Meddig parkolsz még?

Leírtam a címet és rögtön egy második téma is beugrott, ami talán nem független az eredeti témámtól. A másodiakat most félre teszem, majd máskor kifejtem.

Eredetileg Gergőről akartam csak írni. Mostanában megfogalmazódott bennem, hogy mit hiányolok, ami korábban ott volt benne. Annnó, a megismerkedésünkkor, 17 évesen nagyon sok hasonlóságot találtunk egymásban. Félelmetesen sokat. Mindketten azt éreztük, hogy több van bennünk, mint azt a környezetünk gondolja. Mindketten tele voltunk energiával, ambíciókkal, tervekkel, pezsgett bennünk a tettvágy. Azt tapasztaltuk, hogy sok mindent észreveszünk, amit mások nem. Sok dolgon gondolkozunk, amit mások észre sem vesznek. Zavart mindkettőnket, hogy felszínes emberekkel vagyunk körülvéve és vártuk az egyetemet, vele együtt a környezetváltozást, az új lehetőségeket. Egyikőnk sem mert, de szeretett volna szembemenni a megszokottal, mást választani, vagy újítani, teremteni, kísérletezni. Megvolt/van a magunk területe, azon belül mindketten úttörésre készültünk. Megosztottuk egymással a nehézségeket, a félelmeket, az akadályokat, amik sokszor ugyanazok voltak.

Nekem nagyon sokat segített. Sikerült váltanom, kinyílnom a főiskolán. Barátokat szereztem, megéltem a bennem megbújó dolgokat is. Sokat változtam, fejlődtem, megnőtt az önbizalmam. Végre elhittem, hogy van olyanom, ami másnak nincs és, ha ügyesen kamatoztatom, akkor törhetem az utat... Ezekről korábban sokat beszélgettünk Gergővel. Éreztük egymásban ugyanazokat az energiákat, ugyanazt a forrást, ugyanazokat a szándékokat. Éppen ezért bíztattuk egymást, mert tudtuk, hogy nem üres beszéd, amit a másik mond, hiszen éreztük, tudtuk, hogy kincs van a másikban. Ahol tanultam, ott ezt nem ölték ki belőlem. Megtanultam, hogyan fejezzem ki magam. Emberileg és az alkotásban egyaránt. Nem kellet sosem félnem, hogy azért, mert máshogy látom a dolgokat, máshonnan közelítek, hátrányba kerülök, hanem bíztattak, figyeltek, rácsodálkoztak, elismertek. A támogatás miatt hamar felbátorodtam, egyre hatékonyabban bontottam ki a merész ötleteimet. Sok tanáromtól hallottam, hogy bátor vagyok, nagy bennem a lendület, nagy az akaraterőm, kitartásom, újak az ötleteim, merek kísérletezni és bíztattak, hogy maradjak ilyen tanulóéveim után is, ne hagyjam magam beszürkülni, ne álljak be a sorba.

Azt gondoltam, hogy ugyanez a helyzet Gergővel is. Tudtam, hogy jó helyre került, sok barátja van, jól érzi magát. Mikor közel kerültünk egymáshoz, sokat beszélgettünk, összejöttünk, kezdtem el meglátni, hogy ő leparkolt. Hagyta magát bezárni. Másokhoz méri magát, nem sajátmagához. Elfelejti, hogy mi a forrás és másokat utánoz. Minták nélkül gondolkodott és most minták szerint él. Közben elfogyott az önbizalma. Tudom, hogy azért, mert nem éli ki magát. Másoknak akar megfelelni. Mindenhol ott akar lenni, nem értelmezi a körülötte zajló eseményeket, mert nincs rá ideje. Teszi, amit az adott helyzetben szerinte elvárnak tőle, ahelyett, hogy a kezébe venné a dolgokat. Nem mer szembemenni, nem mer mást gondolni, mint a többiek. Azt gondolja, hogy az nem számít, amit ő gondol, mert hülyeség, értéktelen, így a gondolatokat sokszor másoktól veszi át. Nem ír, nem fejezi ki magát, mert azt gondolja, hogy nincs hozzá tehetsége. Hiába bíztatom, hiába mondom, hogy olyan dolgokat lát, amit mások nem. Egyre kevésbé akar ezekben elmélyedni, talán látni is. Fél másmilyennek lenni, fél önmagának lenni. Közben csodálja, amit én teszek, helyesli, hogy van véleményem, hogy megpróbálok a dolgok mögé látni, hogy nem azt mondom amit hallottam, hanem, amit megtapasztaltam. Persze szeretek minden megtapasztalni, a saját szemüvegemen keresztül értelmezni, nem másoktól átvenni. Szépen lassan elfelejti, hogy nem én vagyok csak ilyen, benne is ott szunnyad mindez.

Talán a hagyományos egyetemi oktatás suvasztja el az ember ambícióit, egyéniségét, tettvágyát, kreativitását? Sok tanulatlan életművészről tudunk,aki azt vallja, hogy attól sikeres, hogy megőrizte a kreativitását, amit másokból talán kiöl a nyugati oktatási rendszer. Saját tapasztalataik hajtották őket, mertek másképp gondolkozni, és nem hagyták, hogy ebbe mások beleszóljanak...

Nem tudom, hogy mivel tudnék segíteni. Amikor csak lehet elmondom, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni egy helyzetet, próbálom ráébreszteni, hogy nem minden fehér vagy fekete és nem minden úgy van, ahogy mások mondták. Bíztatom, hogy nem muszáj mindig azt tenni, amit elvárnak, előbb gondolja végig. Próbálom erősíteni az öntudatát, éreztetem vele, hogy arra vagyok kíváncsi, ami belül van, nem arra, amiről azt gondolja hogy hallani akarom. Elmagyarázom neki a gondolataimat, kifejtem a gyökerektől kezdve,hogy mit miért gondolok, teszek, vagy miért nem értem az emberek viselkedését. Sokszor látom, hogy nem érti. Nem érti miért megyek szembe, ha mehetek együtt a többiekkel. Kapok egy furcsa mosolyt, mert ilyenkor furcsa művészléleknek tart, aki el akarja határolni magát a társadalomtól. Elkönyvel jajdearanyosnak vagy jajdeviccesnek, de nem gondolkozik el, azon amit mondtam. Egyre inkább ilyen. Olyan, mintha egyre kevésbé akarna érteni.

Barátaimmal beszélgettünk a felnőtté válásról. Furcsa, de sokan emlékeznek a pillanatra, mikor felnőtté váltak. Énis emlékszem. Frissen jöttünk össze Gergővel, közben még nem szakítottam a volt barátnőmmel... Közben a legjobb barátnőmnek meséltem Gergőről és a zűrzavarról a fejemben. Szarul voltam és vígasztalt. Egy szakításon esett át, még nem volt túl rajta és jól esett neki az őszinteségem, a közelségem. Félreértett és majdnem lefeküdtünk. Kimenekültem az utcára, próbáltam Gergőt utolérni, de nem vette fel a telefont. Éjjel volt Budapest belvárosában, télen. Ordítottam, bőgtem. Tehetetlennek éreztem magamat, mert minden felborult körülöttem. Mindenkivel megváltozott a viszonyom, aki fontos volt nekem. Félreértettek, magamban is tisztázni kellett a dolgokat. Belém kötött pár srác. Beszólogattak, megkergettek. Elfutottam. Nem tudtam hova, csak futottam, ahogy tudtam. Nem hallottam őket, nem csak előlük futottam, hanem magam elől is. Eltévedtem, kifáradtam. Hirtelen kitisztult a fejem, ráébredtem, hogy hol vagyok, mit csinálok. Megfogalmazódott bennem, hogy mindent a kezembe kell vennem. Rájöttem, hogy sok esetben túlságosan alkalmazkodok a környezetemhez és nem is gondolkodok, csak teszem, amiről úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Rájöttem, hogy nem a saját életemet élem, hanem azt a karaktert tartom életben, amit a környezetem gondol rólam. Elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy három ember mást gondol rólam, mindeggyikük azt gondolja, hogy őt szeretem, hogy az övé vagyok. Lehet, hogy én nem ezt gondolom, de a viselkedésemet így értelmezik. Fontosak, ezért tisztáznom kellett velük a helyzetet. Tudtam, hogy melyikükkel milyen a kapcsolatom, és hogy mit szeretnék. A barátnőmmel békésen szakítani, lehetőleg megtartani egy bizalmas barátságot, ha már túl van rajtam. A legjobb barátnőmmel tisztázni, hogy ez barátság, semmi több. Gergőt pedig szeretem, és biztosítanom kellet őt is, a többieket is, magamat is, hogy vele akarok együttlenni. Rájöttem, hogy másfél évem van a nagybetűs életig. Ki kell találnom, hogy merre akarok menni, kivel, hogyan, miért. Fel kell készítenem magam az önállósodásra, mindenféle szempontból. Egyértelműen kell kommunikálnom. El kell hagynom a sallangokat, mert nem lesz időm olyan emberekre, helyzetekre, akik/amik egyáltalán nem befolyásolják a jövőmet, nem érdekelnek, nem értek velük egyet, felszínesek és haszontalanok számomra. Éreztem, hogy ez az a pont, mikor mindent a kezembe veszek, felnövök.

Azt hiszem Gergőnek még nem volt ilyen pont az életében. Mindig jó gyerek volt. Egyedül lehetett hagyni, mert azt csinálta, amit mondtak neki. Nem lázad, sem a helyzetek, elvek, vagy önmaga ellen. Beletörődik a dolgokba, alkalmazkodik mindenhez és mindenkihez. Nem vizsgálja meg a dolgokat a saját szemüvegével, mindenben hisz másoknak. Mindenkivel jó viszonyban akar lenni, csak olyan témákról beszél, amiről biztosan tudja, hogy a másik fél élvezi. Nem diktálja magának a tempót, hanem mások tempóját utánozza, vagy másokat kérdez meg, hogy hagyan csinálja. Folyton bizonytalan, mert nincs egy alap rendszere, amihez viszonyítja a dolgokat. Nem ilyen volt, mikor megismertem. Nehezen találom, hogyan vezessem őt rá az önismerete fejlesztésére, hogyan segítsek, hogy tudatosabb legyen. Szerintem fél, szeretne gyerek maradni bizonyos dolgokban, fél mások véleményétől, de láthatná, hogy a felnőtt is tud játszani, tud gyerek lenni, ha akar, és aki szereti az önmagáért szeretni, nem az egyetértéséért. Aki azért, azzal pedig nem kell törődni. Túl rövid az élet ahoz, hogy mások életét éljük, vagy hagyjuk, hogy mások marionettbábuiként ábrándozzunk a saját, meg nem valósított terveinkről...