kicsit furcsa... Úgy vagyunk vele, hogy amit ketten ennénk elég hármónknak is, de azért fura, hogy ezt természetesnek veszi, közben meg nagyon távolságtartó. Volt hogy korábban kelt fel, mint mi és bereggelizett a készleteinkből... Na mindegy, más kultúra. Közben két napot mégis dolgoznom kellett, úgyhogy sokat nem is találkoztam Maxxal.

Másodikára este úgy volt, hogy jön egy bolgár srác és aznap négyen leszünk, mert az a francia utolsó estéje is nálunk. Aztán olyan verzió is volt, hogy 5 haverjával jött volna 31.-én, de azt nem tudtuk bevállalni. Végül egy napra jön egy haverjával.

Közben én lebetegedtem, úgyhogy itthon fekszem, amíg Gergőék mászkálnak. Holnap hazamegyek, hogy elférjenek a bolgárék és hogy nyugodtan tudjak pihenni. Sajnálom, hogy így alakult, jófejnek tűnik a két srác, szívesen megismertem volna őket. Az is hülyén jött ki, hogy most szegény Gergőnek kell egy csapat külföldit szórakoztatnia. Mondjuk élvezi, csak néha akad ki a franciától, mikor mindenhova magával viszi és a magyar történelemről és az épültekről kérdezgeti :) Meg estére mindig nagyon fáradt, hogy egész nap angolul beszél. Legalább gyakorol a nyelvvizsgájára, tavasszal le kell tennie a szóbelit.

Szilveszterre tizenketten lettünk a lakásban. Én egész nap felváltva hánytam és a vécén ültem, estére belázasodtam, de nem akartam lemondani a bulit nálunk. A többiek az utolsó pillanatban nehezen mentek volna máshova, meg egyébként is örültem, hogy ennyien elfogadták a meghívásunkat. Éjjfélig itt voltak, utána nélkülem mentek tovább. Én főleg a babzsákon fetrengtem, nem ettem-ittam semmit, minden energiám arra ment el, hogy tartsam magam. Így nem beszélgettem sokat a többiekkel. Zavart, hogy nem tudtam házigazdáskodni, pedig nagyon szeretek. Utólag nem volt olyan rossz, de egész máshogy terveztem :P 12 éves korom óta ez volt az első alkalom, hogy nem ittam egy korty alkoholt se, 3 éves korom óta, hogy még gyerekpezsgőt se :D Az biztos, hogy sokáig emlékezni fogok rá! A lényeg, hogy zajlik az élet!

A munkát legközelbb holnapután tudom elkezdeni, holnap még pihennem kell. Fogalmam sincs mivel töltöm a holnapot, rég volt ilyen, de legalább rápihenek a hajtásra.

BÚÉK nektek!