Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.