Előre is elnézést kérek, de most nincs lehetőségem hosszú posztot írni! Egyrészt dolgom van, másrészt telefonról írok...
Többszőr beszélgettem ismerőseimmel a távkapcsolat miben létéről. Nekem azt jelenti a távkapcsolat, így 23 évesen, ha ritkán látom a páromat, hetente 1-2 × tudunk találkozni, pár órát beszélgetni, egyébként levelezünk, chat-elünk, smsezünk. Nem kell ehhez messze lakni egymástól, elég ha olyan az élethelyzet, ha kevés a szabadidő. Mi, a párommal 1,5 évet csináltunk így végig. Olyan szempontból oké volt a dolog, hogy mindketten le voltunk foglalva az egyetem/főiskola miatt, tehát ugyanabban a cipőben jártunk. Hozzátenném, hogy én nem magyar oktatási rendszerben tanultam grafikai tervezést, ami eléggé eltérő időbeosztást jelent a magyar egyetemekéhez képest. Eleve full time hajtás van, leadások, gyakorlások, kísérletezés... és a vizsgáink, szüneteink is máshogy voltak. Persze ebből jöttek azok a helyzetek, hogy volt hogy Gergő szabad volt egy hétig, de én ugyanúgy csak 2 × értem rá találkozni, de olyan is volt h a 2 hónapos téli szünetemben a vizsgáira készült, aztán meg haza kellett mennie a vidéken lakó szüleihez... Ő az első párom, akivel sohasem volt vitánk ebből. Szar érzés, de tudtuk, h várnunk kell. Ez is olyan fura kettőnk között, az elejétől fogva működik valami kölcsönös biztonságérzet. Tudtuk, hogy ritkán van alkalmunk egymásra, nem pazaroltuk az időt panaszkodásra, vagy veszekedésre. Leginkább a nyarakra vártunk, mert akkor mindketten szabadok vagyunk...
Az első közös nyár jól indult, fent volt koliban egy vizsgája miatt, én még nem melóztam, nagyjából naponta találkoztunk. Aztán nekem beindult a szakmai gyakorlat, őt meg a vizsga után várták haza a szülei. Minden felborult, 2 hónapot melóztam, elkaptam egy durva betegséget, külföld... 2 hónapig nem láttuk egymást. Őt jobban megviselte, mert kevesebb volt a dolga, engem a mókuskerék lefoglalt, de persze így is szar volt. Abban az évben már voltam télen egy hónapot külföldön, még csak 2 hónapja voltunk együtt..., aztán meg ez a két hónap nyáron... A megoldás az volt, hogy amikor csak tehettük, de naponta egyszer tuti, írtunk egymásnak hosszú maileket. Rengeteget.
Lehet én vagyok régimódi, de jobban szeretem a leveleket a chat-nél, vagy a telefonnál. Visszaolvasható, van lehetőség mindent kifejteni (látjátok, szeretek terjengősen fogalmazni...), személyes, az ember nem lohol, nem rövidít. Nekem jobban átjön a másik személyisége levélben. Telefonálni egyrészt nem igazán szeretek, másrészt nem volt rá elég pénzünk... / Érlelődik egy lista formátumú poszt a fejemben, hogy mit gondolok, mi kell egy jó kapcsolat sinen tartásához ;) /
Kicsit bizar nekem ez a szerep, nem szerettem sose papolni arról, hogy én mit hogyan látok jónak... Nem szabad ezeket, meg úgy engem általában, komolyan venni, ez is csak egy vélemény, egy út a sok közül!
A távkapcsolatról még annyit, hogy amilyen nehéz, olyan szép is. Az a véleményem, hogy a távolságot, vagy az időt nem szabad hagyni, hogy emberek közé álljon. Tudom, ez így nagyon utópisztikus, de van, hogy az ember érzi, hogy érdemes várni. Az önzőség sosem ütötte fel a fejét köztünk, mindketten önmagunk elé tudjuk sorolni a másikat, a másik kötelezettségeit, szokásait, kapcsolatait... A sok gyötrődés mellett mindig készültünk a találkozókra, mindig próbáltunk valami különlegetset belecsempészni az együtt töltött időbe. Mindig felfokozott érzelmi állapotban találkoztunk, nem vittük magunkkal a problémákat, csak kikapcsoltunk, szórakoztunk, örültünk egymásnak, az apróságoknak. Sokat lelkiztünk, kiadtuk magunkból a feszültséget, megvígasztaltuk, feltöltöttük egymást. A találkozók kinden percét kihasználtuk, sokszor reggelig sétáltunk a kihalt, fagyott Budapesten. Ez is érdekes különben, hogy együtt sosem fáztunk meg. Pedig azért voltak rázós helyzetek. Minusz 10 fokban, térdigérő hóban, kabát nélkül összebújva elaludtunk egy játszótéren és hasonlók... Na mindegy, ezek külön posztot érdemelnek.
Lépek, majd reagálok a hozzászólásaitokra is!
Üdv,
Alejandro
Hadd kötözködjek má' egy kicsit kedvemre, a rézangyalát!
VálaszTörlésHogy aszondi: "Nem szabad... engem általában... komolyan venni..."
Nana! Ne áruld el magad, medvebocs! Azt, hogy komolyan veszlek-e, bízd csak rám, ha lehet! Ha nem bízod, akkor is én döntöm el! Nézz csak oda, micsoda mentegetődzős, konfliktuskerülős "nebántsengem" önbizalom(hiány)! Az áldóját! Szép kis dermedt pillanat ez nekem, de komolyan! Nagyon tetszik! :) Hogy komolyan veszed-e ezt, meg "úgy általában engem", azt viszont - mi mást tehetnék - kénytelen vagyok rád bízni! ;)
Nahát! Még ilyet! :D Tényleg remek kis dermedt éji pillanat! :D :D
Most nagyon hálás vagyok neked! Ritkán ér mostanában fülig a szám! Köszönöm! :D
Azért én is próbálok védekezni, s megelőzendő az esetleges, fájdalmas válaszcsapást:
Bocs! :)
Fájdalmas nem, maximum vicces.
VálaszTörlésEz a komolyanvétel nehéz ügy. Valahol gyerekkoromban kialakult az öniróniám, ami sok helyzetben mentett már meg. Sosem tudtam igazából mit kezdeni azokkal az emberekkel, akiknek tényleg semmi öniróniájuk, hogyhogy köztünk élnek még?!? Komolyan, hogyan tudják elviselni az élet adta nehézségeket, ha nem tudnak kilépni az egészből, kívülről rátekinteni, és egy nagyot röhögni? Hogyan tudnak teljes komolysággal csokit venni a boltban, vagy mozijegyet a Csillagok háborúja legújabb részére? Hogyan tudnak mosoly nélkül egy kiállításon mások színes mázzal, gondos elrendezésben kenegetett felületeit vizsgálgatni? Hogyan tudnak fapofával Beatles-t hallgatni? Hogyan nem érzékelik, hogy mindez vicces? Az egész élet apró mütyűrökből áll, amik külön-külön vizsgálva elvesztik a jelentőségüket és különösen viccesek tudnak lenni. Hányszor fordult már elő velem vizsgák előtt, hogy arra gondoltam, hogy mennyire vicces állat az ember. Vicces, mert most bent ül egy korosabb példány, nagyon komoly ábrázattal és olyan dolgokról fogunk akusztikus kommunikációt folytatni, aminek semmi de semmi közvetlen hatása nincs sem az ő, sem az én, sőt senki életben maradására. Komolyan akar majd beszélgetni, talán épp olyan dolgokról, amiket talán ő sem ért igazából, csak nálam pár évvel korábba olvasta el ugyanazt a könyvet. Arra gondolok ilyenkor, hogy pár év múlva milyen banális lesz ezekre visszagondolni és ilyenkor nem értem, hogy a társaim mitől vannak úgy betojva, és az egész életükből ez a 20 perc lényegtelenül rövid időt vesz el. Ez az egész és ehhez hasonló gondolatfolyamok rendkívül viccesek szerintem, ettől tudok könnyedén besétálni ismeretlen helyekre, és nem dobog a szívem a torkomban, ha olyasmit kell tennem, amihez nem értek, mert mit jelent valójában az, hogy valaki érti, ha nála mások mégjobban értik. És hol a vidámság és az öröm és mi értelme van a csúcsra törni, ha közben az egész odavazető utat nem élvezzük és nem eszünk, csak gyűjtögetünk? Amit ígyisúgyis meg kell tenni, azt én inkább vidáman és könnyedén teszem, mert azért mégsem olyan hosszú az élet, és jobb vidámnak lenni, mint szomorúnak. Élek, ha élhetek és nem értem, hogy mások miért nem akarnak élni, mikor ők is élhetnének, de sosem kezdték el és nem tudják, hogyan kéne, miközben valahol éppen azt teszik, csak valami megakadályozza, hogy észrevegyék, hogy ez az egész vicces és mindig van ok a vidámságra.
persze a vicces is lehet fájdalamas
VálaszTörlésA fene a jó dolgát a te párodnak!
VálaszTörlésNa, jó, betegre irigykedni magam azért nem kell, hisz évek óta amúgy is keveset alszom, s ha egy ilyen fickóval vállalnék önkéntes rabságot, amilyen te vagy, gyorsan végigégne nyamvadt éltem vékonyka gyertyája, annyi szent! :D
Elégedett vagyok, mert ritkán működik ennyire jól a gondolatprésem hidraulikája. De ezúttal bizton érzem, mindent elmondtam, ami ide kell, meg azt is, hogy értő szempár olvassa, épp most. :D
Pardon, azért ez nagy címletű bankó volt, vissza is veszek belőle, épp csak annyit, amennyi (szerintem) visszajár: nem állítottam egy szóval se, hogy mindenben teljes az egyetértés! S az önkéntes, tán emésztően boldog rabság legnagyobb veszélye épp ebben állana... ;) :D
Azért mégis: a fene a dolgát...! :D
Nem kérek bocsánatot! Hisz nem is érzem, hogy lenne miért. :D
(Egek! de jó lenne, ha mindenki felszabadultan - szabadon, félelmek és egyéb béklyók nélkül - venné szemügyre azt, ami az orra elé kerül! Egy másik blogon, ahonnan idelátogattam, egyelőre a bizonytalanság kínzó érzése okoz némi, remélem, múló diszpnoét... Mert én azért, bevallom, néha nagyon mélyen le is tudom tüdőzni a dolgokat - öröklött temperamentum, nem az én hibám, gondolom. :))
Jó éjt!
Hm..., a fene a dolgát akkor is...! :D