Hamarabb, mint gondolnám...

A múltkori bejegyzéshez annyit tennék hozzá, hogy beszélgettünk Gergő anyukájával. A szüret után maradtam még egy napot, Gergőnek viszont haza kellett jönnie. Még a szüret alatt mondtam anyósomnak, hogy szívesen segítek az utómunkálatokban is. Volt ebből egy kis kavarás is, Gergő nem nagyon értette, hogy miért nem buszozok fel vele kora reggel. Közben a huga már nézett estére nekünk vonatot, anyukája csinált nekem ebédet... Maradtam végül.

A kajához kellett még néhány hozzávaló, úgyhogy anyós elhívott magával a Tesco-ba. Útközben hamar ráterelődött a szó, hogy mi történik velünk mostanában. Barátokról, elfogadásról, coming out helyzetekről beszélgettünk. Azt is megkérdezte, hogy mennyi bántásban van részünk. Meglepődött, de azt is láttam rajta, hogy kicsit megkönnyebbült, amiért elmeséltem, hogy nyugodtak lehetünk, mert amerre megfordulunk, nem bánt senki. A végén még azt is mondta, hogy tök olyanok vagyunk, mint egy heteró pár, úgy éljük az életünket, láttam rajta a felismerést. Elmeséltem, ahogy egyszer anyu is eljutott idáig.

Nagypapám öccsének a temetésén történt, tavaly nyáron. Éppen a szakítás előtti kétségbeesésemnél tartottam. Anyu látta rajtam, hogy valami nem oké, azt is kiszúrta, hogy ennek semmi köze a temetéshez. Szerettük Dezső bácsit, de sosem volt szoros tagja a családunknak. Tiszteltem őt, mert ő viselte egyedül méltósággal, kellő öniróniával, humorral az öregedést, a család vénjei közül. Mikor anyu elkezdett kérdezgetni, nem éreztem helyénvalónak, hogy a gyászmenet elején (mi sétáltunk ketten a sor elején, közvetlenül a halottaskocsi mögött...) erről beszélgessünk. Aztán meg lettem nyugtatva, hogy Dezső bácsi nagyon szeretett élni és kellően humorosnak tartaná a helyzetet... Elmeséltem a problémáimat, Gergő tagadását, a kétségeket, a lelki vívódást, mindent. Anyu nem próbált okoskodni, csak kuncogott, hogy mennyire olyanok vagyunk, mint egy heteró pár. Ezzel nem segített az aktuális helyzetemen, de összességében jól esett :)

Gergő anyukája ezután nekem is bevalllotta - eddig csak Gergőn keresztül hallottam - hogy példaképként tekint anyukámra. Nem mondta, de szerintem a kettőnk kapcsolatának feldolgozására gondolt főleg. Egyébként is párhuzamosan két síkon futott a beszélgetésünk. A komoly témák mellett folyamatosan szó volt a környékről, a szembe jövő emberekről, Gergőék gyerekkoráról. Ezek csak pillanatnyi terelések voltak, mindig visszakanyarodtunk a fő témánkhoz. Összességében örültem a beszélgetésünknek. Bízom benne, hogy segíteni fog anyósom lelkén könnyíteni, minket jobban megértenie. 

Családban marad

Éppen egy idegen autóban ülünk, telekocsival Gergő szüleihez megyünk  a holnapi szüretre. Gergő diplomaosztója óta most találkozom először a családjával. Nincs köztünk konfliktus, nekem az első pillanattól kezdve szimpatikusak mindketten. Anyukájával mégis van egy kis feszültség köztünk. Nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire, tudom, ha a másiknak ellenérzései vannak velem szemben. Általában ez fordítva is igaz, látszik rajtam, hogy mit gondolok. Ördögi kör ez, mikor muszáj reagálnom valahogy arra, hogy tudom, hogy a másiknak problémája van velem. Nekem nincs, megértem, elfogadom a helyzetet, de akárhogy is próbálom, nem tudom leplezni, hogy észreveszem a feszültséget. Hiába szereti, elfogadja, támogatja Gergőt, nem teljesen oké, hogy nem lesz felesége, gyereke, nem

lehet vele kapcsolatban az ismerősökkel nyíltan beszélni... Az utóbbi időben egyre jobban felfigyelek az apró jelekre. Néha olyan, mintha verseny lenne köztünk. Egyáltalán nem szállok be, a birkatürelmemmel elég jól bírom a helyzetet. Semmi élesre nem kell gondolni. Tudom, hogy egy csupaszív, kedves nő, sosem érzékeltette az ellenkezőjét. Tudatalatt vannak olyan apró megnyílvánulásai, amikből tudom, hogy még mindig nem dolgozta fel teljesen, hogy a fia meleg. Csigatempóban oldódik a helyzet, de engem idegesítenek a ki nem mondott dolgok.

Ki nem mondott dolgok között nőttem fel, a saját magam irányított mindennapi életemben igyekszem egyenes lenni és egyértelműsíteni az emberi kapcsolataimat. Ha egy barátomon látom, hogy baj van, kérdezek. Mindig elmesélem mit gondolok, nem rejtem véka alá a véleményemet. Rólam általában mindent lehet tudni, vállalom a tetteimet, véleményemet. Elismerem, ha hibázok. Igyekszem másik oldalról is megvizsgálni helyzeteket, nem csak a sajátomból. Ez valószínű az apám titkolózási, susmusolási, eltusolási viselkedésenek a kompenzációja. A legjobb barátom nyers, őszinte, nem köntörfalaz. Amúgy is igaz, hogy ilyen emberek vesznek körül, ezt szeretem.

Gergőéknél kicsit más a "divat". Szerintem többet adnak a látszatnak, mint kellene. Persze nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt meg tudjam ítélni. Nem élek vidéki kisvárosban, más a generációm, speciális közegben mozgok...

Remélem, hogy egyszer meg tudjuk ezeket őszintén beszélni Gergő anyukájával. Remélem, hogy egyszer majd ő is úgy fogja gondolni, hogy a fiának én vagyok a tökéletes társa, ahogy azt az én anyum gondolja Gergőről! Többször kéne anyutalálkozókat rendeznünk, hogy Gergő anyukájának legyen kivel megbeszélni a félelmeit. Anyu sokat olvas a neten, beszélget erről a testvéreimmel, meleg témájú előadásokra jár, cikkeket olvas. Egyébként is egy karakán nő, biztos vagyok benne, hogy a barátnői előtt sem csinál ebből problémát. Sajnos Gergő anyukájának nincsenek ilyen lehetőségei. Ott ahol ez az egész városban tabu, nehéz hol tájékozódni. A számítógéphez nem ért, az ismerőseivel sem tud erről beszélni. Gergő apja nem nagyon beszédes típus, szerintem vele sem téma ez a szitu. Szívesen segítenék, de azt hiszem a fekete bárány szerepemből nehéz lenne. Gergővel sem nagyon lehet erről beszélni. Lehet, hogy a hugán keresztül lehetne forrásokat juttatni Gergő anyja kezébe. Megkérdezem legközelebb erről!

hogyan tovább?!?

Mostanában többször elgondolkoztam, hogy mi legyen a bloggal. Nyomaszt ez a lassú haldoklás. Annyi minden történik velem, újra szabadnak érzem magam, megélem a mindennapokat. Valahogy ide nem menekítem át a gondolataimat. Zárjam le? Miért? Meghagyhatom a lehetőséget a folytatásra. Nyomasztanak a lezáratlan ügyek. Nem akarok ígéretet sem tenni, mert nem szeretném, hogy később muszájnak érezzzem az írást. Tehát mégiscsak lezáratlan projektként kezelem továbbra is ezt a csatornát, talán egy kicsit lazulok :)

Egy év telt el azóta, hogy Gergővel szakítottunk, majd újrakezdtük. Sokkal több időnek tűnik. Azóta annyira máshogy érzek. Sok emberrel megbeszéltem ezt a témát. Pont tegnap éjjel is egy lánnyal, Gergő régi haverjával. Spontán este volt, reggel hatig beszélgettünk. Eddig, ha összefutottunk, kerültük egymást, csak ment az udvariaskodás. Most kiderült, hogy sokmindenben hasonlítunk. Több nehéz témát is átrágtunk, elgondolkoztató volt. Ő is így volt vele, mikor meséltem a kapcsolatnkról.

A szerelem, szeretet mellé beért a türelem is ennyi idő után. Egy tomboló szerelmes általában nem türelmes. Problémák felszínre kerülésénél pedig főleg nem türelmes... Mégis, ha lecsupaszítom kettőnket, akkor kristálytisztán látom azt a két élniakaró, tettrekész, szeretni vágyó, naív, ártatlan kölyköt, akik egymás társaságában tudnak igazán önmaguk lenni. Ez semmivel sem bonyolultabb. A többit a külvilág hozza, a boldogulási kényszer, mások viselkedése, nehéz helyzetek, alkalmazkodás, szerepek, kényszerek, szabályok...Ezek folyton változnak, a felszínen változtatnak is. Úgy érzem ki tudok szabadulni ezek alól és egyszerűen csak tudok a párommal együtt lenni. Felszabadító érzés, hogy nem érdekel hova jutunk, mert együtt megyünk az úton. Innentől kezdve minden olyan, mint egy színdarab, nem lehet komolyan venni.

Sok új emberrel beszélgetek mostanában. Ismerősök új oldalát ismerem meg, régi barátságokat elevenítek fel, külföldiekkel chat-elek. Olyan jó újra meg-megállni és mint egy darabot, megbeszélni az élethelyzeteket, amibe kerülünk. Olyan jó csak úgy felhívni valakit munkaidőben, minden ok nélkül csak egy kicsit beszélgetni. Igazi. Gergőnek is van már mobilnet a telefonján. Néha csak random képeket küldünk egymásnak. Néha lefotózza mit csinál, én meg elküldöm neki, hogy a kutya milyen pózban alszik. Nincs sértődés belőle, ha a másik nem válaszol, mert nem ez a lényeg. Olyan, mintha kicsit mindig itt lenne. Egyébként is közel vagyunk egymáshoz, mióta megint egyetemre jár, 10 percre vagyunk egymástól gyalog egész nap. Egyszer-kétszer együtt tudunk majd ebédelni egy héten. Beülünk valahova, vagy csak piknikezünk egy parkban, mint a régi szép időkben :) Régóta várom ezt. Jó lesz néha együtt reggelizni, együtt hárman, a kutyával elindulni itthonról. Megvárni egymást. A munka is könnyebben megy. Lazább vagyok, látszik mert bátrabb vagyok és spontánabb az ötletelésben, lelkesebb a megvalósításban. Végre érzem, hogy mindigis ezt akartam csinálni. Nem tudom mit hoz a jövő, de most jó ez így!

Szabi első nap

Nem tudom olvas -e még valaki. Nem tudom nevezhető -e ez blogírásnak, amit az utóbbi időben produkálok... Gondolkodtam a leálláson, de nem tenném ilyen drámaivá a helyzetet. Lehet lesz itt még gyakori posztolás...

Szabin vagyok :) Nem ennyire egyszerű a helyzet, mert délelőtt ügyeket intézek, melókat adok le, szerződéseket, tárgyalásokat készítek elő... A személyimért is el kell mennem, mert fél éve áll az okmányirodában. Eddig nem hiányzott, de most hogy megyünk ki Horvátországba, vissza kell szereznem az identitásomat. Szombaton ellpoták a telefonomat, úgyhogy a T-hez is be kell mennem intézkedni. Úgy néz ki, hogy céges előfizetésem lesz, és az új telefonra biztosítást is kötünk. Ma még csak a légező előfizetésemet rendezem, a többit később a héten.  Ezek is olyan dolgok, amit pár éve nem gondoltam volna :) Gergő ma szabadnapos, elkísér. Ha ezekkel végeztem, hívjuk (Gergő hívja, mert neki van telefonja...) a többieket és megvesszük a vonatjegyeket. Kirándulást terveztünk utána Hűvösvölgy felé. Szóval ez a szabim első napja...

Hétköznapok mostanában

Nem tudom mi maradt ki innen, igyekszem a lényeget összefoglalni...

A cég szépen bővül, a bevételeink növekednek, egyre minőségibb megrendelőink vannak. A munkatársammal nem mindig értünk egyet, de nincs sok konfliktusunk. Saját projekteken is dolgozunk, hosszútávra vannak ötleteink. Őszre sok programunk lesz, kiállításszervezés, design hetes workshop stb. Augusztusban lesz 2 hét szabink, karácsony óta várom :) Egy-egy szabadnapot leszámítva 2013-at végigrobotoltam eddig. Már el is felejtettem milyen hosszabb távon lazulni.

Barátokkal lesz 5 nap buli Horvátországban. Másik, fősuli előtti társaságommal 4 nap Balatoni semmittevés. A maradek időmben mindent megcsinálok a lakásban, amit az elmúlt egy évben halogattam. Lámpabúrát gyártok, konyhát festek, ajtókat újitok fel, függönyt veszek, szekrényeket javítok... Szóval végre minden lesz csak nem meló :D

Gergővel minden oké köztünk. Most éppen nem tudja hova menjen mesterképzésre, bölcsész maradjon vagy designmenedzser legyen. A véleményemet megtartom magamnak, az ő döntése kell hogy legyen. Nekem az a lényeg, hogy megtalálja önmagát és lelkesen csinálja, amit csinál. Még nincs olyan munkája, amit az egyetem alatt is tudna csinálni. Emiatt kicsit tartok is az ősztől, mert nem tudom hogy fogjuk eltartani magunkat. Igyekszem nem aggódni feleslegesen, de tudatosítani Gergőben, hogy muszáj beleadnia, a háztartásra nincs elég pénzem egyedül. Hosszú távon nem érdekel, bízom a cégben, a lényeg, hogy ezt az időszakot átvészeljük. Úgy érzem ehhez a szintű létbizonytalansághoz már hozzászoktam, nem nyomaszt már napi szinten, ahogy korábban.

Mostanában amúgy is igyekszem lazábban venni a dolgokat. A munkahelyen felnőtt vagyok, amúgy meg nem parázom túl a dolgokat és örülök a jelennek :) Nem függök már a sötét gondolatoktól, melankóliától, kiábrándultságtól. Nekem dolgom van :)

Emberi kapcsolataim javítása 1.

Visszaolvasva elég depressziós a három héttel ezelőtti bejegyzésem, ahol a kapcsolataim halványodásán kesergek. Nem is tudom miért olvasok vissza... Eldöntöttem, mikor belefogtam a blogírásba, hogy igyekszem nem cenzúrázni magam. A hirtelen felindulásból megírt, lázas, indulatos, elkeseredett gondolatok is igaziak, ott és akkor. Nem tagadom le magamat, ez is hozzám tartozik. A fájdalmak, előttem tornyosulni látszó hegyek, mind, mind engem jellemeznek. Nekem is furcsa magamat olvasni, megfogalmazódik bennem az igény, hogy fogjam vissza magam. Viszont elegem van a megfelelési igényből. Sajnos a munkám többek között arról szól, hogy másoknak megfeleljek, mint szolgáltató. Illetve a termék, amit készítek az ügyfeleim ügyfeleinek kell, hogy megfeleljen. Gondolhatjátok, hogy mennyire elegem van ebből és a magánéletemben mennyire próbálok mindenféle megtévesztéstől és alakoskodástól elhatárolódni.

Nem olyan vészes - már - a helyzet, mint ahogy azt hetekkel ezelőtt láttam. A gangon depiző estét egy hosszú, barátokkal dorbézolós másnap követte. Voltuk Gergővel Bin Jip koncerten. A magyarok közül nálam, most ők az abszolút kedvencek. Harcsa Vera hangjától megborzongok, ritka intenzív hatással van rám. Gergővel ez volt a nyolcadik koncertünk tőlük. Eljött még két barátunk. Az egyikük a lány, aki most diplomázik ott, ahol én is két éve. Válik, szresszel, mostanában sok időt töltünk együtt. Segítek neki, szakmában, kikapcsolódni, meghallgatom a problémáit. Gergővel is jóban lettek, sokat beszélgetnek. A másik lány pedig a munkatársam és legjobb barátom jelenlegi ellenpólusa. Az ő évek óta húzódó konfliktusuk feszítette szét a baráti társaságot. A többiekkel viszont úgy vagyunk egy ideje, hogy nem érdekel már minket, elhatárolódunk a kettejük háborújától. Meg is beszéltük a múlt hétvégén, hogy tőlük függetlenül mi 2 hetente találkozunk, ők is meg vannak hívva, aki jön az jön... Külön külön mindkettőjükkel jóban vagyok, nem hagyom már, hogy akár fegyverként, akár pajzsként használjanak egymás ellen. Mint a múltheti lelkizéskor kiderült, a társaság többi tagja is ugyanezt gondolja. Úgy érzem, hogy végre sikerül összetartanunk.

Szóval a koncert után a diplomázó lány hazament a diplomamunkáját csiszolni, mi hárman meg az Akváriumnál boroztunk még egy órát. Gergőt hazakísértük, ketten mentünk tovább a társoság további tagjait felkutatni. Kitérők után végül egy másik lánnyal ketten maradtunk. Ő volt a lakótársunk fél évig Gergővel. A többiek bepunnyadtak és hazamentek. Minketten örörködtünk egy darabig, aztán egy helyen letelepedve elkeztünk lelkizni. Noszogattam, hogy szedje össze magát, bíztattam, végül elsírta magát a vállamon. Én is kiöntöttem neki a lelki szemetesládámat. Eleséltem a gangos depimet, hogy hiányoznak nekem, hogy sokat vagyok magányos. Hajnalig beszélgettünk az utcán sétálva. Jól esett, végre újra érezhettem, hogy vannak emberek, akikkel fontosak vagyunk egymásnak az ökörködésen túl.

Azóta többmindenkivel találkoztunk, voltak közös programjaink. A sors iróniája, hogy véletlenül is összeakadunk, mióta többen kifejeztük, hogy hiányzunk egymásnak. Három emberrel is összetalálkoztunk teljesen véletlenül az elmúlt egy héten :)

Mostmár igyekszem tudatosabban is tervezni a barátokkal. Majdnem elveszítve őket, tudom hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Mostmár látom, hogy nem vesztettem el senkit, csak türelmesebbbnek kell lennem velük és kitartóbbnak kell lennem, ha közös programot szeretnék velük, vagy bízhatok a véletlen találkozókban :)

Barátok?

Tegnap este egyedül ültem a gangon. Kezemben fehérborral és cigivel azon tűnődtem, hogy miért nincs senki, akit felhívhatnék szombat este. Senkit sem tudtam, aki eljönne velem kiereszteni a gőzt.

Nagyon fárasztó hetem volt, amit a péntek esti ügyfélkommentek csak mégjobban megkoronáztak. Ordítani tudtam volna hazafele. Semmi komoly bajom, csak feltornyosult bennem a sok stressz. Úgy volt, hogy megyünk valahova Gergővel. Átjött egy meleg haverja, borozgattunk hárman, beszélgettünk. Nem volt rossz, de mindenki finomkodott. Igazából csak tovább fársztott mentálisan, hogy figyelnem kellett magamra, meg a házigazdáskodás is kimerített. Amíg ők 1-1 pohárral ittak, én megittam négyet... Benne volt a levegőben a feszültség, nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam. Aztán a srác hazament, nem mentünk tovább sehova. Még egy darabig győzködtem Gergőt, hogy menjünk még valahova, de már félig aludt...

Azt éreztem, hogy tele vagyok, a fejemben a heti munkabeszélgetések, viták, teendők visszhangzottak. Valami egész mást szerettem volna csinálni. Megpróbáltam elhívni pár barátomat, hátha van kedve valakinek felkerekedni velem és reggelig menni menni menni. Vagy elutaztak, vagy fel se vették a telefont...

Egyedül a gangig jutottam, kijött utánam a kutya is. /Legalább nem mondhatom, hogy a kutya se törődik velem :P / Azon golndolkoztam, bárcsak bátrabb lennék és elindulnék egyedül valamilyen ismeretlen társasághoz csatlakozva. Itt lakunk a party központban, tele az utca, az egész környék laza fiatalokkal. Nem tudok idegenekkel szóba elegyedni. Ha megszólítanak, úgy más, szívesen beszélgetek, de én utálok nyomulni. Barátokkal sokszor ismerünk meg egy-egy új embert, akkor mindig lelkes vagyok és nem okoz gondot a kommunikáció. Sajnos egyedül mégis képtelen vagyok rá.

Arra jutottam, hogy sok embert kell megismernem, hogy legyenek még, akiket felhívhatok, hogy merre járnak este, csatlakozhatok -e egy-két órára. Amíg Gergő a hétvégén is dolgozik, nincs örök társam a hajnalig csavargásra, bennem pedig sok a mehetnék. Hiányzik a társasági életem, hiányoznak a spontán őrültségek. Hiányzik, hogy mások hívogassanak, hogy menjek-menjek. Tudom, tehetek róla, hogy ez így alakult. Sokszor rossz oldalra áltam, vagy nem védtem meg azokat, akiknek szükségük lett volna rá. Én is hagytam, hogy széthulljon a fősulis baráti társaság. Csak a panaszkodásra tellett részemről is. Sajnos már túl nagy sebek keletkeztek, mindenkit más fele húz a büszkesége. Új utakon kell járnom. Szeretnék egy vegyes, laza, boldog baráti kört, de néhány négyszemközti barátság is nagyon boldoggá tenne.

Imádok például főzni; itt a projektor, lehet mozizni; mindig vannak kreatív ötleteim programokra, problámák megoldására; szeretek jókat beszélgetni, hülyéskedni, vagy komoly dolgokról filozofálni; szívesen eljárnék sok-sok kiállításra, megnyitókra, eseményekre, beszélgetnék róluk; szeretek kirándulni, csavarogni, piknikezni, új helyeket, új ízeket felfedezni; sokan mondják rám, hogy egyedi látásmódom van; szívesen segítek másoknak, meghallgatom őket, ha tudok tanácsokat adok; cuki a kutyám; szeretek nagylelkű lenni; nincsenek zűrös dolgaim; nem vagyok nyomulós; alkoholmentes és alkoholos programokban is benne vagyok; nem irigykedek; nem szoktam szívességeket kérni;  empatikus vagyok, igyekszem mindekit megérteni és elfogadni... Miért tűnnek el a barátaim? Miért kerülnek az emberek? Egy okot tudok csak, hűséges vagyok olyan barátokhoz, akik megosztják az embereket, akik mellől sokan eltűnnek. Ez ekkora hiba lenne? Szeretem és nem hagyom ott őket. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy elég színes vagyok ahoz, hogy ne azonosítsanak másokkal csak azért, mert jóban vagyunk. Furcsák az emberek!

Kapcsolatok

Évekkel ezelőtt befagytak az emberi kapcsolataim. Persze jönnek-mennek körülöttem új emberek, de már régen fogott meg valaki. Utoljára két éve szereztem új barátot, azóta csak egy-két ismerőssel bővült a kör. Barátságokról beszélek. Munkakapcsolatok nyílván születnek rendszeresen, mert muszáj újabb és újabb projekteket szerezni.

A meglévő kapcsolataim változnak, gyengülnek, erősödnek. Főleg a családomban történnek változások, főleg, hogy a  munka is összeköt mostmár minket. Felnőttként kezelnek már minket is a hugommal együtt. Bátyámmal sokat találkozunk, nővéremmel ritkán, de akkor intenzíven. Anyuval kéthavonta leülünk egy üveg bor mellé és átbeszélgetjük az egész napot. Hugommal telefonon beszélünk néha félórákat.

Gergővel és a legjobb barátommal (már többször adtam neki fedőnevet itt a blogon, de egyikre sem emlékszem, legyen mostantól Réka)  naponta találkounk. Az egyikükkel együtt lakok, a másikukkal együtt dolgozok. Réka barátjával négyen szoktunk egy-két hetente duplarandi jelleggel közös programot csinálni. Mozi, vagy csak tévézés, vásárlás stb.

A fősulis baráti kör megvan, bár egyre több a széthúzás. Nekem senkivel sem változott a kapcsolatom, bár ritkábban találkozunk, a közös facebook csoportban naponta többször is kommunikálunk. Két-három hetente együtt bulizunk. Van egy lány, aki most végez a fősulin, vele külön szoktunk találkozni. Hetente átjön a kutyájával, vagy elmegyünk közös kutyasétáltatásra. Néha spontán elhív valahova, moziba, kiállításmegnyitóra, koncertre és akkor megyünk :)

A gimiből egy társoságom maradt meg. A nagy részükkel gyerektáborokat szerveztünk annó közösen. Az ő körük bővült tagokkal egyetemről, innen-onnan. Velük kb. havonta-másfél havonta találkozom. Sokan vannak, mindig pezsegnek, vicces programokat szoktak szervezni. Néhányukkal személyesen is jó a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk, viccelődünk, a többiekkel csak társaság szinten vagyunk barátok.

Van még Gergő egyetemi társasága. Szétszéledtek az alapképzés után, sokan nem is ismerik egymást. Itt vannak kisebb körök. Évente szerveznek össztalálkozót, de kisebb együtt bulizások pár hetente előfordulnak. Köztük van egy lány, akivel gyakran, hetente többször is találkozunk. Feljön egy üveg borral, vagy mi megyünk fel hozzá, elhív valahova, kiülünk egy térre beszélgetni. Ezek is spontánul szoktak történni.

Még van Gergő huga, ők hetente találkoznak, én csak ritkán látom. Régebben voltak közös programjaink, mostanában nagyobb a távolság.

Gergőnek van néhány meleg barátja. Közülük egyet ismerek. Párszor találkoztunk, de nem lettünk nagy barátok. Nincs bajunk egymással, de nagyon különbözünk. Szerintem mindketten kicsit kellemetlenül érezzük magunkat a másik társaságában, mert nem akarunk rosszban lenni, de nehéz miről beszélni, ha ennyire mások vagyunk.

Ennyi, más nincs. A többiek ismerősök a munkahelyről, vagy a gimiből, fősuliból. Ha összefutunk, köszönünk egymásnak, max. pár szót beszélgetünk, de semmi több.

Ez így állandósult. A különböző társaságokat néha vegyítjük, de tartós híd nem épült ki köztük.

Másfél éve írom ezt a blogot - több-kevesebb intenzitással... - és innen sem lettek eddig új barátaim. Néhányotokkal leveleztünk, de mindig megakadt valahol a kommunikáció. Nem vagyok ebben jó, na. Sajnálom, mert vannak itt szimpi emberek.

Nem tudok hogyan közelíteni. Nyomulni nem akarok, mert nem az én stílusom egyrészt, másrészt nem akarom hogy félreérthetőek legyenek a barátkozási szándékaim. Talán pont ez a bajom. Nem tudom kezelni, hogy hol a határ melegeknél a barátság és a több között. Ha megkedvelek valakit, akkor nagyon közvetlen, szókimondó, őszinte vagyok vele, amit már sokszor félreértettek. (Lányok a gimiben, fősulin...) Testileg viszont nagyon zárkózott vagyok, már egy kézfogástól is zavarba jövök. Családommal, barátaimmal sem szoktunk egymáshoz érni, pusziszkodni, ölelkezni, maximunm nagyon kivételes esetben. Ahhoz már nagyon nagy bizalom kell nálam, hogy ne féljek ilyen szinten a másiktól.

Türelmetlen is vagyok. Ha szimpi a másik, akkor rögtön szeretném, ha nagyon jó barátok lennénk. Ilyenkor sok vagyok, átugrok határokat, nagylelkű vagyok ok nélkül, megbolygatok olyan témákat, amihez már nagyobb bizalom kéne, összességében elijesztem az embereket. Ha megérzem, hogy a másik inkább menekülne már előlem, akkor bepánikolok. Megpróbálok kedvesebb, megértőbb lenni. Valószínő ilyenkor már kifejezetten őrültnek tartanak... Elszomorodom, hogy nem vevők rám a többiek. (Túl furcsa vagyok, nem tartom be a társadalmi illemszabályokat. Nem véletlen kattant az összes ismerősöm. Együtt hányunk fittyet egy csomó társadalmi beidegződésre...) Elmegy minden önbizalmam. A háttérbe vonulok és meghúzom magam, hogy ne okozzak több kellemetlenséget a másiknak. Legközelebb már kellemetlenül érzem magam, ha újra beszélünk. Nem szeretnék sok lenni, nem szeretnék kellemetlen lenni, inkább legyek unalmas, semleges, mint zavaró. Így végül érdektelenségbe fullad az egész és egy furcsa, de talán kevésbé idegesítő képet hagyok magam után.

Nem tudom fog -e ez változni. Megjátszani nem fogom magam, ilyen vagyok. Néha sok. Sajnálom.

Családi beszélgetés természetesen

Húsvéti ebéd volt tegnap anyuméknál. Ott volt mindhárom tesóm a párjával, bátyámék a gyerekekkel, és anyu. Sajnos Gergő dolgozott, úgyhogy nem tudott eljönni. Mindenki hiányolta, kérdezgettek róla.

Ebéd után az asztal mellett maradtunk beszélgetni. Anyum vicceskedve mesélte, hogy 8 éve nem született már unokája, de most mégis lett két új, hogy a nővérem új barátjának vannak kicsi gyerekei. Bátyámék mondták, hogy náluk már nem lesz több, hugom nagyon tiltakozik még a gyerek témától.

Jött a kínos csönd, mikor mindenki eljutott odáig gondolatban, hogy négyünk közül csak én nem lettem megemlítve. Aztán a nővérem rákérdezett, hogy itthon fogadhatnak -e örökbe gyereket egynemű párok. Mondtam, hogy nem, de ha aktuális lesz a téma, akkor meg fogjuk oldani valahogy. Anyum is mondta, hogy tudja hogy szeretnék majd gyerekeket, addigra reméli változik annyit a világ, hogy egyszerűbb legyen nekünk. Aztán elmesélte, hogy volt egy Czeizel Endre előadáson, ami Pilinszkyről és a titkolt melegségéről szólt, illetve a kutatásokról, amik kimutatták, hogy közös gén örökítgeti a homoszexualitásra való hajlamot és a művészi tehetséget. Aztán elmesélte, hogy állítólag a nők 99 %-a, akit a terhessége alatt erről megkérdeztek, elvetetné, ha a születendő gyerekéről kiderülne, hogy hajlamos lehet s homoszexualitásra és a művészetre... Mondta, hogy szerinte ez durva és ő biztos nem vetetett volna el adott esetben. Aztán mondta, hogy bocsánatot kér, hogy ezt ő örökítette rám. Erre a nővéremmel felnevettünk, mondtam hogy nincs mit sajnálni, boldog vagyok. Aztán még a nővérem taglalta, hogy szereti Pilinszkyt és nem is tudta róla, hogy meleg, de akkor ennek fényében újraolvassa a verseit. Anyum mondta, hogy sajnálja azokat, akik nem tudják felvállalni a melegségüket és eltorzítják emiatt az önképüket. Ebben mindenki egyetértett, hogy nagyon jól tettem, hogy elmondtam és látszik rajtam, hogy nincsenek félelmeim. Gergőről is kérdeztek, hogy a családja hogy viszonyult, viszonyul ehhez a témához. Mondtam, hogy az apjának egy pillanatig sem volt ezzel problémája, az anyja is támogatja, szeret engem is, de érezhetően neki idő kellett, amíg ezt feldolgozta. Anyummal mikor találkoztak és egy percre kettesben maradtak, akkor rögtön kérdezgette, hogy ő hogy emésztette, meg a fia melegségét. Anyu igyekezett megnyugtatni. Gergő tesója homofób ellenes aktivista táborba akart menni valahova külföldre, pár éve, mikor még csak sejtette, hogy mi együtt vagyunk. Azóta is támogat, szeret minket így együtt. Szóval ők is pozitívan kezelik ezt a helyzetet.

Összességében nagyon boldog voltam, hogy teljesen természetesen, a rossz időjárás, a nővérem megváltozott élethelyzete és a hugom barátjának kaszkadőrös kalandjai között ez a téma is feljött és mindenki hozzá is szólt. Minimális része volt kínos a beszélgetésnek, de minenkin érződött a jó szándék és sajnos a tájékozatlanság is. Utóbbi gyorsan változni fog, ha folytatódik ez a hangulat a többi családi eseményen is. Pár éve nem számítottam volna arra, hogy nyugiban elrétesezgetünk és közben az előbújás a téma :)

Szeretem a családom, másnak is hasonlót kívánok!

Hétvégék

Szombaton általában nem csinálunk semmit. Itthon pihenünk Gergővel. Nem dolgozok, ha péntekről marad munkám, azzal csak vasárnap foglalkozok. Főiskola első évében csináltam azt, hogy szombatonként meg sem mozdultam, most pár hónapja megint beállt ez a ciklus. Kell egy ingerszegény nap, mikor feldolgozom az elmúlt pár nap történéseit, mikor nem kell terveznem, mikor nem felelek semmiért, mikor az mozgathat egyedül, ami jól esik... Így vagyok most egyensúlyban. Ez egy olyan nap, mikor kimondatlanul egymással foglalkozunk. Hétköznap beszélgetni sem nagyon van időnk, közös programokra pedig egyáltalán nem. Szombaton ezért el sem szakadunk egymástól.

Vasárnap az aktív kikapcsolódásé és ez az a nap, mikor felkészülök a következő hétre. Hosszú évek munkája, hogy már nem érzem azt a jajmármingyártvégeahétvégénekdeszörnyű állapotot. Inkább olyanok szoktak lenni a vasárnapjaim, mintha mindig újra és újra élném ugyanazt a napot. Igyekszem mindent belesűríteni, olyan élményeket felhalmozni, amikre hétköznap esélyem sincs. Dolgozom kicsit, rendberakom a gépemet, blogokat olvasok, sétálunk, főzünk, barátokkal beszélgetünk, kutyázunk, átmegyünk segíteni a diplomaőrületben széteső barátunknak, áthívunk másokat vacsorára, múzeumba megyünk...

Ilyenek általában a hétvégéink.