Bővült a csapat

Előszőr beköltöztünk ketten a lakásba, ősz végén. Gergő és én. Aztán tavasz közepén jött a kutyánk. Furcsa volt elsőre, hogy nem csak ketten vagyunk, hanem másra is kell figyelni. Összeszoktunk, kis család lettünk...

Már a beköltözésünktől kezdve igyekeztünk a baráti társaság központi helyévé alakulni. Volt is itt pár emlékezetes péntek esti buli. Korábban nem nagyon keveredtek Gergő és az én barátaim. Mindketten találkoztunk egymás társaságával / társaságaival, de valahogy nem volt lehetőség közös alkalmak szervezésére. Nekem lényegében egységes a baráti köröm, mind együtt végeztünk a főiskolán. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sokat dolgoztunk közösen stb. Gergőnek viszont rengeteg bartja, ismerőse van. Sokan közülük nem is ismerik egymást, vagy csak látásból. Ő több különböző klikk tagja. Évfolyamtársak több szakról, alsóbbévesek, kolisok stb. Aztán ott vannak még az otthoni barátai, a huga baráti köre és a meleg ismersei is. Ezért sem lehetett mindenkit idehívni, mert nagyon vegyes a társoság. Próbálkoztunk lakásavatóval, tematikus bulikkal, moziással, kocsmatúrával, de mindig csak az én társoságom jelent meg... Van egy lány, akit nagyon megkdveltem Gergő ismerősei közül. Innentől kedve Évi. Még az összeköltözésünk elötti nyáron ismetem meg. Egy csajnak volt búcsúbulija, odafele találkztunk vele a utcán. Nekem első pillanattól kezdve szimpi, le is ültünk beszélgetni. Hamar belefutottunk, hogy honnan ismerem Gergőt, találkoztam -e a barátnőjével stb. Kicsit kellemetlen volt ebben az odőszakban, hogy Gergőről csak páran tudták, hogy meleg, nehéz volt kötetlenül beszélgetni az ismerőseivel... Aztán Gergő félrehívta Évit, elmesélte, hogy én ki vagyok stb. Továbbra is jót beszélgettünk. Később összefutottunk párszor, olyan is volt, hogy Gergőnek el kellett utaznia az utolsó vonattal, mi meg még folytattuk a beszélgetést. Közel lakik hozzánk, tavasszal gyakran átjött Gergővel együtt tanulni, beszélgetni, borozni. Igazából ő az egyetlen Gergő barátai közül, aki maximálisan szimpi, és nem érzem rajta a kötelező jópofiskodást, mint sokaknál. Az én társaságommal is összeismerkedett, beleillik a csapatba :) Mostanában volt pár buli, ahova Évi elhozta a barátait, jöttek az én barátaim is. Gergőnek nem is nagyon volt beleszólása a dologba, de jól alakult minden. Az államvizsgára is itt tanultak, sőt még 5 barátjuk is átjött, közben a munkatársammal a konyhában melóztunk. Elég vicces volt :)

A társoságomból az egyik lány nemrég szakított a barátjával és ez beindított nála egy folyamatot, hogy sok szempontból változtatni akar az életén. Egy bulizós estén megkérdezte, hogy beköltözhetne -e hozzánk. Eljátszottunk a gondolattal. Röhögtünk egy csomót, aztán arra jutottunk, hogy miért ne? 2 nap múlva jött a cuccaival, azóta 4-en vagyunk. Gergő morgott az elején, nem tudta elképzelni gyakorlatban a helyzetet. Én éreztem, hogy jót tesz majd nekünk. Egy vidám csaj, pörög, az a típus akivel mindig történik valami. Én élvezem, hogy nem csak 2 ember van körülöttem, a munkatársam és Gergő, így több inger ér. A kutya is kevesebbet van egyedül, Gergő sem unatkozik magában, ha későn jövök és anyagilag is jobban járunk. Egyenlőre működik a dolog. Gergő is kibékült a helyzettel, így hogy csak előnyét tapasztalja.

Ennyit most az együttélésről, zajlik az élet :D

Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.

Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.

Régi ismerősök

Az egyik ezeréves ismerősöm meghívott facebookon egy event-re. Kiderült, hogy csupa régi barát találkozna, mert épp egy városban vagyunk, épp belefér egy este. Ezekkel az emberekkel annó a gimiben nyári táborokat szerveztünk gyerekeknek. 5 évig összetartottunk, szerveztünk, kreatívkodtunk, vagy csak együtt lógtunk. Az állandó bandában én voltam a legfiatalabb. Már akkor is mindenkit más terület érdekelt, mindenki máshol tanult tovább, de nagyon nyitottak és kíváncsiak voltunk, így sokat tudtunk mesélni egymásnak.

A gimiben, általánosban mindig csak 1-1 emberrel voltam jóban, mindig volt egy aktuális barátom ( általában lány ), de közösségi szinten jelentéktelen voltam. Azt gondoltam magamról, hogy sokaknak unalmas, vagy túl furcsa lehetek, ahoz, hogy népszerű legyek. Sok mindennel nem értettem egyet, amit a kortársaim műveltek, de nem akartam a szeretetükért cserébe önmeghasonulásokon keresztül menni. Elfogadtam, hogy sosem leszek a társaság közepe, sosem fogok hiányozni, ha valahova nem megyek....

Mikor bekerültem ezek közé az emberek közé a táborban, hamar jöttek olyan helyzetek, mikor mindenki rám figyelt. Kreatív ötletekben sosem szenvedtem hiányt, ott pedig pont erre volt szükség. Nem kellett sok idő, hogy a bénító érzés elmúljon, mikor tizen figyeltek, ha megszólaltam. Nagyon megszerettem őket az első táborban. Elkezdtünk összejárni utána, nagyon jó érzés volt egy közösség egyenrangú tagjának lenni. Egyébként a végére majdnem céget is alapítottunk, hogy egy iskolától független gyerektábort összehozzunk, de sajnos ez nem jött össze...

Többen külföldre mentek, mindenki új társaságokba került, elvesztettük egymást. Néha-néha egy-egy emberrel összefutottunk, de mindig mindenki rohant, vagy volt valami, amiért felszínesek maradtak az utóbbi idő rögtönzött találkái. Magamban le is mondtam erről a társaságról. A fősulin megtaláltam az igazi közösséget. A volt barátnőmmel való szakítás után, már minden kapcsolatom lezárult a gimivel. Facebookon is töröltem azokat, akikkel évek óta nem vettük a fáradtságot, hogy beszéljünk... Kicsit sajnáltam, hogy úgy éltem 12 évig egy helyen, hogy nem maradt onnan egy barátom sem, de ezt betudtam annak, hogy ott nem is tudtam önmagam lenni, nem csoda hogy mióta ez megtörtént, másokkal barátkozom.

Szóval most találkoztunk ezekkel az emberekkel. A régi csapat 70%-a ott volt. Kicsit iszogattunk is, így egyre őszintébb lett a társalgás. Az egyik lánynak, miután rákérdezett a szerelmi életem aktuális fejezeteire, elmeséltem Gergőt. Jót dumáltunk róla. Aztán elmeséltem még egy, és még egy régi ismerősnek. Egy idő után az asztal felém eső fele erről beszélt. Könnyűnek éreztem magam, a szituációt természetesnek. Éreztem a tiszteletet egy-két ember szemében, hangjában. Többeket meglepett, hogy ilyen nyílt vagyok és merem vállalni magam. Apám is előkerült mint téma... Azt mondták, hogy látszik rajtam, hogy sokat értem ezek miatt. Kiderült, hogy az egyik lány már hallott róla, hogy nekem van Gergő. Rövid győzködés után kiderült, hogy a volt barátnőm elmesélte egy barátnőjének, ő a bátyjának, ő pedig ennek a lánynak. Elmondtam, hogy tulajdonképpen nem zavar. Már túljutottam azon a fázison, hogy csak olyan emberekkel osztom meg, hogy meleg vagyok, akik biztosan nem mondják tovább senkinek. Nyíltan vállalom a helyzetemet, mert nem hiszem, hogy bármi titkolni valóm lenne, vagy bármi lényegesben különböznék a többiektől. Elmondtam, hogy a környezetemben mindenki tudja, és nem ér atrocitás emiatt. Elmondtam, hogy nagyon szeretem Gergőt és ezt nem félek titkolni, hiszen miért kéne a boldogságot titkolni. Éreztem azt a légkört, mint annó a táborokban. Nyíltságot, korrektséget, kíváncsiságot, támogatást... Jól esett. Többen mondták, hogy szívesen megismernék Gergőt. Többen mondták, hogy vannak meleg ismerőseik, de senkitől nem tapasztaltak ilyen fajta nyíltságot és magabiztosságot, ilyen téren. Erre annyit tudtam mondani, hogy van miért ( kiért... ) azt éreznem, hogy jó úton járok. A titkolózás nem az én kenyerem, így hát nyílan élek úgy ahogy.

Beszéltek az egyik közös ismerősről. Ő is a régi banda tagja, de most nem jött el. Többek szerint meleg, de nem vallja be magának sem. 24 éves és soha nem volt senkije. Kérdezték, hogy hogyan tudnának neki segíteni, hogy elfogadja magát. Nehéz dolog ez, mondtam én. Ez egy olyan folyamat, amit az embernek önmagával kell megvívnia. Ebbe kívülről beleszólni nem nagyon lehet, csak támogatást nyújtani. Persze, ha az ember szerelmes, akkor minden sokkal könnyebben megy. Mondták, hogy legközelebb talán ott lesz, ha ilyen találkozót szervezünk. Mondták, hogy kíváncsiak a véleményére. Hátha lesznek kérdései hozzám, hátha tudok neki segíteni. Mondtam, hogy vannak a környezetemben emberek, akik nyílvánvalóan melegek. A hugom lehet, hogy leszbikus. Tudják, hogy mi az én sztorim, látják hogy lehet így élni, látják hogy a bántások is elkerülnek. Csöndben vannak. Négyszemközt sem vallanak nekem, nem kérdeznek, csak mégjobban tagadnak. Társ nélkül borzasztóan nehéz lehet ez. Egyébként is sok ismerősöm, barátom panaszkodik, hogy nehéz normális körülmények közt ismerkedni, hát még azonos neműekkel. Nem akarnak elkurvulni, nem bárki kell nekik, hanem egy társ. Nem akarnak nagy ügyet csapni a szexuális orientációjukból. Nem tudom hogyan tudnék segíteni. Bárkivel szívesen beszélgetek a témáról, de senkit sem fogok erőszakkal coming out-ra kényszeríteni. Az első lépcső, hogy magadnak áttörd a falad. Ezt kívülről vagy nem lehet, vagy ha sikerül, lehet hogy az illető még nem elég erős, hogy felvegye a harcot a külvilággal. Kívülről lehet támogatni, kaját bedobálni, a kinti világról mesélni...

Örültem, hogy bővült a köre azoknak, akik előtt önmagam vagyok. Örültem, hogy jót beszélgettünk. Remélem, hogy lesz folytatás!

Egyedül Madridban

Elutaztunk Gergővel Franciaországba. Egy vicces Brüsszeli délután után mentünk tovább Bordeaux-ba a nővéremhez. Egy hétig nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget szórakoztunk, finomakat ettünk, gyönyörű helyeken jártunk, teljesen kikapcsolódtunk a hétköznapokból. Otthon hagytam a munkát, lazítottam, feltöltődtem. Ma délutánra Madridba értünk, kivettünk egy elég olcsó, szép szobát. Sétálgattunk, élveztük a 26 fokos meleget. Este felkerekedtünk, elég volt egy pólóban elindulni, olyan jó az idő. Találtunk egy meleg pubot, beültünk. Most együtt sörözünk, felhőtlenül boldogok vagyunk. Senkit sem zavar, hogy fogjuk egymás kezét, összebújunk...

Sajnos ezeknek a dolgoknak a nagy része fikció...

Brüsszelben ellopták Gergő táskáját az irataival, nem tudtuk, hogyan jussunk tovább a franciákhoz. Hosszú sztori, de a brüsszeli hatóságok inkopetenciája miatt minden kétségbeejtően lassan intéződött. Végül egy éjszakát a belgáknál aludtunk, gyorsvonattal hagytuk el az országot. Ezek nem voltak benne az alap költségvetésünkben, a nővéremtől kellett kölcsönkérnem. Bordeaux-ban napokig tartott mire elengedtük magunkat. A nővéremék mindent megtettek a férjével, hogy jól érezzük magunkat, tényleg nagyon jó programokat csináltunk. Aztán jöttek a munkával kapcsolatos problémák, veszekedés neten a társammal... Úgy tűnt, hogy végül minden elintéződött. Gergő szülei kiküldték gyorspostával a lejárt útlevelét, lebeszéltük a légitársaságokkal, hatóságokkal, hogy azzal utazhasson. A csomagnak nyoma veszett, Gergőnek Franciaországban kellett maradnia. Az eltűnt személyie másolata nem volt elég a légitársaságnak. Amint megérkezik hozzájuk az útlevél, veszek neki új repjegyeket. Hogyha egyáltalán nem kapja meg az útlevelet, akkor Párizsba vonatoznia, a konzulátusnál ideiglenes útlevelet kell csináltatnia, hogy onnan repülhessen haza... Most Madridban ülök egyedül egy meleg pubban, sörrel az asztalomon. A telefonomról pötyögök. Mellettem egy meleg pár fogja egymás kezét, viccelődnek, beszélgetnek, gyűrű van az ujjukon... Kedvem lenne sírni, de csak tompa dühöt, keserű szeretetéhséget érzek. Kicsinek érzem magam, elveszettnek, becsapottnak, kiszolgáltatottnak. Ma este a sör és a doboz Chesterfield a barátom...

Ui: Hogy mondhatja egy belga rendőr a rendőrségen egy meglopott, kiszolgáltatott, személyazonosságától megfosztott turistának - aki nem mellesleg szintén EUs országból jött - hogy nem érdekli a problémája, kopjon le, másnak is van problémája?!?

Egyedüli pozitívum, hogy a kényszerhelyzet feloldotta a nyelvi gátlásaimat és már az első nap többet beszéltem franciául és angolul, mint az elmúlt öt évben összesen. Hogyha a nyelvvizsgán olyan szituációt kapok, hogy egy belga rendőrrel kell veszekedni a reptéren, nem fogok zavarba jönni...

Franciaország

Eddig kétszer voltam Franciaországban. Egyszer gimi másodikban, egyszer pedig a harmadik fősulis évemben. Mindjárt kifejtem bővebben is az élményeimet, gondolataimat. Azért kezdtem bele most ebbe a témába, mert kicsi több, mint két hét múlva Gergővel együtt kimegyünk egy hétre ;)

A nővérem kint él. Korábban Bordeaux-ban laktak a férjével, de egy-két éve kiköltöztek az óceán partra. Még nem voltam a házukban, nagyon kíváncsi vagyok. Gimiben már 2 éve tanultam a franciát, mikor a 18. szülinapomra meghívtak a nővéremék 2 hétre. Amíg nem volt közöm a nyelvhez szimpatikus volt nekem a francia kultúra. Sajnos az első francia tanárom nem volt jó pedagógus, nem sikerült érthető rendszerben szemléltetni a nyelvet, nem voltak izgalmasak az órák, sok szöveget kellett szórul szóra megtanulni, és ez mind elvette a kedvemet. Sajnos nincs jó nyelvérzékem - négyünkből egyedül a nővéremnek jutott - és a francia nem is túl könnyű, úgyhogy mindent összevetve nem voltam jó ebből a tárgyból. Egy idő után a francia nyelv az országgal együtt bekerült a szar skatulyába a fejemben...

A két hetet imádtam Bordeaux-ban ;) a város, a programok, a színes emberek, az élni tudás, az ízek, a pörgés, mind felcsigáztak. Nem sokat szólaltam meg kint, de valami mégis ragadt rám, új tanárt is kaptunk, végülis megtáltosodtam. Érettségiztem is franciából, francia gyökerű fősulira jelentkeztem, franciául vizsgáztam...

A fősuli alatt évente kétszer szólaltam meg franciául, úgyhogy így lassan négy éve, hogy kopik a nyelvtudásom. Megintcsak nem tudok megszólalni. Sokmindent értek, de egy szó sem jönne most ki helyesen.

Harmadévben kimentünk az anyaiskolába egy hónapra Párizsba. Maga az egy hónap fantasztikus volt a barátaimmal, de mindegy lett volna, hogy hol töltjük, milyen városban. Párizs nekem nagy csalódás volt. Borzasztóan felszínesnek tűnt. Ott a sok giccs az ember képébe tolva, mellette meg az erőszak, mocsok, rohanás, képmutatás, gőg, kirekesztés, szervezetlenség, tökölődés. Az tény, hogy a szórakozáshoz, az élet apró örömeihez, a részletekhez mesterien értenek, de sok minden csak álarc ott. A mertó ugyan mindenhova elvisz, de nagyon zsúfolt, mocskos, szűk, lehangoló, fusztráló, büdös. Egy-két állomás átláthatatlan labirintus. A felújításoknál elfelejtenek tájékoztatni, a beléptető rendszer meghibásodásánál tehetetlenek, a bőröndöd nem fér át a kapukon adott állomásokon, de erre semmi sem figyelmeztet, csak ha már a labirintus közepén jársz, az utolsó mertó után rádzárják az aluljárókat, ha nem hallod az elromlott hangosbemondó figyelmeztetését, a felszálló utasok nem engedik előre a leszállókat, bizonyos mozgójárdás aluljárókban a fal méterenként le van szarva... Nem ezt várná az ember egy túlhájpolt világváros híresen kiterjedt metróhálózatától. A boltokban gyakran alacsony problémamegoldó képességgel rendelkeznek az eladók, - ez a lakásunk melletti bio boltra nem volt igaz :) - a francia fiatalok elutasítóak voltak velünk szemben (szintén külföldről érkezett diákokkal találtuk meg csak a közös hangot...), az utcán gyakran belénk kötöttek. Az emberek ugyan nagyon elfogadóak, de ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy le sem szarják egymást. Mindegy, hogy két férfit látnak csókolózni az utcán, szaró csövest, vagy verekedő fiatalokat, hidegen hagyja őket, mennek tovább. Nem voltam korábban világvárosban, ez a része nem nekem való.

Na mindegy, sokat tudnék még mesélni, sok kis sztorit, pozitívakat is persze. Most megint Bordeaux környékére megyünk, kíváncsi leszek huszonéves fejjel, egy meleg pár egyik feleként milyen lesz Dél Franciaország!

Egyébként a családomból a nővérem reagált a legpozitívabban, mikor előbújtam. Nem találkoztunk még, mióta tudja, de folyton hívogatnak a férjével, hogy menjünk ki, mutassam be Gergőt stb. Gyerekkoromban nagyon közel voltunk egymáshoz, sok időt töltöttünk együtt. 16 év köztünk a korkülönbség, a második anyukám volt gyakorlatilag. Mindigis nagyon hasonlítottunk egymásra, érdeklődésben, habitusban, humorban egyaránt. Tini éveim elején kiköltözött és pár év alatt teljesen leredukálódott a kapcsolatunk 1-2 évente találkozásra, rövid felszínes beszélgetésekre. Régóta várom, hogy egyszer újra egymásra találjunk, hogy megismerje azt az öccsét is, aki a fősulin lettem. Talán most jött el a pillanat...

Szép és nehéz

Több félig megírt bejegyzésem vár befejezésre, de most mégis egy újabba kezdek.

Lecsendesedtem mostanában. Elmúltak a belső viharok. Vannak munkáim, ezerrel készítjük elő a munkahelyünket a legjobb barátommal. Az időm, energiám nagy részét most ez teszi ki. Nem erről szeretnék írni, pusztán bevezetőnek szántam. Ilyen körülmények között születtek a gondolataim, amik következnek...

Nem látom már annyira szélsőségesnek a helyzetünket Gergővel. Elgondolkoztam, hogy mindent összevetve haladnak a dolgaink. Nem tűnik olyan intenzívnek a kettőnk közössége, mint korábban, de valójában ez csak a felszín. Nagyon fontos dolog zajlik most a háttérben, fontosabb, mint a kezdeti izgalmas lendületben együtt vígadozni. Az nem nehéz, az a Világ legegyszerűbb dolga. Másfél évig minden ment magától, az egy ajándék volt. Megéreztem általa, hogy mivel állok szemben. Komoly döntésekre ösztönzött, cselekedetekre, hogy felvállaljam önmagam. Most ott tartok, hogy felvállalom Őt. Az a lendület mindig emlékeztetni fog rá, hogy van értelme miért csinálni. Sokszor voltam türelmetlen az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy a szeretet mindent azonnal megold és mindenből tündérmesét varázsol. Sajnos ez nincs így. Szégyenlem, hogy azt gondoltam, ez az ő hibája. Azt gondoltam, hogy bennem nem változott semmi, a lelkesedésem, tetteim is ezt támasztják alá, mégis minden romlik, akkor benne változott valami. Már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mindketten ugyanolyan komolyan gondoljuk az első perctől kezdve ezt a kapcsolatot.

Nem könnyű ma Magyarországon melegnek lenni. Nagyon sok dolog bizonyította nekem az ellenkezőjét az utobbi időben. Mégis félek, mégsincs vége ennek az útnak. Megtaláltuk egymást a párommal. Szétválaszthatatlannak érzem magunkat. A barátaim, családom támogatnak. Összeköltöztünk, nem kell sokat nélkülöznöm Őt. Egyre jobban félek, mert életemben előszőr érzem, hogy igazán van veszíteni valóm. Félek, hogy kiderül, hogy valaki becsapott. Félek, hogy talán én rontom el, és nem tudok megfelelni annak a képnek, ami miatt kitartanak mellettem az emberek. Félek, hogy valaki ki akar majd kezdeni minket. Nincsenek meleg barátaim, valami gát még nem szakadt át ezzel kapcsolatban. A páromnak van egy-két meleg haverja, de nics szoros kapcsolata melegekkel. Valamiért bizalmatlan vagyok. Nyáron voltak kísérletek, hogy meleg helyekre menjünk Gergővel, de hamar megfutamodtam. Gyanakvó vagyok, féltékeny, nem tudom elengedni magam, rossz érzésem van ilyen helyeken. Nem tudom megmagyarázni, de bánt. Bízom Gergőben, bízom a kapcsolatunkban, nem hiszem, hogy bárki közénk állhatna, de mégsem vagyok nyugodt. Ezért írom ezt a blogot, mert mégiscsak keresem a kapcsolatot melegekkel. Nem zárhatom magamat, magunkat burokba, mert az egyrészt ellenkezik a nyitottságra törekvéssel, ami alapvetően meghatároz, másrészt úgyis visszaüt. A helyen, ahol a stúdiónk lesz, tuti lesznek melegek. Félek is és kíváncsi is vagyok. Szeretnék érdemben beszélgetni sorstársakkal, talán barátságok is kialakulnak, de tartok tőle, hogy talán nekik máshol van a határ. Nem akarok senkit sem megbántani a túlzott bizalmatlankodásommal.

Az egyik munkaadóm egy fiatal srác. Első találkozásra szimpi volt, jót dumáltunk egy sör mellett. Egy kicsit zavart a szerénytelensége, de alapvetően nyitott, kreatív embernek tűnt. Második alkalommal már én sem szerénykedtem, mert nem akartam gyengébbnek tűnni, visszaüthetett volna a melóban, ha nem tekint egyenrangúnak. Örültem, mert ritkán tudom elengedni magam idegenek társoságában, és fiúkkal is ritkán beszélgetek jókat. ( Zavar is ez engem, mert lány társaságban akaratlanul is feminimebb vagyok, mint lennék amúgy. Fiú barátom nem sok van, mert a fősulin nagyon el van tolódva a nemek aránya a lányok javára, korábbról meg nincsenek kapcsolataim ) Jó érzés volt, hogy szimpi vagyok egy idegennek és hasonló a világnézetünk, még akkoris, ha máshonnan jöttünk. A meló kapcsán nézegettünk képeket a telefonomról és sajna nemcsak az odaillő képek kerültek elő. Semmi intim nincs a telefonomon, meg sehol sem "megörökítve", ennek nem vagyok a híve. Gergővel és az egyik közös barátunkkal, egy lánnyal voltunk egy vicces turkálóban, és hülye jelmezeket próbáltunk, lefotóztuk egymást, közben rengeteget röhögtünk. Volt egy kép, amiben olyan magassarkúban állok, aminek nincs talp része, csak konkrétan a lábujj..., na ezt mutattam meg véletlen a megrendelő srácnak a munkaképekkel együtt... Nem voltunk teljesen józanok, valahogy kidumáltam magam, de utána minden megváltozott. Érezni kezdtem, hogy a közeledése egyre kevésbé baráti, már-már nyomulás. Zavarba hozott, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban így van-e, vagy csak én képzelem. Meghivatta magát hozzám, a lakásra a következő megbeszélésre. Ciki lett volna lemondani, de elég kényelmetlen volt nekem ez az egész. Épp telefonáltam a boltban, mikor vett 4 üveg bort, mikor jöttünk a lakásba. Kitalálta, hogy vetítsem ki neki a terveimet a projektorral. Egy idő után egy ágyon ültünk mind a ketten a sötétben, közben próbált leitatni... Egyébként nem csinált semmit, valószínű nem mert áthatolni a páncélomon. Azon kívül, hogy kedves voltam vele és meséltem énis mindenféle vicces fősulis sztorit, a jelét sem mutattam, hogy érdekelne. Az átható nézését se reagáltam le sehogy, úgy tettem, mintha észre se venném. Ezen a ponton már eléggé idegesített, mert nem nagyon tehettem semmit a kedvesség határain belül. Komolyan már azt vártam, hogy lépjen valami egyértelműt, amit egyértelműen el tudok utasítani, hátha akkor tisztázni tudjuk a helyzetet és barátilag folytatni. Felhívott a legjobb barátom, a lány, akivel együtt dolgozunk. Innentől kezdve Ildi. (Asszem már adtam neki itt fedőnevet, de nem emlékszem rá, majd visszakeresem) Hívott egy helyre pár közös barátunkkal borozni, mondta hogy vigyem nyugodtan ezt a srácot is. Megkönnyebültem, hogy nem ülünk tovább a sötétben. Közben megfogadtam magamban, hogy többet nem hozom magam ilyen helyzetbe, és a srácnak is mihamarabb a tudtára juttatom, hogy állítsa le magát, mert nem akarok tőle semmit. A többieknek egyáltalán nem volt szimpi, a már említett szerénytelensége miatt. Ilditől arrébb megkérdeztem, hogy szerinte is nyomul-e rám, mondta hogy nem lehet nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy ez egyoldalú. Mikor wc-n voltam később, állítólag már annyira nem bírták elviselni a srácot, hogy Ildi kerek perec közölte vele, hogy van barátom hosszú ideje és ne is reménykedjen... Nem sokkal később le is lépett, pont mielőtt Gergő megérkezett volna. Nem igazán örültem a közbeavatkozásnak, mert az egy pillanatig sem volt kimondva, hogy meleg vagyok, és még valahol belül hittem abban, hogy csak én dimenzionáltam túl ezt az egészet és valójában a srác csak barátilag közelít. Meg volt a lehetősége, hogy ezek után hülyekavarósbuziként viselkedjen velem, akár meleg, akár nem. Végülis nem jött ez elő többet. Azóta már közös stúdióként működünk Ildivel, a további munkákat együtt csináltuk, a megbeszélésekre is együtt megyünk el. Az első ilyen alkalommal a srác vérig volt sértődve, hogy nem egydül mentem. Látszott rajta, hogy belül fortyog, de próbált kedves lenni. Mekiben találkoztunk, de át akart menni egy nyugisabb helyre, úgyhogy beltünk egy romkocsma kihalt szobájába. Mi csak teáztunk Ildivel, ő sörözött. Csak a munkára akartuk szánni az időt, eltekintve a bájcsevejtől. A srác győzködött minket, hogy igyunk vele, de nem kértünk aloholt. Mikor elment magának még egy körért, két sörrel jött vissza, az egyiket nekem hozta. Kérdeztem, hogy és Ildinek miért nem hozott, az volt a válasz, hogy nem kért. Mondtam, hogy én se kértem. Ketten ittuk meg a sört Ildivel, de a srác ölni tudott a szemével, minden alkalommal, mikor Ildi emelte a korsót. Ezek után már én se voltam a sráccal túl kedves, ezzel már túlment egy határon. Máskor felhívott részegen és összevissza beszélt, mailekkel bombázott, én meg nem győztem közönnyel és hidegen reagálni. Egy idő után úgy tűnt, hogy nagy nehezen csak felfogta, hogy le kéne hűtenie magát, már nem ellenségeskedett Ildivel, nem küldött nekem videókat, haladt rendben a munka. Pár napja fizetett ki minket, Ildi elsietett, és kezdődött minden előről. Óvatosabb volt ugyan, de teljesen mindegy, ha nem fogta fel, hogy erre nem vagyok vevő. Mindegy, már csak röhögök rajta.

Gergő nem nagyon reagált ezekre semmit, mikor meséltem neki a srác nyomulásának fejezeteit. Ez nagyon idegesített egy darabig. Nem értettem, hogy miért nem lesz ideges. Az egy dolog, hogy nem féltékeny, mert bízik bennem és tudja, hogy milyen vagyok, meg hogy küldeném el a francba a gyereket, ha megpróbálna hozzámnyúlni. Azt nem értettem, hogy hogy tud ennyire nyugodt maradni, miközben én tombolok mellette a dühtől. Miért nem lesz ideges, vagy miért nem nyugtat meg. Olyan volt, mintha hidegen hagyná, hogy mi van velem...

Megértettem ezt az egészet. Énis így vagyok egyébként a dolgaival. Rájöttem, hogy azzal, hogy nem idegesíti fel magát, és hogy nem is kezel engem úgy, mintha valami nagy gondom lenne, azzal a végeredményben azt mutatja ki, hogy összességében nincs itt semmi baj. Ugrálhatnak körülöttünk mindenféle emberek, nem fogunk miattuk változtatni a kettőnk kapcsolatán, de még boncolgatni sem érdemes a témát, mert érdektelen az egész. Inkább ugyanúgy viselkedünk együtt, mintha meg sem történt volna. Kár ilyenekre pazarolni a közös időt. Ugyanígy reagáltam, mikor kétségbe esett, hogy nem sikerült a nyelvvizsgája. Azzal, hogy nem kezdtem el ezerrel megnyugtatni, nem támasztottam alá, hogy itt most ok lenne hisztire, mert nincs itt semmi nagy gond. Hamar továbblépett, készül a következő időpotra, nem kesereg. Sajnos az ember nehezen látja objektíven a helyzetét, ilyenkor mások reakcióit is hajlamos félreérteni. Tudom, hogy nem távolodtunk egymástól Gergővel, hanem olyan dolgok kerülnek most elő szépen lassan, amik számunkra is rejtélyesek magunkkal kapcsolatan. Nyiottnak kell maradnunk, türelmesnek és hallgatni kell arra, ami sosem változott, az összetartozás érzésére, az egymárhoz húzó ösztönökre, a hitre, hogy együtt bármire képesek vagyunk, a közös világunkra. Nem értem minden tettét, nem ismerem minden gondolatát, de nem is ezért szeretem :)

Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült a lényeget megfogalmaznom... Sok szempontból kegyetlen világban élünk, egymásra számíthatunk csak mindenben. Könnyű elveszni fiatalként, könnyű elveszni magyar fiatalként, könnyű elveszni meleg magyar fiatalként, de mi már itt vagyunk egymásnak, hogy ne hagyjuk elveszni a máikat. Egyikünk sem enged be ide mást, néha úgy tűnhetett, de valójában ez mindig így volt. Sokszor az ember elhiszi a legnagyobb félelmeit, és hajlamos bizonyítékként kezelni, félreértelmezni apróságokat, ott kezdődnek a bajok, ha ebből ügyet csinálunk.

Évforduló

A napokban ünnepeltük a két éves évfordulónkat Gergővel. Az egész napot együtt töltöttük. Csak kora délután mozdultunk ki otthonról, sétáltunk a városban. Este elmentünk egy étterembe, rengeteget ettünk, söröztünk. Az emberek furcsán néztek, pedig sok volt a nyugatról jött társaság. Valószínű messziről látszott a köztünk levő bizalmas viszony, biztos pont azok az emberek nem láttak még ilyet... Furcsa azért, hogy így megnéznek. Késő este végigjártuk a helyeinket, ahol régen annyiszor sétáltunk éjjelente. Egyáltalán nem zavart minket, hogy zuhogott az eső ;) Több külföldi csoportba is belebotlottunk. Volt aki cigit kért, volt akiket fényképezni kellett, mindannyian szép estét kívántak nekünk ;) Vajon tudták mit jelent ez nekünk? Mi azt gondoltuk, hogy igen. Nosztalgiáztunk, gyalogoltunk egy csomót, pont mint annó. A végén arról beszélgettünk, hogy milyen jó most hazasétálni együtt. Felidéztük, hogy milyen kegyetlenek voltak az elválások, az ugyanilyen szép estéink után régen. Olyan jó volt egy helyre hazamenni. Az egész estében egybecsúszott a múlt és a jelen. Mintha visszatértünk volna egy korábbi, ártatlanabb állapothoz a jelenlegi tapasztalatainkkal. Sokat változunk azóta, sok körülmény is más lett, de annyira jó volt egésznap azzal az érzéssel foglalkozni, hogy a lényeg nem változott :) Beszélgettünk róla is. Nem támadtam le, csak finoman beszélgettünk róla, hogy miért lehet kevesebb az önbizalma, mint korábban, hogy mennyire máshogy szocializálódtunk a gimi után. Rég láttam őt ilyen lazának, gondtalannak, rég viccelődött ennyit, nem volt fáradt, hallatta a véleményét, vidám volt, természetes, igazi, pont olyan, mint akkor amikor beleszerettem. Az egyetemről is máshogy beszél. Nem panaszkodik, kesereg, hanem lelkes, könnyeden veszi a vizsgáit. Büszke vagyok rá, hogy le tudja vetkőzni azt a negatív hullámot, ami rátelepedett. Úgy tűnik mindkettőnk szabadulni látszik a démonjaitól. Akarva akaratlan összefügg ez egymással, ha mostanában nem is direkt módon segítjük egymást, globálisan ugyanolyan állapotban vagyunk. Jön a tavasz, érzem nagyon szép lesz!

Mások talán a könnyebb utat választanák

Könnyebb lenne szakítani. Mindig könnyebbnek látszik elmenekülni a problémák elől, mint változtatni. Az ember szeret lusta lenni és büszke. Vannak viszont fontos dolgok az ember életében, mikor nem lehet lusta és a büszkeségét is félre kell tegye.

Gergővel megváltoztak köztünk a dolgok. Elmúlt a halogatás fázisa. Gondolom mindenkinek ismerős ez a helyzet egy kapcsolatban, mikor jönnek apróbb, nagyobb problémák, kényelmetlenségek, de az ember úgy van vele, hogy ez átmeneti, úgyis minden jó lesz, mert szeretjük egymást. Szerencsére korábbi kapcsolataimból megtanultam, hogy ez sajnos nem elég.

Az ember egy idő után besokall és vagy, ha már késő, akkor menekül és szakít, vagy lecsupaszítja magát, félreteszi elképzeléseit a másikról és mindent megbeszél vele. Rugalmasság kell ilyenkor, türelem, nyugalom, kitartás és a kapcsolatba vetett hit.

Nos, én nem vesztettem el a kapcsolatba vetett hitemet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem Gergőt, és tudom, hogy ő is szeret. Innentől kezdve nagy baj nem lehet, csak okosan kell cselekednünk.

Mióta összeköltöztünk, szépen lassan sok minden változott. Egyrészt, mint minden frissen összeköltözött pár, szembesültünk egymás apró hülyeségeivel, amiket nyílván nem vittünk magunkkal a találkozóinkra. Aztán ott az örök idegesítő faktor, hogy sokszor hiába vagyunk egy helyen, egy szobában, nem érünk rá egymással foglalkozni. Ő sokat tanul, zh-kra, vizsgákra, nyelvvizsgára stb., én pedig melózok, álltalában otthon. Korábban mindig hatalmas érzelmi bomba volt, ha egyáltalán láthattuk egymást. Ahogy elváltunk, rögtön vártuk a következő találkozást, folyton sms-eztünk, hosszú maileket váltottunk, chat-eltünk. Készültünk egymásra, különleges volt a hétköznapi robothoz képest találkozni. Mindig este találkoztunk a városban. Reggelig sétáltunk, fagyoskodtunk parkok, tereken, hidakon, játszótereken, télen-nyáron. Néha beültünk helyekre egyet kajálni, vagy inni egy-két sört. Volt, hogy már nagyon fáztunk és ittunk valahol egy forró teát, míg körülöttünk emberek buliztak, mi felmelegedtünk és beszélgettünk. Nem voltak lehetetlenek. Így is jöttünk össze. 

Tél volt, nagy hó. Mászkáltunk a Gellért hegyen kora este, aztán elsétáltunk a Feneketlen tóhoz. Akkor lehetett 8-9. Ott történt az első csók, meghatódás, ölelkezés. Ott lehettünk vagy egy órát a nagy hóban. Onnan elvillamosoztunk a Deákra, onnan felsétáltunk a Várba. Emlékszem, loholtunk fel a lépcsőkön a nagy hóban. Ott találtunk egy kigalt, csupa hó játszóteret, ahol órákig együtt voltunk. Az utolsó fél órában meg sem mozdultunk, csak szorítottuk egymást. Olyanok voltunk, mint egy megfagyott pillanat szobra. Egy idő után rájöttünk, hogy fázunk egy kicsit, csak nem nagyon éreztük, mert más érzéssel voltunk elfoglalva. Lemásztunk a lépcsőn, elsétáltunk a Margit szigetre. Olyan volt, mint egy mese. Minusz tíz fokban, hajnalban, térdig érő hóban, a barátoddal, akivel pár órája kezdtél el járni a kihalt Margit sziget a legszebb hely a világon. Nem volt ott senki. A hóban nem voltak lábnyomok. Sötét volt, a lámpák fényében szikrázott a hóesés, minden lábnyomunk ott maradt. Bátran foghattuk egymás kezét, beszélgethettünk bármiről. Miénk volt a sziget. Talán még kiabáltunk is, hogy mennyire szeretjük egymást, annyira nem volt ott senki. Visszafele láttuk a lábnyomainkat egymás mellett, néha egymásban. Láttuk, hol álltunk meg, tudtuk hol csókoltuk meg egymást. Elsétáltunk az Astoriához, ott beültünk egy teát meginni, mert már kezdtünk összefagyni. Onnan még sétálgattunk, aztán reggel elkísértem a vonathoz. Ott is találtunk egy csendes, havas zugot, ahol majdnem elaludtunk egymásnak dőlve. Emlékszem az érzésre. Alig volt már bennem energia, fáztam, de ezek egyáltalán nem zavartak, éreztem Gergő testének a melegét, és éreztem belül a zsongást a szívem környékén. Életemben előszőr igazán azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez az este annyira hihetetlen volt, annyira végtelen, annyira sok oldalú. Arra gondoltam, hogy ennél többre nem is tudnék vágyni, mint egy ilyen kapcsolatra. Soha nem bíztam így senkiben. Régóta ismertük egymást, de az a nap olyan volt, mintha ezer éve együtt járnánk, mintha mindent megbeszéltünk volna. Izgalmas, de mégis nagyon ismerős érzés. Soha sem felejtem el! Rengeteg ilyen éjjelünk volt még. A lábunk nem ismert határokat, reggelig sétáltunk. Voltunk a város minden részén, 3-4 hídon is átsétáltunk egy éjszaka. Volt, hogy busszal kimentünk a város szélére, órákig hintáztunk egy üres játszótéren, bebújtunk egy telefonfülkébe, mert azt be tudtuk fűteni. Álltalában egy fárasztó, melós hétköznap estéjén találkoztunk, reggelig együtt voltunk. Arra volt időm, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, aztán irány a fősuli. Bírtuk energiával. Az is vicces, hog soha nem fáztunk meg, pedig voltak necces helyzetek. Hóban-fagyban, kigombolt kabáttal, felhúzott pulcsival, esetenként letolt gatyával sem fagytunk meg. Hosszú hosszú idő alatt sem.

Rengeteg ilyen élményünk van együtt, ezekhez képest most megöl az unalom. Nagyon jól tudom, hogy azok mi voltunk és az érzés nem változott. Már csak azt kell megtalálnunk együtt, hogy hol a kulcs innen ki, a hétköznapok szürkeségéből.

Előjött bennem néha a menekülési ösztön, de érzem, tudom, hogy ez most más, mint a korábbi kapcsolataimban,. El sem tudom képzelni az életemet Gergő nélkül. Illetve nyílván tudom mi lenne, de valójában 6 éve kísérjük egymást bajban, örömben. Sokat változtam a hatására, rengeteget segített, egyedül nem tartanék itt. Nagyon messze lennék ettől az embertől, aki most vagyok. Nem lenne önbizalmam, nem érteném, nem értelmezném a körülöttem történő dolgokat illetve magamat, nem nyíltam volna meg, nem vállaltam volna fel magam a barátaim, családom előtt, ami mind- mind hatalmas változást idézett bennem. Ebben a helyzetben nem lehetek büszke, nem számítok, mert van MI. Emlékszem az érzésre, mikor felfogtam, hogy nem én vagyok, nem ő van, hanem van már MI is. Mintha eg felsőbb erő lenne, ami összeköt minket. Valami elemi kapocs, ami állandó szeretettel, boldogsággal, élményekkel ajándékoz minket, ha együtt vagyunk. Tisztelettel, szeretettel tartozom ennek az erőnek, ami túl mutat rajtunk, de velünk van. Most is tenni fogok, nem hagyom tovább beszivárogni a szürkeséget, akár felfogja Gergő, akár nem. Nem várok tovább, harcolni fogok, ha kell, mert van miért!

Parkoltam, elindulok

Korábban már pedzegettem, de bővebben nem fejtettem ki, hogy az ősz számomra kényszerpihenőt jelentett. Megfásultam, leálltam, lehúztam a rólót, sötéten láttam magamat és a helyzetemet, minebből nem találtam a kiutat. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, ugyanis látszólag haladtam előre az életben, voltak változások, voltak körülöttem emberek, barátok, támogatók, nem nélkülöztem, de valami nem volt oké. A félelmetes az, hogy most sem tudom mi volt a baj, vannak ötleteim rá, de nem tudom magamnak 100 %-osan megmagyarázni a történteket. Ez az időszak lezárult, loholok tovább, mint azt megszoktam az elmúlt pár évben. Úgy érzem újra megtaláltam az ajtót a tartalékaimhoz, újra van energiám, lelkesedésem, újra működnek a dolgok, amikbe belefogok. Kicsit ugyanazt élem át, amit pár éve, mikor a főiskolára kerülve kibontakoztam a több éves sóvárgás után. Most több hónapos sóvárgást hagyok magam után és exponenciálisan nő a lendületem mindenféle területen. Gergővel is volt egy szürke hullámvölgy, amiből kijönni látszunk.

Elmúltak a félelmeim, a kishitüségem, a paranoiám, a szorongásom és újra lazán tudom venni a dolgokat. Félek valahol ettől az egésztől, ami így rámtelepedett. Mostmár tudom, hogy nem változtam meg, csak valami a hatalmába kerített, ami elmúlt. Mondanám, hogy legyőztem, de nem ezt érzem igazán. Kűzdöttem ellene, de egy idő után belefásultam. Úgy ment el, ahogy jött, váratlanul. Most teszem a dolgomat, mintha mi se történt volna, nem fogok szorongani azért, mert félek a szorongástól. Lehet, hogy túlhajszoltam magam és a szervezetem így oldotta meg, hogy kényszerpihenőt vegyek ki? Ez azért hülyeség, mert ez nekem nem volt pihenő. Nincs kimerítőbb, mint félni. Nagyon fáradékony lettem, az állóképességem, az ingerküszöböm is borzasztóan alacsonyan volt ebben az időszakban. Sokat dohányoztam, boroztam, mert átmeneti menedéket nyújtott, gondolkodásra kényszerített és jobb kedvem lett. Persze végig tudtam, hogy ez nem megoldás. Félreértés ne essék, nem ittam többet, mint a korombeliek általában szoktak, de inkább egyedül itthon csúszott le egy-egy pohár, nem a társosági eseményeken, mint rendes esetben.

Most jöjjön a folytatása a sztorinak, amit korábban elkezdtem. http://dermedtlelkek.blogspot.com/2011/11/valtas.html

Utolsó évem előtt a fősulin nyáron kezdődött minden gond. Éppen ott tartottam, hogy a barátaim után elmesélem otthon is Gergőt. Tudtam, hogy ez nehéz ügy lesz, főleg apámmal. Nem is sejtették, hogy meleg vagyok, minden gyerekkorombeli sejtelmet törölt a két korábbi barátnőm létezése. Készültem, hogy szépen, minnél kevesebb félreértéssel és konfliktussal kísérve tudjam elmesélni otthon, hogy mit érzek, hogyan szeretnék élni és milyen a kapcsolatom Gergővel, mik a terveink együtt stb. Féltem nagyon az elutasítástól, de arra is fel voltam készülve, ha nem fogadják jól, mert az önállósodás kapujában voltam. Ez volt az alaphelyzet bennem érzelmileg. Ekkor történt, a nyár végén, hogy kiderült, hogy apám súlyos beteg. Hónapok óta betegeskedett, senki se tudta miért lett feledékeny, miért vielkedik furcsán stb. Kiderült, hogy nagyon gyorsan sorvad az agya és az orvosok nem tudták mivel magyarázni, de semmi jót nem jósoltak. Megmondták, hogy nem lehet mit tenni, próbálják lassítani, de ilyen gyors folyamattal még ők sem találkoztak.

Nem volt kérdés, félretettem a bejelentést, hogy meleg vagyok és mint mindenki, énis apámon kattogtam. Halasztani akartam a főiskolán, hogy pénzt tudjak keresni, illetve hogy sokat otthon tudjak lenni a családommal. Éreztem, hogy szükség lenne rám, de a családom nem engedte, hogy halasszak, nem akarták, hogy megtorpanjak, mert olyan jól ment, annyira nagy volt a lendületem. Elkezdtem a félévet. Az első hónapban sokat voltam otthon, kevesebbet dolgoztam együtt a barátaimmal. Felfogtam, hogy apám napról napra épül le, veszti el a személyiségét, a gondolatait, az életét. A rengeteg sulis meló miatt nem tudtam segíteni, csak nézni, hogy mindez hogyan történik. Borzasztó érzés volt. Rájöttem, hogy nem tudok otthon dolgozni, nem tudtam megfelelő állapotba kerülni a munkához. Folyton a barátaimnál lógtam, aludtam, hetente egyszer mentem haza. Ahogy sűrűsödött a félév, ritkultak a hazalátogatásaim is. Mikor otthon voltam, az a földhöz vágott. Aznap nem bírtam megnyugodni, nem bírtam leülni dolgozni. Volt, hogy több napig is kikészültem. Nagyon rossz volt, hogy nem tudok segíteni. Diplomaévben bizonyítanom kellett a suliban, de éppen hogy a minimumot tudtam kipréselni magamból, persze rengeteg munkával. Az energiám nagy része arra ment el, hogy koncentráljak, illetve, hogy megpróbáljak nem az otthoni dolgokon kattogni, mikor a feladataimon dolgozom. Nagyon kimerítő volt, fizikailg érzelmileg egyaránt. Decemberre apám fekvőbeteg lett, kórházban is volt. Bent volam nála. Egy órát beszélgettünk. Anyum nem értette, azt mondta, hogy egy mondatot sem tud már értelmesen összerakni, mégis tudtunk beszélgetni. A ritka találkozások miatt apám összeszedte magát, ha látott. Kicsit visszajött az életbe olyankor. Ez volt az egyetlen vígaszom, hogy egyedül velem nem fordul ki magából, illetve hogy kapocs vagyok a családomnak a külvilággal. Nagyon megviselt mindenkit ez az időszak. Nem akarok részletekbe belemenni, de nem lehetett apámat egyedül hagyni, anyum hónapokig nem aludta ki magát, mert folyton résen kellett lenni apámra vigyázva. Napról napra végignézték, ahogy mindent elfelejt, ahogy retteg, ahogy képzeleg, ahogy kiabál, kifordul magából, agresszív lesz...

Január végén apám meghalt, két nappal a második félévem előtt... Kezdődött a diploma időszak, mindenre tudtam gondolni, csak a diplomára nem. Hogyha halasztottam volna, az első félévet is újra kellett volna kezdenem. Sok volt a tandíj, főleg abban a helyzetben, úgyhogy nem volt más választásom, folytatnom kellett. Muszáj voltam bemenni minden nap, csinálni, lelkesedni, mert másképp nem ment volna jól. Igazából könnyebb volt, mint mikor apám élt, mert legalább tudtam, hogy a többiek pihenhetnek. Lezárult a horror időszak, kezdődött a csendes gyász.

Pár hét alatt megnyugodtam, mire a diplomamunkámat csináltam, visszatért a régi lelkesedésem. Persze nem ugyanúgy, de éreztem a szelét. Nagyon nehéz volt ez az év. A suliban sem jöttek a sikerek, a diplomám is vegyes visszhangokat keltett. Nyáron semmi mást nem akartam csak pihenni. Végre volt időm feldolgozni a történteket. A családommal lenni. Gondolkodni. Kipihenni a lelki megterhelést, illetve a suli miatt a fizikait. Nem kerestem munkát, csak próbáltam jól érezni magamat. Készültem az összeköltözésre Gergővel. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el otthon, hogy meleg vagyok, nem akartam újabb csapás lenni a családnak.

Szeptemberben felgyorsultak az események. Elmeséltem anyukámnak és a hugomak Gergőt, két napra rá találtam lakást, egy héttel később már együtt laktunk. Otthon viszonylag jól fogadták a dolgot. A hugom abszolút nyugodtan reagált, semmi baja nincsen ezzel, nem változott semmi köztünk. Anyukám első kőrben szörnyülködött, de még ott rögtön meséltem neki, hogy nehogy félreértsen. Elmeséltem hogyan járunk Gergővel, elmeséltem, hogy nem járok melegek közé, nem érdekelnek a meleg bulik, nem arról szól az életem, hogy meleg vagyok, egyszerűen csak az ember akit szeretek szintén fiú. Megnyugodott. Pár nap alatt feldolgozta. Elmesélte nővéremnek, bátyámnak is. Ők teljesen pozitívan fogadták, valószínű ettől nyugodott meg teljesen anyum, mert látta, hogy ez nem olyan nagy dolog, mint ahogyan azt ő gondolta elsőre.

Közben a legjobb barátom - kb. nála laktam az elmúlt egy évben - kiment külföldre munkát találni. Nem bántam, mert segítség nélkül akartam boldogulni a szakmában, de aztért hiányzott. Nyár végére éreztem, hogy meg kéne mozdulnom, de nem ment. A beköltözés elvette a figyelmemet, mással se foglalkoztam csak a lakással. Nem foglalkoztam a portfóliómmal, nem kerestem munkát, nem készültem a nyelvvizsgáimra. Éreztem a nyomást, de nem tudtam előre mozdulni. Megbénultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok túl a nehezén. Visszaütött az egy éves elfolytás. Sokat gondoltam apámra. Rájöttem, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra, legalábbis fiatalon. Nem értettem, hogy miért savanyodott be. Nem értettem, hogy miért hanyagolt minket, miért volt neki annyira fontos a függetlensége. Nem értettem, hogy mi történt. Vajon a betegsége előszele volt, hogy miután tizenvalahány éve elvesztette a szüleit, mindent elkezdett sötéten látni és folyton panaszkodott. Minden optimizmusa elfogyott, ömlött belőle a elkeseredés, a negítív hullám. Mivel pont az ellenkezője vagyok, alapvetően vidám és optimista, nem bírtam a közelében lenni, nem bírtam mitkezdeni a folytogató negítív hozzáállásához kb. mindenhez. Közben azt éreztem, hogy énis ilyen leszek egyre inkább. Változtam, eltűnt a jókedvem, amiről tudtam, hogy jó dolog, azt sem tudtam hogyan élvezni. Megkérdőjeleztem számomra alapjáraton fontos dolgok jelentőségét vagy értelmét. Szar volt nagyon.

Ostoroztam magam, hogy miért nem kerültem soha közel apámhoz. A fősuli alatt végre büszke volt rám, meg is adta nekem az életteret, nem szólt már bele a döntéseimbe. Kezdett valamiféle pozitív kapcsolat kialakulni köztünk, amiben már egyenlő félnek tekintett. Sajnos ez egyik pillanatról a másikra végetért, ahogy megbetegedett már minden arról szólt. Rengeteget tudtam volna tőle tanulni, nagyon érdekes és színes élete volt fiatalon. Sajnáltam, hogy ezt már nem tudom visszacsinálni, sajnáltam, hogy soha sem fognak már Gergővel találkozni. Anyukám szerint sosem tudta volna elfogadni, hogy meleg vagyok. Szerintem igen. Fiatalon nagyon nyitott gondolkodású volt, hogyha megértette volna a dolgaim lényegét, nem hiszem, hogy problámázott volna.

Ott volt még az is, hogy nyár elején megtámadtak. Mentem haza az utolsó nappali busszal, nálunk otthon, a buszmegálló mellett öten nekemestek és ütöttek-vágtak. El akarták szedni a cuccaimat. Folytogattak, rúgtak, ütöttek, közben azt ordítozták, hogy hogyan csinálnak ki... Végülis egy monoklin, bordarepedésen kívül nem lett bajom, a pénztártámat is visszaszereztem valahogy, az iPad-emet meg nem engedtem, hogy elvegyék. Részletekre nem emlékszem, mert minden gyorsan történt, esett az eső, sok volt az adrenalin. Nyár közepén Gergővel kettőnket támadták meg, de ott végül - tőlem teljesen távol álló módon - szóbeli agresszióban legyőztem őket ( már ott is a földön voltam, de valahogy megúsztam ) és végül békén hagytak minket. Biztos vagyok benne, hogy ezek is hozzájárultak a paranoiámhoz, hogy kerültem az embereket, egyedül akartam lenni, az kellett, hogy ne történjen velem semmi. Sok volt a kudarcból, féltem bármit is csinálni, jobb volt a semmi. Közben azt is utáltam, mert ellenkezik a természetemmel és megvolt a millió feladatom, amit csinálnom kellett volna.

Pár hete elmúlt ez a folytás. Beindult minden. Kitisztult az ég, végre megint úgy érzem, hogy szárnyalok. Sok mindenben érzem, hogy megváltoztatott ez a negatív időszak, de a lényeg ugyanaz, maradtam aki vagyok és leszek aki vagyok.

Melegek & az úttörés

Elkezdek írni egy vitatható és valószínűleg meglehetősen szubjektív elméletet, remélem nem harapjátok le miatta a fejemet!

Sok dolog vezetett ide, hogy most épp ezt gondolom, illetve ezen godolkozok. Olyan élethelyzetben vagyok, ahol szakmailag úttörésre készülök, készülünk egy társammal. Nem megyek bele részletekbe, mert nem ez a blogom csapásiránya, de olyasmit szeretnénk csinálni, amit még nem láttunk, főleg nem Magyarországon. Azt tapsztaltuk ezzel a csajjal, akivel most bele vágunk abba a bizonyos fába, amiről most azt gondoljuk, hogy csupán egy apró ágacska - hogy olyan a hozzáállásunk, ami merőben eltér a körülöttünk munkálkodó, dolgozó, tanító, tanuló emberekétől... Nem biztos, hogy érthető vagyok... Nagy a lelkesedés, sok a pozitív visszhang, hosszú az út...

Elkezdtem olvasni egy könyvet, - egészen pontosan 2 órával ezelőtt - Sir Ken Robinsontól Az alkotó teret. A Libriben nézelődtem a hatalmas karácsonyi tömeg kellős közepébe beékelődve, és a kezembe akadt. Mint már sokszor életemben előjött az érzés, hogy valamiért nekem közöm lesz ehhez a dologhoz, ezért nem gondolkoztam sokat a döntésen és megvettem. Erről az érzésről talán majd írok egyszer, eléggé meghatározó dolog az életemben... 100 oldalt olvastam el egyenlőre, de felpörgött az agyam és tovább gondoltam a dolgokat. Alapvetően a kreativitásról, illetve annak hiányáról, kialakulásából, ebből eredeztethető problémákról szól.

Amúgy is azt látom a környezetemben, hogy rengeteg ember fél belekezdeni dolgokba. Fél önálló véleményt alkotni, fél tényező lenni. Eredeztethető ez önbizalom hiányra, de nemcsak ez áll a dolgok hátterében szerintem. Az a véleményem, hogy sok szempontból nem gondolkodunk korszerűen. Korábbi korok, kultúrák, élethelyzetek, életstílusok lenyomatait hurcoljuk a gondolkodásunkban és nem merünk változtatni, mert senki sem mert, mert tabu, mert nem illik. Nincs ez a felszínen, már az is ritka, ha valaki gondolkodik ezeken, de alig van aki tesz is valamit.

Azt tapasztalom, hogy a melegek közt sokan vannak, akik törik az utat a szakmájukban. Persze ez is sok tényezős történet. Ott az alaphelzet: a legtöbb melegnek nincs családja, gyereke, fontos számára a munka, a karrier, a megbecsülés, ha máshogy nem, hát szakmailag... Aztán ott a helyzet, hogy melegként sok harc jut az embernek. Harc önmagával, a környezetével, a társdalommal szemben. Akarva, akaratlanul megtanul az ember kűzdeni így. / Persze ott az érem másik oldala, a melegek akik a kezdetektől megbújnak, alkalmazkodnak és örökké megfutamodnak, nem veszik fel a kesztyűt csak tagadnak... Mindig ott a másik véglet. / A melegek sokszor megkapják, hogy mások. Ez nyílván vitatható, hogy miben igen, miben nem. Az viszont tény, hogy a bármilyen szempontból az élet bármilyen területén másképp gondolkodó és a világot más irányba mozdító emberek közt feltűnően nagy arányban találunk melegeket. Nem hiszem, hogy kijelenthetnénk, hogy a melegek akkor innovatívabbak, vagy kreatívabbak, újítóbbak lennének, mint a többiek, szerintem nem itt van a kulcs. Aki meleg, folyton hallgatja, hogy MÁS, folyton törekszik a bizonyításra és olyan megoldásokra kényszerül, amivel más módon, - mivel sokszor ki van rekesztve, titkolóznia kell, vagy nem áll jogában úgy cselekednie mint a többieknek - de ugyanazt éri el, mint a többiek, hiszen valahol minden embernek hasonlóak a céljai. Ezzel kialakulhat egy alternatív és egyben kreatív gondolkodásmód, ami eltér a mintáktól, mellette párhuzamosan egy edzettség és a kűzdőszellem.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy általában a melegek eredendően kreatívabbak, vagy tehetségesebbek a többieknél, hanem azt gondolom, hogy a körülményeik annak kedveznek, olyan fejlődést inkubálnak, aminek gyakran lesz a következménye, hogy kreatívabbá kell válniuk a túléléshez vagy a boldoguláshoz. Ezt a kreativitást pedig mindenki úgy hasznosítja, ahogy tudja.