2012/05/28

Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.


Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.

4 megjegyzés:

  1. Üdv ismét, Szirtisas!
    Megindító ez a beszámoló. Azt mondod, Gergő olyan, mint egy gyerek, de szerintem nem olyan, hanem Gergő egy gyerek. Egy olyan gyerek, aki érezhetően erősen ragaszkodik hozzád, és nyilvánvalóan ezért igyekszik mindenben támogatni téged. Ezt a támogatást gyakran rosszul értelmezi, például olyankor, amikor nem vitatkozik veled, nem kritizál, hanem helyénvalónak tekint mindent, amit teszel, vagy tenni készülsz. Eszerint felnézhet rád, és bízik benned, sokkal jobban, mint magában. Ha nem így lenne, akkor előfordulna gyakran, hogy szembe száll veled, és megpróbál olyan irányba terelni, amelyet helyesnek tart. Nem ezt teszi, mert talán nem is hiszi, hogy bármiben igaza lehetne. De azért mentségére legyen mondva, hogy nem is olyan könnyű eligazodnia egy fiatalembernek egy olyan, meglehetősen rideg és ellenséges világban, amelyben sok szempontból rejtőzködő idegenként kell élnie. Mint neked is, aki időnként megpróbálsz kitörni, és (anyagi) erőn felül is megjutalmazod magad, meg, persze, Gergőt is: húzd rá, cigány, csak azért is, ha mindjárt az ingemért is!".
    Másfelől meg - és ez jutott eszembe először, amikor elolvastam a bejegyzésedet - remélem, Gergő is olvassa a blogodat, és legalább innen tájékozódhat a dilemmáid felől, amelyek bizony őt is erősen érintik.
    Ez a Gergő gyerek tehát, azt hiszem, egy önbizalom-hiányos, de szeretetre méltó és ragaszkodó srác, akinek segítségre és állandó támogatásra van szüksége szinte mindenben, beleértve azt is, hogy megpróbáljon bizonyos dolgokban a saját erejére is támaszkodni, például a tanulmányait nem zavaró állást vállaljon (értsd: próbáljon keresni), hogy hozzá tudjon járulni a közös kiadásaitokhoz. Nem biztos, hogy olyan egyszerű az, lehet, hogy sokkal bátrabban vágna bele, ha segítenél neki ebben is. Türelemmel, meggyőzve és biztatva őt, szép szóval és érezhető, kitartó szeretettel, amely világossá teszi az elkötelezettségedet, és nem ébreszt benne bizonytalanságot és félelmet veled és az összetartozásotokkal kapcsolatban.
    De én keveset tudok rólatok, ezért csak azt mondhatom, amit első nekifutásból érzek és gondolok. Azt azonban férfiasan bevallom, hogy elszorult egy kicsit a szívem, amikor ezt a vallomásodat olvastam. Ha Gergő gyerek lennék, most minden ízemben remegnék a félelemtől, és orrvérzésig faggatnálak arról, hogy milyen jövőt szánsz kettőnknek, meg arról is, hogy akkor mit tegyek, hogyan tegyem, mit ne tegyek... Meg, persze, mert önbizalmam, mint Szaharában a csermely, esdve kérném a segítségedet, mert nagyon akarok én, de fogalmam sincs, hogyan tegyem, amit tennem kéne. Ha te fiú, én lány, vagy fordítva, már akkor is könnyebb lenne a helyzet valamivel, de hát nem így van, és akkor is boldogulnunk kell, s én akarom is nagyon, hogy így legyen! Segíts nekem, mert ezzel mindkettőnknek segítesz! Gyerek vagyok, mint te, és amikor te inkább vagy az, mint én, akkor félek, hogy elveszítelek, vagy balhézol velem, ezért inkább nem merek vitatkozni. Szóval jók vagyunk mi mind a ketten, tizenkilenc, vagy egy híján húsz alapon. :) És jó lenne, ha ez így is maradna mindhalálig - hacsak lehetséges. Lehetséges, ugye? Még akkor is, ha időnként túltömött pipaként füstölgünk egymás felé. Az is része a bulinak, anélkül szinte lehetetlen. De milyen felemelő és boldog érzés, amikor véget ér a viszály, te, Szirtisas! :)
    De ha már gyerek ez a Gergő, akkor bánj is úgy vele, ahogyan egy gyerekkel kell! De leginkább légy vele türelmes, és ne vond meg tőle azt az "atyai" biztonságot, amelyet csak te tudsz nyújtani neki!
    Én így gondolom. Ugye, nem baj, hogy elmondtam? :)

    VálaszTörlés
  2. Én is Tucathoz hasonló módon gondolom a gondok megoldását. Gergő még láthatóan ill. olvashatóan "gyerekként" gondolkodik. Nem olyan erős a felelősség és félelem érzése, mint benned. Emiatt azt gondolom, hogy talán a legcélravezetőbb az lenne, ha vele mondatnád ki a lehetséges opciókat a fennálló problémák megoldására.

    Muszáj, hogy átlássa a pénzügyi helyzeteteket, hogy ő maga mondja ki azt, hogy bizony egy bevételi forrás kevés kettőtöknek. És ha a rávezetés után sem mondja magától azt, hogy segíteni akar és munkát fog keresni, hogy a pénzügyeitek rendeződjenek, akkor viszont a szájába kell adni a megoldást. Munkát kell keresnie, különben gondok lesznek.

    Én nem hiszem, hogy ebből konfliktusok lehetnek köztetek, hiszen elég nagyok vagytok és már földig ér a lábatok. A "Figyelj, Gergő! A segítségedre van szükségem! Neked is kellene egy négy órás meló, hogy ne ússzunk el a számlákban..." - kezdetű beszélgetésnek eljött az ideje. Gergő biztosan örömmel fog segíteni, hogy együtt lakhassatok!

    Bízz benne és bízz magadban is! Ez a helyzet is hamarosan meg fog oldódni. Hiszen mindketten jót szeretnétek!

    Te őt.

    Ő téged.

    VálaszTörlés
  3. Ja. Valahogy így. Ahogy a kis rágcsávó mondja. :) De nem összehajtani ám! Mer' akkó' megharapom mind a két kis lökött figurát!
    Lesz még mit megvitatni a következő évtizedekben, csak nyugi! ;)

    VálaszTörlés
  4. Köszi a tanácsokat! Most végülis Gergőnek egy évet ki kell hagynia mesterképzés előtt, úgyhogy ígyis-úgyis dolgozni fog. Már van is munkája, úgyhogy ez a része megoldódott. Az államvizsgája előtt nem akartam ezzel a témával zaklatni, de később biztos sor kerül rá. Örülük, hogy most változások vannak nála, hátha könnyebben átlátja majd a helyzetet - vagy nem tereli másra a gondolatait - ha dolgozik kicsit kikerülve az inkubátorból.

    VálaszTörlés