A sztorinknak nem lesz vége...

Egyik nap munka után hazajöttem váltás ruháért. Nagyon fáradt voltam, kicsit ledőltem pihenni a kanapéra. Megjött Gergő. Addigra már minden érzelmi viharon túlvoltunk, energiánk sem volt folytatni. Leült mellém. Megkérdeze, hogy hogy ment a munka. Beszélgettünk. Semmi komolyról, csak úgy mindenféléről. Mondtam neki, hogy elmegyek kajálni, éhes vagyok. Eljött velem. Még sokáig dumáltunk, sétáltunk. Azt mondta, hogy igazam volt, hogy változtatnia kell az életén. Sokat gondolkozik ezen. Munkát keres, állásinterjúkra jár. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Megnyugodtam, örültem, hogy Gergő elindulni látszik egy fejlődési folyamaton.

Másnap megint szarul voltam. Egyértelmű volt, hogy vége. A beszélgetésünk is végig olyan hangvételben zajlott, hogy tudtuk, hogy vége. Gergő ugyan megkérdezte, hogy hiszek -e a valamikori folytatásban. Azt mondtam neki, hogy ezt nem lehet így előre eldönteni. Nem tudhatjuk, hogy hónapok/évek múlva mit fogunk érezni. Addig kivel találkozunk, mi történik. Elmondtuk egymásnak, hogy nem keresünk másik fiút. Egyikőnk sem tudja elképzelni. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert semmi sem biztos. Magával foglalkzzon, tegye rendbe az életét. Napközben szarul voltam. Az ismerőseimmel, barátaimmal másról se lehetett beszélni, mint a szakításról. Akkor is szarul voltam, ha beszéltem róla, mert elegem volt a témából. Akkor se volt jó, ha magamba folytottam. Mindenki nagyon helyeselt, hogy jól döntöttem. Egy idő után már azt éreztem, hogy mindenki a környezetemből rosszfiút csinál Gergőből. Zavart. Túlzásnak éreztem. Nem akartam kibeszélni a háta mögött. A rengeteg tanácsból is elegem lett. Ilyen srácot találok magamnak, meg olyat. Lányok ajánlgatták, hogy eljönnek velem melegbárba. Emberek bizonygatták, hogy jobb ez így nekem, nem is vagyok meleg, találok egy lányt. Volt aki azt mondta, hogy még mindig szerelmes vagyok, és semmi nem számít. Jaj de meguntam ezt! A munkatársamnál hárman beszélgettünk az egyik este. Ő, a barátja és én. Nagyon össze vannak nőve. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett rajtuk. Ott is kívülálló voltam.

Éjjel ráírtam Gergőre, hogy nem beszélünk -e másnap. Hosszan sms-eztünk. Megírtam neki, hogy elegem van az emberek tanácsaiból. Senki sem lát ebbe bele és én sem tudom úgy elmagyarázni az egész kacsolatunkat, hogy átérezzék. Megbeszéltük, hogy ennek ellenére mindketten kezdünk visszatalálni önmagunkhoz. Rájöttünk, hogy ez lehetett az igazi baj. Egyikőnk sem volt önmaga az utóbbi időben, ezért nem találtuk egymást sem. Hagytuk,hogy a kívülről jövő dolgok közénk álljanak. Másnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Úgy volt, hogy előtte megnézzük az ARC kiállítást, a ligetnél a barátaimmal. Kint volt egy plakátom, de még nem volt időm megnézni. Sajnos összekavarodtak a dolgok és Gergő akkor jött, meg, mikor még a többiek is ott voltak. Nem szóltam nekik, hogy jön, de a közös facebook csoportban beszéltük meg. Szerintem azt gondolták, hogy látta és magától jött. Mikor mindenki hazaindult, akkor mi még maradtunk sétálni a ligetben.

Nagyon sokat beszélgettünk. Végre végigbeszéltük az elmúlt időszakot. Elmondta, hogy neki mi volt a szar. Sok banális dolog derült ki. Egy idő után bevallottam neki, hogy ebben a helyzeben is csak akkor vagyok nyugodt, ha vele találkozunk kettesben. Kicsit olyan volt, mint mikor összejöttünk. Akkor sem kérdeztük meg senki véleményét, titokban találkozgattunk, jól éreztük magunkat, hagytuk hogy történjenek a dolgok a maguk irracionális valójukban. Együtt kívülhelyezkedtünk az egész életünkön, megbeszéltük a dolgokat, kinevettük a hülyeségeinket, elmélkedtünk mindenféléről, rengeteget beszélgettünk, sétáltunk fáradtság nélkül egész éjszaka.

Nem mondtunk ki semmit. Otthon megkérdeztem tőle, hogy mi lesz. Én már annyiszor mondtam, hogy mi ne legyen, most legyen ő, az aki megmondja, hogy mi lesz ezután. Azzal kezdte, hogy elköltözik. Várt. Folyt a hátamon az izzadtság, ezerrel kalapált a szívem. Tudtam, hogy minden most dől el... Nem akartam befolyásolni, hogy mit mondjon, csak vártam az ítéletre. Azt mondta, hogy legyen olyan köztünk minden, mint annó. Visszakérdeztem, hogy melyik annó. Mikor nagyon jó barátok voltunk és sokat segítettünk egymásnak hosszú beszélgetésekkel, vagy mikor együtt voltunk és találkozgattunk nagy szerelmesen? Az utóbbi volt a válasza. Vártam én is a válasszal. Mondtam neki, hogy jó terv, legyen így. Megölelt, megcsókolt. Éreztem, hogy jól döntöttünk. Hatalmas kő zuhant le a szívemről, nem is tudtam, hogy ott van. Nagyon boldogok voltunk abban a pillanatban, az elmúlt egy év törlődött és megint itt állunk nagy szerelesen, csak már van hozzá egy közös életünk is, amit eddig elfelejtettünk észrevenni :)

A sztori folytatódik

Miután direkt nagyon bunkó módon kimondtam a kapcsolat végét - smsben, könyörtelenül, aztán meg eltűntem - napokig nem is beszéltünk Gergővel. Komolyan gondoltam, hogy nem akarom már látni többet. Ő aznap utazott vidékre, a szüleihez. Nekem aznap sokkal könnyebb volt minden. Jól éreztem magam, eszembe se jutott, hogy akár szarul is lehetnék. Dolgoztunk az irodán, festettem, takarítottam, sétáltam, zenét hallgattam. Nyugodt voltam. Másnap, vasárnap éreztem, hogy valami kezd nem oké lenni. Addig senkinek nem mondtam, hogy mi történt. Nem érdekelt senkinek sem a véleménye, nem akartam erről beszélni, vagy egyáltalán rá gondolni. Csak szabadulni akartam.

Ráírtam egy közös barátunkra ( legyen a neve itt Emese ) , hogy ez van, szarul vagyok, szívesen beszélgetnék vele. Felhívott, mondta, hogy estig nem ér rá, mert vidéken van, de keressem valamelyik barátnőjét, ők biztos szívesen leitatnak, beszélgetnek velem. Írtam az egyiknek. Nem válaszolt, úgyhogy írtam a másiknak is. Semmi. Később visszahívott az egyik, találkoztunk. Összefutottunk Gergő egyik csoporttársával is, egy sráccal. Leülünk egy padra, egy üveg bor és egy doboz cigi mellett megbeszéltük a szakítást. Közben befutott a lány, akinek eredetileg írtam, pár barátjával. A végén egy kocsmában találtam magam Gergő néhány bartájával. Nagyon fura szitu volt. Az én barátaim még nem is tudtak semmit ( a munkatársam Rómában romantikázott a párjával... ), és Gergő környezete meg nekem segít ebben a helyzetben... Igazat adtak, egyetértettek, hogy nem volt már más válsztásom. Az egyiküknél aludtam, hogy ne találkozzak a lakásban Gergővel. Még éjjel felhivatták velem Gergőt, hátha akkor, ott beszélünk. Azt mondta a telefonba, hogy fáradt, majd másnap. Hétfő reggel nagyon rossz volt bemenni a másik munkahelyre. Borzasztóan voltam lelkileg, testileg. Nem tudtam eldönteni, hogy mitől vagyok szarabbul, a piától, vagy a lelki nyomástól. Megbeszéltük, hogy este 10-kor találkozunk és dumálunk. Délutántól kezdve mászkáltunk Emesével a városban. Mondta, hogy beszélt Gergővel is. Tartja magát, de látszik rajta, hogy nagyon készen van. Mondta, hogy Gergő már 7-től otthon van. Mivel nagyon fáradt voltam, írtam neki, hogy akkor találkozzunk előbb.

Egyébként még vasárnap, a szakítás másnapján, írtam egy hosszú levelet Gergőnek. Az már egyáltalán nem volt bunkó. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem egy csomó mindent. Megírtam, hogy mikből lett elegem, és ha nem fogta volna fel, egészen pontosan mi játszódott le bennem az elmúlt egy év alatt. Leírtam, hogy miket tanácsolok neki, a konklúzió az volt, hogy nőjön fel.

Nem jött előbb. Visszaírt, hogy maradjon a 10 óra. Ebből arra következtettem, hogy nagyon készül valamivel. Én egyáltalán nem készültem. Azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még neki. Már mindent hallott, olvasott. Nem voltak más gondolataim vele kapcsolatban. Ő meg a kapcsolatunk alatt nem tudott nekem választ adni rengeteg dologra, akkor már mindegy utólag. Így voltam vele. Ott voltam fél órával korábban. Bíztam benne, hogy hamarabb jön. Nagyon fáradt voltam. Még akkor sem gondoltam arra, hogy mi lesz most. Pár perccel egész előtt elkezdtem nagyon furcsán érezni magam. Minden második emberre azt hittem, hogy ő az. Egyre jobban menekülni akartam. Már percekkel elmúlt 10 óra, mikor besokaltam. Azt éreztem, ha meglátnám, elfutnék. Elindultam. Nem tudtam, hova, csak el. Írt egy sms-t, hogy késik. Visszaírtam, hogy most rontotta el az utolsó lehetőségét. Fogalmam sincs, miért írtam neki ezt. Eszembe se jutott, hogy további esélyt adjak kettőnknek. Azt hiszem, azt akartam, hogy fájjon neki. Hogy azt érezze, most mindent elrontott, hogy érezze a saját bőrén is, milyen az, ha bánt. Lássa végre a következményeket. Nem az volt a bajom, hogy késett - énis késős vagyok - hanem, a mentegetőzéséből azt éreztem, hogy már megint nem jelent neki semmi komolyat ez az egész dolog kettőnk között. Ez az az ember volt, akit látni sem akartam. Abban bíztam, hátha egy másik Gergő jön el, akivel tudunk úgy beszélni kicsit mint régen. Nem reménykedtem semmiben, csak szerettem volna utoljára találkozni és elköszönni az igazi Gergőtől. Mikor írt, már tudtam, hogy ez nem lesz meg aznap este.

Kimentem a Dunapartra. Mindig oda mentünk tovább a hősidőkben, azután a Lánchídon át a várba... Most leültem egy padra, néztem magam elé és bőgtem. A szakítás óta előszőr. Nagyon egyedül éreztem magam. Vártam, hogy történjen valami, de nem volt semmi. Közben rengeteg pár haladt el mellettem... Eszembe jutott, hogy milyen nagyon szerelmesen ültünk ott sok sok éjjelen keresztül. Mennyire hittünk a kapcsolatunkban, mennyire nagy álmaink voltak közösen. Együtt ábrándoztunk egy lakásról, amit úgy rendezünk be, ahogy csak akarunk. Ahol annyit beszélgetünk, főzünk, hülyéskedünk, alkotunk, szeretkezünk, amennyit csak akarunk. Ahol igazán kettesben lehetünk kizárva a külvilágot... Tudtam, hogy ott a lakás, és mégsem így lett. Fájt. Azt éreztem, hogy minden elromlott. Zokogtam, és mint egy kisgyerek, arra vártam, hogy végre felébredjek a rémálomból és újra ott legyünk ketten, éjjel, évekkel korábban, a bajoktól mentesen. Azt gondoltam, ha még mindig szeret és mindent vissza akar csinálni, akkor legyen, oldjon meg mindent, találjon meg ott a padon és vigyen magával. Mondja el, hogy hogy lesz eztután, és legyen is úgy. Öleljen meg és ne engedje, hogy méggyszer elengedjem... Ott ülten órákig és nem jött. Azt éreztem, hogy mindennek vége. Az is eszembe jutott, hogy leugrok a hídról, hátha akkor végre figyelne rám. Elindultam a hídon. Átértem. Felmentem a várba, elgyalgoltam a Margit szigtre. Közben fotókat csináltam a kedvenc helyeinkről és elküldözgettem neki. Tudtam, hogy úgyis csak majd otthon látja. Nem volt semmi célom az egésszel, csak mentem, mentem, amíg a lábam bírta. Mikor rájöttem, hogy éjjel van és már nem jár a metró, felhívtam Emesét, hogy aludtatok -e nála. Azt mondta, hogy épp isznak Gergővel. Hívott, hogy menjek oda és beszéljek vele, majd ő kettesben hagy minket. Nem mentem. Haza akartam menni, anyumékhoz. Az éjszakai buszt átvariálták, hajnalban kerültem volna ágyba. Nem lett volna semmi értelme, mert korán kellett kelnem a meló miatt. Elaludtam egy padon, de egy csöves felébresztett. Nagyon készen voltam, de ezen a ponton röhögőgörcsöt kaptam. Kijött minden feszültségem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel senki és a lakásban alszom a konyhában. Ott volt Emese és Gergő. Odaköszöntem, bementem a szobába és elaludtam a földön. Reggel nem volt már ott Gergő, mikor felkeltem.

Másnap hazajött Rómából a munkatársam. Miután mindent megbeszéltünk beköltöztetett pár napra magához.

Folyt. köv.

Meló meló meló

Most van egy kis időm írni, mert egyedül vagyok bent az irodában. A munkatársam beteg napok óta, ma sem jön be dolgozni, így ma teljesen a magam ura vagyok. Végre :)

Nem tudom eddig mennyit írtam róla, de céget alapítottunk a legjobb barátommal. Kivettünk egy irodahelyiséget, amit magunknak kellett megcsinálni. Sok munka volt vele. Még télen kezdtük el csinálni, nyár közepén lett beköltözhető. Még koránt sincs kész, sok a tervünk, de kevés az idő erre. Jellemzően hétvégéken érek rá, fél napokat ezzel foglalkozni. A munkatárs nagyon szerelmes, a hétvégéit romantikus kikapcsolódásra tartogatja, így a bátyámmal szoktunk bejárni dolgozni az irodán. Mindenféle bonyodalom után eljutottunk oda, hogy bevettük a bátyámat is üzlettársnak, illetve anyukám is kapott szerepet. A grafikával mi foglalkozunk ketten, nyílván ez a fő profil, de a bátyám hozott be új ötleteket is. A nyáron főleg pályázatokon indultunk, nem volt olyan sok a megrendelés. Most ősszel viszont minden beindult. Két nagy projektünk van, az egyiket egyedül én viszem. Nagyon király a meló, de a megrendelővel nehéz a közös munka. Hosszú lesz, de bízok a jó végeredményben. Hosszútávú együttműködés is kilátásban van, ha sikeres lesz a dolog :) Keményen kell fellépni, ez egyre jobban megy. Sok mindent nem tanultunk meg a főiskolán, de igyekszünk... Tudtommal még senki sem alapíott saját stúdiót a korábban végzettek közül, jó lenne pozítív példát mutatni. Még egy dolog, amivel a sulit is segítjük...

Nyár közepén az egyik gimis barátom - egy lány - megkeresett egy állásajánlattal. Közös társaságunkkal nyaraltunk együtt. Mostanában felvettem a kapcsolatot régi baráti körökkel, amiknek valaha a tagja voltam. Mindenki tud már Gergőről, gyakorlatilag már mindenki akivel beszélő viszonyban vagyok. Visszakanyarodva, ez a lány pr-osként dolgozik egy kis cégnél, ahol épp nagy szükség van grafikusra. Mondtam neki, hogy külsősként bármikor vállalok munkákat, de a friss cégemet nem tudom itthagyni. A főnöke nem akar külsőssel dolgozni, valakit állandóra keres, úgyhogy ennyiben maradtunk. Nyár végén megint megkeresett, hogy heti 2-3 napot be tudnék -e vállalni jövő év elejéig, amíg találnak valakit teljes munkaidőre. Végiggondoltam, elvállaltam. Úgy voltam vele, hogy kérek egy magasabb összeget, amiért megérné bevállalnom, hogy hónapokig két állásban éjjel nappal robotoljak. Lement az interjú, a főnök elfogadta a kéréseimet. Azóta heti három napot ott vagyok 8 órában. Azokon a napokon még 3 órát dolgozok a saját stúdióba is, plussz még három napot 10 órázok, szintén a stúdióban. Ebből az következik, hogy egy szabadnapom van a héten és folyamatosan fáradt vagyok. Alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom, dolgozok, alszom, dolgozok, utazok, dolgozok, alszom.... A kikapcsolódok fázis minimálisra korlátozódik. Amúgy nem akarok panaszkodni, mert tulajdonképpen élvezem. Jól esik, hogy van kereslet a munkámra. Azt hiszem, egy telített szakmában, a pályakezdő fiatalnak örülnie kell, ha több helyen várják a munkáját :) Különben is imádom a munkámat, megharcoltam érte, hogy ezt csinálhassam. Kikapcsol, izgalmas, változatos. Most, hogy erről szól az életem - főleg - jól érzem magam. Egyensúlyba kerültem.

Sok mindent elértem, így 24 évesen, amiről azt gondoltam, hogy csak 30 éves korom fölött lehet esélyem rá. Az apámmal történt időszak után akarva akaratlan, felnőttem. A kortársaim, illetve a környezetem még mindig ott tart mint évekkel ezelőtt. Hülyén érzem magam köztük. Sokszor elvesznek kis hülyeségekben és nem haladnak előre az életben. Furcsának tartanak, ha nem veszek részt minden eseményben, nem bulizok velük heti háromszor. Azt éreztetik, hogy velem van a baj, én lettem sótlan... Mikor hulla fáradtan hazamegy az ember és csak nyugodtan olvasgatna, beszélgetne a párjával, vagy megnézne egy filmet összebújva, akkor valahogy nincs kedve a részeg lakótársaival táncolni és hülyülni menni az éjszakába... És még bennem keltik a lelkiismeretfurdalást, hogy nem érzem magam jól. Nem vagyunk már 16 évesek, basszus. Kiakaszt, hogy mindenhez ennyire komolytalanul állnak hozzá. Nem fogják fel, hogy nekem ebből elegem van.

Tegnap a lakáson akadtam ki. Egy dzsumbuj az egész. Régebben még viszonylag rendezett volt, de mostmár annyi ott a felesleges cucc, hogy nem lehet hova elpakolni. Úszunk a lomtengerben... Megőrülök attól, hogy nincs olyan helyiség, ahol nyugi van. Sehol sem lehetek egyedül, nincs egy saját sarkom, ahol azt rakok oda, amit és ahova akarok. Rendet rakni is felesleges, mert minden ott van elől, nem lesz rendezett a szoba sehogy sem, amíg ki nem üritjük. Elegem van az átmeneti megoldásokból, a rumliból, a káoszból. Építeni akrok végre, nem elevickélni valahogy!

Gergő ezeket sose fogta fel. Illetve egyetértett velem, de ennek ellenére ő is kérlelt részegen, hogy menjek velük ökörködni éjszaka, gyakorlatilag a hét minden napján. Mondtam neki, hogy én már nem menekülni akarok a problémáim elől, és könnyű szórakozással jobb kedvre deríteni magamat, hanem megoldani a problémákat és jutni egyről a kettőre. Nem bírt ebből ő sem kiszakadni. Nem talált munkát, nem foglalta el magát hasznos dolgokkal, csak lógatta a lábát és várta, hogy bulizzon vele valaki. Hiába próbáltam neki segíteni, nem tudott kilépni ebből.

Szóval ez van most velem főleg. Hajtás. Most a karrierem és az egzisztenciám van előtérben. Nem is baj, már itt volt az ideje!

Szakítás

Szakítottunk.

Nem bírtam tovább és kimondtam, hogy vége.

Gergő nem volt itt már rég óta, úgy értem lélekben.

Úgy érzem nagyon sokszor próbálkoztam felhívni a figyelmét, hogy ez így nem oké, de nem történt semmi.

Idegenként éltünk egymás mellett.

Úgy éreztem, hogy ezeket csak én látom, ő pedig leszarja az egészet.

Azt éreztem, hogy nem ismerem ezt az embert, aki naponta elalszik mellettem, akinek a jelenéről nem tudok szinte semmit.

Ő sem igazán érdeklődött, hogy velem mi van.

Egy rémálommá vált az egész.

Kifogytam a türelemből.

Fáj.

Beismertem, hogy ennek nincs semmi értelme tovább.

Nincsenek eszközeim, hogy figyelmet csikarjak ki belőle.

Már nem is érdekelt, hogy felfogja -e egyáltalán, hogy mi játszódik le közöttünk, vagy csak leszarja.

Eljutottam a közönyig, amit már jól ismerek korábbi kapcsolataimból.

Nem akartam, hogy elmérgesedjenek a dolgok köztünk, egy nyugodt ( már amennyire nyugodt vagyok mostanában... ) pillanatban akartam kimondani, hogy ennyi és nem több.

Gyerek.

Egyedül vittem a hátamon a közös dolgainkat, már rég óta.

Nem segített, pedig nagyon nehéz időszakom van nekem is.

Nem vett részt a közös döntéseinkben.

Enyém volt minden felelősség.

Nem ilyen kapcsolatra vágytam.

Nem tudok tovább alkalmazkodni.

Nem bírom tovább a szürkeséget, megfojt.

Az egész kapcsolat megfojt.

Ragaszkodik, nem enged, rabul ejt, de leszar, nincs véleményem, ami eljut hozzá.

Fáj.

Nem akarom elhinni, ami itt van a szemem előtt.

Nem akarom, hogy minen valósággá váljon.

Reménykedek.

Fáj.

Újra és újra csalódok.

Rosszabb, mint valaha.

Egyedül vagyok.

Senki sem ért enegem.

Ő nincs.

Semmi nincs.

Szar.

Fáj.

Elég.

Tenni akarok valamit.

Kihajítom a picsába.

Leszarom.

Ki a szar ez?!?

Nem kell.

Mehet, amerre akar, kit érdekel.

Csessze el tovább az életét, már nem az én bajom.

Nem horgonyzok itt tovább.

Nem ezt akarom.

El innen.

Látni sem akarom többet.

Ez az utolsó pillanat, mikor lát, de ezt ő még nem tudja.

Leszarom.

Biztos szar lesz neki.

Hátha egyszer megtudja mit élek át hónapok óta.

Az kéne hozzá, hogy ne tagadjon magának ennyit.

Nem néz szembe semmivel, csak menekül.

Elegem van ebből a menekülésből.

Én nem ilyen vagyok.

Egyszer élünk, nem cseszem el erre az időmet.

Egyszer biztos észbe kap, majd sajnálhatja utólag.

Már messze leszek.

Most van az  pont, hogy eljöttem otthonról és nem akarok többé oda visszamenni.

Megírom neki.

" Még annyi időt sem tudunk mostanában együtt tölteni, hogy szakítsak veled "

Nem érti.

Nyílván.

Semmit sem ért.

Nem tudná elviselni, ha végleg elvesztene...

Pedig végleg elvesztettél!

Egy heted van kiköltözni.

Nem akarlak látni többé!

Pá!

Nem válaszolok neki azóta.

Tiszta lappal

Nem akarok hiteltelennek tűnni, de egyfolytában változik az álláspontom a kapcsolatomról. Tegnap reggel kimondtam magamnak, hogy szakítok. Egész nap ez járt. a fejemben. Tomboltam, sírtam, szomorkodtam, gyászoltam.

Úgy volt, hogy este találkozom egy lánnyal, akivel régóta tervezzük, hogy kölcsönös lelkisegélyt nyújtunk egymásnak. Végül hozta egy munkatársát is, így nem nagyon tudtunk beszélgetni. Odahívta Gergőt, direkt kettesben hagytak többször. Ilyenkor csak ültünk némán, mint a hülyék. Mikor épp ketten voltunk a lánnyal, rámbízott egy nagy titkot. Rájöttem, hogy neki sokkal szarabb, mint nekünk. Olyan helyzetben van, amin nem lehet változtatni, csak az idő segíthet. Ma leülünk vmikor napközben és folytatjuk a beszélgetést.

Mindenki elfáradt, közben Gergő - végre!!! - megkérdezte, hogy kiülünk -e ketten vhova beszélgetni. Mentünk. Nem terelte a témát, belevágott. Azt mondta, higy sokat gondolkozott. Bocsánatot kért a tehetetlenségéért. Elfogadta a segítségemet és hajlandó volt nyitni. Hosszan beszélgettünk. Őszintén. Megigérte, hogy őszinte lesz hozzám. Sokmindent megbeszéltünk az elmúlt egy évről és korábbról. Nem csak én beszéltem. Azt mondta, hogy olyan dolgokat mondok neki, amiben nagyon igazam van, de eddig soha senki nem mondta meg neki ezeket. Azt mondta, hogy szeretné levetkőzni ezeket a gyengeségeket, de nem tudja hol kezdje. Adtam neki tippeket. Kijelőltük a keddet, mint közös napot. Akármi is történik, minden kedden elmegyünk sétálni, megbeszéljük az elmúlt egy hetet. A kérdésekwt, a felfedezéseket, a terveket, ötleteket, vágyakat... Megigértük, hogy többet nem megyünk el egymás mellett. Azt kérte, hogy segítsek neki, hogy több legyen az önbizalma, hogy érettebben tudjon helyzetekhez hozzáállni. Azt kértem, hogy mondja el a benne kavargó dolgokat, nevezze meg a félelmeit. Jelöljön ki elsőnek apró, aztán egyre nagyobb célokat, amiket ha sikerül elérnie, akkor bátrabb lesz, és mer majd dönteni a saját dolgairól. Azt is kértem, hogy amit kimond, azt vegye komolyan. Bizonyosodjon meg róla, hogy a másik fél is azt fogja fel, amit ő közölni akar. Ne hagyjon embereket, helyzeteket. magát bizonytalanságban. Úgy érzem, hogy ez most őszinte volt. Kiderül. Mindketten azt gondoljuk, hogy még semmi sem késő. Kiderül.

Most hiszek bennünk. Mi írjuk a szabályokat. Ez a beszélgetés olyan volt, amiből sok erőt nyertem, nem csak a kapcsolatra nézve. Énis el tudtam neki mondani olyan dolgokat este, amiket eddig magamnak sem mondtam ki. Összetörve, szárnya szegetten, de úgy ültünk ott, mint régen. Azt hiszem, hogy sokminden változott, de az a bizonyos szál még mindig összeköt minket. Vigyázunk rá, főleg most hogy megéreztük, hogy milyen könnyen megremeg, ha valami külső tényezőt hagyunk közel kerülni hozzá. Vigyázunk egymásra, sokkal jobban,mint eddig!

Vihar előtti csend

Gergő hazajött. Nem úgy ahogy megbeszéltük. Egy szombati napon érkezett volna, egyszerre értünk volna haza vmikor délután. Egy-egy üveg borral a kezünkben nyakunkba vettük volna a várost - mint régen - és reggelig dumáltunk volna. Végre elmondta volna az ő álláspontját. Reagált volna a rengeteg dologra, amit írtam/mondtam neki. Végre újra részesei lehettünk volna egymás életének. Pontot tehettünk volna a végére, ennek a kapcsolatunk számára zűrös időszaknak. Szombatra úgy éreztem, hogy szeretném folytatni Gergővel a kapcsolatot. Hiányzott, éreztem a remémysugarakat. Vasárnap nagy közös ebédre hívott minket anyum. Mind a három tesómmal, a párjaikkal, gyerekeikkel. Úgy éreztem, hogy ha addigra tisztázunk mindent Gergővel, akkor nagyon jó lesz.

Sms-ben megkérdeztem, hogy hányra ér haza. Vasárnap délután volt a válasz. Mondtam neki, hogy akkor már mindegy, egyedül megyek az ebédre, nem lesz nagy beszélgetés. Úgy éreztem, hogy megint cserben hagyott. Hetek óta a nagy beszélgetésre koncentrálok. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Erről beszélgetek a barátaimmal, ismerősemmel. Egyedül Gergőnek nem jelent semmit. Halogatja, lemondja, elbagatelizálja. El akar menekülni. Még a történtek után is ki akarja kerülni, hogy magyarázatot adjon. Megírtam neki, hogy nálam ezzel végleg betelt a pohár. Ne jöjjön haza, amíg nem képes velem leülni beszéli és érdemben válaszolni a kérdéseimre. Nem válaszoltam az sms-eire, meg sem néztem őket. Aztán pár órával később írtam neki egy mailt, amiben bővebben megmagyaráztam, hogy miért vagyok ennyire kiakadva, ha esetleg nem esett volna le neki. Válaszolt rá egy hosszú mailt, bocsánatot kért, egyetértett stb. Zavart, hogy el kell küldenem a francba, hogy reagáljon arra amit mondok, hogy foglalkozzon a véleményemmel. Megírta, hogy vasárnap reggel hazajön egy korai busszal. Megjedt. Talán most előszőr fogta fel, hogy nem viccelek. Délután futott be a vonatom, Gergő meglepetésből kijött elém. Hazamentünk, megvolt a családi esemény. Semmi különös, se jó, se rossz. Még a hugom barátjával elhoztunk bútorokat, Gergő nem fért be, BKV-zott. Itthon még pakoltunk stb., nagyon elfáradtam. Másnap meló, estére pedig jöttek a nővéremék a férjével vacsira. Reggel megbeszéltük Gergővel, hogy mindketten 4-re érünk haza. Lesz egy óránk vásárolni és az előételt összerakni. Azt mondta, hogy kitakarít, rendet rak, mire hazajövök. Persze a dolgok nem így alakultak. Hazaértem, Gergő sehol, rumli, mosatlan edények, alsógatyák elől... Lementem vásárolni, közben a hugom is beugrott, hozott ajándék képeket, elment az idő. Nagyon ideges voltam, kapkodtam, mindet bedobáltam a szekrény mögé. Közben már kellett volna indulni a nővéremék elé, de a lakás még mindig nem volt kész. Az utolsó pillanatban befutott Gergő, téblábolt össze vissza, míg én rohangáltam. Kiküldtem, hogy vezesse ide a vendégeket. Az utolsó pillanatig pakoltam, mosogattam, takarítottam párhuzamosan. Miután megjöttek, én elindultam az indiai boltba egy-két fontos hozzávalóért még. Végülis jók lettek a kaják, nem volt nagyon gáz, jó lett a hangulat. Az estét a nővéremékkel egy közeli cukrászdában zártuk. Mikor elbúcsúztunk, vettem két üveg bort és egy doboz cigit és kimentünk a Dunapartra. Vártam, hogy Gergő felhozza a témát. Kb. fél óráig csupa lényegtelen fecsegés volt az egész. Már kezdtem ideges lenni, hogy magától soha az életben nem fog beszélni. Gondolkoztam, hogy bedobjam a kérdéseimet és harapófogóval essek neki, vagy felálljak és ottagyjam -e. Valszeg felfogta, hogy nem menekülhet tovább. Kérdéssel indíott ( a jól bevált taktikája, hogy addig se ő beszéljen, neki csak helyelnie kelljen... ), tudni akarta hogy milyennek látom én őt. Mondtam neki, hogy szertintem világosan leírtam. Nem nagyon akart beszélni, úgyhogy a lényeget elmondtam szóban is. Órákig dumáltunk, viszonylag semleges stílusban, hol baráti hangvétellel, hol egy-egy csípős megjegyzéssel, de végig békésen. Az ő gondolatai megintcsak nem kerültek felszínre. Nagyon kevés igen, több mint amit eddig hallottam, de számomra borzasztóan kevés. Nem is mentünk végig a témákon, inkább róla beszéltünk, mint a kapcsolatunkról. Nagyon fáztam, mondtam hogy menjünk haza és folytassuk. Közöltem, hogy részemről ez a beszélgetés nincs lezárva és nem elég amit hallottam. Mondta, hogy egyetért és mindenképp folytassuk. Bevezetőnek teljesen oké lett volna. Hazajöttünk, közben hazaért a lakótárs. Borozni akart velünk. Bejöttem a szobába, mondván, hogy fáradt vok. Gergő nem jött utánam, aznapra ennyi volt. Azóta is várok. Mindennapra szervezek vmi közös programot, hogy legyen lehetőségünk a beszélgetésre. Gergő úgy viselkdik, mintha már mindent megbeszéltünk volna és sikeresen kibújt volna a magyarázatok elől. Éreztetem vele hogy vmi nem oké, de semmi reakció.

Nálam megint betelt a pohár. Nincs több kártya a kezemben, amivel beszédre késztethetném. Nem érti vagy nem akarja érteni a helyzetet. Úgy érzem, hogy nekem már mindegy. Leveszem róla a kezemet. Sokkal felnőttebb kapcsolatra vágyom, nem érdekel ez a bohóckodás. Szeretem, de belátom, hogy hazugságban éltem. Gergő nem az akinek én gondolom. Nemtudom, hogy mennyi arányban hazudott ő és tettem hozzá én a vágyaimból a képéhez. Szakítok vele. Kikészít ez a helyzet és nem bírom tovább. Egyszer talán majd megérti. Sajnálom.

Olvasva, ebben a pillanatban...

Megadtam Gergőnek a blog linkjét. Eddig nem tudott róla.

Nekem ez egy menekülés volt valahol, ide írni. Őszintén, tabuk nélkül. Valahogy úgy, ahogy csak Gergővel tudok beszélgetni. Mostanában hiányzott ez. Nem akartam őt kiadni senkinek. Remélem, hogy nincs olyan a környezetében, aki olvasná ezeket, beazonosítaná őt és visszaélne az információkkal.

Pont ma olvastam vissza én is a bejegyzéseket az elejétől. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott a hozzáállásom, véleményem stb. Hát nagyon... Legalábbis így belső szemszögből ilyesztően. Az első bejegyzésekkor igyekeztem általános témákba belekezdeni, szerettem volna távoltartani a blogot a saját életemtől. Na ez a próbálkozás totális kudarcba fulladt. A másik nagy változás, hogy szépen lassan egyre negatívabbak a bejegyzéseim. Nyílván ez párhuzamban van a lelkiállapotommal, de azért durva szembesülnöm ezzel. Ne haragudjatok, hogy ilyen sötétbe fordult itt minden. Igyekszem kilábalni ebből, mind a magánéletemben, mind hozzáállásomban és persze itt is a blogon! Tanulságos is volt átolvasnom az őszi gondolataimat. Vannak dolgok, amiket kicsit sötétebben látok visszagondolva és helyretett kicsit, hogy most az emlékezet torzitó erejét figyelmen kívül hagyva újraéltem dolgokat.

Érdekes dolog ez. Az ember sokszor értelmezi újra korábbi cselekedeteit. Az időben tovább haladva már-már külső szemlélőként tudjuk figyelni a korábbi hozzánk kapcsolódó eseményeket. Sokszor az aktuális lelkiállapot - főleg, ha érzelmileg telített - befolyásolja az emlékeket. Főleg az érzelmi oldalát. Általában szeretem ezt, mert nyitottabbá tesz, arra ösztönöz, hogy egyébként is próbáljam több szempontból megvizsgálni a komplikált helyzeteket. Illetve azt a gondolatot is erősíti bennem, hogy az érzelmekkel óvatosan kell bánni, mert túl nagy hatással lehetnek helyzetekre. Vicces ugyanazt a sztorit különböző kontextusokban meghallgatni. Mások szájából furának hathat, ha máshogy emlékeznek valamire. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit is jelent a valóság. Ha nincs róla videófelvétel és két ember máshogy emlékszik valamire, akkor mi van? És ha van róla felvétel, azon nem látszik az a többlet, ami a szereplők a fejükben hordoztak abban a pillanatban. Ha valamelyikük csak eljátszott egy szerepet a sztoriban, a másik később megtudja a valódi gondolatait, akkor az egész emlékkép megváltozik. Akkor mi a valóság? Ami megtörtént, vagy ami a fejekben volt és ugyan nem történt meg, de ott volt abban a helyzetben?

Sok helyzetben el tudom fogadni, hogy amire én emlékszem, vagy amit én átélek, az egy szubjektív valóság. Kíváncsi vagyok más, hozzám közel álló emberek, szubjektív valóságára is. Ritkán szállok harcba emberekkel, ha másképp látnak valamit, inkább kíváncsi vagyok az ő verziójukra is. Sokszor rosszul esik, ha másoknál ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Rosszul esik, ha azt érzem, hogy nem lehet véleményem, nem lehetek része egy sztorinak a gondolataimmal, mert más másképp emlékszik és foggal körömmel védi az igazát. Számomra nincs igazság ilyen helyzetben. Fáj, ha valakit, akinek én tiszteletben tartom a véleményét, nem érdekelnek az én gondolataim és nem nyitott rám. Ritkán tapasztalok ilyet, de mostanában álltalában meg is tartom magamnak a gondolataimat. Vannak viszont olyan emberek, akik nagyon tudják értékelni, ha ilyesmikről beszélgetek velük.

Inkább most befejezem, mert fáradok és aludnom kéne. Gondolkozom még ilyen témákon, hogy ne csak a párapcsolatom boncolgatásáról és a lelki válságaimról lehessen itt érfelvágós sztorikat olvasgatni...

Állapot...

Nagy beszélgetés, beszélgetés elmarad

Nem vagyok nyugodt egy éve. Voltak hullámvölgyek, amiken túljutottam, haladok előre az eltervelt utamon. Van viszont egy mélyen ülő bizonytalanságom, félelmem, pesszimizmusom, magányom egy ideje. Rájöttem, hogy a felszín alatt egyfolytában szorongok. Általában sok a dolgom és észre sem veszem, ha bajom van. Mikor egyedül maradok, akkor kezd el kavarogni minden. Hirtelen elkedvetlenedek, van hogy így is kelek...

Gergő korábban az ilyesminek a töredékét is észrevette és addig beszéltetett, míg elmúlt bennem a feszültség. Na ilyenek nincsenek mostanában. Nem tudom az okát, hogy miért távolodtunk el egymástól. Nem hagyja, hogy segítsek neki, bezárkózik, marcangolja magát. Az egész jelleme megváltozott. Olyan mint egy gyerek. Sokszor bosszant, ha dolgokat nem vesz észre, elfelejt, félreért. Mostanában nem tud, vagy nem akar belémlátni. Az én jeleimet is félreérti, pedig korábban nem kicsit volt ebben zseni. Szexuálisan is távolodtunk egymástól. Egyáltalán nem rosszak az együttlétjeink, csak a korábbihoz képest ez is lélektelenebb. Ősszel nagyon ki voltam akadva ezen a helyzeten, temettem a kapcsolatot. Aztán rájöttem, hogy szeretem és megéri megvárni, amíg megnyílik nekem. Elfogadtam, hogy olyan időszakot él meg, mikor szüksége van a falaira, még velem szemben is. Az apró hülyeségeit megtanultam tolerálni. Vártam majdnem egy évet. Közben bennem felgyülemlett mindenféle, amit nem tudtam kiadni magamból. 17 éves korom óta, tehát már 7 éve ( azaz 6 ha az utolsót nem számoljuk... ) mindig ott volt Gergő és segített, mikor egyedül nem tudtam valamit feldolgozni. Persze ez kölcsönös. Nekem ez rengeteget számított mindig is. Mikor összejöttünk beszéltem neki erről, hogy nem akarom elveszteni mint lelki társat sosem. Féltem, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott, tabutémáktól mentes barátságunk egyszer véget érhet, ha szerelmesek leszünk, a kapcsolatunk esetleges problémáit nem tudjuk külső segítségként megbeszélni egymással... Igazam lett ebből a szempontból...

Vannak körülöttem barátok, de mindegyikük olyan, hogy csak az egyik oldalára lát rá az életemnek, illetve nagyon sokat kellene magyarázni és nem is biztos, hogy átéreznék a helyzetet teljes egészében. Egyedül Gergő az akinek normál esetben nem kell nagyon megmagyarázni a dolgokat, mert érti, belém lát, elemi szinten ki tudom neki nyitni magamat...

Ebben a helyzetben nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy beszéljek vele. Furcsán alakult, de majdnem egy hónapra hazament vidékre, megcsinálni egy nyelvtanfolyamot. Sok tervünket keresztülhúzta ezzel, meg sem beszélve velem, telefonon úgy mesélte, mintha egy rég eldöntött dolog lenne. Mikor az augusztusi terveinkről kérdeztem, akkor zavarba jött, úgy tett mintha nem esett volna le neki, hogy ezek egybeesnek. Eléggé felhúztam magam rajta, de azt mondtam neki, hogy nekem mind1, csak szervezze meg az életét úgy, hogy kettesben el tudjunk menni vhova ősz elején. Több közös program ugrott barátokkal, amiket emiatt át kell szervezni stb. Azt nem mondta, h mikortól nem lesz, csak aznap jelentette be, hogy mégsem jön anyumékhoz az előre megbeszélt vacsorára, mert ő hazamegy... Inkább akkor nem mondtam semmit, de ezzel is eléggé megbántott.

Miután elment, összeomlottam. A lakótárs is lelépett, itthon voltam egyedül a depressziómmal. Egyik este ráírtam Gergőre, hogy én ezt nem bírom tovább és iszonyatosan ki tud akasztani az ilyen húzásaival. Megkérdeztem, h milyennek látja az elmúlt egy évünket. Próbált kitérni a válasz elől, akkor elmeséltem h milyen szinten szorongok nap mint nap. Megmondtam neki, hogy eleve úgy tűnik h a családi tragédiákat még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy nehezen találom a helyem, hogy a cégalapítással is rengeteget szívok, hogy iszonyatosan leterhel a létbizonytalanságunk, és a kapcsolatunk sem oldja fel ezeket a feszültségeket bennem, mert gyakorlatilag idegenként viselkedünk egymással. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mi változott? Bocsánatot kért, megígérte, hogy minden olyan lesz mint régen. Azt mondta, hogy semmi olyasmi nincs, amiről én nem tudok. Azt mondta, hogy menjek le hozzá a hétvégére, beszéljük át az egészet. A végére teljesen megnyugodtam, jobban mint az elmúlt hónapokban bármikor. Csütörtökön megbeszéltük, hogy akkor péntek este megyek, minden tök jó lesz. Vártam nagyon, készültem. Már pakoltam, indultam volna, mikor írt, hogy baj lenne -e, ha inkább jövőhéten mennék, mert az jobb lenne a szüleinek... Megírtam neki, hogy akkor nem megyek és sajnos jövőhéten meg nem fér bele, mert kezdődik a tábor, ahova együtt mentünk volna. Kérdezgetett mindenfélét, mintha jókedvemben lennék, de olyan ideges voltam, hogy nem válaszoltam azóta sem. Pont olyan dolgokat akart jóvátenni, most hétvégén, mint ez... Úgy kezeli az ilyen helyzeteket, mintha nekem nem lenne semmi közöm ahhoz, hogy mennyit találkozunk. Élettársak vagyunk, de nem gondolja, hogy engem érdekel, hogy egy óra múlva lelép és egy hónapig nem látom. Annyira nem érzi, mi a bajom, hogy időnként elgondolkozom, hogy biztos ő volt az az érzékeny, hiperempatikus fiú, akibe beleszerettem. Nem szervez össze semmit, sodródik az árral, az sem zavarja, ha másoknak kavar be sokszor, nem csak saját magának. Nem keres másik megoldást, az első bökkenőnél elakad, mintha semminek nem lenne tétje. Próbálom vele éreztetni, ha valami fontos lenne, amit ilyen lazán kezel, de olyan, mintha süket lenne. Mindenkinek lehet rossz időszaka, mikor nehezen koncentrál, nem ez a bajom, hanem hogy az erőfeszítést sem látom rajta, hogy megpróbáljon kilépni belőle. Nekem nem hagyja, hogy segítsek, pedig tényleg igyekszem semmilyen döntést sem helyette meghozni, csak gondolkodásra késztetni. Az egészhez úgy áll hozzá, mintha mi se történt volna. Ha megemlítek valami konkrét esetet, akkor helyesel, de mintha ott sem lenne, gépiesen bólogat, aztán egy perc múlva már tök máson jár az agya. Elég sok súlyos következménye lehet annak az életvitelnek, amit most folytatunk és nagyon zavar, hogy ezekkel egyedül én nézek szembe, Gergő meg olyan, mintha be lenne szívva és mindent leszarna... Közben meg nagyon ragaszkodik hozzám, gügyög, gyerekes hülyeségekkel próbál feldobni, egyre több mindenben utánoz, istenít, rózsaszín ködben lát engem... Teljesen figyelmen kívül hagyja a reakcióimat, olyannak látja a helyzeteket, vagy engem, ahogy azt magának elképzeli. Időnként eszembe jut, hogy lehet szed valamit, amitől egyre inkább elveszti a kapcsolatát a külvilággal, a szeretteivel, önmagával...

Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Sajnálom őt, szeretem, szeretnék neki segíteni, de nagyon bosszant is és haragszom rá. Vannak helyzetek, mikor nagyon megbánt és nem tudok vele kedves lenni. Sajnos nem tudok rá hatással lenni, akár kedvesen, akár erőszakosan, direkt vagy indirekt módon próbálom kizökkenteni a tévútjáról, semmi eredménye, csak tovább nő köztünk a távolság. Nekem a kurarcélmény miatt, neki az elzárkózástól...

Bővült a csapat

Előszőr beköltöztünk ketten a lakásba, ősz végén. Gergő és én. Aztán tavasz közepén jött a kutyánk. Furcsa volt elsőre, hogy nem csak ketten vagyunk, hanem másra is kell figyelni. Összeszoktunk, kis család lettünk...

Már a beköltözésünktől kezdve igyekeztünk a baráti társaság központi helyévé alakulni. Volt is itt pár emlékezetes péntek esti buli. Korábban nem nagyon keveredtek Gergő és az én barátaim. Mindketten találkoztunk egymás társaságával / társaságaival, de valahogy nem volt lehetőség közös alkalmak szervezésére. Nekem lényegében egységes a baráti köröm, mind együtt végeztünk a főiskolán. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sokat dolgoztunk közösen stb. Gergőnek viszont rengeteg bartja, ismerőse van. Sokan közülük nem is ismerik egymást, vagy csak látásból. Ő több különböző klikk tagja. Évfolyamtársak több szakról, alsóbbévesek, kolisok stb. Aztán ott vannak még az otthoni barátai, a huga baráti köre és a meleg ismersei is. Ezért sem lehetett mindenkit idehívni, mert nagyon vegyes a társoság. Próbálkoztunk lakásavatóval, tematikus bulikkal, moziással, kocsmatúrával, de mindig csak az én társoságom jelent meg... Van egy lány, akit nagyon megkdveltem Gergő ismerősei közül. Innentől kedve Évi. Még az összeköltözésünk elötti nyáron ismetem meg. Egy csajnak volt búcsúbulija, odafele találkztunk vele a utcán. Nekem első pillanattól kezdve szimpi, le is ültünk beszélgetni. Hamar belefutottunk, hogy honnan ismerem Gergőt, találkoztam -e a barátnőjével stb. Kicsit kellemetlen volt ebben az odőszakban, hogy Gergőről csak páran tudták, hogy meleg, nehéz volt kötetlenül beszélgetni az ismerőseivel... Aztán Gergő félrehívta Évit, elmesélte, hogy én ki vagyok stb. Továbbra is jót beszélgettünk. Később összefutottunk párszor, olyan is volt, hogy Gergőnek el kellett utaznia az utolsó vonattal, mi meg még folytattuk a beszélgetést. Közel lakik hozzánk, tavasszal gyakran átjött Gergővel együtt tanulni, beszélgetni, borozni. Igazából ő az egyetlen Gergő barátai közül, aki maximálisan szimpi, és nem érzem rajta a kötelező jópofiskodást, mint sokaknál. Az én társaságommal is összeismerkedett, beleillik a csapatba :) Mostanában volt pár buli, ahova Évi elhozta a barátait, jöttek az én barátaim is. Gergőnek nem is nagyon volt beleszólása a dologba, de jól alakult minden. Az államvizsgára is itt tanultak, sőt még 5 barátjuk is átjött, közben a munkatársammal a konyhában melóztunk. Elég vicces volt :)

A társoságomból az egyik lány nemrég szakított a barátjával és ez beindított nála egy folyamatot, hogy sok szempontból változtatni akar az életén. Egy bulizós estén megkérdezte, hogy beköltözhetne -e hozzánk. Eljátszottunk a gondolattal. Röhögtünk egy csomót, aztán arra jutottunk, hogy miért ne? 2 nap múlva jött a cuccaival, azóta 4-en vagyunk. Gergő morgott az elején, nem tudta elképzelni gyakorlatban a helyzetet. Én éreztem, hogy jót tesz majd nekünk. Egy vidám csaj, pörög, az a típus akivel mindig történik valami. Én élvezem, hogy nem csak 2 ember van körülöttem, a munkatársam és Gergő, így több inger ér. A kutya is kevesebbet van egyedül, Gergő sem unatkozik magában, ha későn jövök és anyagilag is jobban járunk. Egyenlőre működik a dolog. Gergő is kibékült a helyzettel, így hogy csak előnyét tapasztalja.

Ennyit most az együttélésről, zajlik az élet :D