Redukált én

Tegnap volt egy beszélgetésem pénzügyekről. Az egyik ismerősöm pénzügyi tanácsadónak tanul, úgy néz ki, hogy én leszek az egyik első ügyfele. Sok ponton érintettük a jövőt, utólag elgondolkoztam.

Egy ideje nem tiszta számomra sem a saját jövőképem. Annó a szakításkor éreztem, hogy az életem, céljaim, mint egy kártyavár, összedőlnek. Mondtam is Gergőnek, hogy mindent kihúz alólam. Ezt azóta is így gondolom. Többet már nem tudom azt a biztonságot érezni a jövőmmel kapcsolatban. Nem bízom vakon a céljaim elérésében. Alapvetően a régi céljaim már nem motiválnak. Család, gyerekek, saját lakás, szakmai sikerek, egyikben sem hiszek már. Úgy érzem, hogy ez egy másik ember volt, aki ezekért kűzdött. Előszőr megtanultam, hogy bárkit elveszíthetünk. Betegség, baleset, szakítás, semelyik emberi kapcsolatunk nem állandó és nem is tudom így érezni már. A tárgyakhoz való viszonyom is megváltozott. Gyerekkoromban nagyon ragaszkodtam sok tárgyamhoz, játékokhoz, könyvekhez, ruhákhoz. Szinte betegesen. Hisztiztem, ha valamit nem szerezhettem meg, rengeteg cuccot cipeltem mindenhova. Úgy érzem, hogy élettelen dolgokban kerestem a boldogságot. Később jöttek az emberek. Barátok, párok, az ő szeretetüktől függtem. Aztán a veszteségek okozta fájdalom megtanított rá, hogy így soha sem leszek boldog.

Most mi van helyette? Tapasztalatszerzés leginkább. Igyekszem megtalálni az érdekeset mindenben, ami elém kerül. Nem menekülök, hanem igyekszem minél több mindent megérteni. Nem fölfelé akarok haladni, hanem ezen a szinten terjeszkedni, ahol vagyok. Úgy akarok élni, hogy ne azt néztem mi van előttem, hanem azzal elégedettnek lenni, amim van. Úgy érzem, hogy az a feladatom, hogy másoknak segítsek. Talán meglátok összefüggéseket, amik a tapasztalataimmal vegyítve tájékozottabbá tesznek. Ezeket arra használom, hogy megértsek, támogassak másokat. Most nekem így jó. Később nem tudom mi lesz, lesz e valami amit nagyon el szeretnék érni. Egyenlőre sok energiám abban, hogy ne akarjak semmit nagyon. Új dimenzióját élem az életemnek és izgalmas. Hosszú távon nem tudom mennyi van ebben, kiderül ha majd eljön az ideje.

Samuval egyenlőre nincs ebből konfliktusunk, mert éppen most jelöli ki a saját útját. Magára kell most koncentrálnia én pedig nem zavarok be az eltérő jövőképemmel, lévén hogy nincsen. Akármit is szeretne később, még sok teendője van a közeljövőben, én pedig mellette állok. Nekem most ez jelenti a boldogságot, nem vágyom többre.

Ébredés

Sok dolog történt velem az utóbbi hetekben, hónapokban. Nem csak eseményekre gondolok, hanem belső folyamatokra is. Most nem is arról szeretnék beszámolni, hogy mi miatt, inkább arról, hogy hova jutottam gondolatban.

Egyre több olyan visszajelzést kapok az utóbbi időben, hogy megváltoztam. Nem csak arra gondolok, mikor valaki ezt mondja nekem, hanem sokszor érzem, hogy megváltozott a viszonyom dolgokkal kapcsolatban. Kicsit visszavonultam, többet gondolkozom és kevesebbet cselekszem. Én ezt abszolút pozitívan élem meg, mert úgy érzem, hogy bizonyos dolgokon változtatnom kellett. A fősuli alatt nagyon kinyílam annó. Hagytam az ösztöneimet felszínre kerülni, akár pozitív, akár negatív következményei volak. Sokszor nem érdekelt semmi, csak mentem előre, amerre a szívem diktálta. Nem is bántam meg semmit, mert azt gondolom, hogy megfelelő időben hagytam előtőrni a személyiségemnek ezt az oldalát. Az energiám sok embert meggyőzött, sokan megszerettek és adnak a véleményemre. Meg kell jegyeznem, hogy a barátaim nagy része így ismert meg és ezt a viselkedést várják el tőlem. Ez van, hogy teher nekem. Változok folyamatosan. Úgy éreztem, hogy zsákutcába kerültem, ezért folyamatosan azon vagyok, hogy újraértékeljem az életemet, újradefiniáljam magamat. Egészen eddig nem voltam ebben szigorú magammal, kényelmes tempóban haladtam és próbáltam megtalálni benne az örömömet.

Sokszor írtam már a terhekről, amiket az utóbbi években összegyűjtöttem. Az utolsó ilyen az egy évvel ezelőtti szakítás volt. A kontrolt nem hagytam kicsúszni a kezemből, tudtam mit kell csinálnom, hogy tovább tudjak lépni. Lelkileg viszont megviselt, visszavonulóra késztetett. Nem hiányzik a Gergővel volt kapcsolatom, nem bánom hogy így alakultak a dolgok, a kudarcélmény az amit nehezen dolgoztam fel. Úgy érzem, hogy könnyen meg tudom szerezni, amit szeretnék. Megtartani viszont sokszor nem megy. Az elmúlt pár évben sokat vesztettem a rugalmasságomon. Azon dolgozom, hogy visszaszerezzem. Most viszont nem azt szeretném, hogy gyengeségből és ragaszkodásból táplálkozzon, inkább erőből, hitből, bizalomból.

Azt is észrevettem, hogy sokszor félreértenek az utóbbi időben. Ha harsány vagyok, akkor hamar átmegy az üzenetem, de azt meg kell tanulnom, hogyan fejezzem ki magam hatékonyan más eszközökkel. Többször próbálták meg kitalálni, hogy mi zajlik bennem és megmondani, hogy mi lehet a viselkedésem mögött. Legutóbb a legjobb barátom-munkatársam tegnap este. Elgondolkoztatott, mert olyanokat mondott nekem, amik ha valósak, akkor sok mindenen változtatnom kéne. Igyekeztem az ő szemszögéből átértékelni az elmúlt időszakot. Végülis nem tudok neki igazat adni, úgy érzem hogy nincs oka félteni. Arra viszont ráébresztett, hogy ez az átmeneti állapot, amiben vagyok, mások számára zavart okoz. Több visszajelzést kell adnom, hogy elkerüljük a félreértéseket. Mostmár szeretnék konkrét célokat kitűzni magam elé és határidőket szabni magamnak.

Az elkövetkező heteim ebben a szellemben fognak telni. Úgy érzem, hogy ebben Samu is támogatni fog. Még nem beszéltem neki erről, mert neki is sok feladata van mostanában, nem akartam elvonni a figyelmét. Továbbra is pozitívan állok a jövőhöz és hiszem, hogy a dolgoknak így kell történniük.

Sok minden

Lassan a hetedik hónapnál járunk Samuval. A nagyobb viharok elcsendesedni látszanak köztünk. Úgy látom egyre jobban kiismerjük egymást, így könnyebben megy az idegen dolgok, helyzetek megértése / elfogadása is. A részemmé vált, nem csak a mindennapokban, hanem belül is. Vannak még távlatok, de sok gátlás feloldásán már túl vagyunk. Örülök a nyárnak, mert többet lehetünk együtt. Az egyik baráti társaságommal már voltunk egy balatoni hosszúhétvégén, két hét múlva kettesben megyünk, augusztusban meg lesz két hét szabim, amikor hosszabb időt is tudunk együtt tölteni távol a munkától & a hétköznapi feladatoktól, stressztől. Furcsa, hogy a közös életből már egyre több tapasztalatunk van, de a közös lazulásból még nem sok. Ezen szeretnék most változtatni.

A tulaj a fejünk fölött újítgattatja a lakást, ami egyenlőre kellemetlen, de inkább igyekszem arra koncentrálni, hogy hosszabb távon jobb lesz. Előre nem bejelentett időpontokban vadidegen munkások jelennek meg, túrják fel a konyhát & az előszobát. Kulcsuk is van... Nem tudja senki meddig tart, pontosan mi fog történni. A tulaj nem felügyeli a munkálatokat, folyton rábeszélik újabb & újabb változtatásokra, néha meg nem elégedett az eredménnyel & plusz köröket futtat. Senki nem fektetett energiát a tervezésbe. Most ugyan újabb - hogy szebb -e az szubjektív, szerintem nem - de használhatatlabb konyhát készítettek. Kicsi a hely, de semmilyen praktikát nem alkalmaztak, hogy kényelmesebb legyen a használat. Nem ez a szakmám, de kapásból vagy tíz dolgot tudnék mondani, amit alkalmazva több lehetne a tárolóhely, nagyobb lehetne a munkafelület, lenne hely olyan dolgoknak, mint a kuka, csöpögtető stb. és lenne elég fény a főzéshez... Drága anyagokból csinálnak ízléstelen, rosszul kivitelezett és kényelmetlen konyhát.

A munkások látványosan megvetnek minket, mert melegek vagyunk. Tiszteletlenül beszélnek, csak akkor szólnak hozzánk, ha nincs más megoldás. Hétvégén reggel dörömbölnek az ajtón, hogy engedjem be őket, aztán még ők vannak kiakadva, amiért időbe telik míg felöltözök és ajtót nyitok. Összekoszolnak mindent, nem csak azt, amivel dolgoznak.Tudom milyen egy felújítás, volt már részem néhányban, de normális esetben az ember tiszteletben tartja, hogy más hogyan él, nem igyekszik mindenhol felfordulást hagyni maga után. Persze szemtől szemben nem mondanak semmit, csak éreztetik, hogy megvetnek minket. Nem kérdeznek, hanem utasítanak, kiosztanak, beszólogatnak. Ha én lennék a megbízójuk, már sokkal kevesebbért is elküldtem volna őket. Mondanom sem kell, a munkájuk eredményén is látszik, hogy rosszat kívánnak nekünk... Lassan már nincs olyan felület, amihez ne nyúltak volna hozzá, így bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a zűrzavarnak.

Mostanában elég passzív vagyok az életem szervezését illetően. Nem hívok meg embereket, nem szervezek filmnézős estéket, nem megyek haza anyuékhoz, ritkán keresem a barátaimat. Ez hónapokig zajlott tudattalanul, mostanában kezdtem el ezen kattogni. Nincs bajom, csak azt hiszem elfáradtam kicsit. Az utóbbi pár évben - kezdve a főiskolán - nagyon aktívan éltem, sok új barátot szereztem, lakás, bulik, cégalapítás, komoly kapcsolat, tanulás, munka, pénzszerzés, a határaim feszegetése, gyász tették ki a mindennapjaimat. Két végén égettem a gyertyát.  A novemberi szakítás visszakergetett a csigaházamba. Átestem a másik végletbe. Akkor megyek, ha hívnak, sodródom. Rábízom magam másokra, ha valami nem tetszik menekülök. Tudom, hogy ez most nincs jól, szeretnék egy egyensúlyt kialakítani. Azt hiszem a feltöltődő fázisom végén tartok. Már zavar a saját tehetetlenségem, háttérbe csúszásom, de még nem érzem magam teljesen megerősödve, hogy újra teljes mellszélességgel menjek előre. Hiányoznak sokan a környezetemből, akikkel ritkán találkozom, de fontosak nekem. Talán attól félek, hogy csalódnak bennem, mert nem vagyok 100%-on & félek, hogy lerombolom a rólam kialakult képet. Segíteni sem kell nekem, mert nincs problémám, amit meg lehetne oldani, magamnak kell előkészítenem a jövőmet. Sok szempontból sínen vagyok, csak fel kell nőnöm hozzá, hogy tényleg ott is legyek. Ígérem, hamarosan visszatérek!

Barátok

Sok minden változott a legutóbbi bejegyzésem óta. Egy eseménysorozatot szervezünk a munkatársammal, napok óta a lebonyolításán dolgozunk. A 8 órás munkanap után nég órákat töltünk bent, prezentációkat vezénylünk le. 9-10-ig bent vagyunk. Társasági életre sincs emellett időm, nem hogy leírni, hogy mi történik velem. Most kis darabokból rakom össze a sztorit, ha van szabad öt percem, akkor írok hozzá pár mondatot... Előre is elnézést, ha emiatt nem lesz néhol kerek a mondanivalóm.

A kimondott szakítás után megvolt az egy napos tombolás, részegedés a barátokkal, amit egy napos alvás követett. Este találkoztam egyik lány ismerösömmel, elmentünk vacsorázni. Találtunk egy jó helyet, nagyot beszélgettünk. Onnan mentem tovább egy újdonsült barátom lakására teázni. Egy meleg srác, chateltünk párszor. Vele is nagyon sokat beszélgettünk. Elgondolkoztató dolgokat mondott. Ott és akkor sokkolt, amit hallottam, de sokat segített, hogy helyre kattanjanak bennem dolgok. Azt mondta, hogy nagyon furcsa, hogy így kezelem a helyzetet. Gergő egy lépést akart hátralépni, de az nekem nem kényelmes ezért inkább százat hátráltam. Úgy kezelem ezt a kapcsolatot, mint egy hetero házasságot, pedig árnyaltabb a dolog. Valójában én szakítottam, mert Gergő nem akart elveszteni, de én képtelen vagyok szoros barátságban maradni vele. Ezeket be tudtam látni otthon egyedül. De úgy voltam vele, hogy a bennem zajló érzések nem engedik, hogy másképp viselkedjek...

Másnap nagyon furcsán keltem. Erotikus álmom volt, de a vágy tárgya nem Gergő, hanem egy idegen fiú volt. Ilyen már nagyon régen történt, teljesen Gergőre voltam beállva az elmúlt pár évben, más eszembe sem jutott. A kezdeti zavar után megörültem. Sütött a nap, sétáltam, jól éreztem magam. Reggel összefutottunk a lakásban, mikor mentem a kutyáért. Gergő és a lakás is idegennek tűnt, távolinak, mintha évekkel ezelőtt történt volna minden. A jó kedvem töretlen maradt, talán túlságosan is önfeledt voltam. Gergő nagyon leharcolt állapotban volt, nem értette, hogy mi van velem, de nem mondott rá semmit.

Napok múlv sem hiányzott, rendbe kerültem. Hétvégén ráírtam Gergőre, hogy ha már úgyis öszefutunk a lakás kipakolása miatt, akkor leülhetnénk kicsit beszélgetni. Így is lett. Órákon át dumáltunk, rég volt ennyire őszinte és nyugodt a kommunikáció köztünk. Elmondtam neki, hogy lezártam, továbbléptem, úgy érzem, hogy messze vagyok már tőle. Mint ember hiányzik, de kapcsolatba képtelen lennék vele kezdeni. Nagyon mások az igényeink, per pillanat nagyon máshogy működünk. Sokat tanultam az egészből. Nem akarok keseregni és a sebeimet nyalogatni, ami jó volt megmarad örökre, a többi meg tapasztalatnak oké. Elmondta, hogy előszőr nem akart szakítani, de ott hagytam. Belátta, hogy értelmetlen próbálkozni, elsüllyedt a depressziójában. Nem gondlta, hogy ennyire kikészül majd. Nem könnyebbült meg, csalódott a szerelemben, visszacsinálna mindent, ha tudna. Elmondtam, hogy én nem a múltban keresem a hibát, hanem  jelenre koncentrálok. Átrendezek mindent, jobbra törekszem. Sokat haladtam, boldogabb is vagyok. Visszajött a régi optimizmusom és a kifogyhatatlan energiám. Futok, edzek, egészségesen eszem. Abbahagytam a vegetáriánusságot, levágattam a hosszú hajam, kidobok mindent, amihez ragaszkodtam de visszahúz. Előre megyek, kűzdök a céljaimért. Láttam rajta, hogy örül, hogy jól vagyok. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk  barátságot kettőnk között. Azóta sokkal jobb minden. Nincsenek kínos kerülgetések, kombinálások, csak őszinte szavak. Egy-két naponta beszélünk, néha összefutunk, abszolút barátként tudok rá tekinteni, úgy érzem hogy ő is.

A környezetünk nem érti. Azt hiszik, hogy belül tombolok, hogy elnyomom a fájdalmat. Nem tudják elképzelni, hogy ennyi idő után továbbléptem volna. Telebeszélték a fejem, hogy lesz ez még rosszabb is, de én nem így érzem. Persze lehet, nem látom előre, hogy mi lesz, de majd én tudom, hogy mit érzek. Változó, hogy ki mennyire fogadja el ezt, vannak akiknek kifeezetten heves dühkitörései vannak és más barátaimtól akarnak bizonyosságot szerezni, hogy biztosan szarul vagyok igazából.

Annyi bajom van csak, hogy magányos vagyok, olyan mint gimis koromban. Hiába van most nagyon sok jó barátom, valami hiányzik. Valami és nem valaki, Gergő nincs a képben. Az életstílus, egy társ hiányzik, de közben kihasználom a szabadságomat is. Megyek mindenfele, sokkal többet találkozom barátokkal, aktívan szervezek mindenfélét. Nem lustálkodok. Csak kéne valaki, akinek odaadhatom a szeretetem, akinél leparkolhatok néha, akiért érdemes erősnek lennen. Nem keresek aktívan barátot. Nem az a cél, hogy mindenáron legyen valakim. Így hogy fogytam 15 kilót és rövid a hajam, sok az egy éjszakás jelentkező, de ez nem az én világom. Tettem egy próbát, de az is csak engem igazolt. Ha találkozok valakivel, aki nagyon megmozgat, készen állok egy kapcsolatra már ma is, de nekem csak komolyan megy :)

Évforduló 3.0

Igen, megint eltelt egy év :) Egy hete ünnepeltük Gergővel a harmadik évfordulónkat. Nem mondom, hogy kevesebb dolog történt, mint tavaly. Nemrég kifejtettem, hogy mik történtek velünk, egy hét csúszással egybeesik a naptári év és a mi időszámításunk...

Idén minden megváltozott. Idén minden összeomlott. Idén minden újraépült. Idén kiderült, hogy még mindig a legfontosabbak vagyunk egymásnak. Idén is megmaradtunk mi! Idén sem vagyok egyedül, idén is van kihez bújnom, van kivel elmenekülnünk, idén is van aki mindig segít ha nekem már nem megy valami, idén is van, akit mindig jó látni, idén is van aki nem nevet ki, van aki csüng a szavaimon, van kivel osztozni, idén is van akinek leshetem a kedvét, van akit megnevettethetek.

Spórolunk mostanság, de úgy döntöttem, hogy mi együtt most megérdemlünk egy kis lazítást az idei év fáradalmai után. Elmentünk a Wasabiba all you can eat japán dőzsölésre. Nagyon vicces volt. Előszőr jártunk ilyen helyen. Az elején próbáltuk visszafogni magunkat. Egy-két falatos „fogásokat” lehet leemelni egy futószalagról, bármennyit. Az üres tányérokat néha elviszi a pincér. Cikinek éreztük, hogy mindig hatalmas halmokban gyűltek a tányérjaink. Folyton ugrattuk egymást, felröhögtünk... Mellettünk párok andalogtak a félhomályban, komolyan vették a helyet, mi meg hülyéskedtünk az ételeken. Attól csak még viccesebb lett, hogy vissza kellett fogni magunkat. Nem mertünk semmit sem a tányérokon hagyni, mert az furán vette volna ki magát, ha a tányérkupacainkon kajakupacok is maranak és a picér 5 percenként félig megevett menüket hord el az asztalunkról... Ha valami egyikőnknek sem ízlett, akkor győzködtük egymást, hogy milyen jó, vagy egész más ételekhez hasonlítgattuk :)

Volt valami ízetlen darabos pépes desszert, amit egyikőnk sem bírt megenni, már egyébként is megteltünk, válogatósabbra ettük magunkat. Kijelentettem, hogy ezt biztosan az egyik kedves vendég pakolta vissza a tányérjára és újra a futószalagra, mert úgy néz ki. Közben nem értettem, hogy Gergő mért vág kétségbeesett fejet és próbál elfojtva röhögni. Kiderült, hogy egy méterre mögöttem állt a pincér... Mikor elment, nagyon röhögtünk :D

Egy idő után kerültem a zsírosabb fogásokat, aztán már úgy voltam vele, hogy már mindegy és összevissza ettem mindent, végül már csak a gyümölcsök csúsztak. Előtte egy héttel volt több napos gyomorrontásom, nemrég álltam le a diétával. A gyomrom még össze volt szűkülve, úgyhogy hamarabb elfáradtam, mint Gergő. Az utolsó egy órában, már én válogattam neki, hogy miket kell még helyettem is megóstolnia. Megbeszéltük, hogy addig nem indulunk, amíg már egy falattal se megy le több a torkunkon. Végül majdem három óra folytonos zabálás után Gergő is kidőlt...

Kihagytuk a sétát a helyeken, ahol annó az éjszakát töltöttük, mikor összejöttünk. Alig bírtunk mozogni, de nagyon vicces volt. Itthon is csak fetrengtünk egymás mellett és a kajákról beszéltünk összebújva :)

Hát ilyen volt az idei ünneplés :D

Évfordulók

Nem pont a mai napra esnek, de mostanában aktuális több fontos évforduló is.

Egy éve költöztünk össze Gergővel. Kevésnek tűnik, olyan mintha mindig is így lett volna. Távoli emlékeknek tűnnek az összeköltözésünk előtti események. Pedig volt több, mint másfél évünk együtt azelőtt is. Nagyon sok hullámvölgyön mentünk keresztül együtt ebben az időszakban. Most már mindkettőnkben letisztázódott, hogy külső problémák gyűrtek maguk alá, amiket sajnos bevonszoltunk a kapcsolatba is. Szintet léptünk azzal, hogy közös otthont alakítottunk ki magunknak - még ha átmeneti is, mivel "csak" egy albérlet. Volt, hogy elveszett a közös otthon jelleg. Volt, hogy mást is beengedtünk és egy káosz lett a nyugalom szigetéből. A lakótársunk pár napja kiköltözött, újra a mi otthonunk a lakásunk. Sok szép emlék köt azokhoz a falakhoz, és sok keserű pillanat. Ez is, az is mi voltunk, a mi közös emlékeink. Folyamatosan tanulunk, érünk egymás mellett. Ahogy visszagondolok a mostanihoz képest vad, felhőtlen, felelőtlen, magával ragadó, kiszámíthatatlan, izzó hónapokra, kapcsolatunk hajnalára, mindig megmosolygom magunkat. Egyfolytában csak adni akartunk a másiknak másfél évig, koncentráltuk magunkat, hogy a legjobb oldalunkat mutassuk a másiknak, mikor találkozunk. Szép dolog ez, de nem valóságos hosszútávon. Arra remek volt, hogy egy gyönyörű képet tudjunk őrizni egymásról, ha a másikra gondolunk. Emellett a mindennaokban ott vannak a kellemetlenségek is. Már elmúlt a rácsodálkozás időszaka. Nem esünk kétségbe, ha a másik épp nem a gyönyörű és megfoghatatlanul vonzó arcát mutatja. Merünk gyengék lenni a másik előtt, merünk őrülten viselkedni, merünk beszólni, merünk, beleszólni a másik dolgaiba, ha nem is durván. Elfogadtuk, hogy a másik nem az, akinek akarjuk, hanem egy másik ember. Olykor gyarló, olykor kiborítóan figyelmetlen, olykor egy barom, máskor pedig nélkülözhetetlen társ, zseniális pszichológus, megértő barát vagy lelki támasz. Ez mind nem jött volna ki ilyen keményen, ha nem költözünk össze. Évekig megtehettünk volna, hogy a legszebb valónk találkozzon egymással. Könnyű türelmesnek, megértőnek, viccesnek, szexinek lenni, ha az ember tudja hogy 6-11-ig kell annak lennie, előtte és utána azt csinál, amit akar. Most látjuk, mit csinál a másik 6 előtt és hova fárad 11 után.

A reggelek a kedvenceim együtt. A fél óra a napi hajtás előtt, mikor csak magunk vagyunk. A kutyus fel szokott jönni az ágy alól, odabújik hozzánk. Gergővel csak mosolygunk. Belülről csiklandoz valami megnyugtató, biztonságos érzés. Tiszták a gondolataink, nem gondolunk még a napi problémákra. Minden olyan változatlannak és öröknek tűnik. Akárhogy is alakul az életem, ezt az érzést örökre megőrzöm és mindig fel fog tölteni, ha erre gondolok. 

A másik évforduló, hogy egy éve vezetem a blogomat. Sok kedves üzenetet kaptam, bíztatást, dícséretet. Folytatom ezután is :)

A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

Szakítás

Szakítottunk.

Nem bírtam tovább és kimondtam, hogy vége.

Gergő nem volt itt már rég óta, úgy értem lélekben.

Úgy érzem nagyon sokszor próbálkoztam felhívni a figyelmét, hogy ez így nem oké, de nem történt semmi.

Idegenként éltünk egymás mellett.

Úgy éreztem, hogy ezeket csak én látom, ő pedig leszarja az egészet.

Azt éreztem, hogy nem ismerem ezt az embert, aki naponta elalszik mellettem, akinek a jelenéről nem tudok szinte semmit.

Ő sem igazán érdeklődött, hogy velem mi van.

Egy rémálommá vált az egész.

Kifogytam a türelemből.

Fáj.

Beismertem, hogy ennek nincs semmi értelme tovább.

Nincsenek eszközeim, hogy figyelmet csikarjak ki belőle.

Már nem is érdekelt, hogy felfogja -e egyáltalán, hogy mi játszódik le közöttünk, vagy csak leszarja.

Eljutottam a közönyig, amit már jól ismerek korábbi kapcsolataimból.

Nem akartam, hogy elmérgesedjenek a dolgok köztünk, egy nyugodt ( már amennyire nyugodt vagyok mostanában... ) pillanatban akartam kimondani, hogy ennyi és nem több.

Gyerek.

Egyedül vittem a hátamon a közös dolgainkat, már rég óta.

Nem segített, pedig nagyon nehéz időszakom van nekem is.

Nem vett részt a közös döntéseinkben.

Enyém volt minden felelősség.

Nem ilyen kapcsolatra vágytam.

Nem tudok tovább alkalmazkodni.

Nem bírom tovább a szürkeséget, megfojt.

Az egész kapcsolat megfojt.

Ragaszkodik, nem enged, rabul ejt, de leszar, nincs véleményem, ami eljut hozzá.

Fáj.

Nem akarom elhinni, ami itt van a szemem előtt.

Nem akarom, hogy minen valósággá váljon.

Reménykedek.

Fáj.

Újra és újra csalódok.

Rosszabb, mint valaha.

Egyedül vagyok.

Senki sem ért enegem.

Ő nincs.

Semmi nincs.

Szar.

Fáj.

Elég.

Tenni akarok valamit.

Kihajítom a picsába.

Leszarom.

Ki a szar ez?!?

Nem kell.

Mehet, amerre akar, kit érdekel.

Csessze el tovább az életét, már nem az én bajom.

Nem horgonyzok itt tovább.

Nem ezt akarom.

El innen.

Látni sem akarom többet.

Ez az utolsó pillanat, mikor lát, de ezt ő még nem tudja.

Leszarom.

Biztos szar lesz neki.

Hátha egyszer megtudja mit élek át hónapok óta.

Az kéne hozzá, hogy ne tagadjon magának ennyit.

Nem néz szembe semmivel, csak menekül.

Elegem van ebből a menekülésből.

Én nem ilyen vagyok.

Egyszer élünk, nem cseszem el erre az időmet.

Egyszer biztos észbe kap, majd sajnálhatja utólag.

Már messze leszek.

Most van az  pont, hogy eljöttem otthonról és nem akarok többé oda visszamenni.

Megírom neki.

" Még annyi időt sem tudunk mostanában együtt tölteni, hogy szakítsak veled "

Nem érti.

Nyílván.

Semmit sem ért.

Nem tudná elviselni, ha végleg elvesztene...

Pedig végleg elvesztettél!

Egy heted van kiköltözni.

Nem akarlak látni többé!

Pá!

Nem válaszolok neki azóta.

Tiszta lappal

Nem akarok hiteltelennek tűnni, de egyfolytában változik az álláspontom a kapcsolatomról. Tegnap reggel kimondtam magamnak, hogy szakítok. Egész nap ez járt. a fejemben. Tomboltam, sírtam, szomorkodtam, gyászoltam.

Úgy volt, hogy este találkozom egy lánnyal, akivel régóta tervezzük, hogy kölcsönös lelkisegélyt nyújtunk egymásnak. Végül hozta egy munkatársát is, így nem nagyon tudtunk beszélgetni. Odahívta Gergőt, direkt kettesben hagytak többször. Ilyenkor csak ültünk némán, mint a hülyék. Mikor épp ketten voltunk a lánnyal, rámbízott egy nagy titkot. Rájöttem, hogy neki sokkal szarabb, mint nekünk. Olyan helyzetben van, amin nem lehet változtatni, csak az idő segíthet. Ma leülünk vmikor napközben és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki elfáradt, közben Gergő - végre!!! - megkérdezte, hogy kiülünk -e ketten vhova beszélgetni. Mentünk. Nem terelte a témát, belevágott. Azt mondta, higy sokat gondolkozott. Bocsánatot kért a tehetetlenségéért. Elfogadta a segítségemet és hajlandó volt nyitni. Hosszan beszélgettünk. Őszintén. Megigérte, hogy őszinte lesz hozzám. Sokmindent megbeszéltünk az elmúlt egy évről és korábbról. Nem csak én beszéltem. Azt mondta, hogy olyan dolgokat mondok neki, amiben nagyon igazam van, de eddig soha senki nem mondta meg neki ezeket. Azt mondta, hogy szeretné levetkőzni ezeket a gyengeségeket, de nem tudja hol kezdje. Adtam neki tippeket. Kijelőltük a keddet, mint közös napot. Akármi is történik, minden kedden elmegyünk sétálni, megbeszéljük az elmúlt egy hetet. A kérdésekwt, a felfedezéseket, a terveket, ötleteket, vágyakat... Megigértük, hogy többet nem megyünk el egymás mellett. Azt kérte, hogy segítsek neki, hogy több legyen az önbizalma, hogy érettebben tudjon helyzetekhez hozzáállni. Azt kértem, hogy mondja el a benne kavargó dolgokat, nevezze meg a félelmeit. Jelöljön ki elsőnek apró, aztán egyre nagyobb célokat, amiket ha sikerül elérnie, akkor bátrabb lesz, és mer majd dönteni a saját dolgairól. Azt is kértem, hogy amit kimond, azt vegye komolyan. Bizonyosodjon meg róla, hogy a másik fél is azt fogja fel, amit ő közölni akar. Ne hagyjon embereket, helyzeteket. magát bizonytalanságban. Úgy érzem, hogy ez most őszinte volt. Kiderül. Mindketten azt gondoljuk, hogy még semmi sem késő. Kiderül.

Most hiszek bennünk. Mi írjuk a szabályokat. Ez a beszélgetés olyan volt, amiből sok erőt nyertem, nem csak a kapcsolatra nézve. Énis el tudtam neki mondani olyan dolgokat este, amiket eddig magamnak sem mondtam ki. Összetörve, szárnya szegetten, de úgy ültünk ott, mint régen. Azt hiszem, hogy sokminden változott, de az a bizonyos szál még mindig összeköt minket. Vigyázunk rá, főleg most hogy megéreztük, hogy milyen könnyen megremeg, ha valami külső tényezőt hagyunk közel kerülni hozzá. Vigyázunk egymásra, sokkal jobban,mint eddig!

Vihar előtti csend

Gergő hazajött. Nem úgy ahogy megbeszéltük. Egy szombati napon érkezett volna, egyszerre értünk volna haza vmikor délután. Egy-egy üveg borral a kezünkben nyakunkba vettük volna a várost - mint régen - és reggelig dumáltunk volna. Végre elmondta volna az ő álláspontját. Reagált volna a rengeteg dologra, amit írtam/mondtam neki. Végre újra részesei lehettünk volna egymás életének. Pontot tehettünk volna a végére, ennek a kapcsolatunk számára zűrös időszaknak. Szombatra úgy éreztem, hogy szeretném folytatni Gergővel a kapcsolatot. Hiányzott, éreztem a remémysugarakat. Vasárnap nagy közös ebédre hívott minket anyum. Mind a három tesómmal, a párjaikkal, gyerekeikkel. Úgy éreztem, hogy ha addigra tisztázunk mindent Gergővel, akkor nagyon jó lesz.

Sms-ben megkérdeztem, hogy hányra ér haza. Vasárnap délután volt a válasz. Mondtam neki, hogy akkor már mindegy, egyedül megyek az ebédre, nem lesz nagy beszélgetés. Úgy éreztem, hogy megint cserben hagyott. Hetek óta a nagy beszélgetésre koncentrálok. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Erről beszélgetek a barátaimmal, ismerősemmel. Egyedül Gergőnek nem jelent semmit. Halogatja, lemondja, elbagatelizálja. El akar menekülni. Még a történtek után is ki akarja kerülni, hogy magyarázatot adjon. Megírtam neki, hogy nálam ezzel végleg betelt a pohár. Ne jöjjön haza, amíg nem képes velem leülni beszéli és érdemben válaszolni a kérdéseimre. Nem válaszoltam az sms-eire, meg sem néztem őket. Aztán pár órával később írtam neki egy mailt, amiben bővebben megmagyaráztam, hogy miért vagyok ennyire kiakadva, ha esetleg nem esett volna le neki. Válaszolt rá egy hosszú mailt, bocsánatot kért, egyetértett stb. Zavart, hogy el kell küldenem a francba, hogy reagáljon arra amit mondok, hogy foglalkozzon a véleményemmel. Megírta, hogy vasárnap reggel hazajön egy korai busszal. Megjedt. Talán most előszőr fogta fel, hogy nem viccelek. Délután futott be a vonatom, Gergő meglepetésből kijött elém. Hazamentünk, megvolt a családi esemény. Semmi különös, se jó, se rossz. Még a hugom barátjával elhoztunk bútorokat, Gergő nem fért be, BKV-zott. Itthon még pakoltunk stb., nagyon elfáradtam. Másnap meló, estére pedig jöttek a nővéremék a férjével vacsira. Reggel megbeszéltük Gergővel, hogy mindketten 4-re érünk haza. Lesz egy óránk vásárolni és az előételt összerakni. Azt mondta, hogy kitakarít, rendet rak, mire hazajövök. Persze a dolgok nem így alakultak. Hazaértem, Gergő sehol, rumli, mosatlan edények, alsógatyák elől... Lementem vásárolni, közben a hugom is beugrott, hozott ajándék képeket, elment az idő. Nagyon ideges voltam, kapkodtam, mindet bedobáltam a szekrény mögé. Közben már kellett volna indulni a nővéremék elé, de a lakás még mindig nem volt kész. Az utolsó pillanatban befutott Gergő, téblábolt össze vissza, míg én rohangáltam. Kiküldtem, hogy vezesse ide a vendégeket. Az utolsó pillanatig pakoltam, mosogattam, takarítottam párhuzamosan. Miután megjöttek, én elindultam az indiai boltba egy-két fontos hozzávalóért még. Végülis jók lettek a kaják, nem volt nagyon gáz, jó lett a hangulat. Az estét a nővéremékkel egy közeli cukrászdában zártuk. Mikor elbúcsúztunk, vettem két üveg bort és egy doboz cigit és kimentünk a Dunapartra. Vártam, hogy Gergő felhozza a témát. Kb. fél óráig csupa lényegtelen fecsegés volt az egész. Már kezdtem ideges lenni, hogy magától soha az életben nem fog beszélni. Gondolkoztam, hogy bedobjam a kérdéseimet és harapófogóval essek neki, vagy felálljak és ottagyjam -e. Valszeg felfogta, hogy nem menekülhet tovább. Kérdéssel indíott ( a jól bevált taktikája, hogy addig se ő beszéljen, neki csak helyelnie kelljen... ), tudni akarta hogy milyennek látom én őt. Mondtam neki, hogy szertintem világosan leírtam. Nem nagyon akart beszélni, úgyhogy a lényeget elmondtam szóban is. Órákig dumáltunk, viszonylag semleges stílusban, hol baráti hangvétellel, hol egy-egy csípős megjegyzéssel, de végig békésen. Az ő gondolatai megintcsak nem kerültek felszínre. Nagyon kevés igen, több mint amit eddig hallottam, de számomra borzasztóan kevés. Nem is mentünk végig a témákon, inkább róla beszéltünk, mint a kapcsolatunkról. Nagyon fáztam, mondtam hogy menjünk haza és folytassuk. Közöltem, hogy részemről ez a beszélgetés nincs lezárva és nem elég amit hallottam. Mondta, hogy egyetért és mindenképp folytassuk. Bevezetőnek teljesen oké lett volna. Hazajöttünk, közben hazaért a lakótárs. Borozni akart velünk. Bejöttem a szobába, mondván, hogy fáradt vok. Gergő nem jött utánam, aznapra ennyi volt. Azóta is várok. Mindennapra szervezek vmi közös programot, hogy legyen lehetőségünk a beszélgetésre. Gergő úgy viselkdik, mintha már mindent megbeszéltünk volna és sikeresen kibújt volna a magyarázatok elől. Éreztetem vele hogy vmi nem oké, de semmi reakció.

Nálam megint betelt a pohár. Nincs több kártya a kezemben, amivel beszédre késztethetném. Nem érti vagy nem akarja érteni a helyzetet. Úgy érzem, hogy nekem már mindegy. Leveszem róla a kezemet. Sokkal felnőttebb kapcsolatra vágyom, nem érdekel ez a bohóckodás. Szeretem, de belátom, hogy hazugságban éltem. Gergő nem az akinek én gondolom. Nemtudom, hogy mennyi arányban hazudott ő és tettem hozzá én a vágyaimból a képéhez. Szakítok vele. Kikészít ez a helyzet és nem bírom tovább. Egyszer talán majd megérti. Sajnálom.

Olvasva, ebben a pillanatban...

Megadtam Gergőnek a blog linkjét. Eddig nem tudott róla.

Nekem ez egy menekülés volt valahol, ide írni. Őszintén, tabuk nélkül. Valahogy úgy, ahogy csak Gergővel tudok beszélgetni. Mostanában hiányzott ez. Nem akartam őt kiadni senkinek. Remélem, hogy nincs olyan a környezetében, aki olvasná ezeket, beazonosítaná őt és visszaélne az információkkal.

Pont ma olvastam vissza én is a bejegyzéseket az elejétől. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott a hozzáállásom, véleményem stb. Hát nagyon... Legalábbis így belső szemszögből ilyesztően. Az első bejegyzésekkor igyekeztem általános témákba belekezdeni, szerettem volna távoltartani a blogot a saját életemtől. Na ez a próbálkozás totális kudarcba fulladt. A másik nagy változás, hogy szépen lassan egyre negatívabbak a bejegyzéseim. Nyílván ez párhuzamban van a lelkiállapotommal, de azért durva szembesülnöm ezzel. Ne haragudjatok, hogy ilyen sötétbe fordult itt minden. Igyekszem kilábalni ebből, mind a magánéletemben, mind hozzáállásomban és persze itt is a blogon! Tanulságos is volt átolvasnom az őszi gondolataimat. Vannak dolgok, amiket kicsit sötétebben látok visszagondolva és helyretett kicsit, hogy most az emlékezet torzitó erejét figyelmen kívül hagyva újraéltem dolgokat.

Érdekes dolog ez. Az ember sokszor értelmezi újra korábbi cselekedeteit. Az időben tovább haladva már-már külső szemlélőként tudjuk figyelni a korábbi hozzánk kapcsolódó eseményeket. Sokszor az aktuális lelkiállapot - főleg, ha érzelmileg telített - befolyásolja az emlékeket. Főleg az érzelmi oldalát. Általában szeretem ezt, mert nyitottabbá tesz, arra ösztönöz, hogy egyébként is próbáljam több szempontból megvizsgálni a komplikált helyzeteket. Illetve azt a gondolatot is erősíti bennem, hogy az érzelmekkel óvatosan kell bánni, mert túl nagy hatással lehetnek helyzetekre. Vicces ugyanazt a sztorit különböző kontextusokban meghallgatni. Mások szájából furának hathat, ha máshogy emlékeznek valamire. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit is jelent a valóság. Ha nincs róla videófelvétel és két ember máshogy emlékszik valamire, akkor mi van? És ha van róla felvétel, azon nem látszik az a többlet, ami a szereplők a fejükben hordoztak abban a pillanatban. Ha valamelyikük csak eljátszott egy szerepet a sztoriban, a másik később megtudja a valódi gondolatait, akkor az egész emlékkép megváltozik. Akkor mi a valóság? Ami megtörtént, vagy ami a fejekben volt és ugyan nem történt meg, de ott volt abban a helyzetben?

Sok helyzetben el tudom fogadni, hogy amire én emlékszem, vagy amit én átélek, az egy szubjektív valóság. Kíváncsi vagyok más, hozzám közel álló emberek, szubjektív valóságára is. Ritkán szállok harcba emberekkel, ha másképp látnak valamit, inkább kíváncsi vagyok az ő verziójukra is. Sokszor rosszul esik, ha másoknál ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Rosszul esik, ha azt érzem, hogy nem lehet véleményem, nem lehetek része egy sztorinak a gondolataimmal, mert más másképp emlékszik és foggal körömmel védi az igazát. Számomra nincs igazság ilyen helyzetben. Fáj, ha valakit, akinek én tiszteletben tartom a véleményét, nem érdekelnek az én gondolataim és nem nyitott rám. Ritkán tapasztalok ilyet, de mostanában álltalában meg is tartom magamnak a gondolataimat. Vannak viszont olyan emberek, akik nagyon tudják értékelni, ha ilyesmikről beszélgetek velük.

Inkább most befejezem, mert fáradok és aludnom kéne. Gondolkozom még ilyen témákon, hogy ne csak a párapcsolatom boncolgatásáról és a lelki válságaimról lehessen itt érfelvágós sztorikat olvasgatni...

Állapot...

Nagy beszélgetés, beszélgetés elmarad

Nem vagyok nyugodt egy éve. Voltak hullámvölgyek, amiken túljutottam, haladok előre az eltervelt utamon. Van viszont egy mélyen ülő bizonytalanságom, félelmem, pesszimizmusom, magányom egy ideje. Rájöttem, hogy a felszín alatt egyfolytában szorongok. Általában sok a dolgom és észre sem veszem, ha bajom van. Mikor egyedül maradok, akkor kezd el kavarogni minden. Hirtelen elkedvetlenedek, van hogy így is kelek...

Gergő korábban az ilyesminek a töredékét is észrevette és addig beszéltetett, míg elmúlt bennem a feszültség. Na ilyenek nincsenek mostanában. Nem tudom az okát, hogy miért távolodtunk el egymástól. Nem hagyja, hogy segítsek neki, bezárkózik, marcangolja magát. Az egész jelleme megváltozott. Olyan mint egy gyerek. Sokszor bosszant, ha dolgokat nem vesz észre, elfelejt, félreért. Mostanában nem tud, vagy nem akar belémlátni. Az én jeleimet is félreérti, pedig korábban nem kicsit volt ebben zseni. Szexuálisan is távolodtunk egymástól. Egyáltalán nem rosszak az együttlétjeink, csak a korábbihoz képest ez is lélektelenebb. Ősszel nagyon ki voltam akadva ezen a helyzeten, temettem a kapcsolatot. Aztán rájöttem, hogy szeretem és megéri megvárni, amíg megnyílik nekem. Elfogadtam, hogy olyan időszakot él meg, mikor szüksége van a falaira, még velem szemben is. Az apró hülyeségeit megtanultam tolerálni. Vártam majdnem egy évet. Közben bennem felgyülemlett mindenféle, amit nem tudtam kiadni magamból. 17 éves korom óta, tehát már 7 éve ( azaz 6 ha az utolsót nem számoljuk... ) mindig ott volt Gergő és segített, mikor egyedül nem tudtam valamit feldolgozni. Persze ez kölcsönös. Nekem ez rengeteget számított mindig is. Mikor összejöttünk beszéltem neki erről, hogy nem akarom elveszteni mint lelki társat sosem. Féltem, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott, tabutémáktól mentes barátságunk egyszer véget érhet, ha szerelmesek leszünk, a kapcsolatunk esetleges problémáit nem tudjuk külső segítségként megbeszélni egymással... Igazam lett ebből a szempontból...

Vannak körülöttem barátok, de mindegyikük olyan, hogy csak az egyik oldalára lát rá az életemnek, illetve nagyon sokat kellene magyarázni és nem is biztos, hogy átéreznék a helyzetet teljes egészében. Egyedül Gergő az akinek normál esetben nem kell nagyon megmagyarázni a dolgokat, mert érti, belém lát, elemi szinten ki tudom neki nyitni magamat...

Ebben a helyzetben nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy beszéljek vele. Furcsán alakult, de majdnem egy hónapra hazament vidékre, megcsinálni egy nyelvtanfolyamot. Sok tervünket keresztülhúzta ezzel, meg sem beszélve velem, telefonon úgy mesélte, mintha egy rég eldöntött dolog lenne. Mikor az augusztusi terveinkről kérdeztem, akkor zavarba jött, úgy tett mintha nem esett volna le neki, hogy ezek egybeesnek. Eléggé felhúztam magam rajta, de azt mondtam neki, hogy nekem mind1, csak szervezze meg az életét úgy, hogy kettesben el tudjunk menni vhova ősz elején. Több közös program ugrott barátokkal, amiket emiatt át kell szervezni stb. Azt nem mondta, h mikortól nem lesz, csak aznap jelentette be, hogy mégsem jön anyumékhoz az előre megbeszélt vacsorára, mert ő hazamegy... Inkább akkor nem mondtam semmit, de ezzel is eléggé megbántott.

Miután elment, összeomlottam. A lakótárs is lelépett, itthon voltam egyedül a depressziómmal. Egyik este ráírtam Gergőre, hogy én ezt nem bírom tovább és iszonyatosan ki tud akasztani az ilyen húzásaival. Megkérdeztem, h milyennek látja az elmúlt egy évünket. Próbált kitérni a válasz elől, akkor elmeséltem h milyen szinten szorongok nap mint nap. Megmondtam neki, hogy eleve úgy tűnik h a családi tragédiákat még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy nehezen találom a helyem, hogy a cégalapítással is rengeteget szívok, hogy iszonyatosan leterhel a létbizonytalanságunk, és a kapcsolatunk sem oldja fel ezeket a feszültségeket bennem, mert gyakorlatilag idegenként viselkedünk egymással. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mi változott? Bocsánatot kért, megígérte, hogy minden olyan lesz mint régen. Azt mondta, hogy semmi olyasmi nincs, amiről én nem tudok. Azt mondta, hogy menjek le hozzá a hétvégére, beszéljük át az egészet. A végére teljesen megnyugodtam, jobban mint az elmúlt hónapokban bármikor. Csütörtökön megbeszéltük, hogy akkor péntek este megyek, minden tök jó lesz. Vártam nagyon, készültem. Már pakoltam, indultam volna, mikor írt, hogy baj lenne -e, ha inkább jövőhéten mennék, mert az jobb lenne a szüleinek... Megírtam neki, hogy akkor nem megyek és sajnos jövőhéten meg nem fér bele, mert kezdődik a tábor, ahova együtt mentünk volna. Kérdezgetett mindenfélét, mintha jókedvemben lennék, de olyan ideges voltam, hogy nem válaszoltam azóta sem. Pont olyan dolgokat akart jóvátenni, most hétvégén, mint ez... Úgy kezeli az ilyen helyzeteket, mintha nekem nem lenne semmi közöm ahhoz, hogy mennyit találkozunk. Élettársak vagyunk, de nem gondolja, hogy engem érdekel, hogy egy óra múlva lelép és egy hónapig nem látom. Annyira nem érzi, mi a bajom, hogy időnként elgondolkozom, hogy biztos ő volt az az érzékeny, hiperempatikus fiú, akibe beleszerettem. Nem szervez össze semmit, sodródik az árral, az sem zavarja, ha másoknak kavar be sokszor, nem csak saját magának. Nem keres másik megoldást, az első bökkenőnél elakad, mintha semminek nem lenne tétje. Próbálom vele éreztetni, ha valami fontos lenne, amit ilyen lazán kezel, de olyan, mintha süket lenne. Mindenkinek lehet rossz időszaka, mikor nehezen koncentrál, nem ez a bajom, hanem hogy az erőfeszítést sem látom rajta, hogy megpróbáljon kilépni belőle. Nekem nem hagyja, hogy segítsek, pedig tényleg igyekszem semmilyen döntést sem helyette meghozni, csak gondolkodásra késztetni. Az egészhez úgy áll hozzá, mintha mi se történt volna. Ha megemlítek valami konkrét esetet, akkor helyesel, de mintha ott sem lenne, gépiesen bólogat, aztán egy perc múlva már tök máson jár az agya. Elég sok súlyos következménye lehet annak az életvitelnek, amit most folytatunk és nagyon zavar, hogy ezekkel egyedül én nézek szembe, Gergő meg olyan, mintha be lenne szívva és mindent leszarna... Közben meg nagyon ragaszkodik hozzám, gügyög, gyerekes hülyeségekkel próbál feldobni, egyre több mindenben utánoz, istenít, rózsaszín ködben lát engem... Teljesen figyelmen kívül hagyja a reakcióimat, olyannak látja a helyzeteket, vagy engem, ahogy azt magának elképzeli. Időnként eszembe jut, hogy lehet szed valamit, amitől egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal, a szeretteivel, önmagával...

Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sajnálom őt, szeretem, szeretnék neki segíteni, de nagyon bosszant is és haragszom rá. Vannak helyzetek, mikor nagyon megbánt és nem tudok vele kedves lenni. Sajnos nem tudok rá hatással lenni, akár kedvesen, akár erőszakosan, direkt vagy indirekt módon próbálom kizökkenteni a tévútjáról, semmi eredménye, csak tovább nő köztünk a távolság. Nekem a kurarcélmény miatt, neki az elzárkózástól...

Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.

Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.

Egyedül Madridban

Elutaztunk Gergővel Franciaországba. Egy vicces Brüsszeli délután után mentünk tovább Bordeaux-ba a nővéremhez. Egy hétig nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget szórakoztunk, finomakat ettünk, gyönyörű helyeken jártunk, teljesen kikapcsolódtunk a hétköznapokból. Otthon hagytam a munkát, lazítottam, feltöltődtem. Ma délutánra Madridba értünk, kivettünk egy elég olcsó, szép szobát. Sétálgattunk, élveztük a 26 fokos meleget. Este felkerekedtünk, elég volt egy pólóban elindulni, olyan jó az idő. Találtunk egy meleg pubot, beültünk. Most együtt sörözünk, felhőtlenül boldogok vagyunk. Senkit sem zavar, hogy fogjuk egymás kezét, összebújunk...

Sajnos ezeknek a dolgoknak a nagy része fikció...

Brüsszelben ellopták Gergő táskáját az irataival, nem tudtuk, hogyan jussunk tovább a franciákhoz. Hosszú sztori, de a brüsszeli hatóságok inkopetenciája miatt minden kétségbeejtően lassan intéződött. Végül egy éjszakát a belgáknál aludtunk, gyorsvonattal hagytuk el az országot. Ezek nem voltak benne az alap költségvetésünkben, a nővéremtől kellett kölcsönkérnem. Bordeaux-ban napokig tartott mire elengedtük magunkat. A nővéremék mindent megtettek a férjével, hogy jól érezzük magunkat, tényleg nagyon jó programokat csináltunk. Aztán jöttek a munkával kapcsolatos problémák, veszekedés neten a társammal... Úgy tűnt, hogy végül minden elintéződött. Gergő szülei kiküldték gyorspostával a lejárt útlevelét, lebeszéltük a légitársaságokkal, hatóságokkal, hogy azzal utazhasson. A csomagnak nyoma veszett, Gergőnek Franciaországban kellett maradnia. Az eltűnt személyie másolata nem volt elég a légitársaságnak. Amint megérkezik hozzájuk az útlevél, veszek neki új repjegyeket. Hogyha egyáltalán nem kapja meg az útlevelet, akkor Párizsba vonatoznia, a konzulátusnál ideiglenes útlevelet kell csináltatnia, hogy onnan repülhessen haza... Most Madridban ülök egyedül egy meleg pubban, sörrel az asztalomon. A telefonomról pötyögök. Mellettem egy meleg pár fogja egymás kezét, viccelődnek, beszélgetnek, gyűrű van az ujjukon... Kedvem lenne sírni, de csak tompa dühöt, keserű szeretetéhséget érzek. Kicsinek érzem magam, elveszettnek, becsapottnak, kiszolgáltatottnak. Ma este a sör és a doboz Chesterfield a barátom...

Ui: Hogy mondhatja egy belga rendőr a rendőrségen egy meglopott, kiszolgáltatott, személyazonosságától megfosztott turistának - aki nem mellesleg szintén EUs országból jött - hogy nem érdekli a problémája, kopjon le, másnak is van problémája?!?

Egyedüli pozitívum, hogy a kényszerhelyzet feloldotta a nyelvi gátlásaimat és már az első nap többet beszéltem franciául és angolul, mint az elmúlt öt évben összesen. Hogyha a nyelvvizsgán olyan szituációt kapok, hogy egy belga rendőrrel kell veszekedni a reptéren, nem fogok zavarba jönni...

Szép és nehéz

Több félig megírt bejegyzésem vár befejezésre, de most mégis egy újabba kezdek.

Lecsendesedtem mostanában. Elmúltak a belső viharok. Vannak munkáim, ezerrel készítjük elő a munkahelyünket a legjobb barátommal. Az időm, energiám nagy részét most ez teszi ki. Nem erről szeretnék írni, pusztán bevezetőnek szántam. Ilyen körülmények között születtek a gondolataim, amik következnek...

Nem látom már annyira szélsőségesnek a helyzetünket Gergővel. Elgondolkoztam, hogy mindent összevetve haladnak a dolgaink. Nem tűnik olyan intenzívnek a kettőnk közössége, mint korábban, de valójában ez csak a felszín. Nagyon fontos dolog zajlik most a háttérben, fontosabb, mint a kezdeti izgalmas lendületben együtt vígadozni. Az nem nehéz, az a Világ legegyszerűbb dolga. Másfél évig minden ment magától, az egy ajándék volt. Megéreztem általa, hogy mivel állok szemben. Komoly döntésekre ösztönzött, cselekedetekre, hogy felvállaljam önmagam. Most ott tartok, hogy felvállalom Őt. Az a lendület mindig emlékeztetni fog rá, hogy van értelme miért csinálni. Sokszor voltam türelmetlen az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy a szeretet mindent azonnal megold és mindenből tündérmesét varázsol. Sajnos ez nincs így. Szégyenlem, hogy azt gondoltam, ez az ő hibája. Azt gondoltam, hogy bennem nem változott semmi, a lelkesedésem, tetteim is ezt támasztják alá, mégis minden romlik, akkor benne változott valami. Már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mindketten ugyanolyan komolyan gondoljuk az első perctől kezdve ezt a kapcsolatot.

Nem könnyű ma Magyarországon melegnek lenni. Nagyon sok dolog bizonyította nekem az ellenkezőjét az utobbi időben. Mégis félek, mégsincs vége ennek az útnak. Megtaláltuk egymást a párommal. Szétválaszthatatlannak érzem magunkat. A barátaim, családom támogatnak. Összeköltöztünk, nem kell sokat nélkülöznöm Őt. Egyre jobban félek, mert életemben előszőr érzem, hogy igazán van veszíteni valóm. Félek, hogy kiderül, hogy valaki becsapott. Félek, hogy talán én rontom el, és nem tudok megfelelni annak a képnek, ami miatt kitartanak mellettem az emberek. Félek, hogy valaki ki akar majd kezdeni minket. Nincsenek meleg barátaim, valami gát még nem szakadt át ezzel kapcsolatban. A páromnak van egy-két meleg haverja, de nics szoros kapcsolata melegekkel. Valamiért bizalmatlan vagyok. Nyáron voltak kísérletek, hogy meleg helyekre menjünk Gergővel, de hamar megfutamodtam. Gyanakvó vagyok, féltékeny, nem tudom elengedni magam, rossz érzésem van ilyen helyeken. Nem tudom megmagyarázni, de bánt. Bízom Gergőben, bízom a kapcsolatunkban, nem hiszem, hogy bárki közénk állhatna, de mégsem vagyok nyugodt. Ezért írom ezt a blogot, mert mégiscsak keresem a kapcsolatot melegekkel. Nem zárhatom magamat, magunkat burokba, mert az egyrészt ellenkezik a nyitottságra törekvéssel, ami alapvetően meghatároz, másrészt úgyis visszaüt. A helyen, ahol a stúdiónk lesz, tuti lesznek melegek. Félek is és kíváncsi is vagyok. Szeretnék érdemben beszélgetni sorstársakkal, talán barátságok is kialakulnak, de tartok tőle, hogy talán nekik máshol van a határ. Nem akarok senkit sem megbántani a túlzott bizalmatlankodásommal.

Az egyik munkaadóm egy fiatal srác. Első találkozásra szimpi volt, jót dumáltunk egy sör mellett. Egy kicsit zavart a szerénytelensége, de alapvetően nyitott, kreatív embernek tűnt. Második alkalommal már én sem szerénykedtem, mert nem akartam gyengébbnek tűnni, visszaüthetett volna a melóban, ha nem tekint egyenrangúnak. Örültem, mert ritkán tudom elengedni magam idegenek társoságában, és fiúkkal is ritkán beszélgetek jókat. ( Zavar is ez engem, mert lány társaságban akaratlanul is feminimebb vagyok, mint lennék amúgy. Fiú barátom nem sok van, mert a fősulin nagyon el van tolódva a nemek aránya a lányok javára, korábbról meg nincsenek kapcsolataim ) Jó érzés volt, hogy szimpi vagyok egy idegennek és hasonló a világnézetünk, még akkoris, ha máshonnan jöttünk. A meló kapcsán nézegettünk képeket a telefonomról és sajna nemcsak az odaillő képek kerültek elő. Semmi intim nincs a telefonomon, meg sehol sem "megörökítve", ennek nem vagyok a híve. Gergővel és az egyik közös barátunkkal, egy lánnyal voltunk egy vicces turkálóban, és hülye jelmezeket próbáltunk, lefotóztuk egymást, közben rengeteget röhögtünk. Volt egy kép, amiben olyan magassarkúban állok, aminek nincs talp része, csak konkrétan a lábujj..., na ezt mutattam meg véletlen a megrendelő srácnak a munkaképekkel együtt... Nem voltunk teljesen józanok, valahogy kidumáltam magam, de utána minden megváltozott. Érezni kezdtem, hogy a közeledése egyre kevésbé baráti, már-már nyomulás. Zavarba hozott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak én képzelem. Meghivatta magát hozzám, a lakásra a következő megbeszélésre. Ciki lett volna lemondani, de elég kényelmetlen volt nekem ez az egész. Épp telefonáltam a boltban, mikor vett 4 üveg bort, mikor jöttünk a lakásba. Kitalálta, hogy vetítsem ki neki a terveimet a projektorral. Egy idő után egy ágyon ültünk mind a ketten a sötétben, közben próbált leitatni... Egyébként nem csinált semmit, valószínű nem mert áthatolni a páncélomon. Azon kívül, hogy kedves voltam vele és meséltem énis mindenféle vicces fősulis sztorit, a jelét sem mutattam, hogy érdekelne. Az átható nézését se reagáltam le sehogy, úgy tettem, mintha észre se venném. Ezen a ponton már eléggé idegesített, mert nem nagyon tehettem semmit a kedvesség határain belül. Komolyan már azt vártam, hogy lépjen valami egyértelműt, amit egyértelműen el tudok utasítani, hátha akkor tisztázni tudjuk a helyzetet és barátilag folytatni. Felhívott a legjobb barátom, a lány, akivel együtt dolgozunk. Innentől kezdve Ildi. (Asszem már adtam neki itt fedőnevet, de nem emlékszem rá, majd visszakeresem) Hívott egy helyre pár közös barátunkkal borozni, mondta hogy vigyem nyugodtan ezt a srácot is. Megkönnyebültem, hogy nem ülünk tovább a sötétben. Közben megfogadtam magamban, hogy többet nem hozom magam ilyen helyzetbe, és a srácnak is mihamarabb a tudtára juttatom, hogy állítsa le magát, mert nem akarok tőle semmit. A többieknek egyáltalán nem volt szimpi, a már említett szerénytelensége miatt. Ilditől arrébb megkérdeztem, hogy szerinte is nyomul-e rám, mondta hogy nem lehet nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy ez egyoldalú. Mikor wc-n voltam később, állítólag már annyira nem bírták elviselni a srácot, hogy Ildi kerek perec közölte vele, hogy van barátom hosszú ideje és ne is reménykedjen... Nem sokkal később le is lépett, pont mielőtt Gergő megérkezett volna. Nem igazán örültem a közbeavatkozásnak, mert az egy pillanatig sem volt kimondva, hogy meleg vagyok, és még valahol belül hittem abban, hogy csak én dimenzionáltam túl ezt az egészet és valójában a srác csak barátilag közelít. Meg volt a lehetősége, hogy ezek után hülyekavarósbuziként viselkedjen velem, akár meleg, akár nem. Végülis nem jött ez elő többet. Azóta már közös stúdióként működünk Ildivel, a további munkákat együtt csináltuk, a megbeszélésekre is együtt megyünk el. Az első ilyen alkalommal a srác vérig volt sértődve, hogy nem egydül mentem. Látszott rajta, hogy belül fortyog, de próbált kedves lenni. Mekiben találkoztunk, de át akart menni egy nyugisabb helyre, úgyhogy beltünk egy romkocsma kihalt szobájába. Mi csak teáztunk Ildivel, ő sörözött. Csak a munkára akartuk szánni az időt, eltekintve a bájcsevejtől. A srác győzködött minket, hogy igyunk vele, de nem kértünk aloholt. Mikor elment magának még egy körért, két sörrel jött vissza, az egyiket nekem hozta. Kérdeztem, hogy és Ildinek miért nem hozott, az volt a válasz, hogy nem kért. Mondtam, hogy én se kértem. Ketten ittuk meg a sört Ildivel, de a srác ölni tudott a szemével, minden alkalommal, mikor Ildi emelte a korsót. Ezek után már én se voltam a sráccal túl kedves, ezzel már túlment egy határon. Máskor felhívott részegen és összevissza beszélt, mailekkel bombázott, én meg nem győztem közönnyel és hidegen reagálni. Egy idő után úgy tűnt, hogy nagy nehezen csak felfogta, hogy le kéne hűtenie magát, már nem ellenségeskedett Ildivel, nem küldött nekem videókat, haladt rendben a munka. Pár napja fizetett ki minket, Ildi elsietett, és kezdődött minden előről. Óvatosabb volt ugyan, de teljesen mindegy, ha nem fogta fel, hogy erre nem vagyok vevő. Mindegy, már csak röhögök rajta.

Gergő nem nagyon reagált ezekre semmit, mikor meséltem neki a srác nyomulásának fejezeteit. Ez nagyon idegesített egy darabig. Nem értettem, hogy miért nem lesz ideges. Az egy dolog, hogy nem féltékeny, mert bízik bennem és tudja, hogy milyen vagyok, meg hogy küldeném el a francba a gyereket, ha megpróbálna hozzámnyúlni. Azt nem értettem, hogy hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben én tombolok mellette a dühtől. Miért nem lesz ideges, vagy miért nem nyugtat meg. Olyan volt, mintha hidegen hagyná, hogy mi van velem...

Megértettem ezt az egészet. Énis így vagyok egyébként a dolgaival. Rájöttem, hogy azzal, hogy nem idegesíti fel magát, és hogy nem is kezel engem úgy, mintha valami nagy gondom lenne, azzal a végeredményben azt mutatja ki, hogy összességében nincs itt semmi baj. Ugrálhatnak körülöttünk mindenféle emberek, nem fogunk miattuk változtatni a kettőnk kapcsolatán, de még boncolgatni sem érdemes a témát, mert érdektelen az egész. Inkább ugyanúgy viselkedünk együtt, mintha meg sem történt volna. Kár ilyenekre pazarolni a közös időt. Ugyanígy reagáltam, mikor kétségbe esett, hogy nem sikerült a nyelvvizsgája. Azzal, hogy nem kezdtem el ezerrel megnyugtatni, nem támasztottam alá, hogy itt most ok lenne hisztire, mert nincs itt semmi nagy gond. Hamar továbblépett, készül a következő időpotra, nem kesereg. Sajnos az ember nehezen látja objektíven a helyzetét, ilyenkor mások reakcióit is hajlamos félreérteni. Tudom, hogy nem távolodtunk egymástól Gergővel, hanem olyan dolgok kerülnek most elő szépen lassan, amik számunkra is rejtélyesek magunkkal kapcsolatan. Nyiottnak kell maradnunk, türelmesnek és hallgatni kell arra, ami sosem változott, az összetartozás érzésére, az egymárhoz húzó ösztönökre, a hitre, hogy együtt bármire képesek vagyunk, a közös világunkra. Nem értem minden tettét, nem ismerem minden gondolatát, de nem is ezért szeretem :)

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a lényeget megfogalmaznom... Sok szempontból kegyetlen világban élünk, egymásra számíthatunk csak mindenben. Könnyű elveszni fiatalként, könnyű elveszni magyar fiatalként, könnyű elveszni meleg magyar fiatalként, de mi már itt vagyunk egymásnak, hogy ne hagyjuk elveszni a máikat. Egyikünk sem enged be ide mást, néha úgy tűnhetett, de valójában ez mindig így volt. Sokszor az ember elhiszi a legnagyobb félelmeit, és hajlamos bizonyítékként kezelni, félreértelmezni apróságokat, ott kezdődnek a bajok, ha ebből ügyet csinálunk.

Évforduló

A napokban ünnepeltük a két éves évfordulónkat Gergővel. Az egész napot együtt töltöttük. Csak kora délután mozdultunk ki otthonról, sétáltunk a városban. Este elmentünk egy étterembe, rengeteget ettünk, söröztünk. Az emberek furcsán néztek, pedig sok volt a nyugatról jött társaság. Valószínű messziről látszott a köztünk levő bizalmas viszony, biztos pont azok az emberek nem láttak még ilyet... Furcsa azért, hogy így megnéznek. Késő este végigjártuk a helyeinket, ahol régen annyiszor sétáltunk éjjelente. Egyáltalán nem zavart minket, hogy zuhogott az eső ;) Több külföldi csoportba is belebotlottunk. Volt aki cigit kért, volt akiket fényképezni kellett, mindannyian szép estét kívántak nekünk ;) Vajon tudták mit jelent ez nekünk? Mi azt gondoltuk, hogy igen. Nosztalgiáztunk, gyalogoltunk egy csomót, pont mint annó. A végén arról beszélgettünk, hogy milyen jó most hazasétálni együtt. Felidéztük, hogy milyen kegyetlenek voltak az elválások, az ugyanilyen szép estéink után régen. Olyan jó volt egy helyre hazamenni. Az egész estében egybecsúszott a múlt és a jelen. Mintha visszatértünk volna egy korábbi, ártatlanabb állapothoz a jelenlegi tapasztalatainkkal. Sokat változunk azóta, sok körülmény is más lett, de annyira jó volt egésznap azzal az érzéssel foglalkozni, hogy a lényeg nem változott :) Beszélgettünk róla is. Nem támadtam le, csak finoman beszélgettünk róla, hogy miért lehet kevesebb az önbizalma, mint korábban, hogy mennyire máshogy szocializálódtunk a gimi után. Rég láttam őt ilyen lazának, gondtalannak, rég viccelődött ennyit, nem volt fáradt, hallatta a véleményét, vidám volt, természetes, igazi, pont olyan, mint akkor amikor beleszerettem. Az egyetemről is máshogy beszél. Nem panaszkodik, kesereg, hanem lelkes, könnyeden veszi a vizsgáit. Büszke vagyok rá, hogy le tudja vetkőzni azt a negatív hullámot, ami rátelepedett. Úgy tűnik mindkettőnk szabadulni látszik a démonjaitól. Akarva akaratlan összefügg ez egymással, ha mostanában nem is direkt módon segítjük egymást, globálisan ugyanolyan állapotban vagyunk. Jön a tavasz, érzem nagyon szép lesz!

Mások talán a könnyebb utat választanák

Könnyebb lenne szakítani. Mindig könnyebbnek látszik elmenekülni a problémák elől, mint változtatni. Az ember szeret lusta lenni és büszke. Vannak viszont fontos dolgok az ember életében, mikor nem lehet lusta és a büszkeségét is félre kell tegye.

Gergővel megváltoztak köztünk a dolgok. Elmúlt a halogatás fázisa. Gondolom mindenkinek ismerős ez a helyzet egy kapcsolatban, mikor jönnek apróbb, nagyobb problémák, kényelmetlenségek, de az ember úgy van vele, hogy ez átmeneti, úgyis minden jó lesz, mert szeretjük egymást. Szerencsére korábbi kapcsolataimból megtanultam, hogy ez sajnos nem elég.

Az ember egy idő után besokall és vagy, ha már késő, akkor menekül és szakít, vagy lecsupaszítja magát, félreteszi elképzeléseit a másikról és mindent megbeszél vele. Rugalmasság kell ilyenkor, türelem, nyugalom, kitartás és a kapcsolatba vetett hit.

Nos, én nem vesztettem el a kapcsolatba vetett hitemet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem Gergőt, és tudom, hogy ő is szeret. Innentől kezdve nagy baj nem lehet, csak okosan kell cselekednünk.

Mióta összeköltöztünk, szépen lassan sok minden változott. Egyrészt, mint minden frissen összeköltözött pár, szembesültünk egymás apró hülyeségeivel, amiket nyílván nem vittünk magunkkal a találkozóinkra. Aztán ott az örök idegesítő faktor, hogy sokszor hiába vagyunk egy helyen, egy szobában, nem érünk rá egymással foglalkozni. Ő sokat tanul, zh-kra, vizsgákra, nyelvvizsgára stb., én pedig melózok, álltalában otthon. Korábban mindig hatalmas érzelmi bomba volt, ha egyáltalán láthattuk egymást. Ahogy elváltunk, rögtön vártuk a következő találkozást, folyton sms-eztünk, hosszú maileket váltottunk, chat-eltünk. Készültünk egymásra, különleges volt a hétköznapi robothoz képest találkozni. Mindig este találkoztunk a városban. Reggelig sétáltunk, fagyoskodtunk parkok, tereken, hidakon, játszótereken, télen-nyáron. Néha beültünk helyekre egyet kajálni, vagy inni egy-két sört. Volt, hogy már nagyon fáztunk és ittunk valahol egy forró teát, míg körülöttünk emberek buliztak, mi felmelegedtünk és beszélgettünk. Nem voltak lehetetlenek. Így is jöttünk össze. 

Tél volt, nagy hó. Mászkáltunk a Gellért hegyen kora este, aztán elsétáltunk a Feneketlen tóhoz. Akkor lehetett 8-9. Ott történt az első csók, meghatódás, ölelkezés. Ott lehettünk vagy egy órát a nagy hóban. Onnan elvillamosoztunk a Deákra, onnan felsétáltunk a Várba. Emlékszem, loholtunk fel a lépcsőkön a nagy hóban. Ott találtunk egy kigalt, csupa hó játszóteret, ahol órákig együtt voltunk. Az utolsó fél órában meg sem mozdultunk, csak szorítottuk egymást. Olyanok voltunk, mint egy megfagyott pillanat szobra. Egy idő után rájöttünk, hogy fázunk egy kicsit, csak nem nagyon éreztük, mert más érzéssel voltunk elfoglalva. Lemásztunk a lépcsőn, elsétáltunk a Margit szigetre. Olyan volt, mint egy mese. Minusz tíz fokban, hajnalban, térdig érő hóban, a barátoddal, akivel pár órája kezdtél el járni a kihalt Margit sziget a legszebb hely a világon. Nem volt ott senki. A hóban nem voltak lábnyomok. Sötét volt, a lámpák fényében szikrázott a hóesés, minden lábnyomunk ott maradt. Bátran foghattuk egymás kezét, beszélgethettünk bármiről. Miénk volt a sziget. Talán még kiabáltunk is, hogy mennyire szeretjük egymást, annyira nem volt ott senki. Visszafele láttuk a lábnyomainkat egymás mellett, néha egymásban. Láttuk, hol álltunk meg, tudtuk hol csókoltuk meg egymást. Elsétáltunk az Astoriához, ott beültünk egy teát meginni, mert már kezdtünk összefagyni. Onnan még sétálgattunk, aztán reggel elkísértem a vonathoz. Ott is találtunk egy csendes, havas zugot, ahol majdnem elaludtunk egymásnak dőlve. Emlékszem az érzésre. Alig volt már bennem energia, fáztam, de ezek egyáltalán nem zavartak, éreztem Gergő testének a melegét, és éreztem belül a zsongást a szívem környékén. Életemben előszőr igazán azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez az este annyira hihetetlen volt, annyira végtelen, annyira sok oldalú. Arra gondoltam, hogy ennél többre nem is tudnék vágyni, mint egy ilyen kapcsolatra. Soha nem bíztam így senkiben. Régóta ismertük egymást, de az a nap olyan volt, mintha ezer éve együtt járnánk, mintha mindent megbeszéltünk volna. Izgalmas, de mégis nagyon ismerős érzés. Soha sem felejtem el! Rengeteg ilyen éjjelünk volt még. A lábunk nem ismert határokat, reggelig sétáltunk. Voltunk a város minden részén, 3-4 hídon is átsétáltunk egy éjszaka. Volt, hogy busszal kimentünk a város szélére, órákig hintáztunk egy üres játszótéren, bebújtunk egy telefonfülkébe, mert azt be tudtuk fűteni. Álltalában egy fárasztó, melós hétköznap estéjén találkoztunk, reggelig együtt voltunk. Arra volt időm, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, aztán irány a fősuli. Bírtuk energiával. Az is vicces, hog soha nem fáztunk meg, pedig voltak necces helyzetek. Hóban-fagyban, kigombolt kabáttal, felhúzott pulcsival, esetenként letolt gatyával sem fagytunk meg. Hosszú hosszú idő alatt sem.

Rengeteg ilyen élményünk van együtt, ezekhez képest most megöl az unalom. Nagyon jól tudom, hogy azok mi voltunk és az érzés nem változott. Már csak azt kell megtalálnunk együtt, hogy hol a kulcs innen ki, a hétköznapok szürkeségéből.

Előjött bennem néha a menekülési ösztön, de érzem, tudom, hogy ez most más, mint a korábbi kapcsolataimban,. El sem tudom képzelni az életemet Gergő nélkül. Illetve nyílván tudom mi lenne, de valójában 6 éve kísérjük egymást bajban, örömben. Sokat változtam a hatására, rengeteget segített, egyedül nem tartanék itt. Nagyon messze lennék ettől az embertől, aki most vagyok. Nem lenne önbizalmam, nem érteném, nem értelmezném a körülöttem történő dolgokat illetve magamat, nem nyíltam volna meg, nem vállaltam volna fel magam a barátaim, családom előtt, ami mind- mind hatalmas változást idézett bennem. Ebben a helyzetben nem lehetek büszke, nem számítok, mert van MI. Emlékszem az érzésre, mikor felfogtam, hogy nem én vagyok, nem ő van, hanem van már MI is. Mintha eg felsőbb erő lenne, ami összeköt minket. Valami elemi kapocs, ami állandó szeretettel, boldogsággal, élményekkel ajándékoz minket, ha együtt vagyunk. Tisztelettel, szeretettel tartozom ennek az erőnek, ami túl mutat rajtunk, de velünk van. Most is tenni fogok, nem hagyom tovább beszivárogni a szürkeséget, akár felfogja Gergő, akár nem. Nem várok tovább, harcolni fogok, ha kell, mert van miért!