Választás, ami már nem is választás

Pár hete úgy gondoltam, hogy választás előtt állok. Azt láttam, hogy nemsokára valami összeomlik. Két területre osztható az életem mostanában. Egyik a munka, a grafikai stúdiónk beindítása. A másik az együttélésünk Gergővel. Az a helyzet, amit szépen lassan kialakítottam az elmúlt fél évben, tarthatatlan a jelenlegi formájában.

Ősz végén eljöttem otthonról, összeköltöztünk Gergővel. Nem bírtuk tovább a távolságot, úgy éreztük, hogy nevetséges, hogy lopni kell az időt, titkolózni kell, ha találkozni akarunk. Szerettem volna előtte, a nyáron vagy ősz elején munkát szerezni. Bíztatóak voltak a kilátásaim. Tudtam, hogy csak egy ütős portfóliót kell összeraknom a legjobb munkáimból, és egy szép honlapot, jó eséllyel találok valahol állást. Sok volt csoporttársamat felvették helyekre, olyanokat is, akik nem tartoztak az élvonalba. Régebben magasabbra tettem a lécet, külföldi képzések, később saját stúdió beindítása volt a cél. Akkor, októbeben viszont csak egy biztosan fizető helyet szerettem volna, éppen annyi pénzt, ami elég, hogy Gergővel szerényen megéljünk. Azt terveztem, majd egyszer együtt megyünk külföldre, ha majd mindketten ott tartunk. Az utóbbi két évet ki akartam pihenni, nem éreztem magamat elég erősnek és bátornak, hogy rögtön elmenjek külföldre évekre. Gergőt sem tudtam volna itthagyni...

Egész nyáron és ősszel nem bírtam megmozdulni, nem bírtam belekezdeni a munkakeresésbe. Nyár végén a legjobb barátom elment külföldre szerencsét próbálni. Decemberben hazajött. Hárman egy közös barátunkkal - együtt végeztünk mindhárman a főiskolán grafika szakon - úgy döntöttünk, hogy grafikai stúdiót alapítunk. Mindhármunknak jöttek egyéni megrendelései, pályáztunk mindenfélére stb. Végülis az egyik lány kihárált, a legjobb barátom apja pedig kitalálta, hogy alkalmazottként bevesz minket a cégébe, így el tudjuk számolni a munkáinkat, amúgy meg csináljuk csak ketten a stúdiót. Három hónapot kaptam, hogy megoldjam, hogy legalább a minimálbért összekeressem, hogy ne legyek veszteséges a cégnek. Igéretes megrendelőkkel tárgyaltunk, folyamatosan volt munkánk, de három hónap egyszerűen nem elég egy vállalkozás beindítására a nulláról. Kirúgtak.

Most beszállt a bátyám, így hárman a héten céget alapítunk. Jól indult a dolog, hamar megállapostunk a részletekről. Az utóbbi hetekben rengeteg munkával, hosszútávú megrendelésekkel találtak meg minket. Ötletünk is van, a lendületem is kezd visszatérni.

A baj az, hogy közben eltelt fél év, ami alatt gyakorlatilag elenyésző pénzt kerestem, viszont kiadás volt rengeteg. A lakással kapcsolatban mindent én fizetek. Kaució, lakbér, rezsi, berendezés... Utaztunk is, azt is én álltam. Betörtek, elvittek két számítógépet, pótolni kellett. A társam apjának több pénzt kellett visszafizetnem, mint amit kézhez kaptam a három hónap alatt. Stb, stb... Gyorsan fogy az örökségem. Kiszámoltam, a kiadásaink minimalizálásával is max. 1 évig elég a pénzem, ha így folytatjuk.

Tehát egy évem van, hogy a vállalkozásunkkal eljussunk odáig, hogy havonta bejöjjön legalább annyi pénz, mint ami elfogy. Nem tűnik irracionálisnak, de ígyis úgyis ilyesztő. Pár napja azon gondolkoztam, hogy valamit fel kellene adnom. Vagy a Gergővel együtt lakást, mert, ha hazamennék sokkal kevesebb kiadásom lenne. Vagy a saját stúdiót, mert valószínű hamar találnék egy biztosan fizető állást és nyugodtan élhetnénk így tovább Gergővel. A dolgokat tovább gondolva sem egyszerű döntenem.

Gergőt imádom, alapvetően nem hiszem, hogy alapjaiban megingatná a kapcsolatunkat, ha 1,5 év különélés és fél év együttélés után újra külön élnénk, addig, amíg a keresetem/keresetünk stabilizálódik és megengedhetjük magunknak az együttélést. A baj az, hogy rengeteg a munka, így is éjszakába nyúlóan dolgozom, hétvégén irodafelújítás stb. Még csak most jönnek a saját céggel együttjáró szervezni valók, a munkán felül. Kevés időnk van egymásra, de legalább látjuk egymást, odabújhatunk egymáshoz éjjel, hétvégén kicsit beszélgethetünk, együtt reggelizhetünk. Neki is duva éve van a diploma miatt. Várom a nyarat, hogy legalább neki könnyebb legyen. Dolgozni fog, addig is kevesebb pénz fogy a tartalékból. Időnként úgy érzem addig hajtjuk a mókuskereket, hogy végül nincs is időnk arra, hogy élvezzük egy kicsit azt, amiért elindultunk a kerékkel. Sokszor úgy viselkedünk egymással, mint az idegenek. Rengeteg mindent nem tudok róla mostanában, ő sem rólam. Nem érzi, hogy bajom van. Erről az egészről nem beszélünk. Nem érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Azt gondolja talán, hogy én majd úgyis megoldom, mert midig én vagyok az erős. Csinálnám, de rosszul esik, hogy nem ad semmi támogatást. Nem lehetek néha gyenge? Nem akar néha azért erős lenni, hogy nekem segítsen? Mikor pár hete vázoltam neki, hogy ha belebukunk a stúdióba, akkor max egy év múlva minden pénzem elfogy. Annyira nem vagyok felelőtlen, hogy ezt kivárjam. A lakásnak 2 hónap a felmondási ideje, ha lemondom még két hónapig fizethetem, akár benne lakunk, akár nem. Előre kell gondolkodnom, nem egy évem van hátra így... Megmondtam neki, hogy hamarosan döntenem kell. Elszomorodott, nem mondott semmit. Azt gondoltam, hogy gondolkodnia kell, majd felhozza egy-két nap múlva a témát. Nem tette. Látszólag eleresztette a füle mellett az egészet....

Iszonyatosan be tudok rá rágni ilyenkor. Semmit nem lehet vele megbeszélni, mert ha ideges vagyok, akkor az a baj, csak azt fogja fel, hogy bántom, nem a mondandóm lényegét. Ha nyugodtan mondom el a problémáimat, akkor meg azt látja, hogy végülis nyugodt vagyok, nincsen semmi baj. Olyan, mint egy kisgyerek. Nem értem miért lett ilyen. Tudom, hogy én elhagytam magam, tudom, hogy apám halála óta nincs velem minden rendben. Igyekszem, de sokszor hülyeségeket csinálok, és ő ahelyett, hogy észhez térítene, nem mond semmit, hagyja hogy a saját fejem után menjek és követ mindenhova. Ezzel az egész pénz dologgal sem lett volna szabad eljutni idáig. Hagyta, hogy drága dolgokkal vígasztaljam magam, elfogadta, hogy finomakat eszünk, utazunk, fizetős programokra járunk. Hogyha panaszkodok, hogy ez így nem mehet tovább, mostmár vége, akkor helyesel, hogy igen nem szabadna ennyit költeni, de ennyi, ennyit tud hozzátenni. Mondtam neki, hogy nézzük meg az egész helyzetet objektíven. Van x dologból összeadva x kiadásunk, a bevétel egyenlőre kevés és csak tőlem érkezik. Nem értette, vagy nem akarta érteni az utalást. Mondtam neki, hogy keresek hétvégére valami szakmámtól független munkát. Elmegyek pultozni, vagy árufeltöltőnek vagy mittomén. Még kevesebb időnk lesz együtt, még kevesebbet fogok pihenni, kevésbé leszek hatékony a tervezésben is, de legalább valamivel kevesebb pénzem fogy. Annyit mondott, hogy az nem megoldás, már ígyis rengeteget gürizek. Vártam, hogy majd felajánlja, hogy keres valami félállást a suli mellett, a nyarat végigdolgozza, és akkor bele tud adni őis a kasszába, vagy valami hasonló...

Legszívesebben üvöltöznék vele néha, hogy keress pénzt, ha továbbra is együtt szeretnél velem lakni! Egyrészt képtelen vagyok bántani, mert szeretem, másrészt tudom, hogy ez nála nem célravezető. Csak az a baj, hogy már nem tudom, mi a célravezető.

A másik döntés már nem aktuális, ugyan még nincs megalapítva a cég, de bíztatóak a számítások és a munkaajánlatok is. A legjobb barátommal és a bátyámmal sem akarok kicseszni. Ezt eldöntöttem, hogy belevágok.

Most várok, várok a vállalkozás felfutására, várok Gergő mit tesz ehhez hozzá. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy én amit lehet beáldozok, hogy együtt tudjunk lenni, ő meg nem. Hogyha a helyzet eljut odáig, hogy fel kell mondanom a lakást és hazamennem, akkor nyugodt szívvel meg fogom tenni, nem rajtam múlott, tettem ellene, idejében szóltam... Ha ő is úgy szeret, ahogy én őt, akkor a különköltözés nem lesz kettőnk kapcsolatára nézve végzetes. Szar lesz, visszalépés lesz, de ha tényleg szeretnénk együtt folytatni az életünket, akkor meg fogjuk oldani. Ha nem, akkor így kellett történnie. Nem fogok semmit sem megbánni. Nem fogom sajnálni azt, amit neki adtam, mert én ilyen vagyok, ha szeretek. Adok és igyekszem nem kérni érte semmit, csak amit a másik magtól ad és őszintén. Egészen eddig 100%-ig azt gondoltam, hogy olyat találtam, aki ezt nem használja ki, hanem értékeli és ő is így van vele.

Türelmes vagyok, minden ki fog derülni.