2011/11/03

Az érzelmek

Azt gondolom, hogy ez egy elég vitatott poszt lehet. Az érzelmek miatt.

Másképp gondolkodok az érzelmekről, mint a környezetem. Másképp, mint a kortársaim. Másképp, mint Gergő. Nagy az esélye, hogy másképp, mint ti. Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan és miért.

Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az ember részekből áll, a lelkéből (vagy szívéből), a szelleméből, a testéből, a hitéből és az érzelmeiből. A hitet most hagyjuk ki, ezt lehet vitatni, hogy kinek mekkora, vagy nem mekkora szerepet játszik az életében.

Lélek - szellem - test - érzelmek. 

Egyiknek sem szabad eluralkodnia a többi fölött. Furcsa volt nekem akkor ez a felosztás. Azt gondoltam, hogy az érzelmek és a lélek fedik egymást. Sokat gondolkoztam ezen, valamiért megfogott ez a gondolat.

Megpróbáltam e szerint a gondolat szerint értelmezni magamat, a helyzeteket amikbe kerülök, a cselekedeteimet. Főleg az érzelmeimet, mert ez a rész nem volt tiszta. Egyébként pont ezek, eléggé össze voltak kuszálódva, tinédzserkor, hormonok... Rájöttem, hogy valóban, az érzelmeim nem egyenlőek velem, csak egy részemet alkotják. Megtanultam szétválasztani a kategóriákat. Az a baj, hogy a magyar nyelvben az "érzem" szó nem egyértelmű, nem csak az érzelmeket jelenti, hanem intuíciókat, tudatalatti szellemi gondolatokat, testi impulzusokat is jelenthet. Az érzelem szóval nem fedik egymást.

Lehet, hogy ez most egy kicsit ködös. Van például egy helyzet. Valamiért féltékeny vagyok a páromra. A lelkem azt mondja, hogy szeretem, minden oké. A szellemem kételkedik, mert apróságokból arra következtet, hogy valami nem oké a másik viselkedésével. A testem nem nagyon számít ebben a kérdésben, maximum izgatónak találom, de ez itt most lényegtelen. Az érzelmeim pedig: ideges vagyok, dühös, csalódott, kiábrándult, fásult, bizonytalan... Közben tudom magamról, hogy miért érzem ezt, tudom, hogy nem tudom, hogy mi a helyzet valójában. Ettől megnyugszom. Mármit attól, hogy a bizonytalanság miatt dobálnak az érzelmeim, és nem kell csalódottnak éreznem magam, ha nem tudom biztosra, hogy van e okom rá.

Azt hiszem nem sikerült elég jól bemutatni, amit szerettem volna. A lényeg, hogy az érzelmek sokszor csak akaratlan reakciók bizonyos dolgokra, de megtanultam nem túlértékelni őket. Hogyha dühös vagyok valakire, akit szetetek, akkor nem üvöltöm le a fejét, mert nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok távolabb kerülni tőle. Az, hogy dühös vagyok, az egy dolog, hogyha meg kell oldani egy problémát, nekem nem segít. Sokszor a düh érzése, kifejezése csak megnehezíti a dolgokat, félreértéseket okoz. Ez a legtöbb érzelemre igaz egyébként. Ne értsetek félre, nem az elfojtást pártolom, hanem az értelmezést. Miért is vagyok dühös valójában, jogos, hogy ennyire belehergeltem magam? Végülis nem nagy a probléma, akkor üljünk le és beszéljük meg. Annyira könnyen ragadtatják el magukat az emberek és amint éreznek egy kis érzelem szikrát, azonnal beleélik magukat és a rabjai lesznek az adott helyzetben. Vajon azonosítják magukat, az öntudatukat az érzelemmel? Az érzelmeik alapján szülik a gondolataikat. Én, amikor csak lehetőségem van rá, függetlenítem a szellememet az érzelmektől. Hogyha fedik egymást, akkor remek, de sokszor nem fedik ám egymást. Lehet ám, hogy nagyon fura, hogy képes vagyok érzelmek átélésével párhuzamosan, akár attól függetlenül is gondolkodni. Ahogy én szemlélem a világot, az érzelmek csak egy alkotóelem, nem uralhatják az egész lényemet.

A barátaim, ismerőseim kérdezgetni szokták, hogy mitől vagyok olyan nyugodt? Hogy vagyok képes nem felvenni egy csomó mindent? Hogyan nem akadok ki dolgokon? Hogyan kapcsolom ki a félelmeimet? Ugyanúgy, ahogy a gondolataimat tudom irányítani, ugyanúgy, ahogy a testemet tudom irányítani, az érzelmeimet is tudom irányítani. Persze nem olyan mértékben és nem úgy, ahogy mondjuk a testemet mozgatom, de bizonyos szinten igen. Egyedül a lélek, az ami magától működik, ami mindenre kihat és, amit nem lehet és nem is kell megérteni.

Az érzelmek furcsa dolgok. Nem azt mondom, hogy ki kell őket kapcsolni. Azt mondom, hogy tudni kell a miérteket és nem szabad bedőlni nekik. Van mikor hasznos a düh, van mikor bajt okoz. Például az örömöt is lehet befolyásolni. Itt a pozitív gonolkodás, az apróságok felfedezése, az őszinteség, a nyitottság, a segítség, mind olyan dolgok, amikkel növelni lehet önmagunk örömét. A félelmet csökkenteni lehet, ha olyan eseményekre gondolunk, amiből győztesen jöttünk ki. Hogyha felidézzük, hogy milyen volt büszkének lenni akkor magunkra. Hogyha belátom, hogy ugyanaz az ember még mindig én vagyok. Másik módszer, ha az adott dolog, amitől félek,  jelentőségét fejtegetem magamban és bebizonyítom magamnak, hogy az egész életemet tekintve jelentéktelen a helyzet. Ezek nekem sokszor működnek. Tanultam gyerekkoromban agykontrollt. Nem használom úgy, ahogy tanították. A hozzáállásom változott. Beláttam, hogy több mindenre van befolyásunk, mint gondolnánk. Az érzelmekre például ez nálam abszolút igaz. Önbizalomra abszolút. A testünkre is. A szellemet befogadóbbá lehet tenni. A lelkünkre viszont nincs hatással.

Az a helyzet, hogy már nagyon fáradt vagyok és ezért itt befejezem most. Nem tudom, hogy mennyire volt érthető a gondolat, amit próbáltam összefoglalni. A reakciótokból majd megtudom :) Folytatom majd, ha úgy látom, hogy nem voltam elég világos!

6 megjegyzés:

  1. Egyébként, ha már itt tartunk én nem azonosítom magamat a testemmel. Nekem a testem egy eszköz, amit használok, ugyanúgy, mint a számítógép, amint most írok. Talán pont ezért nincs rám akkora hatással mások teste, mert nem azonosítom velük. A szellemet már jobban, de azt sem tudom összemosni a lélekkel. Hogyha egy fontossági sorrendet állítanék össze, az így nézne ki nálam:

    lélek › szellem › test = érzelmek

    Persze törekszem arra, hogy egyik alkotóelem se hatalmasodjon el, és egyiket se hanyagoljam el, de azért megvan a prioritás.

    VálaszTörlés
  2. Ajaj, fiatalember! :)

    Nagy fába vágtad a fejszét, és mivel belőlem is kifogy lassan a szusz, most csak megpróbálom kiszippantani a bejegyzésedben áramló, kavargó, örvénylő folyadékot, hogy a szárazanyag-tartalom is látható legyen. Remélem, nem az orrommal írom a végét. :)

    Eltekintve a forgalomban lévő, a rohamléptekkel gyarapodó részletekre alapozott, de egymást hol gyengítő, hol erősítő, mindenesetre imbolygó elméletektől, valljuk csak be őszintén, hogy semmi lényegeset nem tudunk a földi életről: sem az eredete, sem az (esetleges) "célja" nem ismert előttünk. Jól ismerjük viszont a földi ökoszisztéma természetét. Tudjuk, hogy minden földi faj és egyedei elemi erővel rendelkező, áthághatatlan és meglepően stabil, következetes programmal vezéreltek, melynek a lényege a lehetséges dominancia megszerzése. Minden szónak mély értelme, és kibontva könyvtárnyi terjedelmű analitikus eredménye van, de ettől aztán végképp tekintsünk most el! A "szárítmány" esszenciája: az egyedek életben maradásának és szaporodásának az áthághatatlan parancsa, amelyre minden egysejtű, minden többsejtű szervezet, és az utóbbiak minden egyes sejtje külön-külön is kényszerítve van. Ez az állatvilágban az ösztönök birodalma (a növényeket, minden lényegi hasonlóságuk ellenére most hagyjuk). Ez lenne tehát az egész földi élet primitív, és általános, minden állatban közös lényege: létrehozója és fenntartója.
    Az ember szereti kiemelni magát ebből a rendszerből, de ezzel folyton letér az igazság ösvényéről, s több-kevesebb bolyongás után visszakényszerül oda.
    Azt mondod, hogy az ember funkcionális részekre bontható, amelyek között még hierarchia is felfedezhető? Nos, ha igen, akkor az említett ösztönöknek jut a vezérszerep, ha tetszik, ha nem, tekintve, hogy az ember természete teljesen azonos lényegű az őt is magába foglaló ökoszisztémáéval. Az, hogy a központi idegrendszere képleteinek differenciáltsága eredményeként jóval értelmesebb lény, mint a többi állat, többnyire, és sajnos elsősorban csak annyit tesz, hogy sokkal hatékonyabban teljesíti az ösztönei parancsát: hatékonyabb az önzése, falkában tevékenykedik (melyen belül szintén öntudatos és önző individuumként éli meg önmagát!), kommunikál, alkot (átalakítja és sajnos fel is zabálja) a környezetét...
    Abban igazad van, hogy minden személyiségvonás fejleszthető az egyén adottságainak a határain belül, ide értve a testi, az értelmi, stb. képességeket, vagy akár az önuralmat is (el egészen a személyiség patológiás szuppressziójáig, lásd pl. meleg gyerek bigott vallásos családban!), amellyel az érzelmi impulzusait kontroll alatt tartja. De nem is ez most a lényeg, hanem az, hogy a fent elmondottakból következően, végletesen leegyszerűsítve, két alapvető érzelmi állapotban lehetünk:
    - félelem;
    - félelem-nélküliség.
    Mindkettő tovább részletezhető, árnyalható, de az érzelmek fúziója most mellékes, azt kell megértenünk, hogy az érzelmek, miként a többi, lelkinek (psziché) mondott funkciónk, nem választhatók el sem egymástól, sem pedig forrásuktól, a testtől. Minden élőlény integrált egész, úgy, ahogyan van, s mi ennek az eredőjét látjuk az egyes élethelyzetekben, állapotokban megfigyelhető viselkedéséből. természetesen voltak és vannak analitikus törekvések, amelyek a személyiségfaktorok hierarchiájára és különválasztására törekednek, de ezeket ma már szinte kizárólag a klinikum használja differenciál-diagnosztikai és/vagy terápiás célokból.
    Persze, léteznek élesen érzékelhető különbségek az azonos rasszbeli emberek között is (magas, alacsony, szőke, barna...; hetero, meleg, kolerikus...melankolikus; értelmes, gyenge értelmi képességű, debil, imbecil, stb.), amelyektől erősen függ a magatartás jellege és a személyiség reaktivitása, valamint formálhatóságának határai is, ide értve az általad említett önkontrollt is. Nem mindenki cortexe képes az egyes funkciók terén ugyanolyan teljesítményre, s e különbségek egyenként és külön-külön nem is alkalmasak a személyiség értékelésére...

    VálaszTörlés
  3. (folytatás)
    Nem kellett volna most belevágnom, mert ez erősen a szakmámhoz tartozó, kiterjedt tudományközi és rendszerszemléletet feltételező kérdés, amelyet kapkodva-csapkodva nem lehet összefoglalni, ennek, akár az elemi megértéséhez is bizony több egyetemi kurzus végighallgatása szükséges. Lássuk inkább röviden a példádat, a féltékenység természetét, tényleg mellbevágóan egyszerű interpretációban! A szót nem szemantizálom, ['fél' > ...], de azt fontos látni, hogy a jelentése szakmai szempontból félrevezető, hiszen a féltékenységnek több, egymáshoz alig hasonlítható változata és megjelenési módja van. Ezek közül mi most a szerelemféltésre vessünk egy röpke pillantást:
    Az emberre és még bizonyítottan néhány állatfajra, főleg főemlősre jellemző szerelem a szaporodási ösztönkör - az egyszerűség kedvéért mondjuk így most - esztétizálódott, de az egész organizmust szaporodásra hangoló megjelenése. A cél tehát a saját génállomány átadása a bonyolult, de roppant konzekvens és alapvetően nem tudatosan kiválasztott (a szenzológiai hátteret most nem elemezzük) partnerrel az utódoknak. Ez, nemi orientációtól független (tehát a melegekben is ugyanúgy meglévő!), elemi erejű késztetés, amely igyekszik minden akadályt elhárítani, el egészen a rivális, vagy akár a visszautasító partner megöléséig, bár utóbbi inkább az emberek körében jellemző. Vagyis a féltékenység nem egyéb, mint elemi erejű félelem a gének átadásának a meghiúsulásától, s még egyszer: a melegekben is teljes intenzitással működik. Önféltés, FÉLELEM. Ez a kulcsszó, ezért próbáltam sematizálni fentebb a földi lények alapvető érzelmi vektorait. Az pedig, hogy ki hogyan éli meg a félelmeit, valóban a személyisége egészétől, de nem kevésbé a pillanatnyi (testi-lelki egészségi) állapotától, és így nyilván a kognitíve belátható perspektíváktól is függ. Nem véletlen az sem, hogy napjainkban, amikor a mindennapi megélhetéssel kapcsolatos félelmek állandósulnak a társadalom széles rétegeiben, egyre könnyebben kiborul a bili: nő az emberek és csoportjaik agressziószintje, zsugorodik a tolerancia és a szolidaritás, vagyis kriminalizálódik a társadalom. Ezért sokasodnak meg ilyenkor a családi tragédiák is, beleértve a szerelemféltés motiválta életellenes cselekményeket is, de akár a gyerekek bántalmazását, a súlyos nevelési hibákat (pl. a meleg gyerek
    elutasítását is!)... Az tehát, hogy te, Alejandro, mekkora önuralommal kezeled a külső és belső konfliktushelyzeteket, sok mindenen múlik, nem elvitatva a különböző, sikeresen elsajátított módszerek (pl.
    agykontroll) alkalmazásának a jelentőségét, meg a beléjük vetett hitet (pszichés placebo hatás) sem.

    No, a lényeg, hgy ez hallatlanul izgalmas és összetett kérdés, amiről bizony érdemes hosszasan elbeszélgetni! Örülök, hogy a saját életedből vett tapasztalataidon és kétségeiden keresztül elővetted ezt a dolgot! Talán mások is bekapcsolódnak a probléma megvitatásába. Jó lenne megtudni, mit gondolnak erről! :)

    De most már tényleg csak fél tucat vagyok, vagy már annyi se. :)

    Jó éjt!

    VálaszTörlés
  4. A hetedik napon megpihent a Mester. Oké, meg is érdemel egy kis pihenőt, mert sokat munkálkodott. Csak nehogy igaz legyen:
    "...megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala". (Mózes I.2.2) :D

    VálaszTörlés
  5. Bocsi,
    Nem akartam eltűnni, de azért a napi 2-4 bejegyzés nem tekinthető normálisnak, még akkor sem, ha épp nincs munkám :) Gergő itthon van, most épp beindult a karrierem is, család, barátok, mindenki engem akar. Azt megígérhetem, hogy nem fogom abbahagyni, lesz heti egy-két bejegyzés, ha nem is minden nap. Eléggé furcsa hangulatban telt a múlt hetem, lehet azzal zárkóztam el a bezárkózás elől, hogy kiírtam magamból mindent. Most épp illusztráció sorozaton dolgozok, úgyhogy most kirajzolom a dolgokat...

    VálaszTörlés
  6. Rendben, Mester! Ez egyszer még megbocsájtva! ;) :D
    Hogy mi (ki) tekinthető normálisnak..., ööö..., hagyjuk! Ez hosszú! Meg aztán, okkal tarthatok attól, hogy én sem vagyok az. Nem is akarok az lenni! ;) Dög unalmas lehet... :S
    ;)
    :D
    Rajzold ki a dolgokat! :)

    VálaszTörlés