Nem vagyok nyugodt egy éve. Voltak hullámvölgyek, amiken túljutottam, haladok előre az eltervelt utamon. Van viszont egy mélyen ülő bizonytalanságom, félelmem, pesszimizmusom, magányom egy ideje. Rájöttem, hogy a felszín alatt egyfolytában szorongok. Általában sok a dolgom és észre sem veszem, ha bajom van. Mikor egyedül maradok, akkor kezd el kavarogni minden. Hirtelen elkedvetlenedek, van hogy így is kelek...
Gergő korábban az ilyesminek a töredékét is észrevette és addig beszéltetett, míg elmúlt bennem a feszültség. Na ilyenek nincsenek mostanában. Nem tudom az okát, hogy miért távolodtunk el egymástól. Nem hagyja, hogy segítsek neki, bezárkózik, marcangolja magát. Az egész jelleme megváltozott. Olyan mint egy gyerek. Sokszor bosszant, ha dolgokat nem vesz észre, elfelejt, félreért. Mostanában nem tud, vagy nem akar belémlátni. Az én jeleimet is félreérti, pedig korábban nem kicsit volt ebben zseni. Szexuálisan is távolodtunk egymástól. Egyáltalán nem rosszak az együttlétjeink, csak a korábbihoz képest ez is lélektelenebb. Ősszel nagyon ki voltam akadva ezen a helyzeten, temettem a kapcsolatot. Aztán rájöttem, hogy szeretem és megéri megvárni, amíg megnyílik nekem. Elfogadtam, hogy olyan időszakot él meg, mikor szüksége van a falaira, még velem szemben is. Az apró hülyeségeit megtanultam tolerálni. Vártam majdnem egy évet. Közben bennem felgyülemlett mindenféle, amit nem tudtam kiadni magamból. 17 éves korom óta, tehát már 7 éve ( azaz 6 ha az utolsót nem számoljuk... ) mindig ott volt Gergő és segített, mikor egyedül nem tudtam valamit feldolgozni. Persze ez kölcsönös. Nekem ez rengeteget számított mindig is. Mikor összejöttünk beszéltem neki erről, hogy nem akarom elveszteni mint lelki társat sosem. Féltem, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott, tabutémáktól mentes barátságunk egyszer véget érhet, ha szerelmesek leszünk, a kapcsolatunk esetleges problémáit nem tudjuk külső segítségként megbeszélni egymással... Igazam lett ebből a szempontból...
Vannak körülöttem barátok, de mindegyikük olyan, hogy csak az egyik oldalára lát rá az életemnek, illetve nagyon sokat kellene magyarázni és nem is biztos, hogy átéreznék a helyzetet teljes egészében. Egyedül Gergő az akinek normál esetben nem kell nagyon megmagyarázni a dolgokat, mert érti, belém lát, elemi szinten ki tudom neki nyitni magamat...
Ebben a helyzetben nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy beszéljek vele. Furcsán alakult, de majdnem egy hónapra hazament vidékre, megcsinálni egy nyelvtanfolyamot. Sok tervünket keresztülhúzta ezzel, meg sem beszélve velem, telefonon úgy mesélte, mintha egy rég eldöntött dolog lenne. Mikor az augusztusi terveinkről kérdeztem, akkor zavarba jött, úgy tett mintha nem esett volna le neki, hogy ezek egybeesnek. Eléggé felhúztam magam rajta, de azt mondtam neki, hogy nekem mind1, csak szervezze meg az életét úgy, hogy kettesben el tudjunk menni vhova ősz elején. Több közös program ugrott barátokkal, amiket emiatt át kell szervezni stb. Azt nem mondta, h mikortól nem lesz, csak aznap jelentette be, hogy mégsem jön anyumékhoz az előre megbeszélt vacsorára, mert ő hazamegy... Inkább akkor nem mondtam semmit, de ezzel is eléggé megbántott.
Miután elment, összeomlottam. A lakótárs is lelépett, itthon voltam egyedül a depressziómmal. Egyik este ráírtam Gergőre, hogy én ezt nem bírom tovább és iszonyatosan ki tud akasztani az ilyen húzásaival. Megkérdeztem, h milyennek látja az elmúlt egy évünket. Próbált kitérni a válasz elől, akkor elmeséltem h milyen szinten szorongok nap mint nap. Megmondtam neki, hogy eleve úgy tűnik h a családi tragédiákat még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy nehezen találom a helyem, hogy a cégalapítással is rengeteget szívok, hogy iszonyatosan leterhel a létbizonytalanságunk, és a kapcsolatunk sem oldja fel ezeket a feszültségeket bennem, mert gyakorlatilag idegenként viselkedünk egymással. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mi változott? Bocsánatot kért, megígérte, hogy minden olyan lesz mint régen. Azt mondta, hogy semmi olyasmi nincs, amiről én nem tudok. Azt mondta, hogy menjek le hozzá a hétvégére, beszéljük át az egészet. A végére teljesen megnyugodtam, jobban mint az elmúlt hónapokban bármikor. Csütörtökön megbeszéltük, hogy akkor péntek este megyek, minden tök jó lesz. Vártam nagyon, készültem. Már pakoltam, indultam volna, mikor írt, hogy baj lenne -e, ha inkább jövőhéten mennék, mert az jobb lenne a szüleinek... Megírtam neki, hogy akkor nem megyek és sajnos jövőhéten meg nem fér bele, mert kezdődik a tábor, ahova együtt mentünk volna. Kérdezgetett mindenfélét, mintha jókedvemben lennék, de olyan ideges voltam, hogy nem válaszoltam azóta sem. Pont olyan dolgokat akart jóvátenni, most hétvégén, mint ez... Úgy kezeli az ilyen helyzeteket, mintha nekem nem lenne semmi közöm ahhoz, hogy mennyit találkozunk. Élettársak vagyunk, de nem gondolja, hogy engem érdekel, hogy egy óra múlva lelép és egy hónapig nem látom. Annyira nem érzi, mi a bajom, hogy időnként elgondolkozom, hogy biztos ő volt az az érzékeny, hiperempatikus fiú, akibe beleszerettem. Nem szervez össze semmit, sodródik az árral, az sem zavarja, ha másoknak kavar be sokszor, nem csak saját magának. Nem keres másik megoldást, az első bökkenőnél elakad, mintha semminek nem lenne tétje. Próbálom vele éreztetni, ha valami fontos lenne, amit ilyen lazán kezel, de olyan, mintha süket lenne. Mindenkinek lehet rossz időszaka, mikor nehezen koncentrál, nem ez a bajom, hanem hogy az erőfeszítést sem látom rajta, hogy megpróbáljon kilépni belőle. Nekem nem hagyja, hogy segítsek, pedig tényleg igyekszem semmilyen döntést sem helyette meghozni, csak gondolkodásra késztetni. Az egészhez úgy áll hozzá, mintha mi se történt volna. Ha megemlítek valami konkrét esetet, akkor helyesel, de mintha ott sem lenne, gépiesen bólogat, aztán egy perc múlva már tök máson jár az agya. Elég sok súlyos következménye lehet annak az életvitelnek, amit most folytatunk és nagyon zavar, hogy ezekkel egyedül én nézek szembe, Gergő meg olyan, mintha be lenne szívva és mindent leszarna... Közben meg nagyon ragaszkodik hozzám, gügyög, gyerekes hülyeségekkel próbál feldobni, egyre több mindenben utánoz, istenít, rózsaszín ködben lát engem... Teljesen figyelmen kívül hagyja a reakcióimat, olyannak látja a helyzeteket, vagy engem, ahogy azt magának elképzeli. Időnként eszembe jut, hogy lehet szed valamit, amitől egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal, a szeretteivel, önmagával...
Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sajnálom őt, szeretem, szeretnék neki segíteni, de nagyon bosszant is és haragszom rá. Vannak helyzetek, mikor nagyon megbánt és nem tudok vele kedves lenni. Sajnos nem tudok rá hatással lenni, akár kedvesen, akár erőszakosan, direkt vagy indirekt módon próbálom kizökkenteni a tévútjáról, semmi eredménye, csak tovább nő köztünk a távolság. Nekem a kurarcélmény miatt, neki az elzárkózástól...
Egy korábbi posztodnál igyekeztem okosat és használhatót írni az akkor fennállt gondjaidra. De mindenképpen azt akartam azzal is sugallni, hogy egy jó párosnak együtt kell maradnia.
VálaszTörlésA mostani bejegyzésed sorait viszont olyan arccal olvastam, mint aki egy balesetről szóló tudósítást tud meg a részleteivel együtt. Valahol belül elkezdett facsarodni bennem a lélek. A szerelem, az együttlét, a gondoskodás, a tervek, a közös élmények, a gondok közös megoldása... Ezekre mind szükségünk van. Illetve arra, hogy a párjainkkal éljük meg ezeket.
Egyszerűen nem értem, hogy ezek a dolgok, hogy-hogy nem hiányoznak a másiknak, aki tán épp ezek miatt az élmények várása miatt vallott annak idején szerelmet...
Rettenetesen sajnálom, hogy így érzel és így alakultak a dolgaitok! De most mégis azt mondom, hogy talán most az eszedre kellene hallgatnod! Az élet túl rövid ahhoz, hogy szomorú napokra pazaroljunk belőlük!
Sokmillió szép napokat, jó döntést és megoldott problémákat kívánok!
Hiába próbálok, nem tudok az eszemre hallgatni. Ez ilyen...
VálaszTörlésMikor az első kapcsolatom végén egy év után szakított velem egy lány, azt mondtam neki, hogy akár szeret, akár nem, bennem mindig itt marad, nem érdekel ha szenvednem kell miatta. Utólag belátva az a kapcsolat egy kalap szar volt, főleg ha Gergőre gondolok. Mégis egy évig nem tudtam ránézni senkire, hiába próbálkoztak. Másodszorra én szakítottam egy lánnyal, két év után. Azóta is maradt bennem tüske. Mint embert nagyon szeretem, hiába nem vagyok már szerelmes. Nem akartam bántani és a mai napig összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy miattam kellett csalódnia. Mikor Gergővel összejöttünk, az mindent felülírt. Ismertem milyen a szerelem, de ez valami kimondhatatlan. Évekkel a szerelmünk előtt kezdődött. Nagyon tiszta volt köztünk a barátság. Barátnak is több volt, mint bárki más, akivel valaha találkoztam. Régóta felelősnek érzem magam érte, sorsszerűnek érzem, hogy akár előtérben, akár a háttérben mellette álljak és támogassam. Olyan, mintha a jéghegy csúcsa lenne az, ahogy a mindennapokban bánunk egymással. Valahogy nincs hatással az egészre. Azt érzem, hogy épp kivagyok készülve, de azt nem hogy bármi fontos változott volna. Hiába változott meg nagyon Gergő, tudom, hogy belül ott van az igazi... Ha továbbra is bízok benne, azzal neki segítek. Neki is szar, ő sem érti, hogy miért lett minden más. Egyszer végigrágja ezen magát, ha tudja megoldja egyedül, ha nem, akkor segítséget kér. Azt sem bánom, ha nem tőlem, csak legyen mellette valaki, akinek meg tud végre nyílni és megkönnyebbülve továbblépni.
Ha ő kérné, akkor fogadnám el egyedül, hogy el kell engednem. Addig bárki bármit mond, akár az eszem is, szeretni fogom és megpróbálok segíteni neki, amiben tudok. Fáj sok minden, de tudom hogy van miért kibínom. Az én lelkiismeretem tiszta, ha a végén mégis ő fog eldobni, az nem engem minősít.
Egyébként köszönöm szépen a hozzászólásodat! Örülök, hogy vannak akik komolyan veszik a lelki vergődéseimet és megpróbálnak a távolból segíteni. Lehet, hogy elég egy két ilyen megerősítés, hogy jobban érezzem magam és több energiám legyen, amiből talán Gergőnek is jut.
VálaszTörlésNagyon szívesen adnék jó tanácsot, ami biztosan beválik, de sajnos nem tudok, így tényleg csak hozzászólássá alacsonyul a szemeimben az általam leírt sorok. Ha nem is konkrét fizikai, de lelki sebek keletkeznek bennem - sajnos én ennyire lelkis tudok lenni :P -, amikor nem jó híreket olvasok olyan párokról, akikről meg voltam győződve, hogy elválaszthatatlanok, sebezhetetlenek és adott esetben jó példaként szolgálhatnak.
VálaszTörlésFenti - számodra nem épp megnyugtató - gondolataimat is csak azért írtam, mert két gondolat háborúzik bennem is. Az egyik a "holtomiglan-holtodiglan" érzése miatt, ami a szerelem elején fészkeli be magát lelkünk mélyére. A másik, pedig az ész és az ego együttes harca, ami azt sugallja, hogy "Rövid az élet!"; "Nem szabad olyan dolgokra pazarolni az időt, mint a szomorúság, a válasz nélküli kérdések felszaporodása."; "Megéri keserű szájízzel kelni és a nap végén lefeküdni?" és még 100 ehhez hasonló.
Nehéz, tudom. Jó válasz nincs, csak a lelked tudja igazán, hogy mi a helyes válasz a felmerült problémára. Ezt fentebb ecsetelted is. Sőt, még egy opciót is írtál, amit én is úgy gondolom, hogy hasznotokra válhat. Mármint az a lehetőség, hogy egy 3-ik embernek nyíljon meg.
Talán a fenti tanácsom azért is írtam, mert belül úgy gondoltam, hogy "ebből a két emberből így talán az egyik menthető lesz és boldog lehet". Azt hiszem arra gondoltam, Te biztosan tudod, hogy mit akarsz az életeddel. És az megteremthető. Vele, vagy nélküle, de megteremthető. Elég furán fogalmaztam, ami félre is érthető, de most jobban nem megy sajnos.
Minden esetre erőt, kitartást, sebezhetetlen lelket és megbeszélt gondokat szeretnék kívánni. És persze olyan szerelmet mindkettőtöktől, amely erős, mint a gyémánt!
Bocs, ha kusza vagyok, de ez a Ti hibátok :)