Könnyek

Kicsit eltűntem, mindennek megvan az oka...

Először is, de ezt gondolom kitaláltátok, Gergő hazajött. A második, sokkal idegesítőbb ok, hogy szar a netem és egy nap kb. 5 percig működik. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy az utamba álljon a technika, írok postokat, és ha nethez jutok, feltöltöm egyben őket.

Szóval Gergő. Hazajött, összeborultunk, elsírtam magam.

Nagyon ritkán sírok, utoljára apám halála miatt történt. Rájöttem egyébként, hogy kétféle okból tudok sírni. Az egyik, ha nagy a nyomás, ilyenkor könnyít kicsit rajtam. Na ez nagyon nagyon ritka, mondjuk két évente fordul elő. A másik állapot, mikor épp nagyon gyorsan megszabadulok a feszültségemtől, leesik minden teher és ez a felszabadultság érzet hozza magával a könnyeket. Szóval vagy a könnyek szabdítanak, vagy a szabadulás könnyeztet :) Amúgy a feszültségre, annak erősségétől föggően legtöbbször mosolygással, vigyorgással,vagy nevetéssel reagálok - önkéntelenül - aminek az a következménye, hogy sokszor nem érzem magam olyan szarul ilyen helyzetben, ja és hülyének néznek...

Igen, felszabadultam. Volt hét vége fele egy kis nézeteltérésünk Gergővel. Szarul aludtam (egyedül) és jött egy borzasztó rémálmom. Nem részletezem, de a lényeg h hatalmas veszekedés volt köztünk Gergővel. Szakítás, menkülés tőle, de mindig ott volt. Ki akartam törölni, de nem lehetett és mindig megjelent. Olyanokat mondott nekem, amivel kikészített, de hozzá voltam láncolva, és ezt őis tudta. Na mindegy, szar volt felébredni. Annyira megviselt, hogy félálomban rágódtam ezen az egészen, gondolkodtam, h mi oka lehetett, hogy ilyesmit álmodok. Visszaaludtam, folytatódott. Álmomban ugyanúgy az ágyban voltam, de megjelent Gergő és mondta, hogy nem álmodtam, ez a valóság... Egy idő után nem tudtam, hogy mi az álom, és mi a valóság. Mikor úgy gondoltam, hogy ébren vagyok, megírtam Gergőnek facebookon, h mennyire kiakadtam az álmomon. Siettem egy találkozóra egy barátommal, egy lánnyal. Késésben voltam, de még mindig kiborulva. Nem vagyok én ennyire szentimentális hisztimasina, egyáltalán nem, de ez most egy hét várakozás után nagyon betett nekem. Közben Gergő írt egy sms-t, hogy írjam le, mit álmodtam. Na itt akadtam ki nagyon. Akkor, ha olvasta, amit írtam facebookon, akkor tudja,h mi volt az álom, akkor ijesztő, hogy ezt kérdezi, lehet h ez még mindig az álom, vagy nem is volt álom... Hogyha pedig nem olvasott facebookot, akkor honnan veszi, h rémálmom volt, megint csak para. Tudom, ez így most leírva elég röhejes, de én iszonyatosan össze voltam zavarodva. Gergő a mindenem, ha veszélyben érzem kettőnket, vagy őt valamiért, akkor elvesztem a racionalitásomat, annyira megráz ez a lelkiállapot... Egy óra késésben voltam a találkozóról, írtam sms-t a lánynak még korábban, de nem reagált. Nem volt pénz a kártyámon, nem tudtam felhívni, úgyhogy mentem a megbeszélt helyre. Nem volt ott senki, úgyhogy elmentem feltölteni a telefonom. Mikor tárcsáztam, ránéztem az órára és láttam, hogy még 4 perc van az eredeti időpontig... Itt tértem magamhoz. Megjött a lány, kajáltunk, vonatoztunk, kutyamenhelyen voltuk. Estig együtt lógtunk. Ő egyébként egy energiabomba :)

Pár napja tud csak Gergőről, mert évekig külföldön volt és kimaradtak a bizalmas baráti beszélgetések. Ő is jól fogadta, bár elég hülyén történt a CO. Viccelődött, szivatott, szúrkálódott, akkor éppen azzal h biztos elbuzultam, míg ő nem volt itt, bepasiztam, mert nem vigyázott rám stb., a durvábbakat már nem írom le. Látta rajtam, hogy szokásomtól eltérően nem veszem a poént. Elsőre azt hitte, hogy ez az ellenpoénom, hogy nem röhögök, ezért csak fokozta a dolgokat. Nekem földbe gyökerezett a lábam, mert még egyik barátomtól, ismerősömtől sem kaptam bántást, mindenki diszkréten kezeli ezt a dolgot, most meg itt a lavina, még az előtt, hogy egyáltalán felhoztam volna a témát... Egy idő után leesett neki, hogy kettőnk közül csak ő viccel. Rákérdezett. Elmeséltem. Mindketten nagyon zavarba jöttünk. Ő azért, mert szégyellte magát, én azért mert nem tudtam, ilyen felvezetés után hogyan reagál... Végülis bocsánatot kért, mindent megbeszéltünk. Ez is akkor történt, mikor Gergő nem volt itt, ezt sem tudtuk rendesen megbeszélni...

Kimentünk Esztergomba, jó volt beszélgetni. Nem meséltem neki az álmomról, el akartam felejteni. Azért volt nehéz, mert Gergő óránként hívogatott, én meg mindig kinyomtam. Ki akartam kapcsolódni, feltöltődni, hogy szembe tudjak nézni ezzel a hülye reggeli kiborulással.

Nem érettem, hogy miért hívogat. Máskor veszi az adást, ha kinyomom, tudja h épp nem alkalmas, de vissza fogom hívni. Zavart, hogy egy hétig alig keres, nem igazán reagál a leveleimre, gesztusaimra, nem ad magyarázatot erre a hűvös viselkedésre, most meg egyfolytában hívogat, csak mert kettőnkre nézve parát álmodtam. Egy társ nem csak bajban társ, haragudtam, hogy így viselkedik. Ez annyira nem mi vagyunk. Soha semmi hiszti nem volt köztünk, soha semmi sértődés, vagy hűvös viselkedés. Duplán fáj, ha ilyesmi történik, nem értem, hogy miért nem vagyunk egy hullámhosszon, ha szeretjük egymást, ha ott a hat éves lelki összefonódás. Miért férkőznek be a külvilág bajai a kapcsolatba, miért nincs elég energiánk tisztán tartani a szerelmünket? Miért viselkedik máshogy,mint az elmúlt 6 évben? Ennek nincs köze a szerelemhez, mert a hatból, csak az utóbbi két évben van szerelem. Maga alatt van és rántja le a kapcsolatot is. Nem hagyja, hogy segítsek, kizár. Ezzel nemcsak magától, a kapcsolatunktól is távolítana, ha hagynám magam. Tudom, hogy neki ez nem erről szól, de nem látja, hogy miyen következmények lehetnek.

Hisz a rózsaszín köd mindent elsöprő erejében és ezzel takarózik. Tudom, mert az első szerelem nekem is iyen érzés volt. Naívak voltunk és tehetetlenek. Végignéztem, ahogy eltávolodunk egymástól és nem tettem semmit, mert a rózsaszín köd elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden oké. Na ezt most nem hagyom. Tudom, h apróságokról van szó, és mindig én vagyok, aki szóvá teszi, aki kimondja, aki magára veszi és aki megoldást keres. Gergő pedig nem érti, h ilyenkor mi van velem, lerendezi azzal, hogy érzékeny vagyok. Engem viszont megőrjít, hogy nem érti, hogy mi van a fejemben, mit próbálok kifejezni, pedig egyébként ő az aki mindig ért. Azt mondja, hogy hülyeség, ne gondolkozzak ilyeneken, látszólag fel sem fogja h milyen mértékben vagyok ilyenkor kiborulva. Az elmúlt egy év alatt az a bizonyos pohár hodó méretűvé nőtt, mindenféle esemény kényszerű elviselése miatt nagyon kitolódott a tűrőképességem. Ettől még bánt és tudom, h ez így nincs rendben.

Szóval nem vettem fel a telefont. Estig hülyültünk a lánnyal, utána felhívtam Gergőt, mert már helyre billent a lelki békém, tudtam értelmesen beszélni vele. Tisztáztuk a dolgokat, jót beszélgettünk.

Az egész Gergő szemszögéből úgy nézett ki, hogy hajnalban email áradatban facebookon megkapta, hogy elegem van, egyedül akarok lenni, utálom az egészet, nem értem miért nincs vége, kikészültem, nem csinálom tovább... A facebook úgy döntött, hogy az üeneteim közt szelektál, úgyhogy Gergőnek nem volt világos, hogy csak álmomban volt köztünk zűr, megijedt, hogy mi bajom lehet. Egész nap próbált utolérni, de mindig kinyomtam, úgyhogy egyre jobban kétségbe esett. Mikor este felhívtam, megkönnyebbült, h végre szóba állok vele és rögtön kiderült, h lényegében semmi bajom, csak szar a facebook. Röhögtünk az egészen, tovább léptünk.

Elsírtam magam, mikor újra láttam, mert egy pillanat alatt lepörgött előttem az egész hét. Az őrjítő várakozás, a sok pillanat, amiből kimaradt, a magányos éjjelek, a bizonytalanság csírája, a rémálom, a félreértés, a blogírás, a bulin a tehetetlen magányom, a sok mi lehet vele gondolat, a meglepetésem előkészítése, a tehetetlenség érzése... A szemében láttam, hogy vége ennek a hétnek, hogy őt is megviselte, de nincs már, csak mi vagyunk...

Ui: Jobban utálom a facebookot, mint valaha!