Mások talán a könnyebb utat választanák

Könnyebb lenne szakítani. Mindig könnyebbnek látszik elmenekülni a problémák elől, mint változtatni. Az ember szeret lusta lenni és büszke. Vannak viszont fontos dolgok az ember életében, mikor nem lehet lusta és a büszkeségét is félre kell tegye.

Gergővel megváltoztak köztünk a dolgok. Elmúlt a halogatás fázisa. Gondolom mindenkinek ismerős ez a helyzet egy kapcsolatban, mikor jönnek apróbb, nagyobb problémák, kényelmetlenségek, de az ember úgy van vele, hogy ez átmeneti, úgyis minden jó lesz, mert szeretjük egymást. Szerencsére korábbi kapcsolataimból megtanultam, hogy ez sajnos nem elég.

Az ember egy idő után besokall és vagy, ha már késő, akkor menekül és szakít, vagy lecsupaszítja magát, félreteszi elképzeléseit a másikról és mindent megbeszél vele. Rugalmasság kell ilyenkor, türelem, nyugalom, kitartás és a kapcsolatba vetett hit.

Nos, én nem vesztettem el a kapcsolatba vetett hitemet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem Gergőt, és tudom, hogy ő is szeret. Innentől kezdve nagy baj nem lehet, csak okosan kell cselekednünk.

Mióta összeköltöztünk, szépen lassan sok minden változott. Egyrészt, mint minden frissen összeköltözött pár, szembesültünk egymás apró hülyeségeivel, amiket nyílván nem vittünk magunkkal a találkozóinkra. Aztán ott az örök idegesítő faktor, hogy sokszor hiába vagyunk egy helyen, egy szobában, nem érünk rá egymással foglalkozni. Ő sokat tanul, zh-kra, vizsgákra, nyelvvizsgára stb., én pedig melózok, álltalában otthon. Korábban mindig hatalmas érzelmi bomba volt, ha egyáltalán láthattuk egymást. Ahogy elváltunk, rögtön vártuk a következő találkozást, folyton sms-eztünk, hosszú maileket váltottunk, chat-eltünk. Készültünk egymásra, különleges volt a hétköznapi robothoz képest találkozni. Mindig este találkoztunk a városban. Reggelig sétáltunk, fagyoskodtunk parkok, tereken, hidakon, játszótereken, télen-nyáron. Néha beültünk helyekre egyet kajálni, vagy inni egy-két sört. Volt, hogy már nagyon fáztunk és ittunk valahol egy forró teát, míg körülöttünk emberek buliztak, mi felmelegedtünk és beszélgettünk. Nem voltak lehetetlenek. Így is jöttünk össze. 

Tél volt, nagy hó. Mászkáltunk a Gellért hegyen kora este, aztán elsétáltunk a Feneketlen tóhoz. Akkor lehetett 8-9. Ott történt az első csók, meghatódás, ölelkezés. Ott lehettünk vagy egy órát a nagy hóban. Onnan elvillamosoztunk a Deákra, onnan felsétáltunk a Várba. Emlékszem, loholtunk fel a lépcsőkön a nagy hóban. Ott találtunk egy kigalt, csupa hó játszóteret, ahol órákig együtt voltunk. Az utolsó fél órában meg sem mozdultunk, csak szorítottuk egymást. Olyanok voltunk, mint egy megfagyott pillanat szobra. Egy idő után rájöttünk, hogy fázunk egy kicsit, csak nem nagyon éreztük, mert más érzéssel voltunk elfoglalva. Lemásztunk a lépcsőn, elsétáltunk a Margit szigetre. Olyan volt, mint egy mese. Minusz tíz fokban, hajnalban, térdig érő hóban, a barátoddal, akivel pár órája kezdtél el járni a kihalt Margit sziget a legszebb hely a világon. Nem volt ott senki. A hóban nem voltak lábnyomok. Sötét volt, a lámpák fényében szikrázott a hóesés, minden lábnyomunk ott maradt. Bátran foghattuk egymás kezét, beszélgethettünk bármiről. Miénk volt a sziget. Talán még kiabáltunk is, hogy mennyire szeretjük egymást, annyira nem volt ott senki. Visszafele láttuk a lábnyomainkat egymás mellett, néha egymásban. Láttuk, hol álltunk meg, tudtuk hol csókoltuk meg egymást. Elsétáltunk az Astoriához, ott beültünk egy teát meginni, mert már kezdtünk összefagyni. Onnan még sétálgattunk, aztán reggel elkísértem a vonathoz. Ott is találtunk egy csendes, havas zugot, ahol majdnem elaludtunk egymásnak dőlve. Emlékszem az érzésre. Alig volt már bennem energia, fáztam, de ezek egyáltalán nem zavartak, éreztem Gergő testének a melegét, és éreztem belül a zsongást a szívem környékén. Életemben előszőr igazán azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez az este annyira hihetetlen volt, annyira végtelen, annyira sok oldalú. Arra gondoltam, hogy ennél többre nem is tudnék vágyni, mint egy ilyen kapcsolatra. Soha nem bíztam így senkiben. Régóta ismertük egymást, de az a nap olyan volt, mintha ezer éve együtt járnánk, mintha mindent megbeszéltünk volna. Izgalmas, de mégis nagyon ismerős érzés. Soha sem felejtem el! Rengeteg ilyen éjjelünk volt még. A lábunk nem ismert határokat, reggelig sétáltunk. Voltunk a város minden részén, 3-4 hídon is átsétáltunk egy éjszaka. Volt, hogy busszal kimentünk a város szélére, órákig hintáztunk egy üres játszótéren, bebújtunk egy telefonfülkébe, mert azt be tudtuk fűteni. Álltalában egy fárasztó, melós hétköznap estéjén találkoztunk, reggelig együtt voltunk. Arra volt időm, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, aztán irány a fősuli. Bírtuk energiával. Az is vicces, hog soha nem fáztunk meg, pedig voltak necces helyzetek. Hóban-fagyban, kigombolt kabáttal, felhúzott pulcsival, esetenként letolt gatyával sem fagytunk meg. Hosszú hosszú idő alatt sem.

Rengeteg ilyen élményünk van együtt, ezekhez képest most megöl az unalom. Nagyon jól tudom, hogy azok mi voltunk és az érzés nem változott. Már csak azt kell megtalálnunk együtt, hogy hol a kulcs innen ki, a hétköznapok szürkeségéből.

Előjött bennem néha a menekülési ösztön, de érzem, tudom, hogy ez most más, mint a korábbi kapcsolataimban,. El sem tudom képzelni az életemet Gergő nélkül. Illetve nyílván tudom mi lenne, de valójában 6 éve kísérjük egymást bajban, örömben. Sokat változtam a hatására, rengeteget segített, egyedül nem tartanék itt. Nagyon messze lennék ettől az embertől, aki most vagyok. Nem lenne önbizalmam, nem érteném, nem értelmezném a körülöttem történő dolgokat illetve magamat, nem nyíltam volna meg, nem vállaltam volna fel magam a barátaim, családom előtt, ami mind- mind hatalmas változást idézett bennem. Ebben a helyzetben nem lehetek büszke, nem számítok, mert van MI. Emlékszem az érzésre, mikor felfogtam, hogy nem én vagyok, nem ő van, hanem van már MI is. Mintha eg felsőbb erő lenne, ami összeköt minket. Valami elemi kapocs, ami állandó szeretettel, boldogsággal, élményekkel ajándékoz minket, ha együtt vagyunk. Tisztelettel, szeretettel tartozom ennek az erőnek, ami túl mutat rajtunk, de velünk van. Most is tenni fogok, nem hagyom tovább beszivárogni a szürkeséget, akár felfogja Gergő, akár nem. Nem várok tovább, harcolni fogok, ha kell, mert van miért!